Hiánypótlás, második rész: na de mi van a zenekarral?

A zenekar, köszöni, jól van. Miután túlestem a meghallgatáson és befizettem az első tagdíjat, teljes jogú taggá váltam, és a szokásos lelkesedéssel vetettem bele magam mindenbe, amibe csak lehetett.

Az első ilyen dolog (a próbákon kívül persze) egy úgynevezett "Play Day" volt, amit úgy fordíthatnék, hogy "próbáljunk egész nap nehéz darabokat, amiket valószínűleg úgysem játszunk majd, mostanában szinte biztos, csak a play dayen, a móka kedvéért". Ibstockban, a The Palace nevű, kultúrközponttá alakított moziban tartottuk, és sokkal jobb móka volt, mint amilyennek így első hallásra tűnhet, főleg a nemzenészeknek.

A fő "műsorszámot", a Symphonic Dances from West Side Storyt előre megkaptuk bescannelve, hogy nézzünk bele egy kicsit, majdnem küldtem is Adriannek egy nagyon egyszerű, minden felesleges sallangot nélkülöző válaszlevelet:

"No."

Végül persze nem küldtem el, hanem megnézegettem a mindössze hét oldalas darabot, pánikba estem, majd megnyugtattam magam, hogy úgysincs tétje a dolognak, és legalább nem 1. kürtöt játszom.

A darab:

Végül sokkal jobben sült el, mint amire számítottunk, bár pár kürtöskommentárt muszáj megosztanom:

„Nem tudok kijátszani egy giszt! Még egy E-t se!” (Nikki, aki mostanában nem ér rá a zenekarral foglalkozni, de most eljött, és vissza is kapta a szólamát - az 1. kürtöt)
„Azt se tudom, hogy fogjuk azt a hangot!” (Matt)
„Ez az ember tutira nem játszott még kürtön. Nem is látott még olyat.” (ebben állapodtunk meg Nikkivel)

Amikor ezt meguntuk, kaptunk még két kottát, ebből egyet (a Harry Pottert) mi szavaztunk meg. Ezek már jóval játszhatóbbnak és élvezhetőbbnek bizonyultak.

Úgy reggel 10-től délután fél 5-ig tartott az egész, még másnap is fájt a teljes arcberendezésem, de cseppet sem bántam, hogy elmentem, jó móka volt. Amihez a tét nélküli zenélésen kívül persze hozzájárult a társaság is, aminek egyre inkább részének érzem magam, szép lassan kinövögetve az "új lány" titulust. Persze még mindig nagyon érdekes vagyok, ott például Trianonról tartottam kiselőadást, de ettől nem érzem magam csodabogárnak vagy kívülállónak, sőt, jól esik, hogy érdeklődnek, mert érdeklődő módon teszik, nem leereszkedően vagy kirekesztően vagy ilyesmi. Páran már jártak is Magyarországon egyébként, a tubás David például Budapesten nászutazott, alighanem a szép és kevésbé életveszélyes részén.

Múlt szombaton visszatértünk ugyanoda, csak ezúttal hangversenyezni, és ezúttal nem Ed fuvarozott, hanem odafelé Adrian, visszafelé meg a sok mindenben Sheldon Cooperre hajazó David az űrhajóra hajazó autójában. A műsor gyakorlatilag ugyanaz volt, mint az előzőn, csak a Parasztbecsület Intermezzóját cseréltük le valami sokkal hosszabbra és sokkal nehezebbre, aminek már a gondolatától is hidegrázás jött Alanre:

(A minőség minősíthetetlen, de ezt az egyet találtam)

Adrian e-mailje szerint nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk az Ibstockiaktól, mi viszont rettenetesen kínlódtunk, olyannyira, hogy szünetben David felvetette: inkább adjuk vissza a pénz felét, és menjünk haza. Nagyon meleg volt, nagyon nem volt levegő, és a Palace színpada nagyon szűk egy ekkora zenekarnak, ami torzított ülésrendet eredményezett, az meg azt, hogy hátul nagyjából semmit sem hallottunk a fákból... mindez meg is tette a hatását, volt pár "izgalmas" pillanat. Azért valahogy végigküzdöttük, de aligha ez lesz a kedvenc koncertélményünk mostanában.

Van egy új tagunk is, Elmernek hívják, és még várja, hogy új ruhát kapjon, íme, ő az:

Jó, na, nevezhetjük kabalának is. De nagyon igyekszik, úgyhogy nevezzük inkább tagnak.

És végül a legfrissebb hírem, ami nem egészen zenekari, de kapcsolódik a zenekarhoz: ma reggeltől van saját kürtöm! Sokat gondolkoztam rajta, megvegyem-e a Rosettit, miután lejár a minimum bérlési idő, de végül úgy döntöttem, megveszem. Azt a lehetőséget, hogy otthagyom a zenekart, egyetlen másodpercig sem fontolgattam, ahhoz pedig, hogy maradhassak, kell hangszer. Lassacskán már pénzkidobás lenne bérelni, mert hat hónapnál többet semmiképp nem engednek el az árából, ennél drágábbat pedig nemigen engedhetek meg magamnak. És nem rossz kis kürt ez, azzal együtt sem, hogy nem egy Paxman, ráadásul gyerekekre tervezték (legalább kényelmesen elérem a billentyűket, ami nagyságrendekkel megkönnyíti a tekerős darabokat). Bonaparténak fogják hívni, mert kicsi, de menő akar lenni ;)

Hiánypótlás, első rész, amelyben kiderül, hogyan lettem szakács

Keresem a kifogásokat, hogy miért nem írtam, szólok, ha eszembe jut a megfelelő. Szóval, mi is történt velem, mióta nem dugtam ide a képem? Most jól ellopom Vazul ötletét, leírom, amit le kell, és beidőzítem, hogy ne egyszerre menjen ki az egész. Muhhahha.

A második májusi hazaruccanásom kicsit hosszabbra sikerült, hétvégi vizsgától hétvégi vizsgáig. Az első hétvégén volt a gyakorlat, ahová az utazástól elgyötörten, tökmindegyúgyismegbukom attitűddel érkeztem. Aztán valahogy csak lefőztem mindent, kisebb gikszerekkel - a padlizsánkrémet paradicsomosan csináltam majonézes helyett, a paradicsomlevesembe meg bele kellett szórnom fél tonna pirospaprikát, hogy legyen színe, végül végiglocsoltam két ujjamon a forró karamellt -, de lefőztem. Mégpedig a következőket:

Magyaros tételsorból:
Padlizsánkrém, zöldsalátával, pirítóssal
Harcsapaprikás, kapros túros csuszával
Mákos guba, erdei gyümölcs öntettel

Nemzetközi/korszerű tételsorból:
Zöldfűszeres paradicsomleves, sajt kockákkal
Baconos csirkemáj, steak burgonyával, vörösboros aszalt szilvával
Panna kotta, eper öntettel, karamell

Levezetésképp megnéztük Lujóval az új X-Men filmet, és mi, bárki bármit mond, imádtuk. Kedvcsinálónak:

Az otthon töltött hetet alighanem illett volna a szóbelire való felkészüléssel tölteni, nos, nyilvánvalóan én azt nem vittem túlzásba. Oké, teljesen hanyagoltam. Ennek ellenére alig mondhattam el valamit a tételemből, a fősuliról hozott mikrobiológiai tudásomból készült vázlat elég volt, hogy további időrablás nélkül majdnem maximális pontot kapjak. Nem, angolból sem buktam meg. (Meglepi!)

Önmagam teljes végkimerülésbe hajszolásának, az éjszakába nyúló tanulásnak, egész napos utazgatásnak, pánikolásnak az lett a vége, hogy mire észbe kaptam, már túl is voltam az egészen, és a bizonyítványomra vártam. És lássatok csodát: szakács lettem! És nem is csak éppenkettessel.

A zene az kell...

...mert gyógyír minden lelki nyavalyára. Amikor tavaly majd' belehaltam a szakdogába, egy Paddy-koncert segített, hogy eltűnjön a görcs a légző szervrendszeremből, és megint kapjak levegőt (pontosan emlékszem a pillanatra, a képre, ahogy Manóval ülünk a JATÉ-ban, megkérdezi, hogy vagyok, és azt válaszolom, kapok levegőt). Mostanában a gyakorlati vizsgától csomósodtak össze az idegeim, abban a gondolat- és érzéshalmazban fetrengtem, hogy nincs elég rutinom, nem tudok eleget, még a tételsort is megváltoztatták, tuti, hogy nem megyek át. De jött a szombati hangverseny, és annak ellenére, hogy az ott rám zúdított önbizalom-növelésnek a világon semmi köze a főzéshez vagy a sulihoz, azóta sokkal kellemesebben érzem magam a bőrömben.

A műsor középpontjában a bécsi zene, azon belül különösen a Strauss-család állt,  zenekar is ehhez öltözött a szokásos fekete helyett, a fiúk-férfiak fehér csokornyakkendőben, a lányok-nők estélyiben pompáztak. Pompáztunk. (Semmi különös célom nincs ezzel, csak jól esik a T/1) Nem mellesleg ez volt az Ashby Art Festival nyitókoncertje.

A kottaállványokra kikészített fekete dossziékban ez fogadott (mindenkit, és valószínűleg senki másnak nem volt már új):

"MOSOLYOGJ!

A közönség TÉGED néz!

Fogadd a tapsot

Beszélj a lehető legkevesebbet

Akkor keresd a következő kottát, amikor Adrian beszél, ne akkor, amikor a közönség tapsol

Élvezd a koncertet!"

Aztán kaptunk egy ilyet is, mert Adrian semmit sem bíz a véletlenre:

A műsor, mindenféle emlékeztetőkkel

Ezt meg már csak a vicc kedvéért mutatom meg: keresd a külföldit!

Szóval, jól sikerült, nagyon is. Tele volt a Holy Trinity, nagy sikert arattunk, és bár a Tündérkeresztanya végül nem tudott eljönni. a Kéktündér és Ruth ott voltak, és nem győztek lelkendezni (ami már csak azért is jó jel, mert Ruth ugyebár zenetanár).

Adrian, azon kívül, hogy próbán is elmondta, amit elmondott, küldött egy e-mailt, amiben leírta, hogy mennyire jók voltunk, és köszöni, na meg azt a pár apróságot, amire majd oda kell figyelni, amikor júliusban megismételjük az egészet Ibstockban. Nagyon szeretem, ahogy kommunikál a zenekarral egyben és az emberekkel külön-külön (mármint azt tudom, velem hogy kommunikál, de gondolom, másokkal is hasonlóan) - nem tudnám megmagyarázni, miért, van valami a stílusában, ami egyszerre kifinomult-angol, laza és humoros, és ugyanakkor mégsem kérdőjelezi meg senki, hogy ő a főnök, és nem tudom, hogyan fejezzem be ezt a mondatot, úgyhogy teszek egy pontot, mondjuk most. (Mások iránt is viseltetek hasonlóan megmagyarázhatatlan érzelmekkel, Alant például egyszerre mondanám kedvesnek és figyelmesnek és imádnivalóan szarkasztikusnak - a szarkazmus persze csak az én fejemben pozitív, de az nem baj.)

No, keveredjünk ki ebből az értelmetlen mondathalmazból. Remélem, senki sem fogja követelni, hogy fordítsam le angolra, mert akkor nagy bajban leszek. Jöjjön inkább két kép, több egyelőre nincs, majd lesz, ha Adriannek lesz ideje feltölteni őket. A kürtöset is tőle kaptam egyébként, "gondoltam, ennek örülni fogsz" címen :)

De nem csak maga a hangverseny és a siker és a zene miatt dobódtam fel teljesen.

Régóta tudom magamról, hogy csoportfüggő vagyok, szeretek tartozni valahová, és ahhoz, hogy kinek-minek látom magam, nagyban hozzátartozik az is, hogy kik a rokonaim, kik tartoznak a baráti társaságomba és különösen annak belső köreibe, kikkel élek együtt, és nem lesz meglepő, ha azt mondom, hogy a meghatározó emberhalmazok közé tartozott az OFZE is, nagyjából mióta az eszemet tudom. Most változott a rövidítés, amivel az aktuális zenekaromra hivatkozhatok, és még csak két hónapja vagyok itt, mégis azt éreztetik velem, hogy jó helyen vagyok, ide tartozom, amíg Ashbyben vagyok. Érdeklődnek, mikor megyek haza legközelebb, van-e rá esély, hogy a családom eljön hozzám, jól érzem-e magam, mennyire van honvágyam, hogy utaztam, milyen volt otthon, tetszenek-e a darabok, ismerem-e őket, játszottam-e már őket, és így tovább, és így tovább. Én meg csoportfüggök boldogan, egyre több nevet jegyzek meg, és egyre több emberrel tudok elcsevegni szünetben a tea fölött, amiről tudom, hogy nem kellene meginnom, mert nem tudok majd aludni, és reggel korán kelek a gyerekekkel, de mégis megiszom, mert nincs jobb, mint a forró ital fölött beszélgetni.

Ráadásképp Adrian már nem egyszer elmondta-megírta, mennyire örül, hogy csatlakoztam, mennyire szerencséjük van, mennyire jó vagyok, legutóbb akkor, amikor a hivatalos belépésemhez szükséges meghallgatásra sokkal bonyolultabb darabot választottam az itteni, erősen korlátozott kottatáramból, mint amire feltétlenül szükség lett volna. Ha csak feleannyira elégedett, mint mutatja, máris jobban érzem magam a bőrömben.

Jajanyám, jó hosszan lelkendeztem megint, Kiscsillagnak is mondtam már ma, hogy állítson le, de sajnos nem tette. Zárásként zene - a hangversenyről nincs felvételem, úgyhogy a darab, amit a meghallgatáson játszottam. (ennyire azért nem jól, de elég volt a bejutáshoz)

Gyors szentreggeli bejelentkezés

Kedves Mindenki!

Boldog karácsonyt kívánok nektek innen a távolból! Egyétek meg a részemet a töltött káposztából, nem kell lefagyasztani, majd főzünk frisset, ha hazamegyek. És vigyázzatok, a Mamiék fája virgonc!

Sokatoknak van már ajándéka, de nem merem a posta kegyeire bízni, úgyhogy akkorra maradnak, amikor fő a póttöltöttkáposzta és sül  pótszemike. Addig is itt a Piano Guys újabb elmebeteg, ám nagyon is szerethető feldolgozása:

Színes hétköznapok 8.

Zenés kisszínes összeállítás következik :)

A tegnapi napot A nyomorultak tette széppé, mert el sem tudok képzelni királyabbat, mint azt, ahogy Hugh Jackman és Russel Crowe küzd egymással, és közben mindketten énekelnek. A többi szereplőről nem is beszélve - komolyan mondom, ez a film még jobb lett, mint amire számítottam...

Ezen kívül kaptam plusz egy éjszakányi Lujót, köszike, MÁV ;)

A mai zeneélmény a Carmina Burana, amit azért kezdtem el hallgatni, mert Henry dúdolta Az időutazó feleségében, miközben vacsorát főzött Clare-nek.

Színes hétköznapok 3.

Nevessetek ki, ha akartok, de néha még mindig jól esik egy-egy Avril-szám, és a mai kisszínes is az lesz, egy olyan, ami ma szembejött velem a YouTube-on, és aminek már régen is szerettem a szövegét. Azért sorolom ide, értsd: veszem eseményszámba, mert nem kerestem, csak úgy előkerült az ajánlott videók között. A videó alá bemásolom a szöveget is, angolul tudók előnyben. (Találtam ugyan egy magyarszöveges videót, de annyira rettenetes a fordítás, hogy inkább nem égetem vele magam.)

Ui.: Kaptam képeslapot is, de azt majd akkor teszem fel, ha a nagymamám lefordítja nekem az orosz szöveget a hátulján, hátha az is jópofa.

Színes hétköznapok

Idéntől megvidámodik a blog. Az ötlet, bár korábban nekem is volt már hasonló - akkor kudarcba fulladt - kísérletem, Dorqától származik:

"A terv nagyon egyszerű: minden nap írni egy bejegyzést az adott napról, méghozzá arról, mi tette emlékezetessé, mitől volt más, mi volt benne értékes, minek örültem, milyen új vagy érdekes dolgot láttam vagy hallottam. Ez lehet bármi: egy esemény, egy sor az éppen olvasott könyvből, egy villamoson látott jelenet, egy váratlan segítő gesztus. A lényeg, hogy ezzel szeretném bebizonyítani magamnak és  – mivel a blog publikus – másoknak is, hogy márpedig szürke, egyforma hétköznapok nincsenek!  Minden nap történik velünk valami, ha nem is egy nagy kaland, de egy-egy kis apróság, ami mellett sokszor észrevétlenül elmegyünk, vagy csak egy röpke pillanatra jegyezzük meg, és mire vége a napnak, már nem is emlékszünk rá. Ha pedig tényleg nem történik semmi, akkor viszont tudatosan tehetünk róla, hogy emlékezetessé tegyük a napot, és mivel a legapróbb dolog is számít, nem is kell hozzá olyan sok fantázia. A szabály az, hogy akkor is írni kell, ha éppen egy rossz napon  vagyok túl, mert szeretnék valami pozitívumot találni még akkor is, amikor úgy érzem, gyülekeznek a viharfelhők."

Mostanában kicsit sok mindent csinálok egyszerre, és ettől időnként kicsit feszült vagyok, és hajlamos vagyok morcosan begubózni, remélem, ez majd segít, hogy ne felejtsem el, hogy alapjáraton nagyon is optimista vagyok. Plusz halványan abban is reménykedem, hogy azokat is jobb kedvre deríthetem, akik idetévednek. És akkor most az első két nap :)

Január 1.
A társaság tette a napot olyan jóvá, itt voltak Jekáék, meg itt volt még Lujó is, és úgy általában elég jó hangulatban telt a nap, ha nem is volt minden tökéletesen kerek - de a tökéletlenségek nem tartoznak ebbe a rovatba, úgyhogy hagyjuk őket.

 Január 2.
 Írtam egy bő oldalt a szakdogához, ami már önmagában is öröm, mert egy oldal is haladás ha nem is nagy. Hogy nemsulisat is mondjak, Kiscsillag-hugival nekiálltunk kirakózni, jó zenéket hallgattunk, hülyeségeket beszéltünk, ez lett az új tanulásszüneti elfoglaltságunk. Ezzel a képpel küzdünk éppen, ezer apró, csipkével és gyöngyökkel telerajzolt darabkából:

És egy kis zene, Kate Voegele, mert ma jöttünk rá, hogy régen hallgattuk, és hiányzott.

Most nem morgok, becsszó

Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra… (…)
Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem. (…)
Sok-sok türelem kell hozzá. (…)
Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet…

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Egy dal többet mond minden szónál

Az alant hallgatható szám a mai napom tökéletes aláfestése, de túl könnyű megtalálni ezt a blogot ahhoz, hogy pontosabbat mondjak. Úgyhogy olyan leszek, mint a fészbúkos libák, akik kiírják, hogy összedőlt az életük, aztán nem hajlandóak elárulni, mitől (letört a körmük). Tessék csak hallgatni, elég lesz az is.
(Lehet, hogy ideje lenne elvonulnom egy idegszanatóriumba. Mióta megint blogolok, egyfolytában morgok)

Régi-új

Na igen, megint ellustultam a hazatérésünk után, legalábbis ami a blogolást illeti. De képzeljétek csak el a sokkot: négy hónapnyi nyár (amikor hazajöttünk,ott  még nem volt ősz), hegy, tenger - aztán egy buszon ülve, elgémberedve arra ébredni, hogy minden lapos és sárga, és éjszaka megfagyni, mert 7 fok van Szerbiában, és csak egy-egy pulóverrel készültünk. Le is betegedtem nemsokára, túl nagy volt a klímaváltozás.

Azóta meg nem valami érdekes az életem: küzdök a szakdogával, németezgetek, és ha minden igaz, nemsokára elkezdek egy szakácssulit, mert rájöttem, hogy tetszik ez a dolog, és mert nem árt, ha van az embernek valami gyakorlatias tudása is. Szóval, valahol a régi életembe tértem vissza, de mégsem ugyanaz, nem kell pélsául suliba járnom, csak ha konzultálni megyek, vagy van valami szakkolis cucc, amin ott kell lennem. Ja meg csipkeékszereket gyártok, hátha valaki megveszi őket. ITT lehet nézelődni.

Unaloműzés gyanánt kaptok egy kis Jamie Olivert, mert nyilván meg kellett néznem a Food Revolution sorozatot a szakdogámhoz :P

30 Day Song Challenge Day 26

Day 26 - A song that you can play on an instrument: Dominik Jozef Skroup - B-dúr kürtverseny

Még zenesulis koromban játszottam, persze nem szimfonikus zenekar kísért, csak egy zongoratanárnő. Abban az évben volt ez a tanszakis darabom, amikor kürtversenyre is mentem Tótkomlósra, és én ezt szerettem volna játszani, de helyette a Saint-Saens-féle Románcot kellett, amit feleennyire se szerettem, és amivel végül nem is értem el semmit. A kötelező darab egyébként Mozart Tavaszi dal című förmedvénye volt, de azt annyira utálom, hogy nem fogom ide feltenni.

30 Day Song Challenge Day 25

Day 25 - A song that makes you laugh: L'art pout l'art - Lila liba

Ehhez megintcsak kár lenne bármit is hozzáfűzni, hallgassátok, ezek miatt az emberek (?) miatt lett ilyen beteges a humorom. Többek között.

30 Day Song Challenge Day 24

Day 24 - A song that you want to play at your funeral: Eleven Hold - A fák istenéhez

Semmit nem szeretnék hozzáfűzni, tessék hallgatni inkább.

Hahó...

...van még itt valaki, vagy már senkit sem érdeklek, mióta eltűntem?

Kissé zűrös félév volt, azt kell mondjam, a vendéglátósokat nem kímélik, de hát ez nyilván nem kifogás, hagyjuk is. Ami lényeges, hogy azóta már van egy bizniszinglis nyelvvizsgám, és a fősulis vizsgáim is mind megvannak. Mind a kettő, na, a teljes őszinteség kedvéért. Aztán volt egy olyan is, hogy az Ulpius novellapályázatán engem is kiválasztottak, de mióta visszaküldtem a szerződést, hírüket se hallottam, de hát majdcsak előkerülnek. Vagy nem. Meg volt egy karmesterváltás a zenekarban, de erről meg máshonnan is értesülhetett az, akit érdekel, de nem tartozik a közvetlen környezetemhez.

Most épp hevesen keresem az ideális szakdogatémát, ha valakinek eszébe jut valami, ne habozzon, tudassa velem is. Kivéve, ha az illető történetesen szintén vendéglátós, és neki is szüksége van egy témára. Meg Anyuval kitaláltuk, hogy elindítjuk a Betűtészta című gasztoblogot, ami azért vicces elgondolás, mert ő még sose blogolt, én meg tudjátok, milyen rendszeresen írkálok. De hát majd ez is lesz valahogy.

Zenélgessünk is kicsit, hanyadik nap is jön? (Igen, tudom, hogy tavaly nyár óta küzdök ezzel a 30 napos nyavalyával)

Day 23 - A song that you want to play at your wedding: Kamelot - Anthem

Tudom én, hogy állítólag a fiának írta, de szerintem nagyon is illik ide. Mégse választhatja mindenki a November Raint...

30 Day Song Challenge Day 22

Day 22 - A song that you listen to when you're sad: Avril Lavigne - Nobody's Home

A pár bejegyzéssel ezelőtt idézgetett korszakból maradt meg, úgyis mondhatnánk, akkoriban ez jellemzett legjobban. Azóta is erre fáj a szívem, ha éppen fáj - bár örömmel jelentem, egész jó fájdalomcsillapítókat fedeztem fel az elmúlt 1-2 évben.

Múltidézés

"Kezem sokszor falba vertem, mégis, most is, kísért szellem."

Stephen King: Az

Ez a mondat juttatta eszembe azt az időszakot, amikor néha a fallal boxoltam kínomban-dühömben. Most, hogy hazajöttem, előszedtem azt a naplómat, amelyik emlékeim szerint a mélypont mélypontjáról való, és, csodák csodájára, véletlenül vagy nem, épp nem sokkal a legcsúnyább falbunyó előtt sikerült kinyitnom. Akkor dudor nőtt a jobb kezem gyűrűs és kisujja között, és a fél kezem bekékült, írni is alig tudtam, márpedig a grafománia akkoriban még jellemzőbb volt rám, mint most.

Félelmetes olvasni annak a lánynak a gondolatait, aki akkor voltam. Nagyon közel állt hozzá, hogy elszúrja az életem, szerencse, hogy még akkor is kapaszkodott valamibe, néha maga sem tudta, mibe. Igen, tudom, az is én voltam, mégis nehéz E/1-ben írni róla, annyira más lettem azóta. A most olvasott napló óta 3 év telt el, a változáshoz még kevesebb idő kellett. És pontosan tudom, mikor döbbentem rá, hogy nézzenek oda, megint szeretem az életem.

Végül itt egy kis zene, pár szám azok közül, amiket akkor hallgattam, és amik a nagy kedvenceim voltak, mert úgy éreztem, rólam szólnak.

30 Day Song Challenge Day 21

Day 21 - A song that you listen to when you’re happy: Kontor Tamás - Most jó

Először valami Kowalskyt akartam választani, de változatosságot fogadtam (amennyire lehet), úgyhogy legyen inkább ez. Kicsit sajnálom, hogy Kontor T. úgy elfelejtődött, csíptem Megasztár-korában...

30 Day Song Challenge Day 20

Day 20 - A song that you listen to when you’re angry: Dream Evil - In Flames You Burn

Senkit ne tévesszen meg a szépséges kezdés, a 37. másodpercben már el is kezdődik a mérges rész, és onnan csak egyre mérgesebb lesz ;)

30 Day Song Challenge Day 19

Day 19 - A song from your favorite album: Avenged Sevenfold: Unbound (The Wild Ride)

Volt már erről az albumról, de hát ezen egyetlenegy szám sincs, amit nem szeretek... Ezt is csak úgy hasra ütve választottam ki, hogy ne a Little Piece Of Heaven legyen.

30 Day Song Challenge Day 18

Day 18 - A song that you wish you heard on the radio: Sonata Arctica - Replica

Sok ilyen van, persze, de most ez a legújabb kedvenc, és nemigen adják rádióban... Nem az a műfaj :P