Tavaszolás zsebibabák nélkül - tanulságos mese világutazóknak

Ma egy hete, hogy visszajöttem otthoni kiruccanásomról, de már hosszabbnak tűnik - nem azért, mert annyira nehéz hét volt, egyáltalán nem, csak furcsán működik az időérzékem, sebaj. A lényeg, hogy tavaszolásom története következik, na meg a visszatérésé. És a tanulságok, amiket levontam, mert épp úgy, mint (úristen, már) majdnem két éve Korfun, itt is folyamatosan rádöbbenek dolgokra magammal kapcsolatban.

A Tündérkeresztanya vitt ki az East Midlands reptérre, ami sajnos most sem azt jelentette, hogy onnan repültem, hanem hogy onnan indult a busz, ami elvitt Lutonig. 11:25-re kellett volna megérkeznünk, 36-kor mondta be a sofőr, hogy baleset volt, dugó van az autópályán, kerül egyet, de azt nem tudja megjósolni, mikor érünk oda. Ekkor pár percre felment az adrenalinszintem, de azért reménykedtem - rengeteg időm volt a busz és a repülő között, minden hercehurcával együtt is. Egész élvezetes utazás következett mellékutakon, bájos angol házak között. Alig múlt el dél, amikor a sofőr diadalmas kacajjal közölte, hogy vele ugyan nem szúr ki holmi dugó, 5 perc múlva megérkezünk, készülődjünk, további jó utat. Állítása szerint legalább 20 perccel többet késtünk volna, ha ott ragadunk az autópályán.

Még a buszút elején jött az első ráébredés, ami megvilágosodásnak azért nem nevezhető, mert már régen ott derengett az agyamban. Kicsit izgulva indultam neki ennek az útnak, elvégre azelőtt soha nem repültem egyedül, mégis, amikor felszálltam a buszra, lepakoltam, elhelyezkedtem (örömködtem, hogy nem ül mellettem senki), elővettem a könyvemet, bedugtam a fülhallgatómat, olvasgattam, nézelődtem, élveztem az utazást... vagyis semmivel sem idegeskedtem jobban, mintha ezredszer vonatoztam volna Szolnokra. Olyan nomád vagyok, hogy holmi egész napos utazgatással már nem lehet különösebben megviselni az idegeimet.

Lutonban ettem valamit, ittam egy kávét, és beszéltem pár szót egy magyar lánnyal, aki a kokárda helyett/gyanánt viselt csipkevirágomat és a magyar nyelvű Kundera-könyvet látva igen ügyesen kikövetkeztette, hogy atyafi vagyok. Ez az a virág egyébként, megmutatom, mert miért ne:

(a színei ennél azért sokkal szebbek)

A repülőből most még láttam is valamit, bár főleg Angliát, mert a kontinens fölött megint felhős volt az ég... ami végül is nem csúnya, ha felülről nézi az ember.

Ferihegyen már várt Lujó, a nyakába is ugrottam bőröndöstől. Mentünk a Kökire, ahol jól pofánvágott a konstans vizeletszag (jaj, de szépen mondom), valamit az, hogy se a kéregetők, se a BKV-ellenőrök, se a gyrososok nem ismerik a "kérem" és a "köszönöm" szavakat. Mindettől alaposan elszoktam az Ashbyben töltött 5 hónap alatt - itt a boltosok akkor is egy thank you-val búcsúznak, ha nem vettél semmit, csak épp körülnéztél kicsit.

Fél 12 volt, mire Orosházára értünk, ami testvérek között is 14 órányi utazást jelent. Apa kijött elénk, hazavitt, aludtunk egy nagyot, aztán kezdődött az egyhetes találkozás-kavalkád.

Vasárnap: utókarácsony, utószülinap, nekemörülés nálunk. (Elég rosszak lettek a képek, úgyhogy csak egy párat. Nem én csináltam őket egyébként, becsszó :))

Hétfő: Mamiéknál - öthavi pletyipótlás, utókarácsonyi töltött káposzta és szemike, valamint a tavalyi pálinka, amit én már pont nem kóstolhattam meg októberben :)

Kedd: Ebéd Lujóval a Diófában, aztán Apáéknál iskolás öcskösre való rácsodálkozás, rámcsodálkozás, túlélőcsomag Mamától, ha Angilában éhínség tombolna ;)

Szerda: na, ezen durciztam egy sort, egyrészt, mert Lujónak próbaidős lévén vissza kellett mennie dolgozni; másrészt mert nekem is fel kellett mennem Pestre, hogy elintézzem a jelentkezésemet a szakácsvizsgára. Merthogy azt csak személyesen lehet. Üdv a XXI. században. Visszafelé viszont kellemes meglepetésként összefutottam az Örsön az orosházi gyerekkönyvtárosokkal, akik egy továbbképzésről hazafelé tartva épp ugyanarra a metróra szálltak fel, amelyikre én. Így aztán hazafelé sem kellett egyedül utaznom.

Csütörtök: tüdőszűrő, mert az is kell a vizsgához, ugye, aztán Anya, Kiscsillag, Mano, filmnézés, pletyiparti, csokievés :) És el ne felejtsem, hogy Manóval elmentünk a Semprébe, ami nekem épp olyan új volt, mint Papi pálinkája. Kellemes kis hely, a kinézete kifejezetten tetszik, a kávé finom volt, és ha igaz a hír, hogy még bővül a kínálat, tulajdonképpen nincs is ellene kifogásom.

Péntek: még több Anya, még több Kiscsillag, ebéd a Mandulában - ott se voltam már ezer éve, nem is így hívták még szerintem. Jól néz ki, csak kicsit sötét... az ebéd viszont nagyon is jó volt. Azt azért nem bántam volna, ha van időm letenni az evőeszközt, mielőtt elveszik előlem a tányért. Utána még benyomtunk egy kávét az Amaeusban, ott készült a kép.

Délután a könyvelhagyó hétvégéhez kapcsolódóan nyilván mi is hagytunk el könyvet, idén a főtéren. Előtte viszont olvastunk 10 percig hangosan, ami kívülről is legalább olyan érdekesen festhetett, mint belülről. A képek nem sajátok. Az utolsót az OrosCaféról, a többit a Viharsarki Hírekről loptam. Az, hogy a körtefánál veszítettem el a könyvemet, annyira tetszett a fotósoknak, hogy többször is meg kellett ismételnem - igen, a végén is rettentő spontán volt még a dolog, de hát ilyen ez a média.

Szombat reggel irány vissza - újabb tanulságok. Eljönni és elbúcsúzni rossz volt, visszajönni és viszontlátni nem. Jó volt újra látni a Kéktündért (ő hozott el East Midlandsről) és a "családomat" is, kifejezetten simogatta a szívemet, hogy örültek nekem a zsebibabák. Még az itteni rutinba való visszarázódás sem volt különösebben nehéz.
Jó volt próbára menni is. Adrian örült az OFZÉ-s DVD-nek, először azt hitte, kölcsön van, aztán ki akarta fizetni, de végül mégiscsak felfogta, hogy ajándékról van szó. Alan és a szaxis Edward egy percre sem hagytak unatkozni (a többiek sem, de ők különösen :)), és arra is fény derült, hogy nincs okom szégyenkezni a miatt, hogy a felét se értem annak, amit Alan mond - skót ugyanis az istenadta. Kiderült továbbá, hogy a zenész mindenhol ugyanolyan, Edward felvetette a szünet végén, hogy igyunk meg valahol valamit valamelyik hétvégén, amikor ráérek.

Szóval, második tanulság: igen, hiányoznak az otthoniak, hiányzik a holmim többi (nagyobbik) része, hiányoznak az ismerős dolgok (mármint az itteninél még sokkal ismerősebbek), és igen, van, hogy elfog a honvágy, ha nehéz napom van, vagy ha olyasmi történik, ami szeretett otthoni dolgokra emlékeztet. De megszerettem az ittenieket, megszerettem Ashbyt, és ahogy a koliban és Korfun is képes voltam rá, megszoktam, hogy ennyi és nem több cuccom van, és ha többet akarok, hát felemelem a fenekem és megveszem. A tanulság tanulsága pedig ugyanaz, mint az első: nomád vagyok. Annyira, hogy igazolványt és utazási kedvezményeket érdemelnék. Kellő belerázódás után bármit meg tudok szokni, és mindenhol megtalálom a helyem, legyen az Kardoskút, Szolnok, Korfu vagy épp Anglia...

Szokatlanul kitárulkozós poszt a honvágyról

Nem vagyok honvágyas típus, ezt bárki aláírhatja, aki töltött már velem hosszabb-rövidebb időt távol otthonról. Korfut gyakorlatilag honvágy nélkül nyomtam végig, és most is csak hirtelen fellángolásaim vannak, amik alighanem abból erednek, hogy minden olyan gyorsan történt, hogy fel sem dolgozhattam rendesen, meg abból, hogy - Korfuval ellentétben - most nem tudom pontosan, mikor megyek haza legközelebb.

Amiért igazából megírom ezt, az az, hogy rácsodálkoztam, milyen furcsa dolgok váltják ki belőlem a honvágyat. Amikor Skype-on vagy telefonon beszélek az otthoniakkal, csak örülök a technikának, hogy ilyen könnyű velük kommunikálni, és kész. Nem, nem ettől érzem magam néha kis időre nyomorultul, hanem olyan dolgoktól, mint amikor meglátom a majdnem teljes Karinthy-sorozatomat a webkamerás képen. Vagy amikor megkapom Facebookon az értesítést, hogy megint lesz Molygaleri, és rájövök, hogy most nem nyomhatok lendületből a "részt veszek" gombra (ami nálam Board! mert kalózangol a Facebookom). Vagy mert horgolás közben (igen, ez az egyik új hobbim) eszembe jut, hogy nem fejeztem be a csipkeponchómat, és persze nem is hoztam magammal, mert nem épp egy félkész ponchóra használom el a helyet a bőröndömben. Vagy amikor a samponokat nézegetem a Bootsban, és rájövök, hogy itt nem lehet kapni olyat, amilyet otthon használtam. Vagy amikor meglátom a bácsit, aki időről időre feltűnik a városban egy hegedűtokkal, és eszembe jut a kürtöm. Vagy amikor kapok egy fényképet otthonról, és meglátom a szép zöld plédemet. Vagy amikor Radnóti-verseket olvasok. Vagy amikor reggel véletlenül eszembe jut az otthoni kávésbögrém. Vagy amikor már unom a táskám, és szívesebben mennék valahova a tarisznyámmal vagy a velencéssel. Kis hülyeségek, amik nélkül simán lehet élni, és mégis ezektől szontyolodom el egy-egy percre, ezekről jut eszembe, hogy egyik pillanatról a másikra otthagytam mindent, és eljöttem egy országba, ahol nem azt mondják, hogy "külföld", hanem azt, hogy "tengerentúl", és ettől minden még távolabbinak tűnik. Valószínűleg nem véletlenül mondják, hogy az ördög a részletekben lakik.

Tudom, nem szoktam lelkizős bejegyzéseket írni, és nem is fogtok hozzászokni, azt garantálom. De szeretek nagyképűen úgy tekinteni erre a blogra, mint afféle tudósításra arról, hogy milyen csapot-papot otthagyva külföldre menni, akár többször, többféle helyre is, ebben a pakliban pedig ez is benne van. (Apropó pakli: de rég kártyáztam/társasoztam már egy jót...)

Ma kisszínes

Valószínűleg ma utaztam utoljára diákigazolvánnyal, vasárnap ugyanis lejár, és már nem kapok rá matricát. Ez persze nem olyan jó, nem is ez a szép benne... Szóval, kiszámoltam, vonatozom annyit, hogy megérje MÁV Klub kártyát igényelni, el is mentem,  igényeltem, ehhez persze át kellett mennem Szegedre, mert nehogy akárhol lehessen ilyesmit intézni. A néni kedvesaranyos volt a menetjegyirodában, az igazolványképemet megalkotó fényképész sem azért csinált rólam zombiképet, mert nem akart jobbat, hanem mert hozott anyagból dolgozott, és kissé álmos voltam, és bűnöztem kicsit a körúti antikváriumban - avagy molykihívás kapcsán adtam (adni fogok) még egy esélyt Tolsztojnak, és meglesem, mit tudott Lawrene Durrell, fogom-e vajon úgy szeretni, mint a kicsi öccsét.

(Erről jut eszembe: Korfu. Sóhaj. Amúgy nem csak erről jut eszembe, még mindig álmodom róla és persze az ottaniakról, és álmodozom róla ébren. Szabályosan honvágyam van utána. Még mindig.

Régi-új

Na igen, megint ellustultam a hazatérésünk után, legalábbis ami a blogolást illeti. De képzeljétek csak el a sokkot: négy hónapnyi nyár (amikor hazajöttünk,ott  még nem volt ősz), hegy, tenger - aztán egy buszon ülve, elgémberedve arra ébredni, hogy minden lapos és sárga, és éjszaka megfagyni, mert 7 fok van Szerbiában, és csak egy-egy pulóverrel készültünk. Le is betegedtem nemsokára, túl nagy volt a klímaváltozás.

Azóta meg nem valami érdekes az életem: küzdök a szakdogával, németezgetek, és ha minden igaz, nemsokára elkezdek egy szakácssulit, mert rájöttem, hogy tetszik ez a dolog, és mert nem árt, ha van az embernek valami gyakorlatias tudása is. Szóval, valahol a régi életembe tértem vissza, de mégsem ugyanaz, nem kell pélsául suliba járnom, csak ha konzultálni megyek, vagy van valami szakkolis cucc, amin ott kell lennem. Ja meg csipkeékszereket gyártok, hátha valaki megveszi őket. ITT lehet nézelődni.

Unaloműzés gyanánt kaptok egy kis Jamie Olivert, mert nyilván meg kellett néznem a Food Revolution sorozatot a szakdogámhoz :P

Ősz Korfun

Beleléptünk az utolsó hétbe, amit itt töltök, és mivel pénteken dolgoztam utoljára, most már minden a last minute kiruccanásokról és az úti készülődésről szól.

Azt hihetnénk, ilyenkor már a kutya nem jön Korfura, pontosabban csak kulturált turisták, akiket a Szent Szpiridon templom jobban érdekel, mint a tengerpart, de ez nagy csacskaságnak bizonyult, már csak azért is, mert még mindig tökéletes az idő a pancsoláshoz. A szeptember elejére jellemző kevéske vendég, kis kajaadogok és másfél-két órás délutáni szünetek ideje szeptember közepére lejárt, és most megint annyian vannak a hotelben, mint júniusban, amikor idejöttünk. Nincs tele, de azért van mit csinálni. Csak a vendégsereg összetétele változott meg - nyáron tele voltunk nagy angol családokkal, sok gyerekkel, most meg, mióta elkezdődött az iskola, leginkább idős franciák és picigyerekes házaspárok jönnek. A kicsikkel nincs is semmi baj, minden nap összehaverkodtunk egy párral, az idős franciák viszont az őrületbe kergetik a konyhásokat és az éttermeseket egyaránt, leginkább azzal, hogy nem hajlandóak semmilyen idegen nyelvvel próbálkozni, viszont egyértelműnek veszik, hogy mi tudunk fraciául, úgyhogy a legtöbb még csak activityzni se hajlandó, hogy megértesse magát.

Tegnap hazament az itteni magyarok tetemes része, csak páran maradtunk, különböző indokokkal: Vazul és én azért, hogy biztosak lehessünk benne, hogy szabadok vagyunk, amikorra a jegyünk szól, továbbá abban, hogy megkaptuk a pénzünket; Zoli, Zsófi és Lya azért, mert még dolgoznak, Krisz meg azért, mert hétfőn repül. A két román animátor a kutyát nem érdekli, csak a levegőt rontják. Nyilván az összes görög azt hitte, én is ma megyek, többen már el is búcsúztak tőlem, bár Stefanos az egyetlen, aki többszöri elmondás után sem fogta fel, hogy maradok még egy hetet.

Az érzéseim vegyesek a hazamenetellel kapcsolatban, sőt, ez az érzelmi hullámvasút egész hasonló ahhoz, amin a kiutazásunk előtt ültem. Mennék is, maradnék is - de azért nyilván hazamegyek, és örülni fogok neki :)

Kanoni

Hétfőn-kedden én voltam az egyetlen gyakornok a konyhán, előfordul ilyesmi, mióta ketten hazamentek. Nem kibírhatatlan amúgy a dolog, mert már alig 300-an vannak a hotelben, de Spiro kellemesen le tudja fárasztani embert, márpedig mind a két napot vele töltöttem. Mivel teljesen lestrapáltnak éreztem magam, és a lábam is le akart szakadni, logikus lett volna, hogy itthon maradok, délig alszom, aztán feltett lábbal olvasom Madici Katalin vallomásait (ne adj' Isten, blogbejegyzéseket pótlok). Erre mit tettem én? Felkeltem korán, hogy találkozzam Jekával és Zolival, és elmenjünk Kanoniba. És nem bántam meg, merthogy Kanoni előkelő helyet foglal el képzeletbeli, "A világ legszebb helyei" című toplistámon. Szépsége mindössze abból ered, hogy bármerre nézünk, ott a tenger, ami itt valahogy még szebb és még végtelenebbnek tűnik, mint máshol. Ilyen helyeket látva szoktam rádöbbenni, hogy bár hiányoznak az otthoni emberek, hiányzik továbbá a magyar konyha, egy normális saját konyha, az ágyam, a könyvtáram, a mosógép és a gyors internet, félig meg fog szakadni a szívem, amikor majd október 6-án hazamegyek. Mondtam én már az elején, hogy szerelmes vagyok Korfuba - nos, ez azóta sem múlt el.

Ha már ott voltunk, egyértelmű, hogy áthajóztunk az Egér-szigetre is. Maga a hajóút sajnos egész rövidke, sokkal rövidebb, mint mondjuk Vidosra, de hát mit csináljunk, ha ilyen kicsi a távolság?
A szigeten egy takaros kis templom az egyetlen látnivaló - a kilátáson kívül. Jeka úgy fogalmazott, hogy olyan, mintha a világ végén állnánk, és innen már csak leesni lehetne.

Lelkes turistákként nem elégedtünk meg ennyivel, Kanoni történelmi emlékeit is látni akartuk, és becsületesen le is gyalogoltunk egy fél maratont (a lábfájásom szerint legalábbis annyit), hogy lássunk még néhány ősrégi templomot, egy őrtornyot és egy római fürdőt. Az Artemisz-templom okozott némi csalódást, arra számítottunk, több maradt belőle, mint néhány kő, ami éppen csak az egykori épület körvonalait jelzi.

Kolostor. Máig laknak benne, és olyan kis barátságos, hogy szinte kedvem támadt oda költözni.

Szent Theodor templom

Az Artemisz-templom... vagyis ami maradt belőle

Előbb vártorony, később Szűz Máriának szentelt templom, ma leginkább rom

Valahavolt templom

Római fürdő, úgy tűnik, még feltárás alatt

Látogatás Sissinél (Szeptember 10.)

Nyilvánvalóan nem telhet el úgy korfui nyár, hogy ne menjünk el Achillionba, Sissi korfui kastélyába (bár vannak itt olyanok, akik több éve visszajárnak, és még nem voltak ott). Rendben, nem ez volt az első dolgunk, de azért elmentünk - én személy szerint Jeka, a Zolija és Vazul társaságában.

A busz tömve volt, köszönhető ez annak, hogy bőven akadnak még turisták, meg annak, hogy csak kétóránként jár busz Achillionba. Én két öregember közé préselődtem be, úgy-ahogy megkapaszkodtam, és a kb. félórás út alatt végig azért fohászkodtam, ismerve a görög vezetési stílust, hogy ne teperjem le egyik bácsikát se. Csodák csodája, sikerült.

A kastélyban elfogadták a diákomat, ezzel már csak egy euró további kedvezményre van szükségem, hogy visszajöjjön az ára (de úgyis több évig érvényes, valahol majd használom még, remélem). A bejáratnál mindenkiről fényképet készítettek, amit aztán meg is vehettünk volna, csupán 4 euróért- mondanom sem kell, kihagytuk a lehetőséget, inkább fényképeztük mi magunkat, teljesen ingyen. Meg persze minden mást is, rengeteg képet csináltunk, és valószínűleg több lesz belőlük ebben a bejegyzésben, mint szöveg - hiába írnám le, hogy úúúristen, milyen gyönyörű, nem fogjátok tudni, miért akartam azon nyomban beköltözni, amíg meg nem mutatom. Azt azért még hozzáteszem, hogy nem a szobáktól estem igazán hanyatt, hanem a lépcsőháztól, a terasztól, amit körbeállnak a múzsák, és a kerttől, a toronymagas pálmafákkal és Achilleusz nem sokkal kisebb szobrával.

Jöjjenek a képek, azok közül is azok, amik azt szemléltetik, milyen komolytalan uralkodói család lennénk mi négyen. A kastély ezeken is látszik, ha meg valaki nem elégedett, lapozzon fel egy útikönyvet, úgy sejtem, ezt a helyet mindenféle szögből, mindenféle fényviszonyban lefényképezték már előttünk :)

Én, a királylány

Klasszikus drámai jelenet

Vazul és a haverja, Platón

Én és a múzsám, Kalliopé

Vazul és az új barátnője

Zeusz Jekával beszéli meg a világ dolgait

Csoportkép Achilleusszal

Pasik

Csajok

Házastársi vita az istenek bevonásával. Jeka nem veszi túl komolyan a dolgot :)

Money, money, money (Szeptember 7.)

Az volt aznapra a terv, hogy Krisszel, Kingával és Mariával bemegyünk Corfu Townba, megiszunk egy kávét, aztán Kinga és Maria megy dolgozni, mi meg Krisszel elmegyünk a Bankjegymúzeumba, az után meg csináljuk, amit a közös dayoffjainkon szoktunk: tovább kóborlunk a városban, és megnézzük, ami az utunkba akad.

Nos, majdnem össze is jött.

A társaság először bővült egy taggal: Jekával, miután kiderült, hogy ő is csak estére megy dolgozni, és ráér. Busszal akartam bemenni elé, mondván, én most fel nem kelek olyan korán, hogy gyalogoljak, de annyira jó idő volt, hogy inkább gyorsabban összekaptam magam, és besétáltam. Ennek a hirtelen elhatározásomnak köszönhető, hogy épp akkor értem a kikötőhöz, amikor a hegyek mögül kibújt a nap. Már azért a pár percnyi gyönyörködésért megérte sietni.

Miután szereztünk péksüteményt reggelire (Jeka a sonkás-sajtos pitére esküszik, szerintem nincs jobb, mint egy bugatsa egy leheletnyi fahéjjal), visszamentünk a San Rocco térre, hogy megvárjuk a többieket. Krisz meg is érkezett, ám a tervektől eltérően egyedül. Mariának hamarabb be kellett mennie dolgozni, mert a Corcyrában (a másik Louis hotelben, ahol Maria dolgozik) sztrájkoltak a görögök, Kinga pedig nem érezte jól magát, és inkább otthon maradt. Így hát hármasban indultunk el a Listonba, ami talán Korfu leghíresebb és egészen biztosan a legnagyobb kávézója.

Nem is csoda, hogy híres, és minden képeslapon szerepel. Azon túl, hogy a város főterén áll, meseszép az oszlopsorával és a kandelábereivel, ne is beszélve a belsejéről, a teraszról a régi erődre nyílik a kilátás, a kávé isteni finom, a felszolgálók mind beszélnek angolul és még kedvesek is a tetejébe, sőt, az itteni szokástól eltérően egyenpólóban és -kötényben dolgoznak... ja, és galambok ülnek az asztalokon a menüt böngészve, amitől Miki bácsi valószínűleg szívrohamot kapna, és a betegségekről kezdene el mesélni, amiket a madarak terjeszthetnek. Miután azonban a görögök a hotelben lakó egerektől sem kaptak pánikrohamot, sőt, jót szórakoztak, és elnevezték őket Louis familynek (bár azért tettek ki egésrfogókat, és kipucolták a hűtőt), ez már igazán az ingerküszöböm alatt maradt.

Legalább másfél órát töltöttünk a kávénkkal, miközben Krisz nagy nehezen megszült két képeslapnyi szöveget. Sietve indultunk a múzeum keresésére, mivel tudtuk, hogy már csak nagyjából két óránk van zárásig. Nem volt szerencsénk, először sikerült rossz irányba mennünk, aztán kaptunk egy helytelen eligazítást, és végül egy másik bankban tudtuk meg, merre is kell mennünk tulajdonképpen. Amikor nagy nehezen odaértünk, egy elképesztően ráncos, elképesztően elegáns nő fogadott minket, és úgy mondta el a szövegét, mintha bekapcsoltak volna a fejében egy magnót. Nem gépiesen, vagy ilyesmi, csak érezhető volt, hogy betanult szöveget mond - ami mondjuk nem is csoda, valószínűleg j párszor előadta már az elmúlt 100-200 évben, amit a múzeumban töltött.

Görögország összes bankjegye között nekem nyilván nem is a pénzek maguk tetszettek, hanem a kézzel rajzolt vázlataik. A vázlat mondjuk nem a legjobb szó rájuk, tökéletesen kidolgozott rajzokról lévén szó, de hát ez állt a címkéjükön, nevezzük őket így. Amikor ezeket néztük, még nagyon körülöttünk ólálkodott a hölgyemény, úgyhogy nemigen mertem fényképezni, higgyétel el, szépek voltak.

Az időszakos kiállításról viszont, ami jobban érdekelt minket az állandónál, vannak képeim, ott már kellőképp magunkra maradtunk. Idén nyáron kiállítást nyitottak ókori pénzérmékből is, és ez már akkor is élményszámba ment volna, ha nem az ókomániás Jekával és a történelemrajongó Krisszel nézem meg. Így viszont teljesen tökéletes volt.
Végezetül íme a kedvenceim: