"Kétfajta irodalom van, mondják. A magas meg a kommersz, mert ennek van egy ilyen gúnyneve. De nem becsülném le ezt a másikfélét sem. Bizonyos műfaji követelményeknek eleget téve kitűnő szórakoztató könyvet írhat a lektűr-író. Nem a szemét könyvről beszélek. A lektűr bizonyos értelemben veszélytelenebb, mint sok, magasröptű művészetnek nevezett halandzsa, hamis bálvány. Rejtő, Maugham, Graham Greene, Raymond Chandler, meg a többiek – remek írók. Remekírók. Jók."(Kornis Mihály)
Ezzel az idézettel szinte le is tudhatnám az e heti bejegyzést - maximálisan egyetértek Kornissal, mivel a könyveket ugyanúgy nem szeretem címkézni, mint az embereket. Miért ne lehetne jó ember az, akire egy temetésen rájön a röhögőgörcs? Miért ne értékelhetné úgy az idegrendszere (meg a többi), hogy csak így tudja enyhíteni a feszültséget? Más meg sír. Ő így könnyít a lelkén. Megint máson nem látszik semmi, látszólag közönyös és halálosan nyugodt, pedig jobban szenved, mint az előző kettő együttvéve. Vagy egy másik példa: rosszabb ember egy mérnök, mint egy dietetikus? Vagy egy autószerelő jobb, mint egy szakács? És most jön a trükk, a hasonlat, ami legközelebb áll a szépirodalom-szórakoztató irodalom összehasonlításhoz: ki a jobb, a mérnök vagy az autószerelő, a dietetikus vagy a szakács?
Éppen ennyire látom értelmetlennek a szépirodalom összehasonlítását a szórakoztatóval. Egy jól megírt krimi vagy burleszk lehet olyan jó, mint bármelyik kötelező (vagy nem kötelező, de nagyon "szép") olvasmány. Mindeddig hiába töprengtem azon, mi választja el egymástól a két kategóriát. Ott van mondjuk a fantasy. A Gyűrűk Ura lényegében klasszikusnak számít, talán az irodalomtanárok is elismerik, elvégre hatalmas és nem kicsit pepecs munka eredménye az a komplex világ, amiben játszódik, és hát mégiscsak műfajt teremtett. De mondjatok nekem még egy fantasyt, aminek esélye van bekerülni az irodalomkönyvekbe, bármilyen jó legyen is.
Sorolhatnám a példákat millió meg egy műfajban, de nem fogom - remélem, ennyiből is érthető, mire gondolok: arra, hogy alapvetően nem hat meg, hogy valami "szép", vagy "szórakoztató", a határvonal úgyis vékony, és csak az tud köztük különbséget tenni, aki bemagolja, mi hová tartozik. Az én kis amatőr könyvmolyvilágomban a szórakoztató is lehet szép és a szép is lehet szórakoztató. Alább látható, ahogy bölcs barátom próbálja kibogozni a rejtélyt, ha már úgyis belerángattam ebbe a bejegyzésbe.
Ő persze nem tudja, amit én: hogy van könnyebb módja a tájékozódásnak. Úgy hívják, hogy Moly. Mindegy, hogy melyik kategóriába tartozik az adott könyv, az itteniek kíméletlenül, de kulturáltan leírják, mit gondolnak róla, és nem sértődnek meg, ha valaki másképp gondolkodik, legfeljebb rácsodálkoznak, milyen alacsony a kerítés az Isten állatkertjében. Nem egy könyv landolt már azért a kosaramban és a polcomon, mert a molyok agyondicsérték - és, ha jól emlékszem, még sosem csalódtam. És ha mindez még nem elég, lehet itt minden mást is, amiről egy könyvmoly álmodhat: csereberélni, eladni és kölcsönkérni, polcokra rendezni, katalógust vezetni a saját könyvekről, várólistát és kívánságlistát vezetni, sőt, az újabban már kihívásoknak nevezett "olvasós események" rávesznek, hogy elolvassak olyasmit, amire évek óta készülök, valamiért mégis félretettem. És akkor még nem is szóltam arról, hogy a Moly valóban közösség, olyan, mint egy nagy-nagy könyvklub, és igen, mi is összejárunk, találkozunk a többiekkel, akiket eddig nem ismertünk, támogatjuk egymást, néha örömet szerzünk egymásnak egy-egy meglepivel, drukkolunk egymásnak, ugratjuk egymást - és így tovább. Szóval, tessék molyolni, aki elkezdi, úgysem tudja abbahagyni, függést okoz ugyanis. Ez sem fizetett hirdetés, hanem egy függő áradozása valamiről, amiről nem tud leszokni (ép úgy, mint a könyvekről).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése