Aztán jött valami gyerekverses könyv, amiben szótagolva voltak a versek, meg azok a könyvek, amiket már tudtam fejből, mert a nagymamánk annyiszor elolvasta őket (a többes szám természetesen rám és Hugicámra vonatkozik),
Három nyulak, Weöres Sándor ("Honnét szomszéd? Ahol voltam, onnét...."). Ezért aztán, azt k
ell mondjam, ez a mi nagymamánk adott először könyvet a kezembe, és az első rettenetesen komoly prózai művet is nála vettem le a polcról. Ez a könyv volt az:
Imádtam, különösen a címadó mesét, amiből megtudhatjuk, miért is olyan hosszú az elefánt ormánya. És akkor még nem is tudtam, milyen menő irodalmi berkekben ez a Rudyard Kipling nevű bácsi. Mit érdekelt engem az irodalmi Nobel...?
Innen már egyenes út vezetett a megszállott könyvmolyságig, a könyvtáros nénik csak lestek, amikor kétnaponta be
állítottam az újabb szállítmányért, valahogy úgy, mint Matilda, a kis boszorkány. Ma már nehezen tudok úgy bemenni a gyerekkönyvtárba, hogy ne fussak össze egy csomó ismerőssel a frissen visszahozottak polcán, néha mégis be kell mennem - olyan jó ott lenni, még ha ki is öregedtem idő közben.
Hogy a meséknél
maradjak, és a hét egy másik témájáról is szó essen, ideje védelmembe vennem egy felnőtteknek szóló mesekönyvet, amit a tizenötezres lélekszámú molyon összesen öten olvastunk. Én Macsnál láttam először, a már emlegetett öttömösi aftertáborban, sőt, hallottam is pár mesét az ő előadásában. Szerelem volt első hallásra, nagyjából két évig vágyakoztam utána, aztán megszereztem egy Alexandra-akcióban, és azóta is féltve őrzöm. Akad benne egy-két gyengébb darab is, de tényleg csak egy-kettő, minden mondata mestermű, és majd' minden mese vége fejbevág - tényleg felnőtteknek való.
Ha van ennek a bejegyzésnek tanulsága, az az, hogy mesét olvasni soha nincs korán és soha nincs késő - mesére fel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése