52:48

Sok hasonló számpárt láttunk mostanában, de a legnagyobb hír valahogy mégsem az volt, hogy 3:3-at játszottunk Portugáliával, vagy hogy 4:0-ra kikaptunk Belgiumtól. Még Anglia Izland elleni 2:1-es veresége is csak az 52:48 tükrében volt igazán érdekes.

Igaza lehet Mafiának, hogy ebből könnyen vakuemlék lehet. Mr Rochester éjszakai műszakból jött haza, reggel hatkor, felébredt rá a Kis Herceg is, meg én is, és már fel is adtam a visszaalvást, mert a Kis Hercegnek mások az elképzelései a "játssz csendben a szobádban"-ról, mint az én amúgy sem tökéletes alvókámnak. Szóval, bejött Mr Rochester a szobánkba, és leforrázott a hírrel, ő akkor már tudta, követte egész éjszaka a szavazatszámlálást. A "leforrázott" igazából nem is jó szó, inkább olyan hatása volt, mintha nyakon öntött volna egy vödör hideg vízzel, azonnal kirepült a maradék álom is a szememből. Félig-meddig azt hittem, viccel - a számok nem voltak meglepőek, mindenki szoros eredményre számított, csak épp a másik irányban. Aztán elkezdett túlmelegedni az agyam, különösen az a része, amelyiket Szolnokon teletömték közgazdaságtannal meg szociológiával, meg a gyakorlatias rész, amelyik olyasmikkel foglalkozik, mint hogy útlevelet kell csináltatnom, és mi lesz a kis vállalkozásommal (majd írok róla nemsoká), meg ilyesmi. Ez még az elviselhetőbb rész volt - ezek mind csak adatok és tennivalók, csupa olyasmi, amivel racionálisan meg lehet küzdeni.

Hanem amikor kiléptem a házból, és elkezdtem embereket látni - akkor jött a dolog racionálisan nem kezelhető része. Tudatosult bennem, hogy az az 52% North West Leicestershire-ben (a mi környékünkön) 60,7%, és eszembe jutott, hogy a távozásért kampányolók egyik legfontosabb ún. érve az volt, hogy az EU-n kívül mennyivel jobban tudják majd kontrollálni a bevándorlást. És akkor arra gondoltam, hogy nagyon-nagyon sokan szavaztak azzal az indoklással, hogy meramocsokbevándorlók. És elkezdtem paranoid módon figyelni a szembejövőket, arra gondolva, hogy (nagyon durva kerekítéssel), háromból kettő nem akarja, hogy itt legyek. Ekkor vágott fejbe személyes szinten is a döntés súlya, és ekkor éreztem magam igazán idegennek, először az itt töltött lassan 3 év alatt. Kemény fejbekólintás volt, mert eddig egyszer sem bántott soha senki a miatt, hogy nem vagyok angol.

Ez így leírva, kívülről valószínűleg értelmetlennek tűnik, és becsszóra, én is tudom, hogy nem minden "leave" szavazó idegengyűlölő, és azt is tudom, hogy akik a barátaim, azok is maradnak, szavazás ide vagy oda. Érzelmi szinten mégis úgy csapódott le, mintha azt mondták volna, hogy takarodjak haza. És mondhatjátok, hogy túlérzékeny vagyok, de megsúgom: a péntek reggelente együtt kávézó anyukák között van francia, cseh és spanyol is, és ők is ugyanezt érezték, tőlem teljesen függetlenül. És az azóta eltelt pár nap valamilyen szinten minket igazol: Ashbyben még talán nem, de sok helyen feltűnően megugrott a rasszista, idegenellenes megnyilvánulások száma. Angolul tudóknak ajánlom EZT a gyűjteményt.

A hozzám közel álló angolok (és írek és skótok és walesiek) között nagyon sokan együttéreznek velünk, és többen is fogalmaztak úgy, hogy szégyellik, hogy britek. A péntek esti zenekari vacsira is rányomta a bélyegét - többen is odajöttek Estelle-hez és hozzám, hogy elmondják, mennyire sajnálják az egészet, de tőlünk függetlenül is ez volt az elephant in the room, amiről előbb-utóbb minden asztalnál beszélni kellett. Mindenkit piszkál, mindenkit megdöbbentett, mindenkinek van véleménye. Én még olyat nem láttam, hogy bármilyen szavazás kapcsán az emberek ennyire nyíltan és büszkén, sokszor már-már kihívóan hangoztassák a szavazatukat. Ehhez persze bőven hozzájárult a kampány is: mindkét oldal ígért és ijesztgetett a helyett, hogy tényeket közöltek volna, és amikor megszületett az eredmény, a hisztéria, amit keltettek, folytatódott és nőtt, barátok és rokonok vesznek össze, mindenki annak hívja a másik tábort, aminek nem szégyelli, és persze ott van a hate crime, amit előbb már emlegettem.

Ijesztő a helyzet. A parlament megvétózhatná az eredményt, de valószínűleg nincs bennünk annyi gerinc - ahogy a miniszterelnökben sem volt -, és úgy érzem, ott is elharapódzott a hisztéria, és azt sem tudják, hova kapjanak. Közben alattam összedől az, amire az életemet alapoztam, nagyon sok hozzám hasonlóval: a tudat, hogy magyarnak lenni azt is jelenti, hogy európai vagyok, és mint ilyen, nyugodtan élhetek, dolgozhatok, szerethetek, élvezhetem az életet egy hatalmas terület bármelyik pontján, Korfun vagy Ashbyben, ahol épp kedvem van. És mindeközben a körülöttem élők egymás torkának esnek, vagy épp a sajátjuknak, amikor rádöbbennek, mit tettek, amikor X-et rajzoltak egy bizonyos kockába. Nem szoktam fennkölt nézeteket hangoztatni, de én hiszek az egységben. Belátom, hogy az EU nem tökéletes, de hiszek abban, hogy a problémákat együtt kell megoldani, és az elválás csak legvégső esetben megoldás. És megijeszt a gyűlöletkeltés és az emberek egymásnak ugrasztása.

De ismertek, viszonylag gyorsan gyógyulok. Nagyon hamar előszedtem a génjeim közül a forradalmár ősöktől származóakat, kihúztam magam, és megfogadtam, hogy nem hagyom magam elkedvetleníteni. Ha útlevél kell, ám legyen. Ha vízum kell, legyen, elintézem. És ha valaki utálni akar azért, aki vagyok, hát legyen az ő problémája. Tegnap egyébként is szembejött valami, ami végképp megnyugtatott:

"A mi polgárságunk azonban a mennyben van." (Fil3:20) A mi állampolgárságunk, mondja az angol fordítás. A Földön meg majdcsak elleszünk valahogy, állampolgárságok, uniók ide vagy oda. Ez persze sovány vigasz annak, aki nem hisz benne, de nekem tegnap a világot jelentette.

Kiruccanás a Tündérkeresztanyával

Néha az az érzésem, fél Ashby összeesküdött, hogy minél vidámabban és kalandosabban teljen az idő, amit itt töltök. Ebben nyilván élen jár két helyi pótanyukám, a Tündérkeresztanya és a Kéktündér, de részt vesz a tervben egy csomó templombeli ismerős/barát, egy maréknyi anyuka az iskolából, a zenekar több tagja (épp nemrég valósult meg az egy éve halogatott menjünk-el-meginni-valamit Eddel), és egyéb itt-ott felszedett emberek, mint Stef, akivel sajnos ezer éve nem tudtunk összejönni egy újabb éjszakába nyúló beszélgetésre, de mindig megállunk pár percre, ha összefutunk az utcán.

Nos, ezen a március 17-i kedden épp a Tündérkeresztanya volt a soros, hogy megmutasson valami újat. És, pontosan eltalálva, mire volt szükségem egy sok hisztivel és szakítással izgalmasított hét után: egy helyre, ami olyan tiszta és olyan békés, mintha nem is ezen a világon lenne. Elvitt hát a Mount Saint Bernard Abbeybe, egy máig lakott és működő ciszterci kolostorba.

Emlékszem, amikor pár éve egy tatabányai nyaralás során elmentünk Majkra. Ott is más volt valami, egészen más, mint a "kinti" világ, tele láthatatlan és megfoghatatlan, de érezhető dolgokkal, emberi életek, gondolatok, érzések lenyomataival. Valamilyen szinten minden helyre igaz ez, nekem legalábbis régi épületekben, történelmi helyeken folyton az az érzésem, hogy elvékonyodik a fal a múlt és a jelen között, és szinte csak egy vékonyka selyemfüggönyt kellene letépnem, hogy bálozók vagy épp várvédők közé csöppenjek. De ezek a lenyomatok mindenhol különbözőek, egész mások egy várbörtönben, mint egy grófnő hálószobájában. És végképp teljesen másmilyenek olyan helyeken, ahol az ott élők évszázadokon keresztül békés, csendes, hitnek, imának szentelt életet éltek. És akkor következő fokozatként elérkezünk a Mount Saint Bernardhoz, ahol a függöny még a selyemnél is sokkal vékonyabb, ha nem lenne a kis ajándékbolt (ahol nem kevés saját terméket, mézet és cserépedényeket árulnak) és nem látszana ki pár jelenbeli dolog az állattartó-növénytermesztő részről, könnyen elfelejthetnénk, melyik században is járunk tulajdonképpen. Mi nyilván nem mehettünk volna be mindenhová, de a honlapjukon vannak képek a szerzetesi életről, érdemes megnézni őket ITT.

Na meg az sem mindegy, hogy ide már keresztényként érkeztem, nem úgy, mint anno Majkra, ez is sokat adott az élményhez.

Saját képek is vannak ám, egy része tőlem, egy része a Tündérkeresztanyától:

Innen tovább mentünk, hogy sétáljunk egyet a Bradgate Parkban, ami egykor a Gray család birtoka volt - jelentőségüket mi sem mutatja jobban, mint hogy egy királynőt is adtak az országnak... igaz, csak kilenc napra. Mi most nem mentünk el a ház romjaiig és az Old John Towerig, csak jártunk egyet a girbegurba fák között (nekem ezekről az angol fákról mindig az Üvöltő szelek jut eszembe), és lestük az őzeket, de ők aznap nem voltak társalgós kedvükben. A kacsák annál inkább, de pechjükre nem vittünk nekik semmit.

Az szakításrul

Nem akarok erről nagyon sokat írni, viszont mindenki - na jó, nem mindenki, de a többség - olyan meglepetten és pánikközeli állapotban fogadta a hírt, hogy pár szót mégiscsak szánok rá. Na meg elég komoly változás az életemben, úgyhogy, ha már így írogtok magamról, illik erről is.

Szóval. Ne képzeljetek drámai jeleneteket, harmadik-negyedik-sokadik embereket, hatalmas veszekedéseket. Képzeljetek el helyette két embert, akik hosszú időt töltöttek külön, akiket más élmények, más benyomások, más hatások értek, akik emiatt más irányban kezdtek el fejlődni. Eleinte olyanok voltak, mint a borsó meg a héja, aztán sokasodni kezdtek a repedések, és végül rájöttek, hogy már akkor sem biztos, hogy képesek lennének hosszú távon békében együtt élni, ha most azonnal ismét közel kerülnének egymáshoz - földrajzi értelemben legalábbis.

Nem volt könnyű döntés, hosszú vívódás előzte meg, és nem mondom, hogy egy pillanatig sem viselt meg, öt év az öt év, ráadásképp rá kellett jönnöm, hogy egy szakítás után nem a miatt bánkódunk, ami volt, hanem a miatt, ami lehetett volna. De nem bánom, hogy így döntöttünk, most már valójában inkább afféle megkönnyebbülést érzek. Ez borzasztó csúnyán hangzik, de ne úgy értsétek, semmi bajom Lujóval, beszélünk is azóta is néha, viszont be kellett látnunk, hogy csak lekötjük egymást, miközben már sokkal kevesebb közünk van egymáshoz, mint volt. Nehéz ezt úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön gonosznak, nem is nagyon sikerült, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy mindkettőnknek jobb lesz így.

Keresztelő

Tudom, tudom, ne is mondjátok, mióta ígérgetem... :D

Kezdjük a felkészítő "órákkal. Stephen alapból hétfő estére hirdette meg őket, de mivel tudta, hogy én akkor próbára járok, felajánlotta, hogy velem találkozik külön valamikor máskor, mondjuk, kedd reggel, amikor a két gyerkőc amúgy sincs itthon. Nem lesz olyan inspiráló, mint csoportban, de a lényeget elmondja, és rendben leszünk. De hogy ne ő legyen az egyetlen, akinek köszönetképp a nyakába ugorhatok, Sarah is csatlakozott, "ne legyél egyedül", "utána én meg úgyis konfirmálok", "és amúgy meg miért ne" alapon.

Az első ilyen közös óránkon készült is egy kép, ami tökéletesen illusztrálja, miért érzem magam ennyire jól a Holy Trinityben - három Biblia, három különböző nyelven (pontosabban a magyar csak Újszövetség + Zsoltárok). Ahogy akkor egy molyos karcban írtam: "az itteni közösség befogad, ha kicsit másmilyen vagy, akkor is, akkor is, ha az érkezésedkor még abban sem vagy biztos, hogy hiszel abban, amiben ők. Mert nem csak elmennek a templomba meg hazamennek, hanem ismerik, szeretik, segítik egymást. „Church family”-ként emlegetik magukat (magunkat), és olyanok is – higgyétek el annak, aki ennyire távol van a saját családjától. Itt nem félni kell Istentől, hanem szeretni kell, pontosabban viszont kell szeretni. És ez így olyan jó.
Ha a képen a könyvek ugyanott lennének nyitva, akkor annál a résznél lennének, amit utoljára olvastunk, az pedig nagyon illik a képhez, na meg ahhoz, amit számomra jelent:
Nincs különbség zsidó és görög között, mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindenkihez, aki segítségül hívja (Rm 10,12)"

A pánik persze elkapott az utolsó ilyen óra után - akarom én ezt? mi van, ha mégsem igaz? mi van, ha később meggondolom magam? -, aztán hazajöttem, és megnéztem a Kéktündér ajándékát, pontosabban a hozzá tartozó üdvözlőlapot (az angolok a cardok megszállottai). Na, milyen idézetet választott bele?

Ne félj, és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, a miben jársz. (Józsué 1,9)

Szóval megint kaptam egy taslit, hogy én csak ne agyaljam túl a dolgokat, ahogy szokásom. (Ilyenekre gondoltam akkor, amikor azt írtam, hogy záros határidőn belül konkrét választ kaptam a kérdéseimre.)

Kicsit tartottam tőle, hogy maga a szertartás sokkal formálisabb lesz, mint a megszokott vasárnapi családi istentiszteletünk. Ez valamennyire be is jött, mert volt egy meghatározott forgatókönyv, ami szerint történtek a dolgok, de ennek ellenére is az a családias hangulat uralkodott, amit mát annyit dicsértem. Nem azt éreztem, hogy egy üres szertartásban veszek részt, azért, mert úgy szokás, hanem azt, hogy van értelme nyilvánosan felvállalni, hogy ide jutottam, és hogy most már még szorosabb kötelék fűz mindazokhoz, akik már eddig is feltétel nélkül elfogadtak. És ehhez nem elhanyagolható tény, hogy Stephen vezette le az egészet, neki pedig van egy (szerencsére) elnyomhatatlan közvetlen stílusa :)

Amint a mellékelt ábra is mutatja, nem cicóztak, fürödtünk! :) Kivéve Shane-t, az ő hallókészüléke valószínűleg nem értékelte volna a mutatványt. Stephen azt ígérte, nem lesz hideg a víz, ha nem is fog gőzölni, de a szerkentyű, aminek kicsit fel kellett volna melegítenie, nem volt hajlandó rendesen működni, úgyhogy igenis hideg volt. Mégis örülök, hogy így csináltuk, tetszik, hogy ennyire drámaian benne van a keresztelés teljes szimbólumrendszere - a születés, a halál, a feltámadás és "bónuszként", kevésbé látványosan, de nyilvánvalóbb szimbólumként a Szentlélek.

A teázás-sütizés sem maradhatott el, most tekintélyes mennyiségű sütivel, és rengeteg plusz öleléssel, gratulációval és szeretettel :) Idén már ez volt a harmadik szülinapom :)

Békepipacs

November elején az angolok - és elvielg még sok más nemzet - a világháborús hősökre emlékeznek, ezért látni őket pipacsos kitűzővel, karkötővel, minden elképzelhető dologgal, ezért van tele a Facebook pipacsokkal, a városok pedig pipacskoszorúkkal. Ebből az Ashby Concert Band is kiveszi a részét minden évben, a Seaforth Highlanders skót dudásaival és dobosaival együtt, a Poppy Appeal javára rendezett jótékonysági hangversennyel.

Számomra már a próbákon is ez bizonyult a legizgalmasabbnak az eddigi hangversenyek közül - na nem azért, mert olyan borzasztó nehezek voltak a darabok, azok nemigen érték utol a múltkori komolyzenei anyag nehézségét, inkább azért, mert csupa nagyon angol/skót/walesi dolgokat játszottunk, aminek a nagy részét nem ismertem.

Ráadásképp ugye ott voltak a dudások, akik külön izgalomfaktort jelentettek. Amikor először hallottam őket, a klasszikus vicc jutott eszembe:

- Miért járkálnak fel-alá a skót dudások játék közben?
- ???
- Mert mozgó célpontot nehezebb eltalálni.

Nagyon hangosak. Tényleg. Nagyon. De ha nem közvetlen közelről kell hallgatni őket, többedik alkalomra már nem is olyan szörnyű. Csak hát mi, kürtösök mindig elég közel voltunk hozzájuk...

A hangversenyen aztán jelen volt Leicestershire krémje, mindenféle nagynyakláncos emberek, olyanok, mint a lord lieutenant, aki a királynő képviselője a megyében, vagy Ashby polgármestere, és, örömmel jelentem, méltóak voltunk mindenféle rendű-rangú személyhez és ünnephez, a jelenlévők egyhangúlag állították, hogy ez volt minden idők legjobb pipacsos koncertje. Kicsit szerintem rontott az élményen, hogy a számok közötti összekötő szöveg, amit egy bizonyos Chris Berry írt és olvasott fel, kicsit hosszabb volt, mint amennyit egy hangverseny közönsége elbír - de egyébként nem volt rossz, nekem legalábbis érdekes volt angol szemszögből, többnyire hétköznapi emberek szemszögéből meghallgatni a háború történetét.

Összességében felemelő élmény volt, úgy éreztem, hogy a többségnek a téma nem csak a szükséges rossz, amit el kell viselni a hangversenyhez. És nem kellett könyörögni a közönségnek, hogy énekeljenek, amikor olyasmit játszottunk - magamban szégyenkeztem is kicsit, hogy otthon sokaknak még a Himnuszt is fájna elénekelni.

Sian otthagyta kicsit a timpanit, hogy eljátssza a Büszkeség és balítélet filmzenéjét (ld. videó)

Amaninénivel a szünetben

Amaninéni jóvoltából most videókat is tudok mutatni, megnézhetitek ITT és ITT és ITT.

Visszatérve kicsit az angol nézőpontra: többekkel jót nevettünk azon, hogy mi a másik oldalon álltunk, és lám, most a béke jegyében itt vagyok, és együtt játszunk egy megemlékező hangversenyen. Ez egyrészt nagyon is jó, tudva, hogy nem vagyunk ellenségek, és nem kell olyasmikkel foglalkoznunk, mint egy sok ezer ember életét követelő háború, amihez nekünk, átlagembereknek amúgy sincs semmi közünk azon kívül, hogy a mi szeretteink halnak meg. Másrészt felvettem a "furcsa dolgok, amiktől honvágyam lesz" listára - mert bár mindez a múlthoz tartozik, velem éreztette azt, hogy idegen vagyok (nem az emberek éreztették, csak a helyzet maga). Nekem (nekünk) egész mást jelent az első világháború, mint nekik. Ők győztek, nekik a hősök más felhanggal hősök, mint nekünk, és nekik nem fáj úgy a békeszerződés sem, hogy csak a legnyilvánvalóbb különbségeket említsem. Most, a jelenben együtt vagyunk, de a múltunk, a gyökereink mások. Nem ez az első, hogy erre gondolok, de eddig még sosem írtam le: úgy tűnik, ahhoz is el kell hagyni az országot, hogy felfogjuk a hagyományaink jelentőségét. Itt a március 15-e vagy az augusztus 20-a semmit sem jelent, ugyanolyan munkanap, mint a többi. Itt nem locsolkodnak húsvétkor, és karácsonykor a Mikulás hozza az ajándékokat, aki december 5-én erre se néz. Amíg otthon vagyunk, ezek kis dolognak tűnnek, húszéves korunkra meg is unjuk hallgatni, hogy Petőfi így, Szent István úgy, külföldön viszont egész más értelmet nyernek, olyan dolgokká válnak, amik összekötnek távoli emberekkel, és eltávolítanak a közeliektől. (És akkor azt még nem is említettem, hogy Sarah alig tud valamit a világháborúkról, mert nekik annyira nem fontos az egész.)

De ez nem borongós bejegyzés akart lenni, mert összességében nagyon is élveztem az egészet, minden kivándorlós filozófia ellenére is :)

Filozofikus allegóriaposzt

Valójában írni szeretnék a harvestről és a legutóbbi hangversenyről is, de van valami, ami hamarabb aktualitását veszti, nevezetesen: tegnap volt egy éve, hogy kijöttem ide. Ennek kapcsán kaptam virágot és csokit - "azért, hogy kibírtál velünk egy évet" -, és rengeteg kedves szót online és a valóságban is, amit tovább görgetett, hogy épp tegnap voltam egy Pastorate-összejövetel is. Jobb volt, mint egy születésnap, még mindig alig fogom fel, mennyi szeretetet kaptam egy ilyen kis évforduló kapcsán.

Ez itt a takaróm. Én horgoltam, vagyis horgolom, mert mint alább látszik, még közel sincs kész, részben azért, mert akadt közben jó pár fontosabb projekt.

Hogy mi köze ennek ahhoz, hogy egy éve itt vagyok? Hát az, hogy ez a takaró pont olyan, mint az itteni életem. Idejöttem, idegen helyre, idegenek közé, és a nulláról indultam. Az első pár kockáért nagyon meg kellett küzdenem, volt minden, vér, verejték, könnyek, ki kellett tapasztalnom a mintát, többet bontottam, mint amennyit haladtam, meg amúgy sem horgoltam előtte semmit egy fél sálon kívül. Aztán valahogy elkészült az első sor, girbegurba nagyikockákkal, egyik lazább, másik szorosabb, de már volt benne pár szín. Aztán, láss csodát, belevágtam a második sorba, és jöttek a virágok! Aztán kocka kockát, sor sort követett, és egyszer csak elkezdett látszani, hogy nicsak, ennek mintája is van, a sok kis kocka már most is méretes takarónak számítana, ha az ágyam nem lenne még annál is nagyobb. Sőt, nem csak nagy, még csak nem is csúnya. A színei sem csúnyák, ha nem villanyfényben, vakuval próbálom fényképezni. 269 kockánál tartok, ebből 30 virágos, de a többi is ugyanolyan fontos szerepet játszik a mintában.

Pont így szaporodtak a kockák - emberek, élmények, tanulságok - az életemben is. Már nem érzem magam elveszettnek, nem érzem úgy, hogy semmim sincs, minden kockával, minden élménnyel és találkozással több lettem, minddel gyarapodott a minta, és most már simán a képzeletbeli vállamra kanyaríthatok egy képzeletbeli takarót - sokszor pontosan ez a kép jelenik meg lelki szemeim előtt egy-egy templomi alkalom kapcsán is. Ahogy a takaróval, úgy az itteni életemmel sem végeztem. Nem tudom, mikor végzek vele. de tudni fogom, amikor eljön az ideje, és akkor majd eldolgozom a szálakat, összehajtom a takarót, és belegyömöszölöm  egy bőröndbe, és hazamegyek, vagy ahova akkor majd mennem kell. Ennek a lélek-takarónak viszont csak egy részét vihetem majd magammal, és erre már most is fáj gondolni, úgyhogy inkább nem is gondolok rá, amíg nem kell - legyen meg minden napnak a maga baja.

A zene az kell...

...mert gyógyír minden lelki nyavalyára. Amikor tavaly majd' belehaltam a szakdogába, egy Paddy-koncert segített, hogy eltűnjön a görcs a légző szervrendszeremből, és megint kapjak levegőt (pontosan emlékszem a pillanatra, a képre, ahogy Manóval ülünk a JATÉ-ban, megkérdezi, hogy vagyok, és azt válaszolom, kapok levegőt). Mostanában a gyakorlati vizsgától csomósodtak össze az idegeim, abban a gondolat- és érzéshalmazban fetrengtem, hogy nincs elég rutinom, nem tudok eleget, még a tételsort is megváltoztatták, tuti, hogy nem megyek át. De jött a szombati hangverseny, és annak ellenére, hogy az ott rám zúdított önbizalom-növelésnek a világon semmi köze a főzéshez vagy a sulihoz, azóta sokkal kellemesebben érzem magam a bőrömben.

A műsor középpontjában a bécsi zene, azon belül különösen a Strauss-család állt,  zenekar is ehhez öltözött a szokásos fekete helyett, a fiúk-férfiak fehér csokornyakkendőben, a lányok-nők estélyiben pompáztak. Pompáztunk. (Semmi különös célom nincs ezzel, csak jól esik a T/1) Nem mellesleg ez volt az Ashby Art Festival nyitókoncertje.

A kottaállványokra kikészített fekete dossziékban ez fogadott (mindenkit, és valószínűleg senki másnak nem volt már új):

"MOSOLYOGJ!

A közönség TÉGED néz!

Fogadd a tapsot

Beszélj a lehető legkevesebbet

Akkor keresd a következő kottát, amikor Adrian beszél, ne akkor, amikor a közönség tapsol

Élvezd a koncertet!"

Aztán kaptunk egy ilyet is, mert Adrian semmit sem bíz a véletlenre:

A műsor, mindenféle emlékeztetőkkel

Ezt meg már csak a vicc kedvéért mutatom meg: keresd a külföldit!

Szóval, jól sikerült, nagyon is. Tele volt a Holy Trinity, nagy sikert arattunk, és bár a Tündérkeresztanya végül nem tudott eljönni. a Kéktündér és Ruth ott voltak, és nem győztek lelkendezni (ami már csak azért is jó jel, mert Ruth ugyebár zenetanár).

Adrian, azon kívül, hogy próbán is elmondta, amit elmondott, küldött egy e-mailt, amiben leírta, hogy mennyire jók voltunk, és köszöni, na meg azt a pár apróságot, amire majd oda kell figyelni, amikor júliusban megismételjük az egészet Ibstockban. Nagyon szeretem, ahogy kommunikál a zenekarral egyben és az emberekkel külön-külön (mármint azt tudom, velem hogy kommunikál, de gondolom, másokkal is hasonlóan) - nem tudnám megmagyarázni, miért, van valami a stílusában, ami egyszerre kifinomult-angol, laza és humoros, és ugyanakkor mégsem kérdőjelezi meg senki, hogy ő a főnök, és nem tudom, hogyan fejezzem be ezt a mondatot, úgyhogy teszek egy pontot, mondjuk most. (Mások iránt is viseltetek hasonlóan megmagyarázhatatlan érzelmekkel, Alant például egyszerre mondanám kedvesnek és figyelmesnek és imádnivalóan szarkasztikusnak - a szarkazmus persze csak az én fejemben pozitív, de az nem baj.)

No, keveredjünk ki ebből az értelmetlen mondathalmazból. Remélem, senki sem fogja követelni, hogy fordítsam le angolra, mert akkor nagy bajban leszek. Jöjjön inkább két kép, több egyelőre nincs, majd lesz, ha Adriannek lesz ideje feltölteni őket. A kürtöset is tőle kaptam egyébként, "gondoltam, ennek örülni fogsz" címen :)

De nem csak maga a hangverseny és a siker és a zene miatt dobódtam fel teljesen.

Régóta tudom magamról, hogy csoportfüggő vagyok, szeretek tartozni valahová, és ahhoz, hogy kinek-minek látom magam, nagyban hozzátartozik az is, hogy kik a rokonaim, kik tartoznak a baráti társaságomba és különösen annak belső köreibe, kikkel élek együtt, és nem lesz meglepő, ha azt mondom, hogy a meghatározó emberhalmazok közé tartozott az OFZE is, nagyjából mióta az eszemet tudom. Most változott a rövidítés, amivel az aktuális zenekaromra hivatkozhatok, és még csak két hónapja vagyok itt, mégis azt éreztetik velem, hogy jó helyen vagyok, ide tartozom, amíg Ashbyben vagyok. Érdeklődnek, mikor megyek haza legközelebb, van-e rá esély, hogy a családom eljön hozzám, jól érzem-e magam, mennyire van honvágyam, hogy utaztam, milyen volt otthon, tetszenek-e a darabok, ismerem-e őket, játszottam-e már őket, és így tovább, és így tovább. Én meg csoportfüggök boldogan, egyre több nevet jegyzek meg, és egyre több emberrel tudok elcsevegni szünetben a tea fölött, amiről tudom, hogy nem kellene meginnom, mert nem tudok majd aludni, és reggel korán kelek a gyerekekkel, de mégis megiszom, mert nincs jobb, mint a forró ital fölött beszélgetni.

Ráadásképp Adrian már nem egyszer elmondta-megírta, mennyire örül, hogy csatlakoztam, mennyire szerencséjük van, mennyire jó vagyok, legutóbb akkor, amikor a hivatalos belépésemhez szükséges meghallgatásra sokkal bonyolultabb darabot választottam az itteni, erősen korlátozott kottatáramból, mint amire feltétlenül szükség lett volna. Ha csak feleannyira elégedett, mint mutatja, máris jobban érzem magam a bőrömben.

Jajanyám, jó hosszan lelkendeztem megint, Kiscsillagnak is mondtam már ma, hogy állítson le, de sajnos nem tette. Zárásként zene - a hangversenyről nincs felvételem, úgyhogy a darab, amit a meghallgatáson játszottam. (ennyire azért nem jól, de elég volt a bejutáshoz)

Tavaszolás zsebibabák nélkül - tanulságos mese világutazóknak

Ma egy hete, hogy visszajöttem otthoni kiruccanásomról, de már hosszabbnak tűnik - nem azért, mert annyira nehéz hét volt, egyáltalán nem, csak furcsán működik az időérzékem, sebaj. A lényeg, hogy tavaszolásom története következik, na meg a visszatérésé. És a tanulságok, amiket levontam, mert épp úgy, mint (úristen, már) majdnem két éve Korfun, itt is folyamatosan rádöbbenek dolgokra magammal kapcsolatban.

A Tündérkeresztanya vitt ki az East Midlands reptérre, ami sajnos most sem azt jelentette, hogy onnan repültem, hanem hogy onnan indult a busz, ami elvitt Lutonig. 11:25-re kellett volna megérkeznünk, 36-kor mondta be a sofőr, hogy baleset volt, dugó van az autópályán, kerül egyet, de azt nem tudja megjósolni, mikor érünk oda. Ekkor pár percre felment az adrenalinszintem, de azért reménykedtem - rengeteg időm volt a busz és a repülő között, minden hercehurcával együtt is. Egész élvezetes utazás következett mellékutakon, bájos angol házak között. Alig múlt el dél, amikor a sofőr diadalmas kacajjal közölte, hogy vele ugyan nem szúr ki holmi dugó, 5 perc múlva megérkezünk, készülődjünk, további jó utat. Állítása szerint legalább 20 perccel többet késtünk volna, ha ott ragadunk az autópályán.

Még a buszút elején jött az első ráébredés, ami megvilágosodásnak azért nem nevezhető, mert már régen ott derengett az agyamban. Kicsit izgulva indultam neki ennek az útnak, elvégre azelőtt soha nem repültem egyedül, mégis, amikor felszálltam a buszra, lepakoltam, elhelyezkedtem (örömködtem, hogy nem ül mellettem senki), elővettem a könyvemet, bedugtam a fülhallgatómat, olvasgattam, nézelődtem, élveztem az utazást... vagyis semmivel sem idegeskedtem jobban, mintha ezredszer vonatoztam volna Szolnokra. Olyan nomád vagyok, hogy holmi egész napos utazgatással már nem lehet különösebben megviselni az idegeimet.

Lutonban ettem valamit, ittam egy kávét, és beszéltem pár szót egy magyar lánnyal, aki a kokárda helyett/gyanánt viselt csipkevirágomat és a magyar nyelvű Kundera-könyvet látva igen ügyesen kikövetkeztette, hogy atyafi vagyok. Ez az a virág egyébként, megmutatom, mert miért ne:

(a színei ennél azért sokkal szebbek)

A repülőből most még láttam is valamit, bár főleg Angliát, mert a kontinens fölött megint felhős volt az ég... ami végül is nem csúnya, ha felülről nézi az ember.

Ferihegyen már várt Lujó, a nyakába is ugrottam bőröndöstől. Mentünk a Kökire, ahol jól pofánvágott a konstans vizeletszag (jaj, de szépen mondom), valamit az, hogy se a kéregetők, se a BKV-ellenőrök, se a gyrososok nem ismerik a "kérem" és a "köszönöm" szavakat. Mindettől alaposan elszoktam az Ashbyben töltött 5 hónap alatt - itt a boltosok akkor is egy thank you-val búcsúznak, ha nem vettél semmit, csak épp körülnéztél kicsit.

Fél 12 volt, mire Orosházára értünk, ami testvérek között is 14 órányi utazást jelent. Apa kijött elénk, hazavitt, aludtunk egy nagyot, aztán kezdődött az egyhetes találkozás-kavalkád.

Vasárnap: utókarácsony, utószülinap, nekemörülés nálunk. (Elég rosszak lettek a képek, úgyhogy csak egy párat. Nem én csináltam őket egyébként, becsszó :))

Hétfő: Mamiéknál - öthavi pletyipótlás, utókarácsonyi töltött káposzta és szemike, valamint a tavalyi pálinka, amit én már pont nem kóstolhattam meg októberben :)

Kedd: Ebéd Lujóval a Diófában, aztán Apáéknál iskolás öcskösre való rácsodálkozás, rámcsodálkozás, túlélőcsomag Mamától, ha Angilában éhínség tombolna ;)

Szerda: na, ezen durciztam egy sort, egyrészt, mert Lujónak próbaidős lévén vissza kellett mennie dolgozni; másrészt mert nekem is fel kellett mennem Pestre, hogy elintézzem a jelentkezésemet a szakácsvizsgára. Merthogy azt csak személyesen lehet. Üdv a XXI. században. Visszafelé viszont kellemes meglepetésként összefutottam az Örsön az orosházi gyerekkönyvtárosokkal, akik egy továbbképzésről hazafelé tartva épp ugyanarra a metróra szálltak fel, amelyikre én. Így aztán hazafelé sem kellett egyedül utaznom.

Csütörtök: tüdőszűrő, mert az is kell a vizsgához, ugye, aztán Anya, Kiscsillag, Mano, filmnézés, pletyiparti, csokievés :) És el ne felejtsem, hogy Manóval elmentünk a Semprébe, ami nekem épp olyan új volt, mint Papi pálinkája. Kellemes kis hely, a kinézete kifejezetten tetszik, a kávé finom volt, és ha igaz a hír, hogy még bővül a kínálat, tulajdonképpen nincs is ellene kifogásom.

Péntek: még több Anya, még több Kiscsillag, ebéd a Mandulában - ott se voltam már ezer éve, nem is így hívták még szerintem. Jól néz ki, csak kicsit sötét... az ebéd viszont nagyon is jó volt. Azt azért nem bántam volna, ha van időm letenni az evőeszközt, mielőtt elveszik előlem a tányért. Utána még benyomtunk egy kávét az Amaeusban, ott készült a kép.

Délután a könyvelhagyó hétvégéhez kapcsolódóan nyilván mi is hagytunk el könyvet, idén a főtéren. Előtte viszont olvastunk 10 percig hangosan, ami kívülről is legalább olyan érdekesen festhetett, mint belülről. A képek nem sajátok. Az utolsót az OrosCaféról, a többit a Viharsarki Hírekről loptam. Az, hogy a körtefánál veszítettem el a könyvemet, annyira tetszett a fotósoknak, hogy többször is meg kellett ismételnem - igen, a végén is rettentő spontán volt még a dolog, de hát ilyen ez a média.

Szombat reggel irány vissza - újabb tanulságok. Eljönni és elbúcsúzni rossz volt, visszajönni és viszontlátni nem. Jó volt újra látni a Kéktündért (ő hozott el East Midlandsről) és a "családomat" is, kifejezetten simogatta a szívemet, hogy örültek nekem a zsebibabák. Még az itteni rutinba való visszarázódás sem volt különösebben nehéz.
Jó volt próbára menni is. Adrian örült az OFZÉ-s DVD-nek, először azt hitte, kölcsön van, aztán ki akarta fizetni, de végül mégiscsak felfogta, hogy ajándékról van szó. Alan és a szaxis Edward egy percre sem hagytak unatkozni (a többiek sem, de ők különösen :)), és arra is fény derült, hogy nincs okom szégyenkezni a miatt, hogy a felét se értem annak, amit Alan mond - skót ugyanis az istenadta. Kiderült továbbá, hogy a zenész mindenhol ugyanolyan, Edward felvetette a szünet végén, hogy igyunk meg valahol valamit valamelyik hétvégén, amikor ráérek.

Szóval, második tanulság: igen, hiányoznak az otthoniak, hiányzik a holmim többi (nagyobbik) része, hiányoznak az ismerős dolgok (mármint az itteninél még sokkal ismerősebbek), és igen, van, hogy elfog a honvágy, ha nehéz napom van, vagy ha olyasmi történik, ami szeretett otthoni dolgokra emlékeztet. De megszerettem az ittenieket, megszerettem Ashbyt, és ahogy a koliban és Korfun is képes voltam rá, megszoktam, hogy ennyi és nem több cuccom van, és ha többet akarok, hát felemelem a fenekem és megveszem. A tanulság tanulsága pedig ugyanaz, mint az első: nomád vagyok. Annyira, hogy igazolványt és utazási kedvezményeket érdemelnék. Kellő belerázódás után bármit meg tudok szokni, és mindenhol megtalálom a helyem, legyen az Kardoskút, Szolnok, Korfu vagy épp Anglia...

Puzzle

A Kéktündérnek van egy megfontolandó és roppant egyszerű elmélete Istennel kapcsolatban: Isten kezét akkor látni, amikor túl sok a véletlen ahhoz, hogy valóban véletlen legyen. Továbbra is örök kételkedő vagyok, de az, ahogy megint zenekarba kerültem, eszembe juttatta ezt az elméletet...

Zenekarról akkor volt legutóbb szó, amikor megismerkedtem Ruth-szal, és említettem Robot (nemnevet, nemnevet), aki talán be tud juttatni valahova. Nos, Robról azóta sem hallottam, megismerkedtem viszont Beth-szel, aki oboista az Ashby Concert Bandben. Hozzá is a Kéktündéren keresztül jutottam el, mégpedig úgy, hogy elmentünk a templomba (hova máshova) egy kifejezetten nőknek rendezett reggelis összejövetelre. Maga az összejövetel is jó volt, volt sok finom süti és gyümölcs, és életemben remélhetőleg utoljára elkövettem azt a hibát, hogy kávét kértem tea helyett (SOHA ne kérj kávét Angliában, ha teát is lehet, kivéve a jobb kávézókat). Volt éneklés, és beszélt egy nő arról, hogy hogyan lett keményfejű ateistából hívő keresztény (a történetben szerepelt rengeteg betegség, és többek között egy autóút, ami közben többször is megállt a szíve a rácsatolt műszer szerint, ő és a gyerekei mégis épen és egészségeden megérkeztek). És volt jó beszélgetés. Valószínűleg a mi asztalunk volt a legizgalmasabb, voltunk ketten magyarok, volt két angol (az egyik skót gyökerekkel), és Connie, aki máltai, spanyol zsidó családból. És életemben először azt is megtapasztaltam, milyen az, ha ketten ott, melletted, személyesen érted imádkoznak - felkavaró élmény, talán ez rá a legjobb kifejezés.

De vissza Beth-hez.

Következő hétfőn elmentem a zenekar próbájára, hogy Beth bemutasson nekik és főleg a karmesternek, Adriannek. Mint kiderült, kétségbeesetten vágynak kürtösökre (kettő volt nekik), és Adrian azt mondta, persze, jöhetek, amikor csak akarok, Beth-nek pedig kitüntetést ígértek a többiek, amiért szerzett egy kürtöst. Rögtön be is ültettek az egyetlen jelenlévő fajtámbeli, Matthew mellé, hogy nézzek, hallgassak, ismerkedjek, és nagyon szerettem, amit láttam. Már az érkezésemkor is elfogott az a jó érzés, hogy "ez olyan, mint otthon volt", de az, hogy még hasonló dolgokat is játszanak, és hogy mindenki kedves és aranyos és barátságos volt, még rátett egy lapáttal, alig vártam, hogy legyen hangszerem meg szabad hétfő estém, és mehessek.

És ez is döbbenetesen gyorsan összejött: a Kéktündér még azon a héten szombaton átvitt Derbyba, a Foulds nevű hangszer és mindenféle-zenés-cucc boltba, amit Ruth ajánlott a találkozásunkkor. Egy vadonatúj Rosettivel jöttem haza, és napokig már attól fülig ért a szám, hogy ránéztem. Egyelőre csak bérlem, de ha fél év múlva is szeretem, lehet, hogy megveszem - akkortól fogva jobban megéri, mint bérelni, úgyis csak félévi bérletet vonnak le az árából.

Még a boltban

Ha már Derbyban voltunk elmentünk egy kávézóba is, persze, naná! A Kéktündér életében ugyanis éppolyan előkelő helyet foglalnak el a kávézók, mint az enyében. A Jack Rabbit's a legjobb, ahol angliai létem során voltam. Helyesen (ahogy Emily Gilmore mondaná: rusztikusan) fest a szedett-vedett, régi bútorokkal és a krétával írt táblákkal, és erre rátesz a sok helyi finomság, amit árulnak: lekvárok, sajtok, zöldségek, minden, mi szem-szájnak ingere. Mi ugyan csak sütiztünk és üdítőztünk, de a többi asztalnál láttam komolyabb ebédeket is, és mind nagyon étvágygerjesztően festett. A személyzet összes tagja bűbájtündér, komolyan, mind kedvesek voltak, a pultos fiúval elcsevegtünk arról, hogy honnan jöttem, és a Kéktündérrel megegyeztek abban, hogy a többi európai nép sokkal nyitottabb és rugalmasabb, mint ők, angolok.

Mandulás, helyi jellemző süti és gyógynövényes-gyömbéres üdítő, ami a Kéktündér és a cuki pultos fiú szerint nagyon angol - megérte kipróbálni. A háttérben a Kéktündér cappuccinója, ásványvize és kabátja, ha már itt tartunk

De megint elkalandoztam, ez van, ha az ember lusta blogolni, és minden egyszerre akar leírni.

Nemigen reménykedtem benne, hogy még ebben a hónapban eljutok próbára, tizenkétórázós időszakban vagyunk, de úgy alakult, hogy ma mégis tudtam menni, és továbbra is imádom a dolgot. 2. kürtöt játszom, ami már önmagában is kaland, ezer éve nem játszottam másodikat, és van persze sok új darab, de nagyon sok ismerős is - köztük a Vilja-dal a Víg özvegyből! :) Két pasi közé szorultam, pontosabban egy pasi, Alan és egy tizenöt éves palánta, Matthew közé. A teaszünetben (igen, este 9 előtt nem sokkal még lazán belefér egy tea és egy keksz, ma süti is, mert Matthew-nak szülinapja van) nagyjából mindenkivel váltottam pár szót annak ellenére is, amilyen vagyok, mert ők nem olyanok, nagyon is barátkozósak és érdeklődőek, és egy percig sem éreztem azt, hogy én lennék az idegen, akitől három lépés távolságot kell tartani.

Filozófiával kezdtem, az lesz a vége is. Azt mondják, nem tudod, mid van, amíg el nem veszíted - én most arra jutottam, hogy nem tudod, mit veszítettél, amíg vissza nem kapod. Mindent meg lehet szokni, azt is, hogy nincs egy zenekar, amiben játszhatnál, akkor is, ha az egész életed egy zenekar körül forgott. De amikor megint van hol játszani... mint amikor a helyére kerül egy darab a kirakóban, és a képnek kezd értelme lenni.