Sokáig húzott könnyfátyolos bejegyzés

Nem, nem történt tragédia, csak mostanában úgy alakult, hogy amikor vége lett egy hétnek, és megkönnyebbülten felsóhajtottam, kiderült, hogy a következő még nehezebb lesz. Miután hazajött a kórházból, a Kis Herceg elkapott egy hányással-hasmenéssel járó vírust, és ismét nem könnyítette meg az életünket, ráadásul először 4, aztán 6 óránként még egy hétig adni kellett neki az inhalálót - próbáljatok meg inhalálózni egy kétévessel hajnali kettőkor (egyébként, mint kiderült, alighanem én is akkor alszom a legmélyebben). Aztán én töltöttem egy éjszakát hányással, plusz olyan gyenge voltam, hogy alig bírtam felemelni egy pohár vizet (amúgy minek is, egy óra múlva úgyis kihánytam), és amikor felmentem inhalálózni, le kellett feküdnöm egy kicsit, mert majdnem elájultam, mire felértem a lépcsőn. Aztán az Apuka kapta el. Szóval szépek voltunk, egyedül a Kisasszony bírt mindent keményen.

A vele való kapcsolatom egyébként továbbra is érdekes, bár teljesen érthető. Vannak napok, amikor jobban hiányolja az anyukáját, olyankor igazi kis boszorkány, és több időt töltök a hiszti ignorálásával, mint bármi mással. Máskor meg annyira jóban vagyunk, hogy rárajzolt az oviban a családi képre, és már jóéjtpuszit is adhatok. Vagyis azt hiszem, alapvetően jól állunk, csak ugye nem lehetek az anyukája, ha belegebedek, akkor se.

Azt már a legtöbben tudják, hogy karácsonyra nem tudok hazamenni. Az Apuka lefoglalta volna szabinak a hétfőt meg a pénteket, hogy mehessek, a munkatársa is cserélt volna vele, a főnök vétózta meg, mert annak a bizonyos munkatársnak terhes a barátnője, és "meg kell adni neki a lehetőséget, hogy off legyen". Miközben ő is belement, de mindegy, a lényeg, hogy idén maradok.

Ma viszont inkább örömkönnyfátyolos vagyok, annyi szépet kaptam (és akkor még a postcrossingos szépségeimről nem is esett szó). Először reggel érkezett meglepetés a Pervinka fedőnevű molytól - békás (!) képeslap és egy Durrell-könyv, amin egész biztos, hogy másodjára is hangosan fogok nevetni, ahogy elsőre tettem.

Aztán megérkezett a Tündérkeresztanya és a Kéktündér (ő mondta a templomban, hogy Isten küldött). A templomi közösségen belül vannak kisebb csoportok, akik rendszeresen összejárnak, és az a csoport, aminek ők tagjai, összeszedett nekünk egy csomó ajándékot karácsonyra. A gyerekeknek is, Apukának is, nekem is, és csupa-csupa jó dolgot az esőkabáttól a hagyományos karácsonyi tortáig. Amikor minden előkerült, így festett a kupac (a laptop persze a régi, meg Bogyó Alfréd őjegesmedvesége is :P):

 Ebből a sok mindenből nekem személyesen egy guszta torta és egy még gusztább, féltéglányi sütős könyv jutott, benne kedves üzenettel. Nem, nem sütis, sütős, van benne a kenyértől a habcsókig minden, és gyönyörűszép is, és máris beleszerettem.

Ha már karácsony, elmesélem azt is, hogy múlt héten sütöttünk a Kisasszonnyal mézeskalácsot. Még nem akar puhulni, de keksznek biztos jó lesz :P Ő díszítette, a Kis Herceg meg felszedte, ami leesett, úgyhogy mindenki kivette a részét a munkából.

Market Street

Kedden (igen, lassan egy hete lógok ezzel), amíg az Apuka aludt, és a gyerkőcök oviban voltak, volt pár magányos órám, a nap is sütött éppen, és hirtelen ötlettől vezérelve megcéloztam a Market Streetet, ahol bolt boltot ér.

Az volt az alapcél, hogy szerzek egy kalapot vagy egy kapucnis pulcsit a hajtönkretevő időjárási jelenségek ellen, úgyhogy be is mentem az első boltba, ahol ruhák voltak a kirakatban, és nem tűnt méregdrága butiknak. Ott pedig az történt, hogy bár nem találtam se kalapot, se pulcsit, végigtapogattam egy csomó helyes ajándéktárgyat, aztán eljutottam leghátra, ahol egy nagy használtkönyves polc jött szembe. Nem hagytam, hogy elragadjon a bőség zavara, végül csak a P.S. I Love You-t és a High Fidelityt hoztam el, összesen nem egészen 3 fontért, amit csak azért mondok el, mert szerintem döbbenetesen jó ár két jó állapotú könyvért. A pénztáros néni pedig közölte, miközben a visszajárót számolta, hogy a High Fidelityt már olvasta, nagyon jó könyv, ajánlja Hornbytól a Fever Pitchet is.

Ez után bementem a piacra, mert emlékeztem, hogy ott láttam helyi képeslapokat, jól bevásároltam belőlük, ott is megnéztem egy ruhást, se kalap, se pulóver, de egy övet sikerült szereznem az otthon hagyott helyett potom 50 pennyért.

Meglátogattam még pár ruhást, se kalap, se pulóver nem volt olyan vagy akkora, amilyen és amekkora nekem kellene, viszont újabb könyvesboltra, pontosabban antikváriumra bukkantam, ami azzal a lendülettel el is nyerte a kedvenc bolt címét. A bevételt jótékonyságra fordítják, az alkalmazottak is ingyen dolgoznak, és a kínálatuk... hát, csak wow. A fél boltot haza tudtam volna hozni, de meggyőztem magam, hogy ennyire nem kell hörcsögnek lenni, két hét után még nem fogok könyvéhségben elpusztulni, úgyhogy itt is két szépség jött velem, a Nicholas Nickleby, mert Dickenst nem lehet kihagyni, meg egy gyönyörűszép felnőttborítós Harry Potter 6.

Színeskék

Március 30.

Aznapi örömöm a már nem is olyan kicsi öcsém öröme volt, aki azonnal rákattant a kifestőre, amit én választottam neki.

Március 31.

Húsvét örömére finomakat ettünk, mást nem tudok felhozni a nap mentségére.

Április 1.

Az volt az eredeti terv, hogy elmegyünk Szegedre a Vadasparkba, de a szutyok időjárás miatt itthon maradtunk, és rendeztünk helyette Catan-partit, kicsiny családunkon kívül Kiscsillag új Andrisával, Lujóval és Jekáékkal. Egyetlen szívfájdalmunk Mano hiánya volt, innen is harci üdvözletemet küldöm annak a tanárnak, aki beadandót adott neki keddi határidővel.

Április 2.

Lujó úgy döntött, nem megy vissza a hajnali vonattal Debrecenbe, úgyhogy itt volt velem délutánig.

Április 3.

Hatalmas szenvedésünkben együtt tanultunk Jekával, győzködve magunkat, hogy meg tudjuk csinálni, meg bizony.

Április 4.

Jó volt a suliban, érdekeseket mondott tancinéni, ráadásul a Nyugatiban kiárusítják a könyveket, és 900 Ft-ot fizettem három könyvért (összesen), a borítójuk szerint 7600 helyett.

Ma kisszínes

Valószínűleg ma utaztam utoljára diákigazolvánnyal, vasárnap ugyanis lejár, és már nem kapok rá matricát. Ez persze nem olyan jó, nem is ez a szép benne... Szóval, kiszámoltam, vonatozom annyit, hogy megérje MÁV Klub kártyát igényelni, el is mentem,  igényeltem, ehhez persze át kellett mennem Szegedre, mert nehogy akárhol lehessen ilyesmit intézni. A néni kedvesaranyos volt a menetjegyirodában, az igazolványképemet megalkotó fényképész sem azért csinált rólam zombiképet, mert nem akart jobbat, hanem mert hozott anyagból dolgozott, és kissé álmos voltam, és bűnöztem kicsit a körúti antikváriumban - avagy molykihívás kapcsán adtam (adni fogok) még egy esélyt Tolsztojnak, és meglesem, mit tudott Lawrene Durrell, fogom-e vajon úgy szeretni, mint a kicsi öccsét.

(Erről jut eszembe: Korfu. Sóhaj. Amúgy nem csak erről jut eszembe, még mindig álmodom róla és persze az ottaniakról, és álmodozom róla ébren. Szabályosan honvágyam van utána. Még mindig.

Színes hétköznapok 9.

Basszuuus, nem emlékeztem, hogy ennyire régen nem írtam - most aztán nagyon ügyesnek kell lennem, hogy össze tudjam szedni :P

Február 5., kedd

A molyos aktivitásomat visszanézve arra jutottam, hogy a keddem szóra érdemes pontja ez az idézet volt Az időutazó feleségéből:

"The compelling thing about making art – or making anything, I suppose – is the moment when the vaporous, insubstantial idea becomes a solid there, a thing, a substance in a world of substances. Circe, Nimbue, Artemis, Athena, all the old sorceresses: they must have known the feeling asthey transformed mere men into fabulous creatures, stole the secrets of magicians, disposed armies: ah, look, there it is, the new thing. Call it a swine, a war, a laurel tree. Call it art."

Angolul másoltam be először, mert úgy olvasom a könyvet, de megtaláltam magyarul is, ismét csak hála a molynak:

"A művészetben – vagy bárminek a megalkotásában, azt hiszem – az a magával ragadó pillanat, amikor az illékony, anyagtalan ötletből kézzelfogható ott lesz, tárgy, szubsztancia a szubsztanciák világában. Kirké, Nimue, Artemisz, Athéné, az összes ősi varázslónő: ismerniük kellett az érzést, amikor a férfiakat mesebeli lényekké változtatták, ellopták a varázslók titkait, hadseregeket vezényeltek: jaj, nézzétek, itt van, az új dolog. Nevezzük disznónak, háborúnak, babérfának. Nevezzük művészetnek."

Ezen kívül megtanultam, miközben egy ábra tartalmát fordítottam a szakdogámhoz, hogy létezik olyan, hogy érzékspecifikus telítettség, bár ha azt akarom, hogy más is értse, azt is mondhatnám helyette, hogy az ember mindenféle kaját képes megunni, ha túl sokáig azt kell ennie. (és közben összevesztem a worddel, mert ratyi az ábraszerkesztőkéje)

Február 6., szerda

Próba előtt gyorsan-frissen megtanultam transzponálni, és kiderült, hogy egész ügyes vagyok benne, feltéve persze, hogy közben nem kell undok rotmusokkal küzdenem :P

Február 7., csütörtök

Szakácssuli, vendéglátó gazdasági ismeretek. Életem azon pontja, ahol mindig okosnak érzem magam, különösen, amikor én már végeztem a feladattal, miközben mindenki az első részeredménynél tart. Tancinéni azzal nyomta a kezembe a krétát, hogy "írja fel, addig sem unatkozik". Azért lassan főzhetnénk is valamit, hadd tanuljak valami újat.

Február 8., péntek

Nagyjából elkészültem a szakdogám szakirodalmi részével, másnap már csak az irodalomjegyzéket kellett összeszednem, meg elvégezni az utolsó simításokat, plusz megvárni, hogy valaki segítsen a hülye ábrával.

Február 9., szombat

A Twist Olivét Nancyjévé változtam egy könyvtári farsangi muri kedvéért. Jó sokáig nem találták ki, ki vagyok :) És a móka mellett nyertem egy fürdőbelépőt, úgyhogy majd lemoshatom magamról Whitechapel mocskát. (a fénykép Ragnykahntól származik)

Nancy és a fürdőbelépő

Február 10., vasárnap

Vérre menő UNO-parti. Folyton vesztettem, de azért jó móka volt.

Színes hétköznapok 4.

Január 8.

Megérkezett két könyv, amit a molyboltból rendeltem, de csak Jamie Oliverrel ismerkedhettem, a Soseholt eldugta a húgom, hogy azt csak a szülinapomon kapom meg :)

Január 9.

Jobban tudok németül, mint gondoltam, már ami az olvasott szöveget illeti. Ezen kívül jól sült el a "currys-mézes csirkecomb" fedőnévre hallgató kísérlet, és átmentem a profession.hu anyanyelvi szintű angol tesztjén.
Utólag hozzáfűzve: most jut eszembe, azt is ide akartam írni, hogy a kedvesaranyos hangszerész bácsi megjavította a kürtömet :)

Színes hétköznapok hiánypótlás

Január 3.

Szakácssuliban voltam, ahol rettentő okosnak éreztem magam, mert nem sok olyat mondtak, amit Anyuci még ne tanított volna meg, na de hát nem is az elmélet meg a gazdálkodós tárgy miatt mentem, hanem a gyakorlatért.
Még egy: a vonaton hazafelé beintegetett a fülkémbe egy amolyan cappuccino kisfiú, elképesztően göndör fürtök, szívdöglesztő vigyor. Hozzászokhatnék már, hogy a legkülönfélébb idegen gyerekek döntenek úgy, épp én tetszem nekik, de ahányszor ilyesmi történik, ráragad a mosoly az arcomra :)
És még egy: este ez a csodaszép képeslap várt, egyenesen Japánból jött:

Január 4.

Újabb képeslap, ezúttal Finnországból:

Akinek még nem áradoztam róla, annak most elárulom, hogy ezek a gyönyörűségek a Postcrossing nevű csodán keresztül érkeznek, ami arról szól, hogy én is küldök lapokat véletlenszerűen kiosztott címekre, és én is kapok ugyanannyit, szintén teljesen véletlenszerű helyekről. Évek óta nem vártam úgy postást, mint mióta bekapcsolódtam :) Néha igazi kincsek jönnek, gondolkoztam is rajta, hogy felteszem őket ide vagy egy direkt képes sablonra állított blogba, de amilyen buzgó blogger vagyok, bőven elég lesz nekik ez a színeshétköznapos dolog.

Január 5.

Olyan rakott tésztát rittyentettünk Kiscsillaggal, hogy már nézni is öröm volt, enni meg végképp.

Január 6.

Zonyika volt olyan tündérbogár, hogy átvette helyettem a happolt könyvemet a Westendben (nem őrizték volna meg addig, míg én legközelebb arra járok). Itt is ezer hála neki, megmentette magánkönyvtáram egy becses darabját :)

Most nem morgok, becsszó

Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra… (…)
Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem. (…)
Sok-sok türelem kell hozzá. (…)
Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet…

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Karinthy Frigyes: Költő és kritikus

Kiskáté irodalombarátok és irodalomtörténet-írók számára

Mi a költő?

A költő olyan ember, aki mások gyönyörködtetésére és okulására verseket ír.

Miért ír verseket a költő?

Mivel érzékeny lelkének húrjait nagymértékben megrezegteti az élet, s érzelmeinek kénytelen kifejezést adni.

Mi rezegteti leginkább a költő lelkét?

A költő lelkét leginkább a fájdalom rezegteti.

Miért nem boldog a költő?

Mivel nincsen része azokban a földi javakban, melyeknek birtokában boldog lehetne.

Miért hiányoznak e földi javak a költő életéből?

Mivel a költő nem földi javak gyűjtésére szenteli életét, hanem érzelmeinek versben való kifejezésére.

Ha földi javak gyűjtésére szentelné életét a költő, mi lenne?

Akkor nem lenne költő, hanem vezérigazgató vagy földbirtokos.

Írna-e akkor verseket a költő?

A költő akkor nem írna verseket.

Tehát akkor mi a költészet?

A költészet a költő afölött érzett fájdalmának kifejezése, hogy ő miért nem vezérigazgató.

Mit szólna ehhez eredetileg a vezérigazgató?

Eredetileg erről a vezérigazgató azt mondaná, hogy hát persze.

Mi az, hogy hát persze?

Hogy hát persze, igaza van a költőnek, bizony neki jobb dolga van.

Sajnálná a vezérigazgató a költőt, hogy ilyen boldogtalan?

Sajnálná, sajnálná, de hát mit csináljon. Legfeljebb az ajánlaná, hogy hagyja abba a panaszt, és lépjen be hozzá: talán ő is viszi valamire.

De mit tesz a kritikus?

A kritikus azt teszi, hogy elolvassa a költő versét és méltatja.

Hogy méltatja a kritikus a költő versét?

Úgy, hogy felfedezi és kimutatja róla, hogy a versek gyönyörűségek, és a költő nagy.

Miért tartja szépnek a kritikus a költő verseit?

Mert gyönyörűen fejezik ki a költő fájdalmát.

És miért nagy a költő?

Mert nagyon fájt neki, hogy olyan boldogtalan.

Tehát mi tetszik a kritikusnak?

A kritikusnak az tetszik, hogy a költő boldogtalan.

Tehát mit ajánl a kritikus a költőnek?

A kritikus a költőnek azt ajánlja, hogy legyen minél boldogtalanabb.

És mit ajánl a kritikus a vezérigazgatónak?

A kritikus a vezérigazgatónak azt ajánlja, hogy tisztelje a költőt és a költő fájdalmát.

Mit tesz erre a vezérigazgató?

A vezérigazgató kijelenti, hogy tiszteli, és nem tesz neki többé olyan tiszteletlen ajánlatot, hogy lépjen be hozzá, és műveljen valamit.

Tehát ki az oka mindennek?

Mindennek a kritikus az oka.

Az Olvasás 7 Hete - 7. hét: A kaotikus könyvmoly

Abban reménykedtem, hogy a hét végére megszáll az ihlet, ahogy rendesen szokott, de nem tette, úgyhogy ez egy szokatlanul rövid bejegyzés lesz, melyben bevallom, hogy nincsenek olvasási szokásaim. Legalábbis tér-idő, azaz időpont és helyszín szempontjából. Lazán elolvasok egy karácsonyi regényt tavasszal, és különösebb belső konfliktus nélkül elolvasok egy laza nyári limcsit a legszürkébb novemberi esőben. Nem zavar, ha nyüzsögnek körülöttem, úgy koncentrálok, mint a Szívek szállodája Rory Gilmore-ja, de attól sem kapok idegbajt, ha túl hullacsend van körülöttem, bár akkor azért kerítek valami zenét.

Olvasok tavasszal, nyáron, ősszel, télen, reggel, délelőtt, délben, este, éjszaka, hajnalban. Esőben, hóban, napsütésben, fagyban, kánikulában. Otthon, a suliban, mindenféle városokban, buszon, vonaton, villamoson, az utcán, az állomáson, a koleszban, a parkban, a strandon (ha nagy ritkán arra járok. Mindegy nekem, csak könyv legyen nálam - és az mindig van...

...És ezzel vége az Olvasás 7 Hetének. Köszönjük Andiamónak a szervezést, a vesződést, az idegbaj átvészelését, a kommenteket olvasva idegpróbáló feladat lehetett... Remélem, néha olvasni is élvezet volt a bejegyzéseket, nem csak megírni :)

Az Olvasás 7 Hete - 6. hét: A gyerekbarát könyvmoly

Klasszikus kontra kortárs, magyar kontra külföldi, regények kontra novellák - legalább annyira nehezemre esik összehasonlítani őket, mint a szépirodalmat a szórakoztatóval néhány héttel ezelőtt. Nem hiszem, hogy egyik jobb lenne, mint a másik, és úgy gondolom, csak az olvasó ízlése és látókörének szélessége szab határt annak, hogy melyik kategóriát választja - ha ugyan nem mindet.

Itt lép be a képbe az utolsó kérdés: az iskolai irodalomórák és az ifjúság. De még jóval az iskola előtt a szülők, akik természetesen szintén hatnak a gyerekeik ízlésvilágára és érdeklődésére. Annyian csépelték már ezt a témát (és nem csak most, az Olvasás 7 Hetén), hogy szinte szégyellem leírni, de úgy tűnik, muszáj, mert hiába koptatja a száját mindenki, alig változik valami, vagy ha változik, nem feltétlenül a könyvszeretet irányába. Úgyhogy leírom millimodjára: ha egy gyereknek olvasnak esti mesét, ha azt látja, hogy a szülei olvasnak, előbb-utóbb elkezdi utánozni őket, és ő maga is kipróbálja, és - jobb esetben - rá is kap. Sok-sok blogger írta az első héten, hogy a szülei olvasásszeretete miatt kezdett el maga is olvasni, úgyhogy nem hiszem, hogy ez csak üres hablaty lenne, ami igyekszik a szülőkre hárítani a felelősséget. Az sem újdonság, hogy a gyerekek egész pici korukban a legfogékonyabbak, még az előtt, hogy az iskolába kerülnének. Ha ilyenkor elhiszi, hogy olvasni jó dolog, szerintem mindenképp jobb kedvvel vág neki a betűk megismerésének.

És akkor jöhet az iskola és a kötelező olvasmányok réme. Félreértés ne essék, alapjáraton

nem vetem el a kötelező-rendszert, de amíg olyan könyveket olvastatnak a kisdiákokkal, amiket nem értenek vagy nem tudnak átérezni, addig aligha van értelme. Nem hiszem, hogy nincsenek olyan darabjai az értékes irodalomnak, ami nem fekszi meg egy gyerek gyomrát, amit nem tudna élvezettel olvasni, bevezetésként a későbbi, nehezebb olvasmányokhoz. Írni is, számolni is fokozatosan tanulunk meg, miért nem lehet ezt a fokozatosságot átvinni

a kötelező irodalomba is? Hogy személyes példát mondjak: harmadikos koromban a Tüskevár volt a kötelező, és rettenetesen utáltam, mert úgy láttam, nem történik benne a világon semmi azon kívül, hogy csillognak a pókhálón a harmatcseppek, meg Tutajos néha elmegy horgászni. Lehet, hogy nagyon jó könyv, de azóta se vitt rá a lélek, hogy leellenőrizzem, vagy hogy egyáltalán a kezembe vegyem Fekete István bármelyik könyvét. Pedig lehet, hogy már szeretném. De nekem legalább nem az olvasástól magától ment el a kedvem, "csak" egy szerzőtől.

Jó lenne, ha valaki rájönne, hogy az nem működik, ha a mélyvízbe dobják azokat, akik még éppen csak megismerték a betűket - talán ez is segíthetne, hogy kevesebben utálják meg őket szinte a megismerésükkel egyszerre...

Az Olvasás 7 Hete - 5. hét: Az írogató könyvmoly

Ezen a héten Andiamo feltette azt a felelőtlen kérdést, hogy milyen könyvet írnánk a legszívesebben - én meg ugye nem csak írnék, írok is, vagy legalábbis próbálkozom. A kérdésre mondjuk így sem könnyű válaszolni, mert mindenfélét szeretek/szeretnék írni, amit olvasni is. Szívesen írnék jó horrort (csak félek, hogy inkább szánalmas lesz), krimit (de a nagy klasszikusok mellett abba még bele se mertem fogni), romantikusat (csak ne legyen csöpögős), fantasyt (csak ne tűnjön úgy, mintha valaki más világát másolnám), valami komolyat, amitől mindenkinek befelé nő a haja, és amit a legtöbben legszívesebben falhoz vágnának (csak ne legyen közhelyes és ne sikerüljön túl komolykodóra), vagy valami vicceset (csak tényleg vicces legyen). Mint a zárójelek szemléltetik, önbizalommal nem nagyon vagyok eleresztve, csak néha úgy teszek, mintha. De most nem ez a lényeg, zárjuk rövidre annyival, hogy dolgozom ezen is, húsz éve egyfolytában. Ma már szóba merek állni idegenekkel. Többnyire.

Az írás témát nem részletezem tovább, arról majd lesz egy külön bejegyzés (nem az Olvasás 7 hetén belül, hanem egy másik kérdéssor kapcsán, de lesz), inkább áteveznék arra, hogy vajon következtethetünk-e egy ember személyiségére az olvasmányai alapján. A kísérleti alany persze megint én leszek, elvégre senki más olvasási szokásait nem ismerem jobban.

Ha abból indulunk ki, amit olvasok, azt kell

mondjam, én egy jó humorérzékkel és meseszerű, néha romantikus ábrándokkal megáldott, stílusos-elegáns, időnként elvont sorozatgyilkos vagyok. Ki-ki döntse el, igaznak tartja-e ezt az állítást, annyit segítek, hogy szúnyogon kívül még nemigen öltem meg semmilyen élőlényt, legfeljebb véletlenül, mint Arthur Dent a Galaxis Útikalauzban. Úgyhogy könyörgöm, ne essetek pánikba.

Persze ennyire azért nem hülye a kérdés, és ha nem ilyen sarkosan nézzük, valamiféle következtetést azért levonhatunk az olvasási szokásokból, hiszen az ember nyilván nem olvas el olyasmit, ami nem érdekli (ha van egy kis esze). De továbbra is fenntartom, hogy óvatosan kell bánni ezekkel a követeztetésekkel - lásd az előző bekezdést.

Blogmarketing Tomori-módra és egyéb nyalánkságok

"Osztottam, szoroztam, összeadtam, kivontam, továbbá állásfoglalásra kértem Athost és Porthost, és mindezek után úgy döntöttem, hajlandó vagyok fontolóra venni a T. Olvasóközönség egyes tagjainak óhaját, és idővel esetleg mesélek majd a nemi életem érdekesebb történéseiről. Athos azt mondta, hogy a zűrös múlttal való szembenézés segíthet a zűrmentes jövő megalapozásában, Porthos pedig jónak látta ehhez hozzáfűzni, hogy a téma, főleg ha nem takarékoskodom bizonyos kifejezésekkel, jótékonyan befolyásolhatja a blogom látogatottságát, márpedig a cél éppen az, hogy minél több olvasóm legyen, és ezáltal minél több reflexióban legyen részem. (Az említett célt szem előtt tartva ezennel le is írom, mielőtt elfelejteném, hogy Porthos konkrétan a "szopni", "baszni", "kúrni", valamint a "szopás", "baszás", "kúrás" szavak minél gyakoribb használatára biztatott.)"

"...külön szeretettel köszöntöm mindazon olvasóimat, akik a "nemi betegség" keresőkifejezéssel találtak ide."

Nyugalom, eszem ágában sincs bővebben kifejteni a témát, pláne nem saját magamról szólva. A két idézet Tomori Gábor Nevezz Lucifernek című (pofátlanul jó) könyvéből való, és azért gépeltem be, hogy lássam, hatnak-e a Porthos által hatásosnak gondolt keresőszavak és -kifejezések. Szóval az idézgetés csak egy kísérlet, most pedig várok, nő-e az oldalmegjelenítések száma, és felbukkannak-e a szavak a statisztikában.

Őrült tudós kikapcs.

Lesz egyébként megint olvasós bejegyzés is, ezen a héten sem marad el, ám eddig mindenféle teendők akadályoztak a megírásában. Hol Szegeden voltam látogatóban Mano és Buffy albijában, ezt egybekötve egy molytalival (ahol Manón kívül Dün és Tataijucc volt jelen), hol Jekával és uracskájával catanoztam, hol sütit gyártottam a nagymamámmal ipari mennyiségben Pepe-nagybátyám lagzijára, hol nevezett nagybácsi menyasszonyának leánybúcsúján szürcsölgettem a mojitót... szóval, kifogásom van bőven. A lényeg, hogy lesz bejegyzés, komolyan. És előbb utóbb a Kritikára is megírom az Anna Kareninásat, ha lesz hozzá lelki erőm, és ha Mano megígéri, hogy az általam írtak ellenére is el fogja olvasni.

Az Olvasás 7 Hete - 4. hét: A liberális könyvmoly

"Kétfajta irodalom van, mondják. A magas meg a kommersz, mert ennek van egy ilyen gúnyneve. De nem becsülném le ezt a másikfélét sem. Bizonyos műfaji követelményeknek eleget téve kitűnő szórakoztató könyvet írhat a lektűr-író. Nem a szemét könyvről beszélek. A lektűr bizonyos értelemben veszélytelenebb, mint sok, magasröptű művészetnek nevezett halandzsa, hamis bálvány. Rejtő, Maugham, Graham Greene, Raymond Chandler, meg a többiek – remek írók. Remekírók. Jók."

(Kornis Mihály)

Ezzel az idézettel szinte le is tudhatnám az e heti bejegyzést - maximálisan egyetértek Kornissal, mivel a könyveket ugyanúgy nem szeretem címkézni, mint az embereket. Miért ne lehetne jó ember az, akire egy temetésen rájön a röhögőgörcs? Miért ne értékelhetné úgy az idegrendszere (meg a többi), hogy csak így tudja enyhíteni a feszültséget? Más meg sír. Ő így könnyít a lelkén. Megint máson nem látszik semmi, látszólag közönyös és halálosan nyugodt, pedig jobban szenved, mint az előző kettő együttvéve. Vagy egy másik példa: rosszabb ember egy mérnök, mint egy dietetikus? Vagy egy autószerelő jobb, mint egy szakács? És most jön a trükk, a hasonlat, ami legközelebb áll a szépirodalom-szórakoztató irodalom összehasonlításhoz: ki a jobb, a mérnök vagy az autószerelő, a dietetikus vagy a szakács?

Éppen ennyire látom értelmetlennek a szépirodalom összehasonlítását a szórakoztatóval. Egy jól megírt krimi vagy burleszk lehet olyan jó, mint bármelyik kötelező (vagy nem kötelező, de nagyon "szép") olvasmány. Mindeddig hiába töprengtem azon, mi választja el egymástól a két kategóriát. Ott van mondjuk a fantasy. A Gyűrűk Ura lényegében klasszikusnak számít, talán az irodalomtanárok is elismerik, elvégre hatalmas és nem kicsit pepecs munka eredménye az a komplex világ, amiben játszódik, és hát mégiscsak műfajt teremtett. De mondjatok nekem még egy fantasyt, aminek esélye van bekerülni az irodalomkönyvekbe, bármilyen jó legyen is.

Sorolhatnám a példákat millió meg egy műfajban, de nem fogom - remélem, ennyiből is érthető, mire gondolok: arra, hogy alapvetően nem hat meg, hogy valami "szép", vagy "szórakoztató", a határvonal úgyis vékony, és csak az tud köztük különbséget tenni, aki bemagolja, mi hová tartozik. Az én kis amatőr könyvmolyvilágomban a szórakoztató is lehet szép és a szép is lehet szórakoztató. Alább látható, ahogy bölcs barátom próbálja kibogozni a rejtélyt, ha már úgyis belerángattam ebbe a bejegyzésbe.

Ő persze nem tudja, amit én: hogy van könnyebb módja a tájékozódásnak. Úgy hívják, hogy Moly. Mindegy, hogy melyik kategóriába tartozik az adott könyv, az itteniek kíméletlenül, de kulturáltan leírják, mit gondolnak róla, és nem sértődnek meg, ha valaki másképp gondolkodik, legfeljebb rácsodálkoznak, milyen alacsony a kerítés az Isten állatkertjében. Nem egy könyv landolt már azért a kosaramban és a polcomon, mert a molyok agyondicsérték - és, ha jól emlékszem, még sosem csalódtam. És ha mindez még nem elég, lehet itt minden mást is, amiről egy könyvmoly álmodhat: csereberélni, eladni és kölcsönkérni, polcokra rendezni, katalógust vezetni a saját könyvekről, várólistát és kívánságlistát vezetni, sőt, az újabban már kihívásoknak nevezett "olvasós események" rávesznek, hogy elolvassak olyasmit, amire évek óta készülök, valamiért mégis félretettem. És akkor még nem is szóltam arról, hogy a Moly valóban közösség, olyan, mint egy nagy-nagy könyvklub, és igen, mi is összejárunk, találkozunk a többiekkel, akiket eddig nem ismertünk, támogatjuk egymást, néha örömet szerzünk egymásnak egy-egy meglepivel, drukkolunk egymásnak, ugratjuk egymást - és így tovább. Szóval, tessék molyolni, aki elkezdi, úgysem tudja abbahagyni, függést okoz ugyanis. Ez sem fizetett hirdetés, hanem egy függő áradozása valamiről, amiről nem tud leszokni (ép úgy, mint a könyvekről).

Az Olvasás 7 Hete - 3. hét: Az intuitív könyvmoly

Előző héten kiderült, hogyan halmozódnak a polcomon, asztalomon, ágyamon és mindezek mellett, a padlón az elolvasásra váró könyvek. Ezen a héten arról lebbentem le a fátylat, mi alapján döntöm el, hogy a sok könyörgő gyönyörűség közül melyik legyen a következő, és végül mi alapján értékelek.

Ami a kiválasztást illeti:

ha nem kötelez molyos esemény és nem kölcsönkönyvről van szó, a módszerem leginkább herripotteresnek mondható, pontosabban szólva ollivanderesnek. Nem, nem bolondultam meg, a párhuzam lényege abban áll, hogy ahogy a pálca választja a varázslót, úgy a könyv választja a könyvmolyt. Ennél tudományosabban nem tudom megmagyarázni, egyszerűen ráérzek, melyik könyvre van éppen szükségem, komolyra vagy szórakoztatóra, romantikusra vagy vérfürdősre, kemény- vagy puhafedelesre, magyar vagy angol nyelvűre, és akkor egyszer csak hopp! a kezembe veszek egy könyvet, megsimogatom a borítóját, elolvasom a fülszövegét, megszagolom, belelapozgatok - de akkor már tudom, hogy ő kell nekem. (Szaglászós elmebajom valószínűleg több könyvesbolti eladónak és vásárlónak, valamint könyvtárosnak szerzett már vidám perceket...)

Régebben ezzel el is dőlt, fogtam egy könyvet, és elolvastam, mostanság viszont gyakran megesik, hogy ha a kiválasztottam mégsem szippant be, vagy mást kívánok meg, belekezdek egy második, harmadik, x-edik darabba, és mire észbe kapok, halomban állnak mellettem a könyvek, és már az aktuális olvasmányaim közül is kihívás választani. Persze nem akkora, mint a teljes könyvtáramból, elvégre az aktuálisak általában különb

öznek egymástól, mint Dobby Fleur Delacourtól (hogy a herripotteres hasonlatoknál maradjak).

Az értékelés hasonlóan elmebeteg és tudománytalan módon működik.

Ha egy könyv beszippant,

nem számít, hogy utálom minden egyes szereplőjét (mint az Üvöltő szelek esetében), nem számít, hogy maratoni hosszúságú (mint mondjuk a Gyűrűk Ura), nem számít, hogy mindenki más utálta (mint az Igazolt hiányzást), öt csillagot fog kapni, és kész. Ha viszont van vele valami bibi, az oldalak számával egyre fogy

nak a csillagok, és csak hosszas töprengés után tudom eldönteni, szerettem-e egyáltalán azt a könyvet, vagy csak nem akartam félbehagyni. Ilyen bibi lehet a stílus (a Fogadó a Repülő Sárkányhoz például túl szép volt, az Anna Kareninával egyetemben), a helyesírás (nem minden könyv lát szerkesztőt, sajnos), az ócska fordítás, valamint az a tünetegyüttes, amit egy szóval csak dögunalomnak neveznék. 100 oldalt szoktam adni egy könyvnek, ha addig nem működik, komolyan elgondolkodom a félbehagyáson, de csak ritkán süllyedek odáig. Inkább pihentetem, belekezdek valami másba, és részletekben olvasom el, hogy legalább tudjam, mit kritizáltam...

Aztán, amikor a végére értem, kezdődik minden előről, jön megint a válogatás... és elnézést a Pottert nem kedvelőktől, de ez a kép még ide passzol :)

Az Olvasás 7 Hete - 2. hét: A mániákus könyvmoly

Kezdetben lőn a Fukar. Minthogy soha nem rendelkeztem hatalmas zsebpénz-összegek felett, nemigen vettem magamnak könyvet, csak néha, legikább szülinapra kapott vagy jutalompénzből. Akkoriban még csak vágyakoztam, ajándékba kaptam, kölcsönkértem, könyvtárba jártam... említettem, hogy elolvastam már a gyerekkönyvtár javát, nem? Akkoriban még idegenkedtem az e-könyvektől, csak papíralapút olvastam, el sem tudtam képzelni mást.

Aztán...

Aztán főiskolás lettem, és felvettem a diákhitelt. Nem normális dolog ehhez kötni a könyvtáram drasztikus növekedését, de az, hogy mindig maradt belőle, és senki sem leste, mire költöm, és a Molyon csak jöttek és jöttek az újabb ajánlások, elindított a "lejtőn". Megismertem a szolnoki könyvesboltokat (és akcióikat), az antikváriumokat, köztük a kedvencemet, ahol még kottát meg hangszereket is árulnak, szóval a fejemben szinte a menny szinonimája. Az elmúlt két évben tehát elkezdtem könyveket venni, és örömmel jelentem: szinte semmit sem az eredeti áron, sőt, némelyiket a borítóra nyomtatott horribilis összeg töredékéért. Elért a könyvmolyok sorsa: a könyvtáram csak dagad és dagad, és soha nem érek a végére...

...amiben az is szerepet játszik, hogy rákaptam az e-könyvekre. Nem hazudok, bevallom, még mindig jobban szeretem a "hagyományosakat", de néhány kedves felajánlásnak köszönhetően most kb. 1600 e-könyv csücsül a laptopomon, és gondolni sem merek arra, hogy nagyon-nagyon sok érdekel közülük...

...és a mániákus könyvmoly élete folytatódik, míg egyszer majd...

Ezt a sok mindenfélét persze rendszerezni is kell valahogy, és vérbeli Bakhoz méltón erre is megvan a magam (majdnem) kikezdhetetlen módszere. A könyveim témák szerint, azon belül szerzőnként csoportosítva csücsülnek a polcokon, aminek két hatalmas hátránya van:

1. Nem mindig elég egy polc egy kategóriának, ilyenkor vagy teljes átrendezés következik, vagy csúnya egymásra-pakolás.

2. Némelyik könyvről (pláne, ha még nem olvastam) nem könnyű eldönteni, melyik polcra is kerüljön.

És itt már muszáj megválaszolnom még egy kérdést, ami azt firtatja, szeretem-e a sorozatokat. Nem, kérem, én nem szeretem a sorozatokat. Imádom őket. Imádom, ahogy sorakoznak egymás mellett a hasonló könyvgerincek. Imádom az érzést, amikor hosszú (sokszor több éves) várakozás után megkaparinthatom a következő kötetet, és a történet folytatódik, mintha soha félbe se szakadt volna. Imádom azt az érzést is, amikor az utolsó hiányzó kötetet beteszem a többi közé, és végre teljessé válik a gyűjtemény.

Most képzeljetek ide egy vágyódó sóhajt, merthogy még csak Darren Shan Vámpír-könyveit és a Csodaidőket gyűjtöttem ki végig. Aki ajándékozni szeretne nekem, íme, néhány tipp: Anne Rice, Bartimaeus, Eragon (vagy Örökség, vagy mi), Darren Shan démonosai, Fable halkirálynői és vismajorjai, és még sorolhatnám... de inkább megyek vissza olvasni.

Az Olvasás 7 Hete - 1. hét: A kezdő könyvmoly

Egy úszógumival kezdődött, amikor már profin tudtam violinkulcsot rajzolni, és új kihívásként az olvasást választottam. Az úszógumin történetesen betűk sorakoztak, Mesi-betűk, meg Pepe-betűk, meg hasonlók, mindenféle színben, pufin, bájosan. Valamiféle állatok is voltak ott, azt hiszem, de hogy milyenek, azt nem tudom, a betűk jobban érdekeltek.

Aztán jött valami gyerekverses könyv, amiben szótagolva voltak a versek, meg azok a könyvek, amiket már tudtam fejből, mert a nagymamánk annyiszor elolvasta őket (a többes szám természetesen rám és Hugicámra vonatkozik),

Három nyulak, Weöres Sándor ("Honnét szomszéd? Ahol voltam, onnét...."). Ezért aztán, azt k

ell mondjam, ez a mi nagymamánk adott először könyvet a kezembe, és az első rettenetesen komoly prózai művet is nála vettem le a polcról. Ez a könyv volt az:

Imádtam, különösen a címadó mesét, amiből megtudhatjuk, miért is olyan hosszú az elefánt ormánya. És akkor még nem is tudtam, milyen menő irodalmi berkekben ez a Rudyard Kipling nevű bácsi. Mit érdekelt engem az irodalmi Nobel...?

Innen már egyenes út vezetett a megszállott könyvmolyságig, a könyvtáros nénik csak lestek, amikor kétnaponta be

állítottam az újabb szállítmányért, valahogy úgy, mint Matilda, a kis boszorkány. Ma már nehezen tudok úgy bemenni a gyerekkönyvtárba, hogy ne fussak össze egy csomó ismerőssel a frissen visszahozottak polcán, néha mégis be kell mennem - olyan jó ott lenni, még ha ki is öregedtem idő közben.

Hogy a meséknél

maradjak, és a hét egy másik témájáról is szó essen, ideje védelmembe vennem egy felnőtteknek szóló mesekönyvet, amit a tizenötezres lélekszámú molyon összesen öten olvastunk. Én Macsnál láttam először, a már emlegetett öttömösi aftertáborban, sőt, hallottam is pár mesét az ő előadásában. Szerelem volt első hallásra, nagyjából két évig vágyakoztam utána, aztán megszereztem egy Alexandra-akcióban, és azóta is féltve őrzöm. Akad benne egy-két gyengébb darab is, de tényleg csak egy-kettő, minden mondata mestermű, és majd' minden mese vége fejbevág - tényleg felnőtteknek való.

Ha van ennek a bejegyzésnek tanulsága, az az, hogy mesét olvasni soha nincs korán és soha nincs késő - mesére fel!