Néha az az érzésem, fél Ashby összeesküdött, hogy minél vidámabban és kalandosabban teljen az idő, amit itt töltök. Ebben nyilván élen jár két helyi pótanyukám, a Tündérkeresztanya és a Kéktündér, de részt vesz a tervben egy csomó templombeli ismerős/barát, egy maréknyi anyuka az iskolából, a zenekar több tagja (épp nemrég valósult meg az egy éve halogatott menjünk-el-meginni-valamit Eddel), és egyéb itt-ott felszedett emberek, mint Stef, akivel sajnos ezer éve nem tudtunk összejönni egy újabb éjszakába nyúló beszélgetésre, de mindig megállunk pár percre, ha összefutunk az utcán.
Nos, ezen a március 17-i kedden épp a Tündérkeresztanya volt a soros, hogy megmutasson valami újat. És, pontosan eltalálva, mire volt szükségem egy sok hisztivel és szakítással izgalmasított hét után: egy helyre, ami olyan tiszta és olyan békés, mintha nem is ezen a világon lenne. Elvitt hát a Mount Saint Bernard Abbeybe, egy máig lakott és működő ciszterci kolostorba.
Emlékszem, amikor pár éve egy tatabányai nyaralás során elmentünk Majkra. Ott is más volt valami, egészen más, mint a "kinti" világ, tele láthatatlan és megfoghatatlan, de érezhető dolgokkal, emberi életek, gondolatok, érzések lenyomataival. Valamilyen szinten minden helyre igaz ez, nekem legalábbis régi épületekben, történelmi helyeken folyton az az érzésem, hogy elvékonyodik a fal a múlt és a jelen között, és szinte csak egy vékonyka selyemfüggönyt kellene letépnem, hogy bálozók vagy épp várvédők közé csöppenjek. De ezek a lenyomatok mindenhol különbözőek, egész mások egy várbörtönben, mint egy grófnő hálószobájában. És végképp teljesen másmilyenek olyan helyeken, ahol az ott élők évszázadokon keresztül békés, csendes, hitnek, imának szentelt életet éltek. És akkor következő fokozatként elérkezünk a Mount Saint Bernardhoz, ahol a függöny még a selyemnél is sokkal vékonyabb, ha nem lenne a kis ajándékbolt (ahol nem kevés saját terméket, mézet és cserépedényeket árulnak) és nem látszana ki pár jelenbeli dolog az állattartó-növénytermesztő részről, könnyen elfelejthetnénk, melyik században is járunk tulajdonképpen. Mi nyilván nem mehettünk volna be mindenhová, de a honlapjukon vannak képek a szerzetesi életről, érdemes megnézni őket ITT.
Na meg az sem mindegy, hogy ide már keresztényként érkeztem, nem úgy, mint anno Majkra, ez is sokat adott az élményhez.
Saját képek is vannak ám, egy része tőlem, egy része a Tündérkeresztanyától:
Innen tovább mentünk, hogy sétáljunk egyet a Bradgate Parkban, ami egykor a Gray család birtoka volt - jelentőségüket mi sem mutatja jobban, mint hogy egy királynőt is adtak az országnak... igaz, csak kilenc napra. Mi most nem mentünk el a ház romjaiig és az Old John Towerig, csak jártunk egyet a girbegurba fák között (nekem ezekről az angol fákról mindig az Üvöltő szelek jut eszembe), és lestük az őzeket, de ők aznap nem voltak társalgós kedvükben. A kacsák annál inkább, de pechjükre nem vittünk nekik semmit.
Nos, ezen a március 17-i kedden épp a Tündérkeresztanya volt a soros, hogy megmutasson valami újat. És, pontosan eltalálva, mire volt szükségem egy sok hisztivel és szakítással izgalmasított hét után: egy helyre, ami olyan tiszta és olyan békés, mintha nem is ezen a világon lenne. Elvitt hát a Mount Saint Bernard Abbeybe, egy máig lakott és működő ciszterci kolostorba.
Emlékszem, amikor pár éve egy tatabányai nyaralás során elmentünk Majkra. Ott is más volt valami, egészen más, mint a "kinti" világ, tele láthatatlan és megfoghatatlan, de érezhető dolgokkal, emberi életek, gondolatok, érzések lenyomataival. Valamilyen szinten minden helyre igaz ez, nekem legalábbis régi épületekben, történelmi helyeken folyton az az érzésem, hogy elvékonyodik a fal a múlt és a jelen között, és szinte csak egy vékonyka selyemfüggönyt kellene letépnem, hogy bálozók vagy épp várvédők közé csöppenjek. De ezek a lenyomatok mindenhol különbözőek, egész mások egy várbörtönben, mint egy grófnő hálószobájában. És végképp teljesen másmilyenek olyan helyeken, ahol az ott élők évszázadokon keresztül békés, csendes, hitnek, imának szentelt életet éltek. És akkor következő fokozatként elérkezünk a Mount Saint Bernardhoz, ahol a függöny még a selyemnél is sokkal vékonyabb, ha nem lenne a kis ajándékbolt (ahol nem kevés saját terméket, mézet és cserépedényeket árulnak) és nem látszana ki pár jelenbeli dolog az állattartó-növénytermesztő részről, könnyen elfelejthetnénk, melyik században is járunk tulajdonképpen. Mi nyilván nem mehettünk volna be mindenhová, de a honlapjukon vannak képek a szerzetesi életről, érdemes megnézni őket ITT.
Na meg az sem mindegy, hogy ide már keresztényként érkeztem, nem úgy, mint anno Majkra, ez is sokat adott az élményhez.
Saját képek is vannak ám, egy része tőlem, egy része a Tündérkeresztanyától:
Innen tovább mentünk, hogy sétáljunk egyet a Bradgate Parkban, ami egykor a Gray család birtoka volt - jelentőségüket mi sem mutatja jobban, mint hogy egy királynőt is adtak az országnak... igaz, csak kilenc napra. Mi most nem mentünk el a ház romjaiig és az Old John Towerig, csak jártunk egyet a girbegurba fák között (nekem ezekről az angol fákról mindig az Üvöltő szelek jut eszembe), és lestük az őzeket, de ők aznap nem voltak társalgós kedvükben. A kacsák annál inkább, de pechjükre nem vittünk nekik semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése