Betlehem meg amit akartok

Akartam képeket is feltenni a templomi betlehemesről, de nem volt annyi eszem, hogy vigyek fényképezőt, a telefonos képek meg kritikán aluliak lettek, olyannyira, hogy eltekintek a közzétételüktől, úgysem látszik rajtuk semmi. Szavakban azért elmondom, hogy nagyon-nagyon jó kis előadás volt :)

A Tündérkeresztanya jött értünk hamar, hogy legyen parkolónk és ülőhelyünk, és jól is tette, mert már akkor, szűk fél órával kezdés előtt is rohamosan telt a templom. Ekkor már játszott egy kis zenekar, mindenféle karácsonyi dalokat, és ezúttal a kürtös kislány látványa volt az a tényező, amitől az amúgy is létező karácsonyi honvágyam először az egekbe ugrott. A Kis Herceg is már ekkor elkezdte táncelőadását, mindennemű zenére heves dülöngéléssel reagál, előbb-utóbb zenész lesz belőle ;)

A történet a szokásos volt: Betlehem, háromkirályok, pásztorok, Kisjézus. Aki a szereposztásért felelt, nem volt válogatós, az egyik királyt egy indiai kislány játszotta, Heródest meg egy fekete kisfiú. És az angyalok! Ha hihetünk a Tündérkeresztszülők szomszédjának, az egyikük csak két éves volt, onnan felfelé aztán akadtak mindenféle korúak. Voltak persze dalok is, olyanok is, amiket a közönség is énekelt, és ettől megint előkerült az a kellemes érzés, hogy ez itt egy közösség, nem csak egy csomó ember, akik történetesen egy templomba járnak.

Ezt erősítette meg az is, amit Tim, a lelkész mondott a végén: hogy hiába adjuk az aranyunkat, hiába építünk templomokat, hiába minden, Jézus csak annyit vár tőlünk ilyenkor, hogy együtt legyünk, és szeressük egymást.

Még karácsonykor megismerkedtem a Tündérkeresztanyáék lányával is, pontosabban csak a Tündérkeresztanyáéval, mert neki nem a Tündérkeresztapa az apukája. Egy nagyon kellemes lángosozós, forraltborozós, starwarsmaratont-félszemmel-nézős, beszélgetős délutánt töltöttem velük (és persze a kutyával, akiről most már tudom, hogy brie-i pásztorkutya). A Tündérkeresztapa (aki, félreértés ne essék, született angol) megkérdezte, hol tanultam meg ilyen jól angolul, ami nagyon jól esett, és kellemes egybeewsésként az is ezen a napon történt, hogy rájöttem: már természetesnek érzem, hogy angolul kommunikálok.

Most pedig 2 óra és 24 perc múlva véget ér 2013, és azon töprengek, mit is gondoljak erről a brutális évről. Egyáltalán nem bánom, hogy vége, nagyrészt utáltam, de igyekszem megfogadni a Once Upon a Time-beli Hófehérke tanácsát, és belekapaszkodni a jó pillanatokba a sok rossz között. Meg persze az sem utolsó szempont, hogy sokat tanultam és megedződtem, és edződöm még mindig.

Lássuk, mint hoz 2014.

Gyors szentreggeli bejelentkezés

Kedves Mindenki!

Boldog karácsonyt kívánok nektek innen a távolból! Egyétek meg a részemet a töltött káposztából, nem kell lefagyasztani, majd főzünk frisset, ha hazamegyek. És vigyázzatok, a Mamiék fája virgonc!

Sokatoknak van már ajándéka, de nem merem a posta kegyeire bízni, úgyhogy akkorra maradnak, amikor fő a póttöltöttkáposzta és sül  pótszemike. Addig is itt a Piano Guys újabb elmebeteg, ám nagyon is szerethető feldolgozása:

Just Another Brontë Girl

Ez lenne az angol címe a könyvnek, amit az itt töltött időről írnék. Magyart még nem találtam, az meg, hogy "Csak egy másik Brontë lány" olyan hülyén hangzik. (Igen, néha elfelejtek magyarul, ha relatíve sokat vagyok emberek között)

De komolyan: eljöttem egy idegen helyre, hogy egy emberkerülő, özvegy apuka gyerekeire vigyázzak, velük élek, a karácsonyt is velük töltöm, egy magánbirtokra mentem kirándulni, hosszú téli estéken takarót horgolok (valamikor lesz majd kép róla, ha megírom az örökké halogatott hobbis bejegyzést), és a templomba járok ismerkedni.

Tegnap ugyanis megint templomban voltunk, megint a Tündérkeresztanyával és a gyerekekkel. Megismertem  végre a Tündérkeresztapát is (hogy máshogy hívhatnám a Tündérkeresztanya férjét), aki semmivel sem bizonyult kevésbé bűbájosnak, mint élete párja, és megismertem az ajándékokat küldő csoport egy újabb tagját is, akinek persze épp úgy elfelejtettem a nevét, ahogy elsőre a Kéktündérét se jegyeztem meg.

Hiba volt azt mondani, hogy "templomban voltunk", mert nem is ott voltunk, hanem a church hallban, mert magában a templomban a holnapi nativityt próbálták (a Sztaki "karácsonyi misztériumnak" fordítja, majd elmesélem, milyen volt). És még a church hall sem egészen jó helymeghatározás, mert hamarosan kiderült, hogy Mária nappalijában ülünk. Kis asztalokon egy-egy nagy tálca aszalt gyümölcs és egy-egy kancsó tea várt minket, meg egy idős Mária, aki elmesélte, hogyan élte meg, hogy éppen ő volt a Megváltó anyja. Nagyon élvezetes előadás volt, érdekes, tele érzelemmel, itt-ott kis humorral, egy-egy bibliai idézettel, és amit már legutóbb is hangoztattam: nagyon emberi, nagyon közeli. Általában szeretünk Jézusra koncentrálni, és eszünkbe sem jutnak dolgok, amiket ez a mi Máriánk felvetett, például, hogy milyen érzés nyolc és fél hónapos terhesen szamaragolni, aztán rádöbbenni, hogy egy nyomorult istállóban fog megszületni a gyerek, vagy az, amikor arról a gyerekről senki sem hiszi el, hogy tényleg ő a Messiás. Komolyan sajnálom, hogy nincs róla egy megosztható videófelvételem, nagy élmény volt.

Volt persze éneklés is megint, a múltkori módon, kivetített szöveggel. Volt megint egy kis interaktív feladat is, most papírt és tollat kaptunk, hogy az egyik oldalra azt írjuk fel, amiért hálásak vagyunk 2013-ban, a másikra azt, amit 2014-re szeretnénk. Aztán mindenki bedobta a lapját egy nagy kosárba, és mindezekért a dolgokért szólt az utolsó közös ima.

Színháznak hangzik? Lehet, hogy az is. De én csak azt tudom, hogy megint arra "ébredtem" a végén, hogy egy csomó súly lekerült a lelkemről, és sokkal jobban érzem magam a bőrömben, mint előtte. Itt látni vélem azt, amiért mindig is irigyeltem a vallásos embereket: a hitük és az egyházuk (beleértve ebbe a teljes közösséget) kapaszkodó, ami segít a nehéz időkben - nem pedig egy kötelező, jelentés nélküli keret vagy egy fenyegető árnyék, ami figyelmeztet, hogy nagy bajba kerülsz, ha nem teszel mindent pontosan az előírásoknak megfelelően. Akkor meg mi a baj egy kis színházzal, különösen, ha elgondolkodtat és új fényben tüntet fel egy rég ismert történetet?

Sokáig húzott könnyfátyolos bejegyzés

Nem, nem történt tragédia, csak mostanában úgy alakult, hogy amikor vége lett egy hétnek, és megkönnyebbülten felsóhajtottam, kiderült, hogy a következő még nehezebb lesz. Miután hazajött a kórházból, a Kis Herceg elkapott egy hányással-hasmenéssel járó vírust, és ismét nem könnyítette meg az életünket, ráadásul először 4, aztán 6 óránként még egy hétig adni kellett neki az inhalálót - próbáljatok meg inhalálózni egy kétévessel hajnali kettőkor (egyébként, mint kiderült, alighanem én is akkor alszom a legmélyebben). Aztán én töltöttem egy éjszakát hányással, plusz olyan gyenge voltam, hogy alig bírtam felemelni egy pohár vizet (amúgy minek is, egy óra múlva úgyis kihánytam), és amikor felmentem inhalálózni, le kellett feküdnöm egy kicsit, mert majdnem elájultam, mire felértem a lépcsőn. Aztán az Apuka kapta el. Szóval szépek voltunk, egyedül a Kisasszony bírt mindent keményen.

A vele való kapcsolatom egyébként továbbra is érdekes, bár teljesen érthető. Vannak napok, amikor jobban hiányolja az anyukáját, olyankor igazi kis boszorkány, és több időt töltök a hiszti ignorálásával, mint bármi mással. Máskor meg annyira jóban vagyunk, hogy rárajzolt az oviban a családi képre, és már jóéjtpuszit is adhatok. Vagyis azt hiszem, alapvetően jól állunk, csak ugye nem lehetek az anyukája, ha belegebedek, akkor se.

Azt már a legtöbben tudják, hogy karácsonyra nem tudok hazamenni. Az Apuka lefoglalta volna szabinak a hétfőt meg a pénteket, hogy mehessek, a munkatársa is cserélt volna vele, a főnök vétózta meg, mert annak a bizonyos munkatársnak terhes a barátnője, és "meg kell adni neki a lehetőséget, hogy off legyen". Miközben ő is belement, de mindegy, a lényeg, hogy idén maradok.

Ma viszont inkább örömkönnyfátyolos vagyok, annyi szépet kaptam (és akkor még a postcrossingos szépségeimről nem is esett szó). Először reggel érkezett meglepetés a Pervinka fedőnevű molytól - békás (!) képeslap és egy Durrell-könyv, amin egész biztos, hogy másodjára is hangosan fogok nevetni, ahogy elsőre tettem.

Aztán megérkezett a Tündérkeresztanya és a Kéktündér (ő mondta a templomban, hogy Isten küldött). A templomi közösségen belül vannak kisebb csoportok, akik rendszeresen összejárnak, és az a csoport, aminek ők tagjai, összeszedett nekünk egy csomó ajándékot karácsonyra. A gyerekeknek is, Apukának is, nekem is, és csupa-csupa jó dolgot az esőkabáttól a hagyományos karácsonyi tortáig. Amikor minden előkerült, így festett a kupac (a laptop persze a régi, meg Bogyó Alfréd őjegesmedvesége is :P):

 Ebből a sok mindenből nekem személyesen egy guszta torta és egy még gusztább, féltéglányi sütős könyv jutott, benne kedves üzenettel. Nem, nem sütis, sütős, van benne a kenyértől a habcsókig minden, és gyönyörűszép is, és máris beleszerettem.

Ha már karácsony, elmesélem azt is, hogy múlt héten sütöttünk a Kisasszonnyal mézeskalácsot. Még nem akar puhulni, de keksznek biztos jó lesz :P Ő díszítette, a Kis Herceg meg felszedte, ami leesett, úgyhogy mindenki kivette a részét a munkából.

Újabb vis maior

Igen, én is érzem, hogy abból a hobbis bejegyzésből semmi sem lesz úgy jövő húsvétig, mert mindig kitalálok valamit. Most nem én találtam ki, hanem egy vírus, ami úgy döntött, beleköltözik a Kis Hercegbe.

Péntek délután kezdődött, mert mikor, ha nem akkor? Oké, van sürgősségi, de nem itt, Ashbyben, és órákat kell várni, úgyhogy egész hétvégén itthon küzdöttünk. Nagyon csúnya köhögéssel indult, aztán szombatra jött hozzá a hányás és a nemevés, aztán vasárnapra ebből csak a nemevés maradt. Meg persze a köhögés. A hercegecskének van inhalálója, mert fulladós, ha elkap valami ilyesmit, de az sem hatott addig, míg végre megkaphatta (értsd: ráerőltethettük) a következő adagot. Egész hétvégén olyan fáradt volt, hogy jóformán fel se kelt, ha mégis, két lépés után úgy döntött, inkább lefekszik a szőnyegre, vagy a fotelra borulva szenved csendesen.

Hétfőn reggel nem bírtam felhívni a rendelőt, hogy időpontot szerezzek - mert ugye mindenki reggel telefonál, meg nekem közben össze is kellett készítenem a gyerekeket -, úgyhogy csak akkor jutottam hozzá az áhított időponthoz, amikor már leadtam a Kisasszonyt az oviban, és visszafelé jöttem a Herceggel. Délután fél 4-re kaptunk. Rettentő boldog voltam, meg Apuka is, amikor hazajött 2 után a munkából, és megtudta, hogy még nem látta orvos a gyereket.

Az orvos mért mindenfélét, majd közölte az Apukával, hogy határeset, vigyük vissza másnap reggel, akkor megmondja, be kell-e vinnünk a kórházba. Visszavittük, ezúttal a Tündérkeresztanya kísért el, mert az volt a terv, hogy ha kórházba kell menni, ő visz át minket Burtonbe. Nem mellesleg jobban tud angolul, mint bármelyikünk (ez a szakmája is, fordít), meg hát mégiscsak itt él már régen, gyakorlati szempontból is nagy segítség lehet, mint ahogy az is szokott lenni mindig. Megkaptuk az ítéletet: menjünk a kórházba, az orvos odatelefonált, kinyomtatta és beborítékolta, amit kellett, hogy majd ott is tudják, mi a helyzet. Még hazaszaladtunk pelust cserélni, meg felkaptam az oviba járós táskát, és már mentünk is.

Először egy nővér vizsgálódott és vette fel az adatokat. Ekkor kezdtem el kényelmetlenül érezni magam, mert kérdezett olyanokat, amikre én nem tudtam válaszolni, néha a Tündérkeresztanya sem, a nővér meg jót mosolygott azon, hogy milyen ijedt képet vágok, amint kérdez. Ez után vártunk egy csomót, mire bekerültünk az egyébként fiatal és eszméletlenül cuki orvoshoz (nem beleszeretekcukipasi módon, hanem kedves-és-a-gyerekkel-is-tud-bánni módon), aki még több kínos kérdést tett fel. Közben rádöbbentem, hogy hetekig nem fogok House-t nézni, mert folyton az fog eszembe jutni, hogy én vagyok az a hülye szereplő, aki alig jelent segítséget a kórelőzménynél.

Újabb hosszas várakozás következett. A Kis Herceg akkor épp egész jól volt, elszórakozott a játszószobában - legalább annyi játék van ott, mint egy jól felszerelt óvodában -, mi meg elszórakoztunk rajta meg az anyukán, aki egy asztalnál ült velünk. Ő és a kisfia már szendvicsekkel érkeztek, abból a tapasztalatból kiindulva, hogy már az előző nap tetemes részét is ott töltötték. Dél körül a Tündérkeresztanya értekezett az Apukával, és arra jutottak, hogy az a legjobb, ha én maradok, míg kiderül, mi lesz a Hercegünkkel, maradnia kell-e, a Tündérkeresztanya meg hazajön, mert egyrészt határidős munkája volt másnapra, másrészt valakinek el kellett hoznia 1-kor a Kisasszonyt az oviból (végül nem hozhatta el, mert nem ismerik az óvónénik, és nem tudták elérni az Apukát, hogy tényleg hozzánk tartozik-e - Apukának kellett elhoznia a kislányt 2 után).

Egyedül maradtam tehát egy beteg nem-egészen-kétévessel, egy idegen ország idegen kórházában, ami abban nagyon hasonlít az otthoniakra, hogy alulfinanszírozott, orvos-, nővér- és ágyhiányos. Míg vártunk, néha jött egy-egy nővér, hogy megnézze a Kis Herceget és adjon neki inhalálót, körülöttünk mindenféle népek sereglettek, angolok, indiaiak, feketék, engem leginkább egy kínai baba bűvölt el, az ő apukájával aztán egy játék szabályait is megbeszéltem, ő is aranyos volt. Távozás előtt a Tündérkeresztanya beszerzett nekünk pár szendvicset, némi gyümölcsöt, csokit és innivalót, úgyhogy éhen sem haltunk, és nagy örömmel vettem tudomásul, hogy a Herceg benyomott egy egész tonhalas szendvicset (azt a háromszög alakút, tudjátok, nem nagy karéj parasztkenyeret).

Ha jól emlékszem, kettő körül kapott ágyat. A talpára ragasztották a monitorhoz vezető drót végét, onnantól kezdve folyamatosan láthattuk a szaturációját és a pulzusát, előbbi volt az, ami aggasztotta az orvosokat, kapott is oxigénmaszkot, amit nem tűrt meg magán, de annyira nem voltak rosszak az értékei, hogy rá kelljen erőltetni, azt mondták a nővérek, legalább igyekezzek a közelében tartani, hogy valamennyit kapjon belőle. Néha azért muszáj volt ráraknom, hogy érjen is valamit. Eleinte még elment, de ahogy fáradt, egyre nehezebb volt, és voltak pillanatok, amikor komolyan az idegbaj kerülgetett, mert ha nem tettem rá a maszkot, a szaturáció miatt ijesztgetett a monitor, ha meg ráraktam, felhergelte magát, és a pulzusa ment az egekbe (miközben már amúgy is kicsit magas volt a gyógyszertől, amit kapott). Ennyire durva mondjuk csak estére lett a helyzet, szép fokozatosan, ahogy fáradt és nyűgösödött.

Háromnegyed 4 körül elszundikált, én meg elindultam, hogy szerezzek valami olvasnivalót arra az időre, amíg alszik, nem vittem ugyanis semmit, merthogy úgysem leszek egyedül... pedig már régen megtanultam, hogy mindig mindenhová kell könyvet vinni. Kis híján klausztrofóbiás rohamot kaptam, mert minden ajtó és minden folyosó ugyanolyan, ráadásul csak többedik ajtólökdösésre jöttem rá, hogy az osztály ajtaját gomb nyitja (ezekkel mindig meggyűlik a bajom), aztán mire visszaértem, már nem is nagyon maradt időm olvasni.

A vacsi már nehezebben ment, egy anyuka mentett meg azzal, hogy adott kölcsön két mesekönyvet, azok segítettek abban, hogy legalább a krumplija felét bele tudjam nyomni a pöttömbe. Addigra már iszonyatosan fáradt volt, sosem láttam még ennyire fáradtnak, de nem tudott aludni, zaj is volt, meg össze is volt zavarodva, gondolom, ráadásul ott szuszogott az oxigénmaszk, aminek akkorra már a látványától is rosszul volt.

Legszívesebben benn maradtam volna vele, de haza kellett jönnöm, hogy reggel itt legyek a Kisasszonynak. Meg akartam várni, amíg szegény kis hercegem elalszik, de nem tudott, úgyhogy fél 9 körül otthagytam, hátha. Addigra már alig élt a kimerültségtől, ami rám is igaz volt egyébként. Majdnem sírva labirintusoztam ki a kórházból, olyan rosszul esett otthagyni egyedül egy másik városban, sok idegen között azt a pici kis beteget. De hát muszáj volt jönnöm, és az már alig mozgatta meg a fantáziámat, mennyire thrillerbe illő dolog éjszaka, egy idegen országban beülni egy indiai/pakisztáni (még nem tudom őket megkülönböztetni) fekete taxijába.

A kórháziak egyébként egész nap mummynak hívtak, többüket felvilágosítottam, hogy nem vagyok az, de mindig jött egy újabb, aki nem tudta, így aztán időről időre megint az anyukája lettem.

Tegnapra rosszabbul lett, ráragtapaszozták a maszkot, hogy ne tudja levenni. Mára megint jobban volt, már nem volt rajta a hülye maszk, és a játszószobában fárasztotta a személyzetet. Ha hihetünk a dokinak, tegnap-tegnapelőtt tetőzött a dolog, és most már le fog csengni. Reméljük, holnap hazajöhet, de ha nem, szombaton szinte biztosan.

Napicuki

Tudom, tudom, lesz már a hobbis bejegyzés is tényleg, de

1. a horgolmányomhoz nem árt még pár kocka, hogy tényleg látsszon, milyen lesz
2. Egész egyszerűen muszáj megosztanom a világ legcukibb dolgát, még ha képek nélkül is.

Tehát, a világ legcukibb dolga, ami az után következik, hogy közöljük a Kis Herceggel: megyünk fürdeni. Olyankor elkezdi rángatni magán a ruhát, próbál vetkőzni, ami persze nem megy neki, de már ekkor szaporábban lélegzik izgalmában. Kis segítséggel a zoknival elboldogul, a többit úgy kell leszedni róla, és ez még sokkal-sokkal cukibb, ha közben kicsit megbögyörgetem a lábujjait, vagyis a teste legeslegcsikisebb részét, mert akkor úgy kacag, hogy nekem is kell. Amikor végeztünk a vetkőzéssel, egy szál pelusban felkapja a ruháit, és elkezd velük rohanni a szennyestartó felé. Ez egyébként úgy kell elképzelni, hogy a mozgása leginkább Micimackóéra emlékeztet (különösen lépcsőn, na persze nem azért, mert fejjel lefelé szoktunk vonszolni, mint Róbert Gida). Út közben elejti hol a trikóját, hogy a nadrágját, hol egyik-másik zokniját, de megáll, lehajol, rettenetesen vigyázva, hogy mást ne ejtsen el, és micimackózik tovább. Aztán, még egy fokozattal lelkesebben, visszarohan a szobájába, felkapja a törölközőjét, és törölközőlobogtatva elmicimackózik a fürdőszobába. Ott felakasztja a törölközőt a kis polcra, amin a tartalék szappan, fülpiszkáló, ilyesmi lakik, kivágja a zuhanyfülke ajtaját, bemászik egyedül, bár időnként komoly erőfeszítések árán, és már fogja is a tust, hogy ő most fürdik, ki kell venni a kezéből, mielőtt megnyitom a vizet, különben egyúttal én is vihetném a tusfürdőmet.
Fürdés után, pizsamafelvétel közben pedig természetesen neki kell fognia a még fel nem vett darabokat, fontos a szigorú ellenőrzés. És ez újabb alkalom némi poci- és lábujjsöndörgetésre ;)

(Remélem, ez leírva is cuki lesz, átélve kiakasztja a cukiságmérőt)

Full breakfast, avagy gasztrokedd

Van egy teázó, a Rose Cottage Tearooms, amit már az érkezésem utáni pár napban kinéztem magamnak. Egy sarokra van az ovitól, egy szűk kis utcán, a Mill Lane-en, ahol át szoktunk vágni a Market Streetre menet. Kívülről bekukucskálva is látszik rajta, hogy hihetetlenül, vénkisasszonyosan, eperhabosan bájos, annyira, hogy már akkor tudtam, hogy egyszer muszáj lesz bemennem, és úgy tennem, mintha én lennék Miss Marple (mert már egészen rákaptam arra, hogy angol regényekben szerepeljek.) Ma hirtelen felindulásból meg is tettem, miután elvittem a gyerekeket az oviba, és bevásároltam a zöldségesnél.

Belépve sem okozott csalódást, ha lett volna pár macskás dísztányér a falon, azt hittem volna, Dolores Umbridge kezdett vendéglátós karrierbe, miután távozott a Mágiaügyi Minisztériumból.

Na jó, ennyire azért nem súlyos csak majdnem. :) De van sok rózsaszín, természetesen rózsaszín műrózsák is, a váza alatt horgolt csipketerítővel. Vannak rózsaszín, teáskannamintás párnák a kanapén, és a kedvencem: a kávéba/teába való cukor szufléformában áll az asztalon, a kártyát pedig, ami tudatja, hogy ki lehet bérelni a helyet könyvklubra, csajos összejövetelekre, temetés utáni teára, muffinos csíptető tartja. Na de beszéljenek inkább a képek (amik amúgy nem sikerültek fergetegesen, de valahogy eretnekségnek tűnt vakut villogtatni, és nem tettem).

Én a földszinten ültem, közvetlenül az ablak mellett, mert szép sport a bámészkodás, de van egy hangulatos kis emeleti rész is, innen nyílnak a mosdók is, ahol nincs kéztörlő. (Bocsánat, mindenkinek vannak mániái, és hajlamos vagyok mosdó alapján is megítélni a vendéglátóhelyeket)

A választék nem túl nagy, és illik a helyhez: ilyen tipikusan angol kajákat-italokat árulnának egy nem túlságosan kidolgozott angol regényben. Én, mivel annyira azért nem volt hirtelen a fellángolás, és itthon csak egy pár falatot ettem, hogy bevehessem a gyógyszeremet, teljes angol reggelit kértem. Miért ne próbálnám ki, ha már ott vagyok? A saját szabályaimat megszegve nem kávét, hanem teát választottam mellé, tájidegennek éreztem volna magam a kávémmal :P

Először a méregerős tea érkezett meg kannában, tejjel, ahogy kell. A képen szereplő teát túltejeztem (a saját ízlésem szerint legalábbis túltejeztem), a későbbi két csészével már nem követtem el ezt a hibát. Majdcsak beletanulok lassan ebbe a tejes tea dologba...

Aztán jött az evőeszköz, a ketchup és a barnamártás - utóbbit kipróbáltam a kolbásszal, de nem jött be, úgyhogy a reggeli nagy részében ezeket inkább hanyagoltam (az evőeszközöket nyilván nem).

És végül befutott a reggeli maga: két kis sült kolbász, két szelet sült bacon (inkább sonka, mint szalonna), egy tükörtojás, némi gomba és egy fér paradicsom kicsit megpirítva, paradicsomos bab és pirítós minivajjal.

Jó kis kiadós reggeli, bőven van benne kalória, amint az alighanem képről is látszik. Kolbász címén itt valami egészen más valamit adnak, paprika természetesen nincs benne, bors annál több - szerintem ez az egyetlen fűszer, amit az angolok használnak, ezt viszont minden mennyiségben. Péksütiben ettem már ilyen kolbászt, abban nem voltam elragadtatva tőle, így sütve, melegen viszont egészen ehető.

Ha már emlegettem, itt a nemrég megkóstolt kolbászos "tekercs" (sausage roll), ami nem mellesleg a Kisasszony kedvence:

Tudom, nem illik ide, de legalább ezt is megmutatom, és ezen a képen egyébként is jobban látszik, mi az, amit itt kolbásznak neveznek.

A baconhöz nem tudok mit hozzáfűzni, legfeljebb csak annyit, hogy finom ropogósra sütötték. A tojásért külön dicséret jár, mert lágy volt a sárgája, én pedig természetesen úgy szeretem. A paradicsomot nemigen szeretem így magában melegen, de a gomba jó volt, azt meg inkább nem szeretném tudni, a bab konzervből volt-e (Korfun, a Golfban igen). A pirítóst én még pirítottam volna kicsit, de csak mert én egész pirosan szeretem, egyébként jó volt, és még egy jó pont, mert vajat adtak hozzá, nem margarint, és még egy, mert választhattam, hogy fehér vagy barna kenyérből kérem Magyar ember gyomra mondjuk több kenyeret kívánt volna ehhez a traktához, de hát ez szokás kérdése, mi meg ugye nagy kenyérevők vagyunk, nagyobbak, mint a legtöbb más nép.

A tea simán pótolta a kávét, kicsit meg is lepődtem, hogy nem voltak elvonási tüneteim, legfeljebb a kávé íze hiányzott egy kicsit.

Mindent összevetve nem hiszem, hogy minden reggel erre fogok vágyni, de egy mozgalmas nap előtt mindenképp jó, jól ellátja az ember energiával.

Szokatlanul kitárulkozós poszt a honvágyról

Nem vagyok honvágyas típus, ezt bárki aláírhatja, aki töltött már velem hosszabb-rövidebb időt távol otthonról. Korfut gyakorlatilag honvágy nélkül nyomtam végig, és most is csak hirtelen fellángolásaim vannak, amik alighanem abból erednek, hogy minden olyan gyorsan történt, hogy fel sem dolgozhattam rendesen, meg abból, hogy - Korfuval ellentétben - most nem tudom pontosan, mikor megyek haza legközelebb.

Amiért igazából megírom ezt, az az, hogy rácsodálkoztam, milyen furcsa dolgok váltják ki belőlem a honvágyat. Amikor Skype-on vagy telefonon beszélek az otthoniakkal, csak örülök a technikának, hogy ilyen könnyű velük kommunikálni, és kész. Nem, nem ettől érzem magam néha kis időre nyomorultul, hanem olyan dolgoktól, mint amikor meglátom a majdnem teljes Karinthy-sorozatomat a webkamerás képen. Vagy amikor megkapom Facebookon az értesítést, hogy megint lesz Molygaleri, és rájövök, hogy most nem nyomhatok lendületből a "részt veszek" gombra (ami nálam Board! mert kalózangol a Facebookom). Vagy mert horgolás közben (igen, ez az egyik új hobbim) eszembe jut, hogy nem fejeztem be a csipkeponchómat, és persze nem is hoztam magammal, mert nem épp egy félkész ponchóra használom el a helyet a bőröndömben. Vagy amikor a samponokat nézegetem a Bootsban, és rájövök, hogy itt nem lehet kapni olyat, amilyet otthon használtam. Vagy amikor meglátom a bácsit, aki időről időre feltűnik a városban egy hegedűtokkal, és eszembe jut a kürtöm. Vagy amikor kapok egy fényképet otthonról, és meglátom a szép zöld plédemet. Vagy amikor Radnóti-verseket olvasok. Vagy amikor reggel véletlenül eszembe jut az otthoni kávésbögrém. Vagy amikor már unom a táskám, és szívesebben mennék valahova a tarisznyámmal vagy a velencéssel. Kis hülyeségek, amik nélkül simán lehet élni, és mégis ezektől szontyolodom el egy-egy percre, ezekről jut eszembe, hogy egyik pillanatról a másikra otthagytam mindent, és eljöttem egy országba, ahol nem azt mondják, hogy "külföld", hanem azt, hogy "tengerentúl", és ettől minden még távolabbinak tűnik. Valószínűleg nem véletlenül mondják, hogy az ördög a részletekben lakik.

Tudom, nem szoktam lelkizős bejegyzéseket írni, és nem is fogtok hozzászokni, azt garantálom. De szeretek nagyképűen úgy tekinteni erre a blogra, mint afféle tudósításra arról, hogy milyen csapot-papot otthagyva külföldre menni, akár többször, többféle helyre is, ebben a pakliban pedig ez is benne van. (Apropó pakli: de rég kártyáztam/társasoztam már egy jót...)

Péksütik

Itt egy vendéglátós, és egyetlenegy gasztrós bejegyzést írt, mióta csak kijött, milyen dolog ez?

Erről van is mit írnom, mert néha megkívánok valami péksütit, olyankor aztán besétálok a Birdsbe, rábökök valamire, és megkóstolom. Szokásomhoz híven olyat választok mindig, amit még nem ettem, ez általában nem is szokott baj lenni, de itt volt már rá példa, hogy csúnyán mellényúltam. Talán mégis van valami abban a pletykában, hogy az angol konyha nem tartozik a világ meghatározó gasztronómiai irányzatai közé... :P

Amikor először indítottam ilyen akciót, egy sajtos-hagymás (onion and cheese pastie) és egy bárányos-mentás (lamb and mint nemtudommicsoda) sütit választottam. Ezeket egy keddi vásárlókörút során, a Market Streeten ettem meg, nem is készült róluk kép, de finomak voltak, úgyhogy idővel majd újra rájuk bökök, és akkor majd igyekszem nem megfeledkezni a fotóról. Ez ugyanazon a reggelen volt egyébként, amikor a Castában kávéztam, aznap szerencsém volt, volt elég hely, hogy az oviban hagyjam a babakocsit, úgyhogy nem zarándokoltam haza vásárlás előtt, hanem út közben szereztem be a reggelit és a kávét. Tudom, tudom, én az egyedi kis kávézókat szoktam szeretni, de épp útba esett, és kíváncsi is voltam rá, mert a Tündérkeresztanya szerint ott kapni a legjobb kávét. Tényleg jó volt, de legközelebb azért kipróbálok más helyet is.

Legközelebb a marhahúsos-májas pitén (steak and liver pie) akadt meg a pillantásom. Ez már közel sem volt olyan jó döntés, a finom husis töltelék helyett valami olyasmivel volt tele, mint a konzerv kutyakaja - ízre és állagra egyaránt.

Még nem döntöttem el, ez volt rosszabb, vagy az, amit ezen a héten vettem. A sertéshúsos pite (pork pie) névre hallgatott, és egyben tök helyesen festett, aztán kettévágtam, és elém tárult egy doboz löncshús. Abból az olcsó, zsíros fajtából. Csak két részletben bírtam megenni, úgy is csak tejföllel.

Azt a napot végül ez a szép kis sütike mentette meg, aminek nem tudom a nevét, pedig a birdsös néni mondta, amikor rámutattam, hogy abból kérek egyet. Finon könnyű, már-már habos vaníliakrém két roppanós habcsók között. Nem, nem ragacsos, roppanós. És persze egy falatnyi csoki, hogy egészen tökéletes legyen.

Egyelőre itt tartunk, majd még kóstolgatok, és persze jelentek. A következő adásban pedig - ha közbe nem jön valami vis maior esemény - arról lesz szó, milyen új hobbikat szedtem össze azon kívül, hogy gyűjtöm a matricákat, mert szinte minden nap kapok egyet a Kisasszonytól.

Infection

Nos tehát, ahogy előrevetítettem, meglátogattam ma a háziorvost, pontosabban az egyiket, mert az eddig tapasztaltak alapján úgy sejtem, nem mindig ugyanahhoz hívnak be.

A hercehurca ugyebár reggel kezdődött, amikor az oviból visszafelé jövet beugrottam a Health Centre-be, hogy időpontot kérjek délutánra, amikor az Apuka már ébren lesz. Kaptam egy cetlit, a recepciós ráírta, mikorra menjek, és ez volt a szerencsém, mint később kiderült. Merthogy érkezéskor be kell csekkolni egy érintőképernyős szerkentyűn (mint amilyenen a bankban sorszámot kérünk), és nekem azt mondta ez a szerkentyű negyed 5-kor, a 4:25-re szóló cetlimmel, hogy az én adataimmal nincs érvényes időpont. Bementem a recepcióra, ahol ekkor már egy fiatal srác dolgozott, mondtam neki, gáz van. Megnézett a gépben, ki is derült, mi a baj: a nő, akitől a cetlit kaptam, elírt valamit, mert a gépben 3:25 szerepelt. A srác futott egy kört, aztán visszajött, bocsika, üljek le, majd hívnak, ha rám ér a doki.

Nem tudom pontosan, meddig vártam, eléggé lekötött A halálsoron (mindig legyen nálad könyv, sose tudni). Végül aztán egy indiai orvoshoz kerültem, bájosan elcsevegtünk az akcentusainkkal, plusz én a köhögésemmel meg az akkor már szinte egyáltalán nem létező hangommal. Beledugott valamit a fülembe (otthon sose dugtak semmit a fülembe, ha csak megfáztam), meghallgatott, kérdezgetett, köpet, láz, mittudomén, aztán felírt némi Ibuprofent meg egy sprayt a köhögésemre, és megkérdezte, kell-e fizetnem a receptekért. Erre én, gondolom, olyan hülyén néztem, hogy azt tanítani kéne, mert megkérdezte megint. Bevetettem az adu ászomat, nem tudom, mondtam, egy hónapja költöztem ide, nem értek a lovakhoz. Kedves volt, elmagyarázta, hogy a legtöbb embernek fizetnie kell a receptek után a patikában, nézzek utána, nekem kell-e, mert azért olyan is van, akinek nem.

A patikában már láttam, hogy a recepten rajta is van a lista, kinek nem kell fizetnie: a 16 év alattiaknak, a 16-17-18 éves nappalis diákoknak, a 60 év felettieknek, azoknak, akik igazolni tudják, hogy nem kell nekik, mert kismamák, előre kifizették, egészségügyi mentességük van (az mi lehet?), hadinyugdíjat kapnak (nem jut eszembe jobb szó), díjmentes gyógyszert váltanak ki (gondolom, erre van valami lista), jövedelemalapú munkanélküli segélyt kapnak, vagy valami adókedvezményt, amit nem ismerek, de ők biztos. Szóval, nagyjából azok, akik bármely más országban is kedvezményt kapnak hasonló esetekben. Egyiknek sem éreztem magam, úgyhogy felkészültem, hogy majd vitatkoznom kell a patikussal, hogy recept nélkül adja nekem a cuccot, mert a doki azt mondta, ehhez nem feltétlenül kell recept, csak felírta, hogy tudjuk, mit akar. Csakhogy! Csakhogy nem kellett vitatkozni, a patikus (aki egyébként zavarb aejtően hasonllított az egyik óvónénire) magától mondta, hogy olcsóbb, ha hagyjuk a receptet. Így aztán megspóroltam (kapaszkodjatok) majdnem 8 fontot. És a félreértések elkerülése végett: a 8 fontot receptre kiváltott gyógyszerenként kell fizetni, nem vásárlásonként. Bizonyos mennyiség felett lehet kevesebb, de alapvetően ennyi.

Most pedig elkezdem szedni a gyógyszeremet meg fújkálni a spraymet, aztán majd meglátjuk, kell-e tennem még egy látogatást Dr. Kutnernél (nem, persze, hogy nem így hívják, de hát hadd legyen már neki csinos house-os álneve)

A gyerekek és az ovi

Tudom ám, hogy igazából mindenki erre kíváncsi :P Vagy nem :P

Szóval, a gyerekek. Olyan akarata van mindkettőnek, hogy megtörni nem lehet, legfeljebb láncfűrésszel felaprítani. A Kisasszonnyal volt egy kifejezetten nehéz hetünk, amikor Apukájuk visszament dolgozni, aztán nagyjából feldolgozta, hogy nekem is szót kell fogadni (persze ez nem azt jelenti, hogy minden esetben meg is teszi :P). Vannak nagy hisztik, de megtanultam még otthon, hogy erre a legjobb gyógymód az, ha nem figyelek oda, úgyhogy egy idő után maguktól véget érnek hosszabb-rövidebb idő után.

Jó sok időt töltünk együtt, mert hát ugye akkor sem zavarom el őket, amikor épp nem vagyok "szolgálatban", de ez nem feltétlenül baj, csak akkor vagyok hajlamos kiakadni, ha egész nap direkt az ellenkezőjét csinálják annak, amit mondok, aztán fel vannak háborodva, ha nem kifejezetten dicséretben fejezem ki a véleményem, de hát ez már csak ilyen műfaj, ezt is ki kell bírni.

Ők már nagyjából túl vannak a betegeskedésen, legfeljebb a Kis Herceg köhög néha egy kicsit, de semmi komoly. Most én másztam bele, reméltem, hogy egy kis fokhagymával, mézzel és teával kikúrálhatom magam, de úgy tűnik, 90%-os páratartalom mellett keményebbek és számosabbak a bacik, lassan lenyomtak, úgyhogy mára kértem időpontot az orvosnál (anélkül szóba sem állnak az emberrel). Nézzük a pozitív oldalát: legalább az angol egészségügyről is be tudok számolni, ha már anno a görögről - szerencsére - nem tudtam.

Az ovi nagyon más, mint otthon, ahogy az első benyomások közt is írtam. Eleve bejutni nem egyszerű: először két retesszel záródó rácsos vaskapun kell átjutni, aztán vagy az ujjlenyomatleolvasónál igazolni, hogy mi bizony szülők vagy egyéb gyerekért érkező személyek vagyunk, vagy becsengetni, és magyarázkodni az ajtót kinyitó óvónéninek. Én már ujjlenyomatos törzsvendég vagyok, egy hét csengetgetés után felajánlották, úgyhogy viszonylag gyorsan járok ki-be, csak a babakocsival érdekes manőverezni időnként, hát még, ha más is közlekedni akar éppen.

Odabenn először nem tűnik fel semmi különös, kis fogasok, kis cipők kis polcokon, legfeljebb annyiban különbözik attól, ahogy mi jártunk oviba, hogy a váltás ruha és hasonló kellékek nem egy vállfás zsákban lóg, hanem mindenki naponta hurcolja magával egy-egy erre rendszeresített táskában (amikor mindketten mennek oviba, örülök, hogy babakocsival megyünk, egyébként úgy festenék, mint egy karácsonyfa). A csoportok szobáiban aztán jön a meglepetés: egyrészt az, hogy nem agyonkoptatott linóleum, hanem szőnyeg borítja a padlót, másrészt, hogy az óvónénik nem egy asztal mellett, elkülönülve ülnek a terem végében, ahonnan csak vészhelyzet esetén mozdulnak el, hanem nevezett szőnyegen csúsznak-másznak a gyerekekkel, vagy az ő kis asztalaik mellett kuporognak velük. Az egész kicsiknél, mint amilyen a Kis Herceg, napi "jelentést" is adnak arról, mennyit evett, mivel szeretett a legjobban játszani, hányszor és miért cserélték a pelusát (ez nem tudom, otthon hogy van). A legtöbb héten van egy központi téma, ami köré csoportosítják az ovis tevékenységet, és jeles napok környékén ünnepelnek is - halloweenkor beöltöztek, a Remembrance Dayen pedig a hagyományos pipacsot viselve lufikat engedtek el valahol (gondolom, a háborús emlékműnél, merthogy ilyenkor a háborúkban elesett angol katonákra emlékeznek, de nem sikerült kiszednünk a Kisasszonyból a pontos információt.)

Mindezekkel szemben csúnya hátrány, hogy komoly pénzeket kérnek el az oviba járásért. A Kisasszony már elég nagy ahhoz, hogy minden nap ott lehessen 3 órát ingyen, úgy, hogy enni nem kap a többiekkel, a Kis Herceg viszont csak két napot jár, egyszer 4, egyszer 5 órát, mert rettentő drága lenne.

Tea for two

Ez is egy megkésett bejegyzés, mondanom sem kell, épp egy hetes.

A Tündérkeresztanyával már a templomozás után megbeszéltük, hogy a rákövetkező hét valamelyik délelőttjén bmegyünk a városba, megiszunk egy kávét a Costában, aztán megmutat pár dolgot. Először pénteket beszéltünk meg, aztán szombat lett belőle, és mivel mindenki azt a napot tartotta megfelelőnek a miénkhez hasonló tevékenység elvégzésére, és egy fia parkolóhely nem volt a belvárosban, a Tündérkeresztanya úgy döntött, hagyjuk Ashbyt, menjünk inkább a Staunton Harold Estate-re. Attól, hogy út közben elmagyarázta, ez egy amolyan magánbirtok, ahová azért lehet menni kirándulni, meg vannak boltok, meg természetesen egy garden center, megint klasszikus angol regényes érzésem támadt, ebben az esetben a Bszkeség és balítéletben éreztem magam.

Kép innen

Kép innen

Sajnos se a főépületbe, se a templomba nem lehet bemenni, pedig kívülről mindkettő érdekesnek tűnik. Láttunk viszont mindenféle állatot, birkát, bocit (már gyerekül beszélek néha), hattyút, kacsát, még az átvonulóban megpihenő kanadai ludakkal is találkoztunk. Nagyjából ez után a találkozás után készült a két kép, ami bizonyítja az ott létemet (és az ittlétemet is, mivel eddig egyetlen képpel sem igazoltam):

Azért itt is meglátogattunk egy vendéglátóhelyet, ami nemes egyszerűséggel a Tea Room névre hallgat. A templom miatt nem ez volt az első alkalom, hogy tejes teát ittam, viszont itt tudtam meg, hogyan is kell azt kitölteni az etikett szerint (Jane Austen újra lecsap), és azt is, hogy állítólag nem mindegy, a tejet vagy a teát öntjük először a csészébe (mindkettőt kipróbáltam, szerintem mindegy). Ettünk mellé sütit is, a Tündérkeresztanya valami kávésat, én egy chelsea bun névre hallgató aszalt gyümölcsös csigabigát, ami az angol konyha híre ellenére finom, csak a tetejére öntött máz nagyon édes, de a sütivel együtt nem vészes.

Jó belső képet nem találtam, csinálni meg nem csináltam, úgyhogy csak így tudom megmutatni a helyet, vagyis leginkább az udvart, amin több más üzlettel osztozik:

Kép innen

A chelsea bunról is csak a Gugli segítségével:

Kép innen

A kép alatti "innen" felirat a receptre mutat, ha valaki szeretné, lefordítom, csak szóljon.

Mire hazaértünk, egy vadcseresznyés nugátszelet is a táskámban lapult, szintén a Tündérkeresztanya jóvoltából (nem, a jelek ellenére nem egy másik mesehősről beszélünk ;)) Ez egyébként olyasmi, mint amit Korfun is ettünk mindig, csak nem lapos, és kumquat helyett cseresznye van benne.

Mindeme finomságok mellett nem hagyhatom ki azt sem, milyen jót beszélgettünk evés-ivás közben, néha elfelejtettem sütit enni is :)

Templom

Ez egy november 3-i történet - szokás szerint le vagyok maradva, mint a borravaló... (Nem tudom, érdemes-e bevallanom, hogy ebben nagy része van annak is, hogy nagyon beindult egy-két játékom Lanawinen, és újabban leginkább oda írtam...)

Ha előbb eszembe jut, és azon a héten meghirdetek egy szavazást, amiben azt firtatom, mit gondoltok, hová megyek vasárnap, ki tippelt volna a templomra? (Nna, őszintén!) Mind tudjuk, hogy nem vagyok nagy templombajáró, legfeljebb mint turista, de misére/istentiszteletre/nemtudommivanmég nem szoktam járni, mert többnyire kényelmetlenül érzem magam. Ha nem egyenesen félek. Hogy pontos legyek: az szokott lenni az érzésem, hogy én, az örök szkeptikus, valószínűleg jól megszívom a végén, a feltétlen hit a lényeg, és nem szeretem ezt az érzést. De múlt vasárnap elfogadtam a Tündérkeresztanya meghívását, hogy menjek el vele és a gyerekekkel. A Mama mondta, amikor itt volt, hogy nagyon más, mint otthon szokott lenni, meg hát az is motivált, hogy találkozhatok új emberekkel.

És tényleg nagyon más volt, amihez persze az is hozzájárult, hogy ez afféle családi alkalom volt azoknak, akik gyerek(ek)kel jönnek. Az egész picikre külön vigyáztak, a nagyobbacskák zászlókat lengethettek a dalok (nem tudom a jó szót) alatt. Ha már a dalokról van szó: egy nő és egy férfi gitározott és énekelt, a dallamok fülbemásztak egy versszak után, a szöveget pedig kivetítették, úgyhogy csak az nem tudott bekapcsolódni az éneklésbe, aki nem akart - amiért egyébként senki sem szólt volna egy szót sem szerintem. Volt persze bibliai idézet is, magyarázat is hozzá, de nem fensőbbséges és kioktató, hanem nagyon is emberközeli módon, utána pedig kimehetett akárki, hogy elmondhassa, őt hogyan szólította meg Isten - ez volt ugyanis a téma Sámuel története alapján.

A legvégén senki sem rohant haza, volt tea (a tejes tea tényleg finom!) és kávé, a gyerekeknek keksz, az emberek beszélgettek, a gyerekek rohangáltak... Nekem pedig elmagyarázta egy hölgyemény, akinek sajnos elfelejtettem a nevét, hogy abban is Isten keze van, hogy én ilyen gyorsan ide kerültem segíteni, mert Isten gyakran a tökéletes időzítésben rejlik.

Nem csalás, nem ámítás, kifejezetten jól éreztem magam. Ha van Isten, nem hiszem, hogy az alapján szelektál, hogy ki milyen szertartásokat végez, szeretem azt hinni, hogy inkább az számít, ki mit tesz - szóval, szerintem, ha van Isten, értékeli, hogy úgy hívják hozzá az embereket, hogy azok menjenek is. De legutóbb az oviban voltam hittanórán, úgyhogy inkább nem kezdek el prédikálni ;)

Market Street

Kedden (igen, lassan egy hete lógok ezzel), amíg az Apuka aludt, és a gyerkőcök oviban voltak, volt pár magányos órám, a nap is sütött éppen, és hirtelen ötlettől vezérelve megcéloztam a Market Streetet, ahol bolt boltot ér.

Az volt az alapcél, hogy szerzek egy kalapot vagy egy kapucnis pulcsit a hajtönkretevő időjárási jelenségek ellen, úgyhogy be is mentem az első boltba, ahol ruhák voltak a kirakatban, és nem tűnt méregdrága butiknak. Ott pedig az történt, hogy bár nem találtam se kalapot, se pulcsit, végigtapogattam egy csomó helyes ajándéktárgyat, aztán eljutottam leghátra, ahol egy nagy használtkönyves polc jött szembe. Nem hagytam, hogy elragadjon a bőség zavara, végül csak a P.S. I Love You-t és a High Fidelityt hoztam el, összesen nem egészen 3 fontért, amit csak azért mondok el, mert szerintem döbbenetesen jó ár két jó állapotú könyvért. A pénztáros néni pedig közölte, miközben a visszajárót számolta, hogy a High Fidelityt már olvasta, nagyon jó könyv, ajánlja Hornbytól a Fever Pitchet is.

Ez után bementem a piacra, mert emlékeztem, hogy ott láttam helyi képeslapokat, jól bevásároltam belőlük, ott is megnéztem egy ruhást, se kalap, se pulóver, de egy övet sikerült szereznem az otthon hagyott helyett potom 50 pennyért.

Meglátogattam még pár ruhást, se kalap, se pulóver nem volt olyan vagy akkora, amilyen és amekkora nekem kellene, viszont újabb könyvesboltra, pontosabban antikváriumra bukkantam, ami azzal a lendülettel el is nyerte a kedvenc bolt címét. A bevételt jótékonyságra fordítják, az alkalmazottak is ingyen dolgoznak, és a kínálatuk... hát, csak wow. A fél boltot haza tudtam volna hozni, de meggyőztem magam, hogy ennyire nem kell hörcsögnek lenni, két hét után még nem fogok könyvéhségben elpusztulni, úgyhogy itt is két szépség jött velem, a Nicholas Nickleby, mert Dickenst nem lehet kihagyni, meg egy gyönyörűszép felnőttborítós Harry Potter 6.

Ami tegnap kimaradt: szekrény!

Nem voltam elégedett a tegnapi bejegyzéssel, tudtam, hogy írni akartam még valamiről, de csak ma jutott eszembe. Szekrények!

Egészen tegnapig bőröndből öltöztem, mert annyira hirtelen kellett megoldani az au pair-kérdést, és annyira nem tudta előre az Apuka sem, hogy ennyire hirtelen kell majd, hogy még nem volt ideje teljesen berendezni a szobámat, és egy árva fiókom sem volt. Ami a fiókokat illeti, most már van 6, beleértve ebbe az éjjeliszekrényemet is, plusz az egyiken van egy polc, amire persze a könyveim kerültek, meg egy akasztós, úgyhogy most már elfér a bőröndnyi+laptoptáskányi cuccom. Amely cucc egyébként nem tudom, hogyan fért bele az említett táskákba, szerintem Mary Poppins és Hermione Granger bűbáját használtam önkéntelenül, másképp lehetetlen. Amint kinyitottam a bőröndöt, és kicsit is keresgéltem benne, így festett:

Igen, az ott a tetején a görög sálam, nomádságom újabb ékes bizonyítékaként :P (De jó is volt, amikor az volt  biztos, hogy őszig nem fog esni, nem az, hogy valamikor a nap folyamán biztos fog... :P)

A szekrények összeszerelése külön móka volt - tudjátok, alapból az, de ha még két négy éven aluli is hátráltat segít, különösen kalandossá válik a dolog a sok hegyes, éles, sérülékeny, nehéz és elektromos dolog között. Azért valahogy csak megoldottuk (oké, nagyrészt az Apuka oldotta meg, aki iránt itt is kifejezem hálámat, pedig valószínűleg nem olvassa ezt), és tegnap a Kisasszony segítségével ki is pakoltam, ami azt eredményezte, hogy lassan felfogom: Angliába költöztem. Bőrönddel nem tűnik annyira hosszú távúnak a dolog, így most sokkal inkább eljut a tudatomig, hogy ez nem egy kéthetes projekt...

Kalapok, bankok, környezetvédelem

Kalapok

Breaking news - miért hord kalapot a királynő? (vagyis Királynő, az újságban mindig nagy Q-val írják). Nos, az én alig néhány napos elméletem szerint azért, mert tudja, hogy ha süt a nap, abból még bármikor lehet eső, de olyan eső, amihez még szégyen esernyőt nyitni, viszont épp elég ahhoz, hogy minden nap hajat kelljen mosnia, ha nem akar hülyén kinézni. Én persze nem mosok minden nap hajat, különösen most, hogy már két napja (!) süt a nap (rövidebb szünetekkel), de szereznem kell egy kalapot.

Bankok

Vagyis csak egy bank, ahol ma megnyitottuk a számlámat. Életemben először láttam banki dolgozót, aki együtt nevetett az ügyfelével, és olyat is, aki nem mászott falra egy türelmetlen majdnem-négyévestől. Gazdasági szempontból: nem tudom, ti láttatok-e már olyat otthon (szóljatok, ha igen) a diákoknak való számlákon kívül, ami teljesen ingyen van - hát itt nekem most olyan lesz.
Nomád kalandor mivoltomat bizonyítja, hogy ezzel már három különböző ország három különböző bankjában, három különböző pénznemben van bankszámlám...

Környezetvédelem

Erről több napja akarok már írni, csak mindig volt más, amihez nem passzolt, ez meg már amúgy is vegyes-vágott bejegyzés. Itt, kérem, nem csak tanítják, hogy válogatni kell a szemetet, hanem csinálják is. Mindenki. Megvan, melyik fajta szemetet mikor szállítják el, milyen kukába/ládába/zsákba kell gyűjteni, és mindenki szelektál. A dobozokon/fakonokon/üvegeken/egyéb csomagolóanyagokon rajta van, miből vannak, és melyik kupacba valók. És úgy tűnik, nem halnak bele a népek ennyi odafigyelésbe...

Új nap, új ismeretségek

Tegnap elmentünk a Tündérkeresztanyához (az angolférjeshez), hogy segítsen összerakni a szerződésemet. Nem véletlen a fedőnév, azzal indított, hogy az ő házi törvényük szerint náluk mindenki otthon érzi magát, aztán rögtön kávéval kínált, és mire kész lett a szerződés, már két könyvet is kaptam tőle kölcsön azzal az indoklással, hogy ha a Csodaidők tetszett, szerinte ez a sorozat is fog, ideadja próbaképp az első két részt. És megismerkedtem a kutyájával is. Az Apuka és a Kisasszony előre megmondták, hogy nagy, de hogy ennyire, azt nem, komolyan mondom, ekkora kutyát én még életemben nem láttam. Mint egy oroszlán, nagyjából. Ültem a fotelben, és jóformán egyvonalban volt a fejünk, amikor odajött. Ettől persze rögtön haverok lettünk, kutyával én még nem voltam rosszban, és ő sem tűnt vérszomjasnak (kellemetlen lenne, ha az lenne). :)

Szintén tegnap nagy sikerélmény ért, mert jött a Weekly Nanny, aki hetente-kéthetente elviszi kicsit a Kisasszonyt, és aki az első született angol, aki megdicsérte a nyelvtudásomat.

Ami kevésbé pozitív, hogy mire a Kis Herceg jobban lett, én lettem taknyos, de én legalább nem hisztizem egész nap, csak a zsepikészletet pusztítom rendületlenül :)

Első benyomások: Ételek

A cím picit félrevezető lehet, nem az angol konyha rejtelmeiről lesz ugyanis szó. Mivel ez egy magyar család, többé-kevésbé magyarul eszünk, különösen most, a Mama távozása utáni kajahalmokon élve. Tapasztaltam viszont egy-két érdekes dolgot, amiről érdemes írni.

Első meglepetés: szendvics a Lutonon, a Marks & Spencer Simply Foodból. Alapjáraton nem bízom az előre csomagolt szendvicsekben, szottyadtak szoktak lenni, és alig van bennük valami, hogy a száraz zsemléről/kifliről ne is beszéljek. Ott viszont nagyon éhesek voltunk, és még sok volt hátra a hazaútból, és ezek nem is néztek ki olyan borzasztóan. Én egy három minizsemléből álló csomagot választottam, teljes kiőrlésű, magos zsemléket különböző töltelékkel. Az elsőben, amit megettem, füstölt szardíniát, majonézes tojássalátát és friss spenótlevelet találtam, a másodikban paradicsomot, mozzarellát és friss bazsalikomot, a harmadikban csirkemellet fűszeres szötyiben, emlékeim szerint szintén spenóttal. És mindez nem csak jól hangzik, jó is volt! Szinte sajnálom, hogy nem tettem el a karton alátétet, amin felsorolták az összetevőket (olyan részletesen, hogy olyat még nem láttam).

Második meglepetés: pékáru. Korfun fagyasztott félkészből sütött kenyereket, bagetteket és zsemléket ettünk, és máshol (mármint Lengyelországban és Svájcban) sem voltam elájulva a kenyerektől. Itt viszont...! Amit mi itthon eszünk, a Birds' nevű pékségból származik, és mind isteni finom, a teljes kiőrlésű kifli/zsemle, a sajtos zsemle, a sokmagvas kenyér és a mazsolás kalácsszerűség is. A kenyér kivételével egyébként nem darabonként, hanem négyesével-ötösével, előre zacskózva árulják őket.

A harmadik, ami talán még a jó szendvicsnél is nagyobb: a Tesco-termékek. Tegye fel a kezét, akinek (kevés kivétellel, mint mondjuk a ropi) nem silány utánzatok jutnak eszébe! Nos, itt finomak. A gyümölcslében van rost, a lekvárban gyümölcs, a vaj tényleg vaj... számomra már-már felfoghatatlan a különbség.

És végül a negyedik, ami azért meglepetés, mert eddig majd' mindenki az ellenkezőjét állította: van tejföl és van túró is, bár utóbbiból csak valami sózott változat, és nyilván egyik sem teljesen ugyanolyan, mint az otthoni.

Ami már nem ért meglepetésként, mert nem is gondolkodtam rajta, de azóta megtudtam az Apukától: nem lehet jódozott sót kapni, az ecet pedig ehetetlen.

Ennyit az evésről és ennyit az első benyomásokról is, most már rendes helyzetjelentések következnek :)

Első benyomások: Az emberek

Mert ezt ígértem hirtelen felindulásból. Akkor még nem tudtam, hogy ma különösen hisztis napon leszünk túl már csak azért is, mert a Kis Herceg lebetegszik, és inkább az egyszerűbb kajatémát kellett volna megígérnem, vagy inkább semmit, de hát ígéret szép szó...

Az előző bejegyzésben azt bizonygattam, hogy az Angilával kapcsolatos előítéleteknek erős valóságalapja van, most jön az a rész, amikor elkezdem rombolni a sztereotípiákat. Mert hiába gondolják sokan, hogy az angolok merevek és hidegek, eddig úgy tűnik, nincs igazuk. Említettem már a pasast, aki magyarul köszönte meg a személyinket. Azóta találkoztam már pénztárosokkal több boltban, mind mosolyogtak, mind képesek voltak kedvesen thankyouzni, egyikük még akkor sem borult ki, amikor a pennyjeimmel küzdöttem. Apropó, pennyk: komolyan nem értem, mi ütött abba, aki tervezte őket, amikor teljesen logikátlanul gondolta ki a méretüket. A kétpennys még az egyfontos érménél is nagyobb (bár az egyfontos talán vastagabb), a húszpennys meg az egyik legkisebb pénzérme, amit valaha láttam. Szép menet lesz megtanulni őket, annyi szent.

De vissza az emberekhez. Találkoztam néhánnyal, akikket később valószínűleg sokat fogok, de egyelőre még belőlük is annyi maradt meg, hogy nagyon-nagyon kedvesen fogadtak. Külön még az óvónéniket emelem ki, akik mind fiatalok és mosolygósak, és úgy tűnik, nagyon jóban vannak a gyerkőcökkel. Az oviban egyébként is az volt az érzésem, hogy nem unatkoznak úgy a gyerekek, mint ahogy néha mi unatkoztunk, valahogy sokkal kellemesebbnek tűnik a hangulat.

És akkor most következzen az én kis családom, ami persze nem vér szerinti családot jelent, hanem azt a családot, akikhez befészkeltem magam mint au pair.

Az Apuka egészen fantasztikus embernek tűnik, és ez nem azért mondom, mert félek, hogy valaki olyan is elolvassa ezt, aki továbbadhatja az információt. Azt talán még nem mondtam, hogy azért van szüksége au pairre, hogy a felesége halála után vissza tudjon menni dolgozni. Itt maradt két pici gyerekkel egy tizenkevésezres angol kisvárosban, ahol rajta kívül egy magyar család és egy angolhoz házasodott magyar asszony alkotja a teljes magyar populációt, most szakad a nyakába minden más is, amit nem részletezek, mert nem hiszem, hogy minden ügyét világgá szeretné kürtölni, és ő minden nap megküzd a helyzettel, erős a gyerekek helyett is, és még arra is marad energiája, hogy velem kedves legyen és segítsen mindenben, ami az itt-tartózkodásomhoz kellhet. Kevesen vívják ki ilyen hamar a tiszteletemet és a szeretetemet is, le a kalappal előtte.

A Kisasszony  három és fél éves, és még küzd az anyukája elvesztésével. Ennek ellenére nagyrészt nem undok velem, csak akkor, amikor épp kicsit ütközik az akaratunk - az övé ugyanis rettenetesen erős :) Még levelet is "írt" nekem, amíg várta, hogy ideérjek, halálcuki volt, amikor "felolvasta" :) Kezdettől fogva néninek szólít, amit a jelenlétében persze az Apuka is átvett, tegnap este jót nevettünk azon, milyen mókás, hogy idősebb nálam, és mégis néninek szólít. A "néni" szó kivételével a Kisasszony hajlamos egyik pillanatról a másikra magyaról angolra és vissza váltani. Eddigi kevéske tapasztalatom alapján úgy sejtem, akkor vált angolra, amikor haragszik, vagy amikor épp felnőttet játszik.

A másfél éves Kis Hercegnek hatttalmas kék szemei és tündéri szőke fürtjei vannak, na meg jövőbeli szívtipróhoz méltó csibészes mosolya. Ő persze még túl pirinyó ahhoz, hogy felfogja a bajokat, és szerintem ez is van olyan szomorú, mint az, amikor a nővére a játékait mutogatva azt mondta: "ezt anyától kaptam, de anya meghalt", vagy amikor a játékunkban az anyamacit alakítva egyszer csak megszólalt, hogy "de én meg fogok halni"...

Elméletileg a következő lesz az utolsó elsőbenyomásos bejegyzés, a következőben ismét előítéleteket döntögetek, ezúttal az ételekkel kapcsolatban :)

Első benyomások: A hely és az időjárás

Hely alatt Ashbyt értem, ami Anglia kellős közepén található. Aki nem hisz abban, amit a külföldiek Angliáról gondolnak, azoknak ajánlom, látogassanak el ide, itt aztán van minden.

Fehérablakos téglaházak.
Park és benne kutyasétáltatók.
Iskolások egyenruhában.
Nők, akik azt mondják: "lovely to meet you". (Életemben másodjára hallottam valós párbeszédben a "lovely" szót.)
Sisakos rendőrök.
Minik.
Baloldali közlekedés, hadd üssük el a külföldit.
Használtruha-üzletek.
Udvarias pénztárosok.
A táblák szerint valahol még egy vár is!

És még biztos egy csomó minden, de most épp ennyi jut eszembe. Kivéve az időjárást, az most következik.

Tehát.

Pára az van bőven, Londonban olyan köd volt, amikor leszálltunk, hogy csak közvetlenül a föld fölött kezdtünk el látni valamit a környékből. De nemsokára kisütött a nap, akkor hirtelen jobb idő lett, mint otthon, és ez ki is tartott egy darabig - aztán hirtelen eső lett, aztán köd, és megtapasztaltam, miért van mindig esővédő a babakocsin. Valamelyik nap nem is tudtam eldönteni, esik-e, vagy csak sok a víz a levegőben, de valami azt súgja, hamarosan ez már nem fog izgatni.

Legközelebb pedig jön a legérdekesebb benyomás-bejegyzés: az emberek :)

Első benyomások: Az út

Mielőtt ebbe belekezdenék, meg kell említenem a kis meglepibulit, amit Kiscsillag, Rysonne és Jenis hozott össze, imádom őket ezért is meg amúgy is :) (Mivel gyanítom, előbb-utóbb mind erre tévednek, imádlak titeket, csajok :) egyszer csak elolvasom a most-már-nem-titkos üzifolyamotokat is :D)

No akkor, térjünk rá az útra. Már a kezdetkor hattttalmas mázlim volt, mégpedig azzal, hogy nem kellett vonatozgatnom, mert nagybátyói (azért így, mert se a nagybátyi, se a nagybátyji nem tetszik, a nagybácsi meg olyan bácsis) közreműködéssel kaptam fuvart a reptérre - ők is épp oda tartottak, csak egy korábbi és nem londoni géphez. A nagy így is fél ötkor indult, mi meg fél hatkor (nálam a kettő nem függ össze szorosan), és 8 körül már Ferihegyen, izé, a Liszt Ferenc repülőtéren voltunk. Én vártam laza két órát Apukára (valamiért nemigen bírom magam rávenni a valódi nevek használatára), akivel együtt jöttünk. Aztán együtt - és az ő egyik ismerősével együtt - átestünk mindenféle ellenőrzésen, biztonságosnak bizonyultunk, és vártunk mééééég, fél órával többet a kelleténél, ennyi késéssel indult ugyanis a gépünk.

Még mindig nem félek a repüléstől, most sem, hogy kipróbáltam. Annyiból nem volt szerencsém ezzel az első alkalommal, hogy végig felhős volt az ég, így csak napsütötte felhőmezőket láttam, ami, hozzá kell tennem, nem csúnya, csak azért érdekelt volna az is, hogy néz ki ez a lenti világ 11 ezer méter magasról (miközben az erős szembeszél miatt csupán hatszázvalahány km/h-val haladunk, és -55 fok van a gépen kívül).

Londonban, a Lutonon szálltunk le, ahol megint várnunk kellett másfél órát a buszunk indulásáig. Közben élveztem a bábeli nyelvzavart, ettünk is egy kicsit, de arról majd a következő bejegyzések egyikében, és azon kacarásztunk, hogy az igazolványaink ellenőrzését végző nagy fekete ember köszönömöt mondott thank you helyett. A busz nem volt összefirkálva, nem volt koszos, és nem, nem volt pisiszagú sem. És - dobpergés - még a lábam is elfért, pedig épp az idegesít legjobban a buszokban, hogy nem férek. Mielőtt és miután megálltunk egy negyedórás szünetre, a sofőr megszámolta, hányan vagyunk, és amikor mi leszálltunk az East Midlands reptérnél, tudta, melyik bőrönd az enyém.

Az East Midlandstől taxiztunk, a sofőr indiainak tűnt, azóta megtudtam, hogy a szakmájabeliek tetemes része arról a környékról származik. A buszon még nem tűnt fel annyira, mint egy személyautóban, hogy itt bal oldalon közlekednek, de a taxiban már folyamatosan olyan érzésem volt, mintha szemben mennénk a forgalommal, rossz oldalon lennének a táblák, és persze rossz oldalon ülne a sofőr, ami abszolút csacsiság lenne a részéről, természetesen. Ugyanez a szokásuk gyaloglás közben is hajlamos megzavarni az agyam, még meg kell tanulnom, hogy először jobbra nézünk, utána balra, és meg kell szoknom, hogy itt nem szeretnek indexelni kanyarodás előtt.

Este fél 8 körül értünk ide, nagyjából úgy festettünk, mint három zombi, de azért elrendeztük, ki hol alszik (a már említetteken és persze a gyerekeken kívül szombatig itt van a Nagymama is), megismerkedtünk, ilyesmi, hogy aztán belezuhanjunk az ágyunkba, amíg fel nem kell kelnünk, hogy oviba vigyük a négyéves Nagylányt. Az oviról azonban szintén egy másik bejegyzésben lesz szó :)

(A "fedőneveken" még lehet, hogy dolgoznom kéne, ez így elég személytelen)

Bloglovin'

...követni és követve lenni ;)

Follow my blog with Bloglovin

Újra úton - avagy mit ér a közgazdász diploma?

Igen, tisztában vagyok vele, hogy alaposan eltűntem az utóbbi időben, de komolyan, jobb, hogy nem kiabáltam világgá a nyűgjeimet. Azzal még eldicsekedhettem volna, hogy az előző bejegyzésben emlegetett nyelvvizsgán 90% felett teljesítettem (igen, ezért kellett sírni, hogy nem tudok németül), meg hogy annyira ügyes voltam, hogy ötös szerepel a diplomámban, sőt, a Bölcsek Kövét is megkaptam rektor bácsitól.

Ezen kívül viszont csak sírtam volna, hogy nem kapok munkát, pedig nagyjából háromcsillió helyre jelentkeztem mindenre, ami csak kicsit is közgazdászos vagy csak kicsit is vendéglátós, és higgyétek el, az nem hiányzott volna senkinek. Én magam is idegrohamot kaptam a témától.

Most viszont újra eljött a blogolás ideje, már csak életjel funkcióban is, megint utazom ugyanis, ezúttal a másik irányba: Angliába. Au pair leszek, vagyis Mary Poppins, egy kétéves kisfiúra és egy négyéves kislányra fogok vigyázni, szállás, étkezés, zsebpénz. Nem, nem kifejezetten vendéglátós munka. Nem, nem is igényel diplomát. De a családnak segítségre van szüksége, nekem meg munkára, úgyhogy elvállaltam, aztán majd látjuk, mi lesz.

Kéretik nem feltenni az "és mit szólt hozzá XY?", és "nem félsz?", és "mi lesz Lujóval?" jellegű kérdéseket, agyaltam rajtuk én is épp eleget, de ennél okosabbat most nem tudok tenni, mert ha nem megyek, akkor meg én tehetnék fel kérdéseket, például: "és mi lesz a diákhitel-törlesztéssel?", "meddig tartassam még el magam?", "inkább tespedjek tovább, és őrüljek bele végleg?", és a többi, és a többi. Van ez is olyan jó munka, mint akármi más, a nomád részem biztos imádni fogja, a gyerekekkel mindig általában kijövök... szóval, miért ne?

Elég hirtelen zajlott le az egész egyébként, szerintem még nincs két hete, hogy tudomást szereztem a dologról, és szerdán már indulok is. Már az indulás is élmény lesz, akkor repülök majd először :)

Egy nyelvvizsgázó szenvedései, avagy kecskeméti útinapló

Halált megvető bátorsággal elmentem nyelvvizsgázni németből, egyelőre annyit jelentek ki (viszonylag) biztosan, hogy túléltem, azt csak halkan teszem hozzá, hogx talán még át is megyek. Addig is íme, egy újabb turvendes poszt arról, hogy hol szálltam meg és mit ettem, hátha egyszer felfedeznek, és valaki fizetni fog azért, hogy utazzak és írjak.

Amint megérkeztem Kecskemétre, rácsodálkoztam, hogy sokkal szebb, mint gondoltam. Rögtön ez után arra is, hogy az ott lakók egy elég jelentős része valószínűleg túl sokat ivott a híres-nevezetes barackpálinkából, mielőtt kilépett volna az utcára - három nap alatt számtalanszor törtek az életemre, időnként a zebrán, amikor nekem volt zöld a lámpa.

Guglimapsz a barátom, így megtaláltam, hol szálljak fel a buszra, miközben kinéztem helyeket, ahol lehet ennivalót szerezni. Amikor már a buszon ültem, örültem, hogy innen már nehéz lesz eltévedni, de én olyan tehetséges vagyok, hogy sikerült három megállóval előbb leszállni, úgyhogy ismét a guglimapsz felbecsülhetetlen segítségével közelítettem meg szálláshelyemet, a Pension munkásszállót. A neten becsszóra nem munkásszállónak hívták, amikor lefoglaltam.

Azt máris elmondom, kiknek nem ajánlom, hogy itt szálljon meg: azoknak, akik a gyalogos városnéző túrák hívei, és nem akarnak buszjegyre költeni, mielőtt belevágnak ebbe a tevékenységbe. A Pension ugyanis közel sem a belvárosban fekszik, kb. negyedóra buszozás és ugyanennyi gyaloglás kell hozzá, hogy odajussunk a Széchenyi térről, út közben alig három vasúti átkelőn átkelve, ebből csak kettőn buszal (aki mégis oda szándékozik menni, keressen engem, elmondom, hogyan). Csacsi voltam, kívülről nem csináltam róla képet, de máris lopok egyet a netről.

Barátságos gondnoknéni fogadott, megmutatta a szobámat, és ideadta a női mosdó-tusoló kulcsát, mondván, itt csak férfiak szoktak lakni, és hozzászoktak, hogy mászkálhatnak, amerre látnak. Remek, gondoltam magamban, akkor most elővesszük a kemény csaj részünket. Erre amúgy nem volt szükség, egy csenevész munkásemberrel találkoztam összesen.

A szobám olyan szépen illett az ilyen jellegű szálláshelyek tankönyvi definíciójához, hogy szinte kár is rá szót fecsérelni. Ágy, asztal, szék, mosdókagyló és hipermodern kiegészítő szolgáltatásként színes tévé a szobában (utóbbit még néztem is, olyan dögfáradt voltam esténként), közös tusoló és konyha a folyosó végén.

A szoba:

A konyha, amiből én csak a mikrót használtam (a képen nem látszik, de becsszóra volt), azt is csak vízmelegítésre, miután megtapasztaltam, milyen rossz a kávé az automatában, és vettem inkább háromazegybent:

És mielőtt beszúrnám a képeket a tusolóról, meg kell jegyeznem, hogy ez volt az egyetlen nagyon komoly hibája a helynek (ha nem számoljuk azt, hogy iszonyú messze van mindentől, a gyáraktól viszont nincs, és tulajdonképpen ez a lényege). Tisztaság volt mindenhol, ezek a képek viszont nem fogják azt a hatást kelteni, mert az összes lehetséges felületről úgy mállott a festék, hogy azt a Studi is megirigyelte volna (pedig az már valami).

És még egy érdekes megoldás: pénteken a gondnoknéni megkért, hogy rendezzem a számlát, mert ő másnap már nem lesz ott, és mivel más se, legyek szíves, zárjam be a házat, és tegyem a kulcsot... szóval oda, ahova kérte, nem akarok betörőket támogatni. Ennek aztán egyenes következménye lett, hogy én éjszakára magamra zártam mindent (egyedül a világ végén? naná, hogy magamra zárom), és reggel fél 8-kor a csengőre ébredtem, mert a már emlegetett úriember nem tudott bejönni, szegény.

Ami az evést illeti, általában konzerven és péksütin éltem, de egyszer bementem a Malomba, hogy valami főttet is egyek, és végül némi ananászos csirke és grillzöldség és a Grill Station mellett döntöttem. Határozottan nem volt rossz, még a zöldség is pont jó roppanós volt - de nem nyers -, viszont az ilyen helyek 90 százalékához hasonlóan itt is spóroltak a melegen tartással, és túlzás lenne azt állítani, hogy forró volt, amit kaptam. Ja, és szerintem nem kell ennyi olaj a grillezéshez, de nem értek hozzá, úgyhogy ezt csak úgy csendben.

Színeskék

Március 30.

Aznapi örömöm a már nem is olyan kicsi öcsém öröme volt, aki azonnal rákattant a kifestőre, amit én választottam neki.

Március 31.

Húsvét örömére finomakat ettünk, mást nem tudok felhozni a nap mentségére.

Április 1.

Az volt az eredeti terv, hogy elmegyünk Szegedre a Vadasparkba, de a szutyok időjárás miatt itthon maradtunk, és rendeztünk helyette Catan-partit, kicsiny családunkon kívül Kiscsillag új Andrisával, Lujóval és Jekáékkal. Egyetlen szívfájdalmunk Mano hiánya volt, innen is harci üdvözletemet küldöm annak a tanárnak, aki beadandót adott neki keddi határidővel.

Április 2.

Lujó úgy döntött, nem megy vissza a hajnali vonattal Debrecenbe, úgyhogy itt volt velem délutánig.

Április 3.

Hatalmas szenvedésünkben együtt tanultunk Jekával, győzködve magunkat, hogy meg tudjuk csinálni, meg bizony.

Április 4.

Jó volt a suliban, érdekeseket mondott tancinéni, ráadásul a Nyugatiban kiárusítják a könyveket, és 900 Ft-ot fizettem három könyvért (összesen), a borítójuk szerint 7600 helyett.

Ma kisszínes

Valószínűleg ma utaztam utoljára diákigazolvánnyal, vasárnap ugyanis lejár, és már nem kapok rá matricát. Ez persze nem olyan jó, nem is ez a szép benne... Szóval, kiszámoltam, vonatozom annyit, hogy megérje MÁV Klub kártyát igényelni, el is mentem,  igényeltem, ehhez persze át kellett mennem Szegedre, mert nehogy akárhol lehessen ilyesmit intézni. A néni kedvesaranyos volt a menetjegyirodában, az igazolványképemet megalkotó fényképész sem azért csinált rólam zombiképet, mert nem akart jobbat, hanem mert hozott anyagból dolgozott, és kissé álmos voltam, és bűnöztem kicsit a körúti antikváriumban - avagy molykihívás kapcsán adtam (adni fogok) még egy esélyt Tolsztojnak, és meglesem, mit tudott Lawrene Durrell, fogom-e vajon úgy szeretni, mint a kicsi öccsét.

(Erről jut eszembe: Korfu. Sóhaj. Amúgy nem csak erről jut eszembe, még mindig álmodom róla és persze az ottaniakról, és álmodozom róla ébren. Szabályosan honvágyam van utána. Még mindig.