Az szakításrul

Nem akarok erről nagyon sokat írni, viszont mindenki - na jó, nem mindenki, de a többség - olyan meglepetten és pánikközeli állapotban fogadta a hírt, hogy pár szót mégiscsak szánok rá. Na meg elég komoly változás az életemben, úgyhogy, ha már így írogtok magamról, illik erről is.

Szóval. Ne képzeljetek drámai jeleneteket, harmadik-negyedik-sokadik embereket, hatalmas veszekedéseket. Képzeljetek el helyette két embert, akik hosszú időt töltöttek külön, akiket más élmények, más benyomások, más hatások értek, akik emiatt más irányban kezdtek el fejlődni. Eleinte olyanok voltak, mint a borsó meg a héja, aztán sokasodni kezdtek a repedések, és végül rájöttek, hogy már akkor sem biztos, hogy képesek lennének hosszú távon békében együtt élni, ha most azonnal ismét közel kerülnének egymáshoz - földrajzi értelemben legalábbis.

Nem volt könnyű döntés, hosszú vívódás előzte meg, és nem mondom, hogy egy pillanatig sem viselt meg, öt év az öt év, ráadásképp rá kellett jönnöm, hogy egy szakítás után nem a miatt bánkódunk, ami volt, hanem a miatt, ami lehetett volna. De nem bánom, hogy így döntöttünk, most már valójában inkább afféle megkönnyebbülést érzek. Ez borzasztó csúnyán hangzik, de ne úgy értsétek, semmi bajom Lujóval, beszélünk is azóta is néha, viszont be kellett látnunk, hogy csak lekötjük egymást, miközben már sokkal kevesebb közünk van egymáshoz, mint volt. Nehéz ezt úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön gonosznak, nem is nagyon sikerült, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy mindkettőnknek jobb lesz így.