Ez lenne az angol címe a könyvnek, amit az itt töltött időről írnék. Magyart még nem találtam, az meg, hogy "Csak egy másik Brontë lány" olyan hülyén hangzik. (Igen, néha elfelejtek magyarul, ha relatíve sokat vagyok emberek között)
De komolyan: eljöttem egy idegen helyre, hogy egy emberkerülő, özvegy apuka gyerekeire vigyázzak, velük élek, a karácsonyt is velük töltöm, egy magánbirtokra mentem kirándulni, hosszú téli estéken takarót horgolok (valamikor lesz majd kép róla, ha megírom az örökké halogatott hobbis bejegyzést), és a templomba járok ismerkedni.
Tegnap ugyanis megint templomban voltunk, megint a Tündérkeresztanyával és a gyerekekkel. Megismertem végre a Tündérkeresztapát is (hogy máshogy hívhatnám a Tündérkeresztanya férjét), aki semmivel sem bizonyult kevésbé bűbájosnak, mint élete párja, és megismertem az ajándékokat küldő csoport egy újabb tagját is, akinek persze épp úgy elfelejtettem a nevét, ahogy elsőre a Kéktündérét se jegyeztem meg.
Hiba volt azt mondani, hogy "templomban voltunk", mert nem is ott voltunk, hanem a church hallban, mert magában a templomban a holnapi nativityt próbálták (a Sztaki "karácsonyi misztériumnak" fordítja, majd elmesélem, milyen volt). És még a church hall sem egészen jó helymeghatározás, mert hamarosan kiderült, hogy Mária nappalijában ülünk. Kis asztalokon egy-egy nagy tálca aszalt gyümölcs és egy-egy kancsó tea várt minket, meg egy idős Mária, aki elmesélte, hogyan élte meg, hogy éppen ő volt a Megváltó anyja. Nagyon élvezetes előadás volt, érdekes, tele érzelemmel, itt-ott kis humorral, egy-egy bibliai idézettel, és amit már legutóbb is hangoztattam: nagyon emberi, nagyon közeli. Általában szeretünk Jézusra koncentrálni, és eszünkbe sem jutnak dolgok, amiket ez a mi Máriánk felvetett, például, hogy milyen érzés nyolc és fél hónapos terhesen szamaragolni, aztán rádöbbenni, hogy egy nyomorult istállóban fog megszületni a gyerek, vagy az, amikor arról a gyerekről senki sem hiszi el, hogy tényleg ő a Messiás. Komolyan sajnálom, hogy nincs róla egy megosztható videófelvételem, nagy élmény volt.
Volt persze éneklés is megint, a múltkori módon, kivetített szöveggel. Volt megint egy kis interaktív feladat is, most papírt és tollat kaptunk, hogy az egyik oldalra azt írjuk fel, amiért hálásak vagyunk 2013-ban, a másikra azt, amit 2014-re szeretnénk. Aztán mindenki bedobta a lapját egy nagy kosárba, és mindezekért a dolgokért szólt az utolsó közös ima.
Színháznak hangzik? Lehet, hogy az is. De én csak azt tudom, hogy megint arra "ébredtem" a végén, hogy egy csomó súly lekerült a lelkemről, és sokkal jobban érzem magam a bőrömben, mint előtte. Itt látni vélem azt, amiért mindig is irigyeltem a vallásos embereket: a hitük és az egyházuk (beleértve ebbe a teljes közösséget) kapaszkodó, ami segít a nehéz időkben - nem pedig egy kötelező, jelentés nélküli keret vagy egy fenyegető árnyék, ami figyelmeztet, hogy nagy bajba kerülsz, ha nem teszel mindent pontosan az előírásoknak megfelelően. Akkor meg mi a baj egy kis színházzal, különösen, ha elgondolkodtat és új fényben tüntet fel egy rég ismert történetet?
De komolyan: eljöttem egy idegen helyre, hogy egy emberkerülő, özvegy apuka gyerekeire vigyázzak, velük élek, a karácsonyt is velük töltöm, egy magánbirtokra mentem kirándulni, hosszú téli estéken takarót horgolok (valamikor lesz majd kép róla, ha megírom az örökké halogatott hobbis bejegyzést), és a templomba járok ismerkedni.
Tegnap ugyanis megint templomban voltunk, megint a Tündérkeresztanyával és a gyerekekkel. Megismertem végre a Tündérkeresztapát is (hogy máshogy hívhatnám a Tündérkeresztanya férjét), aki semmivel sem bizonyult kevésbé bűbájosnak, mint élete párja, és megismertem az ajándékokat küldő csoport egy újabb tagját is, akinek persze épp úgy elfelejtettem a nevét, ahogy elsőre a Kéktündérét se jegyeztem meg.
Hiba volt azt mondani, hogy "templomban voltunk", mert nem is ott voltunk, hanem a church hallban, mert magában a templomban a holnapi nativityt próbálták (a Sztaki "karácsonyi misztériumnak" fordítja, majd elmesélem, milyen volt). És még a church hall sem egészen jó helymeghatározás, mert hamarosan kiderült, hogy Mária nappalijában ülünk. Kis asztalokon egy-egy nagy tálca aszalt gyümölcs és egy-egy kancsó tea várt minket, meg egy idős Mária, aki elmesélte, hogyan élte meg, hogy éppen ő volt a Megváltó anyja. Nagyon élvezetes előadás volt, érdekes, tele érzelemmel, itt-ott kis humorral, egy-egy bibliai idézettel, és amit már legutóbb is hangoztattam: nagyon emberi, nagyon közeli. Általában szeretünk Jézusra koncentrálni, és eszünkbe sem jutnak dolgok, amiket ez a mi Máriánk felvetett, például, hogy milyen érzés nyolc és fél hónapos terhesen szamaragolni, aztán rádöbbenni, hogy egy nyomorult istállóban fog megszületni a gyerek, vagy az, amikor arról a gyerekről senki sem hiszi el, hogy tényleg ő a Messiás. Komolyan sajnálom, hogy nincs róla egy megosztható videófelvételem, nagy élmény volt.
Volt persze éneklés is megint, a múltkori módon, kivetített szöveggel. Volt megint egy kis interaktív feladat is, most papírt és tollat kaptunk, hogy az egyik oldalra azt írjuk fel, amiért hálásak vagyunk 2013-ban, a másikra azt, amit 2014-re szeretnénk. Aztán mindenki bedobta a lapját egy nagy kosárba, és mindezekért a dolgokért szólt az utolsó közös ima.
Színháznak hangzik? Lehet, hogy az is. De én csak azt tudom, hogy megint arra "ébredtem" a végén, hogy egy csomó súly lekerült a lelkemről, és sokkal jobban érzem magam a bőrömben, mint előtte. Itt látni vélem azt, amiért mindig is irigyeltem a vallásos embereket: a hitük és az egyházuk (beleértve ebbe a teljes közösséget) kapaszkodó, ami segít a nehéz időkben - nem pedig egy kötelező, jelentés nélküli keret vagy egy fenyegető árnyék, ami figyelmeztet, hogy nagy bajba kerülsz, ha nem teszel mindent pontosan az előírásoknak megfelelően. Akkor meg mi a baj egy kis színházzal, különösen, ha elgondolkodtat és új fényben tüntet fel egy rég ismert történetet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése