Váltás

Alighanem már a Nagy Pótlóbejegyzésből is kiderült, hogy nem lelkesedem különösebben a Subwayért - és ahogy már akkor is mondtam, keresgéltem már egy ideje a jobbat. Nem könnyű olyasmit találni, ami 1. köszönőviszonyban van a szakmámmal (vagy valami mással, ami érdekel), 2. jobb, mint a Subway, 3. nem jár késő esti/éjszakai műszakkal, amit Mr Rochester éjszakái és a két kölök mellett nem tudok csinálni, ugyebár, és 4. nem jelent sokkal kevesebb pénzt.

Úgy három-négy hete a szokásos péntek reggeli anyukás kávézáson valaki megemlítette, hogy látta, hogy keresnek embert a Poppys nevű kávézóba. Bementem, megkérdeztem, a főnök elmondta, nagyjából mi a helyzet, hazajöttem, rágódtam rajta pár napot. Merthogy vendéglátásnak vendéglátás, és nem franchise, és jó kis helynek tűnt, de kevesebb óra és így kevesebb pénz, mint a Subway, és tulajdonképp pincérkedés, szendvics- és salátakészítés, kávéfőzés... szóval, nem lett volna hatalmas lépés szakmai szempontból sem. Viszont már iszonyúan frusztrált a Subway-robot életforma, egyszerűen képtelen voltam úgy beosztani az időmet-energiámat, hogy munkanapokon bármi másra is maradjon, és szinte minden nap úgy jöttem haza, hogy éntöbbetbenemmegyek. És a munkaidő is jobban illett volna az iskolaidőhöz, ami kevesebb gyerekcsőszre költött pénzt jelent, amitől kicsit kevésbé hangzik rosszul a kevesebb fizetés, és szintén a jobb munkaidő miatt úgy éreztem, sokat dobna az időbeosztásomon, meg talán több időm-energiám maradna a saját vállalkozásomra, és talán mennék is vele valamire az elmúlt hónapok szinte-egyhelyben toporgása helyett. Úgy tűnt, jó esélyem van, mert amikor bementem, a főnök azt mondta, még senki olyan nem jelentkezett, aki megfelelt volna.

Rágtam, rágtam, aztán egyre inkább elhatalmasodott az érzés, hogy ha még egy BMT-t kell csinálnom még egy lámahajú középiskolásnak, aki még csak rám se néz, miközben rendel, átnyomom a kezem a paradicsomszeletelőn, úgyhogy úgy döntöttem, jelentkezem. Beadtam az önéletrajzom. Egy-két nap múlva épp a Subwayben dolgoztam, amikor egy nyugodtabb pillanatban ránéztem a telefonomra, és láttam, hogy van egy nem fogadott hívásom. Rákerestem a telefonszámra, és a Gugli közölte, hogy az a Poppys száma. A munkaidőm végéig evett a fene, vissza is hívtam őket, és megtudtam, hogy interjúra hívnak. Ma pontosan két hete el is mentem. 3-kor kezdődött, és 3:20-kor már úgy mentem a kölkökért az iskolába, hogy tudtam, hogy megvan az állás.

Másnap bementem a Subwaybe, és közöltem a tényállást az ottani főnökömmel. Nagyon nem örült, még azt is felajánlotta, hogy változtat a munkaidőmön (az volt a hivatalos indoklásom, hogy az amott jobban passzol a kölkökhöz), de végül belátta, hogy ha menni akarok, nem tud mit csinálni. Azóta se igen beszéltünk, még egy-két órát dolgoztunk együtt, aztán nem voltunk bent egyszerre, és még csak egy cetlit se hagyott, hogy "bye, thanks". Ami amúgy sokat mérsékelt a bűntudaton, amit a miatt éreztem, hogy gyorsan és váratlanul otthagyom, miközben tudja, hogy másvalaki is el fog menni nemsokára, ráadásul épp ki akar rúgni egy harmadik valakit, amit most így nyilván nem tehet meg.

Ma kezdtem a Poppysban, és eddig úgy érzem, jól döntöttem. A vendégek észrevették, hogy emberi lény vagyok, igazi kávégéppel főztem a kávét (olyan cappuccinót csinálok, hogy megszólal!), esküszöm, még az evőeszköz-polírozásban is örömömet leltem, mert ha evőeszközt kell polírozni, az azt jelenti, hogy vannak igazi evőeszközök, amik polírozásra szorulnak. Ahogy vannak igazi tányérok meg csészék meg minden. És a kaja sem gusztustalan fagyasztott szalámi. De majd még mesélek róla, ha már többet láttam... :)

Két kisebb projekt

Kisebb projekt 1: Hajpánt

A Kisasszony elhagyta a hajpántját az iskolában, pedig épp növeszti a frufruját, úgyhogy nagyjából elengedhetetlen kellék volt. A városban csak egyszerű feketét találtam (jó, mindenhol nem néztem meg, hét ki ér rá egész nap hajpántot vadászni?), kezdeni kellett vele valamit, hogy ne legyen olyan unalmas. Először horgolni akartam rá valamit, de épp nem volt hozzá kedvem, mert mostanában nem kevés virágot meg egyéb apróságot horgoltam hasonló céllal, eladásra. Így aztán csak előkaptam a gombos dobozomat meg a pillanatragasztót, együtt kiválasztottuk a gombokat, és másfél perc múlva már kész is volt. Így lehet egy lányt bruttó öt perc alatt boldoggá tenni.

Kisebb projekt 2: Peyton szívek

A múltkori Cooper Leafes Ckae 'n' Crochet összejövetel előtt Denise megkért, hogy tervezzek be valami projektet, hogy horgoljunk is valamit (általában többet beszélünk, mint amennyit horgolunk :)) Végül felbukkant a Facebookomon a Peyton Hearts Project egy posztja, és tudtam, hogy megvan az igazi. A projekt lényege, hogy emberek kis szíveket készítenek, rájuk kötik a honlapról letölthető kis kedvességeket, aztán "elveszítik" őket valahol. Peyton állítólag egy amerikai fiú volt, aki 13 évesen öngyilkos lett, a program alapítói az öngyilkosságra és bullyingra próbálják felhívni a figyelmet - szerintem ha a szívecskéink mosolyt csalnak valaki arcára, már megérte.

Tomorrow we're making little hearts at Cake 'n' Crochet - but not just any little hearts, we're making them for #PeytonHeartProject! Come to @copperleafcraftcafe if you want to join us :) #crochet #heart #PeytonHeartProject

A post shared by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on May 24, 2017 at 1:57pm PDT

A post shared by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on May 26, 2017 at 3:56pm PDT

Wildlife in Music

Jóóóóó sok idő telt el a legutóbbi hangversenyünk óta, karácsony óta nem volt egy sem, viszont nem is baj - Adrian olyan műsort állított össze, hogy a fülünk is ketté állt. A Wildlife Trustnak játszottunk, úgyhogy vadvilágos-parkos témára épült az egész. A 11 számból 2 kivételével mindet először játszottuk először, és nem is voltak egyszerűek, úgyhogy hiába volt négy és fél hónapunk próbálni, még az utolsó héten sem mindig éreztük úgy, hogy készen állunk.

Nekem még izgalmasabbá tette a dolgot, hogy ez volt az első koncert, ahol 1. kürtöt játszottam - nyilván csak itt, mert otthon csináltam vagy 5 évig, de be kell vallanom, kicsit elkényelmesedtem a majd' 3 évnyi 2-3. kürt után :) Még egy kis statisztika: a 11 számból 5-ben voltak kisebb-nagyobb egyemberes szólóim, ebből legalább egytől kifejezetten rettegtem, de végül mind sikerült (hátnanáhogy!).

Na ki járt itt?

Hát az anyukám meg a húgom! Nagy kalandjaink nem voltak, inkább lazultunk és Ashby vendéglátóhelyeit támogattuk, de azért szerintem jól éreztük magunkat :)

Ilyenkor (vagy ha mi megyünk haza) persze mindig rám jön a kivándorló blues, és haza akarok menni azon nyomban, mert a gondosan elzárt honvágy meg mindenféle hiányok kijutnak a cellájukból - ez egyébként többé-kevésbé normális reakciónak tűnik, soknemzetiségű baráti köröm nem egy tagja panaszkodott már hasonlóra. De azért kár lenne egy alkalmat is kihagyni :)

Igentudom...

Először is, azt szeretném mondani, hogy:

És ha már eleget néztétek az L-t, és úgy döntöttetek, L-nézitek nekem a nagy hallgatást, elmesélem, hogyan éldegélek mostanság. Bizony, ki fog maradni pár esemény, amiről akár írhattam is volna, példuál, amikor hazamentem Mamiék házassági évfordulójára, és azdejóvolt, meg pár hangverseny. meg hogy mit sütöttem karácsonyra, meg ilyesmi, de azért egy csomó mindent meg el fogok mondani, mert különben semi értelme nem lesz a történetnek.

Szóval, az úgy van, hogy tényleg sikerült minimálisra csökkentenem a szabadidőmet, és amikor este épp lenne egy kicsi, már nem biztos, hogy képes vagyok kettőnél több agysejtet munkába állítani (persze mind jól tudjuk, hogy vannak blogok, amiknek az üzemeltetéséhez nem használnak ennél többet, de hát mindig is túlzó igényeim voltak a saját teljesítményemmel kapcsolatban.) Ezt pedig úgy értem el, hogy.

Amikor a Kis Herceg elballagott az oviból, rádöbbentem, hogy ősztől ő is egész nap iskolában lesz, én meg majd tengek-lengek haszontalanul, és teljesen értelmetlenné válik az otthonülő mostohaanya munkaköröm. Előtte is morogtam miatta néha, hiába tudtam, hogy amit én csinálok, az is munka, az "előléptetésem" óta néha rosszul éreztem magam a miatt, hogy Mr Rochester gyakorlatilag eltart, és én semmit nem teszek le arra a bizonyos asztalra. Nem mellesleg még mindig túl sok ambícióm élte túl az éveket ahhoz, hogy le tudjam nyelni, hogy én ennyi vagyok. Na de amíg a Kis Herceg a nap nagy részében otthon volt, legalább még volt értelme - a fizetésem lazán elment volna az extra órákra az oviban. Két iskolás gyerekkel viszont... Úgyhogy közoltem Mr Rochesterrel, hogy:
- Nekem most vagy egy állás kell, vagy egy kisbaba!
Mire ő azt mondta, hogy:
- A másodikat valószínűleg könnyebb beszerezni.
Mire én azt mondtam, hogy hahaha, és naprakésszé tettem az önéletrajzom.
Kisbaba nem lett, állást viszont kaptam, nem kevésbé Michelin-gyanús helyen, mint a helyi Subway. Bevallom, még ez is dobott az önbizalmamon, elvégre szereztem egy állást, én, egyedül, és még csak nem is egy gyárban kell dolgokat dobozkba pakolnom. Az ebből támadt önbizalom később el is párolgott, amikor a körülöttem sebesen cserélődő tizenéveseket látva arra jutottam, hogy felvesznek ezek mindenkit, aki veszi a fáradságot, hogy elmenjen az interjúra. De hát ez is egy állás, egy időre megteszi, legalább csinálok valamit, amíg a büdöskölkei iskolában vannak, sokan ennek is örülnének, meg ilyesmi. Ezzel telik heti négy napom tetemes része - pontosabban épp egy munkanapnyi része, de a folyamatos talpalás és a heti kétszeri hajnali kelés elég, hogy náshoz már ne nagyon legyen kedvem. És akkor még nem beszéltünk a retardált tinédzserekről, akik miatt néha majdhogynem duplamunkát végzek reggelente, a még náluk is retardáltabb kedvesvendégekről, akik azt se tudják, hogy kell becsukni az ajtót (fagyban sem jut eszükbe)... Szóval, vannak bajok, de elmegy, és közben keresem a Jobbat, ki tudja, talán az Igazit, csak hát eléggé korlátoz, hogy nem tudok vezetni, és Ashbyben pocsék a tömegközlekedés. Az lesz a következő nagy projekt. Megtanulni vezetni.

Ennyire vagyok lelkes korán reggel

Ezen kívül van egy vállalkozásom is, bizony, Bippity Boppity Hook néven fut, és főleg horgolt cuccokat árulok, de néha becsúszik egy-egy keresztszemes vagy hajócsipke is. Ezt már sokkal jobban élvezem, mint a szendvicsművészséget (igen, tényleg így hívják azt, amikor előre meghatározott receptek alapján szabványszendvicseket gyártasz a Subwayben), viszont egyelőre nem termel annyi pénzt, hogy otthagyhassam érte a Subwayt (ami egy ördögi kör, mert valószínűleg több pénzt termelne, ha otthagynám a Subwayt, és több időm lenne foglalkozni vele). A vevőim nagy része az ismerőseim közül kerül ki, de van Facebook oldalam is, lehet nyugodtan lájkolni meg minden, és lesz előbb-utóbb Etsym is, már félig kész van, de mint mindennel mostanában, ezzel is csak apránként haladok. Karácsony előtt felfedeztem, hogy nyílt Ashbyben egy kávézó/galéria/ajándékbolt, ahol helyi kézművesek műveit árulják, bementem, beszéltem a tulajjal, akit egyébként Denise-nek hívnak, és aki egy tündér, és azóta én vagyok az egyik helyi kézműves, aki árulja ott a dolgait. Szerencsém volt, a másik horgolós épp bejelentette, hogy elköltözik a városból, különben aligha jutott volna hely kettőnknek. Ott néha órákat is adok, az is jó móka, és az is sokkal élvezetesebb módja a pénzkeresésnek, mint a szendvicsgyártás. És jó iskola is - Denise nagyon nyitott az üzlettel kapcsolatban, már ez alatt a pár hónap alatt is rengeteget tanultam tőle.

Mesélnék arról is, hogy mi történik a templom környékén, de nem tudok. Mivel az a hatalmas megtiszteltetés ért, hogy minden egyes héten én csinálom a vasárnap reggeli műszakot a Subwayben, egyetlenegyszer, karácsonykor jutottam el templomba, mióta elkezdtem dolgozni. Nem, húsvétkor nem, mert az nem volt elég nagy ünnep ahhoz, hogy bezárjunk. Jelenleg az egyetlen kapcsolatom a templomi élettel a régi keddi csoportom WhatsApp-üzenetfolyama, a nekemúj csütörtökesti kisgyerekesanyukás csoport, meg pár egyéb ottani ismerős, nyilván, angol anyukámmal az élen.

Ha a hangversenyeket nem is részletezem, valamit azért mégiscsak elmondok a zenekarral kapcsolatban. Valamikor októberben kaptam egy Facebook-üzenetet Adriantől, hogy hívjam fel, amikor ráérek, mindegy mikor, de könnyebb lenne szóban megbeszélni, amit akar, mint annyit írni. De ne féljek, semmi ijesztő. Hát jó, felhívtam, amikor hazaértem munkából, ő meg megkérdezte, hogy jól tudja-e, hogy nem normál méretű kürtöm van, hanem csak olyan kis tanulós. Mondtam neki, jól tudja. Mire megkérdezte, hogy ezt akartam, vagy ezt engedhettem meg magamnak. Mondtam, hogy inkább ezt engedhettem meg magamnak. Mire megkérdezte, hogy mit szólnék, ha a zenekar venne nekem egy olyan igazit. Ami nyilván a zenekaré lenne, de én használnám, amíg itt vagyok. Én meg szóhoz se jutottam hirtelen, de nemsokára a vezetőség is rábólintott a dologra, és én elmentem Adriannel kipróbálni és megvenni az új barátomat, Dracót. Lássuk be, ránézésre is van különbség:

Hazafelé úton Adrian azt is közölte, hogy már csak azért is kell ez a jobb hangszer, mert ha Nikki úgy döntene, hogy családot alapít, nekem kellene átvenni az 1. kürtöt. Majd Nikki egy hónap múlva bejelentette, hogy ő bizony záros határidőn belül családot alapít. Úgyhogy most 1. kürtöt játszom a zenekarban, amibe azzal a gondolattal ültem be, hogy egy évet jó lenne kihúzni, de lehet, hogy annyi se lesz belőle.

Hogy a kiccsaládomról is meséljek, jól vagyunk, köszönjük. Immár bő két éve vagyok Mr Rochesterrel, és még mindig életben van, hiába mondtam két évvel és három hónappal ezelőtt, hogy két héten belül megfojtanám a párnával. A két gyerek átlag háromhetente kinő egy garnitúra ruhát, a tanáraik meg nem győzik dicsérni őket. A Kisasszony osztályabeli anyukák állítják, hogy a porontyaik szerint az én mostohalányom a legokosabb és a legkedvesebb. A Kis Herceg meg, kapaszkodjatok, olvas! Jó, még nem tökéletesen, de ki gondolta volna, hogy én ezt még látni fogom? És van velük egy felettébb művészi projektem, rajzolunk, meg lehet nézni itt, ni.

Azért az eszeveszett rohanásban megpróbálok majd ide is visszatérni egy kicsit. Megígérem. Mármint azt, hogy megpróbálom ;)

52:48

Sok hasonló számpárt láttunk mostanában, de a legnagyobb hír valahogy mégsem az volt, hogy 3:3-at játszottunk Portugáliával, vagy hogy 4:0-ra kikaptunk Belgiumtól. Még Anglia Izland elleni 2:1-es veresége is csak az 52:48 tükrében volt igazán érdekes.

Igaza lehet Mafiának, hogy ebből könnyen vakuemlék lehet. Mr Rochester éjszakai műszakból jött haza, reggel hatkor, felébredt rá a Kis Herceg is, meg én is, és már fel is adtam a visszaalvást, mert a Kis Hercegnek mások az elképzelései a "játssz csendben a szobádban"-ról, mint az én amúgy sem tökéletes alvókámnak. Szóval, bejött Mr Rochester a szobánkba, és leforrázott a hírrel, ő akkor már tudta, követte egész éjszaka a szavazatszámlálást. A "leforrázott" igazából nem is jó szó, inkább olyan hatása volt, mintha nyakon öntött volna egy vödör hideg vízzel, azonnal kirepült a maradék álom is a szememből. Félig-meddig azt hittem, viccel - a számok nem voltak meglepőek, mindenki szoros eredményre számított, csak épp a másik irányban. Aztán elkezdett túlmelegedni az agyam, különösen az a része, amelyiket Szolnokon teletömték közgazdaságtannal meg szociológiával, meg a gyakorlatias rész, amelyik olyasmikkel foglalkozik, mint hogy útlevelet kell csináltatnom, és mi lesz a kis vállalkozásommal (majd írok róla nemsoká), meg ilyesmi. Ez még az elviselhetőbb rész volt - ezek mind csak adatok és tennivalók, csupa olyasmi, amivel racionálisan meg lehet küzdeni.

Hanem amikor kiléptem a házból, és elkezdtem embereket látni - akkor jött a dolog racionálisan nem kezelhető része. Tudatosult bennem, hogy az az 52% North West Leicestershire-ben (a mi környékünkön) 60,7%, és eszembe jutott, hogy a távozásért kampányolók egyik legfontosabb ún. érve az volt, hogy az EU-n kívül mennyivel jobban tudják majd kontrollálni a bevándorlást. És akkor arra gondoltam, hogy nagyon-nagyon sokan szavaztak azzal az indoklással, hogy meramocsokbevándorlók. És elkezdtem paranoid módon figyelni a szembejövőket, arra gondolva, hogy (nagyon durva kerekítéssel), háromból kettő nem akarja, hogy itt legyek. Ekkor vágott fejbe személyes szinten is a döntés súlya, és ekkor éreztem magam igazán idegennek, először az itt töltött lassan 3 év alatt. Kemény fejbekólintás volt, mert eddig egyszer sem bántott soha senki a miatt, hogy nem vagyok angol.

Ez így leírva, kívülről valószínűleg értelmetlennek tűnik, és becsszóra, én is tudom, hogy nem minden "leave" szavazó idegengyűlölő, és azt is tudom, hogy akik a barátaim, azok is maradnak, szavazás ide vagy oda. Érzelmi szinten mégis úgy csapódott le, mintha azt mondták volna, hogy takarodjak haza. És mondhatjátok, hogy túlérzékeny vagyok, de megsúgom: a péntek reggelente együtt kávézó anyukák között van francia, cseh és spanyol is, és ők is ugyanezt érezték, tőlem teljesen függetlenül. És az azóta eltelt pár nap valamilyen szinten minket igazol: Ashbyben még talán nem, de sok helyen feltűnően megugrott a rasszista, idegenellenes megnyilvánulások száma. Angolul tudóknak ajánlom EZT a gyűjteményt.

A hozzám közel álló angolok (és írek és skótok és walesiek) között nagyon sokan együttéreznek velünk, és többen is fogalmaztak úgy, hogy szégyellik, hogy britek. A péntek esti zenekari vacsira is rányomta a bélyegét - többen is odajöttek Estelle-hez és hozzám, hogy elmondják, mennyire sajnálják az egészet, de tőlünk függetlenül is ez volt az elephant in the room, amiről előbb-utóbb minden asztalnál beszélni kellett. Mindenkit piszkál, mindenkit megdöbbentett, mindenkinek van véleménye. Én még olyat nem láttam, hogy bármilyen szavazás kapcsán az emberek ennyire nyíltan és büszkén, sokszor már-már kihívóan hangoztassák a szavazatukat. Ehhez persze bőven hozzájárult a kampány is: mindkét oldal ígért és ijesztgetett a helyett, hogy tényeket közöltek volna, és amikor megszületett az eredmény, a hisztéria, amit keltettek, folytatódott és nőtt, barátok és rokonok vesznek össze, mindenki annak hívja a másik tábort, aminek nem szégyelli, és persze ott van a hate crime, amit előbb már emlegettem.

Ijesztő a helyzet. A parlament megvétózhatná az eredményt, de valószínűleg nincs bennünk annyi gerinc - ahogy a miniszterelnökben sem volt -, és úgy érzem, ott is elharapódzott a hisztéria, és azt sem tudják, hova kapjanak. Közben alattam összedől az, amire az életemet alapoztam, nagyon sok hozzám hasonlóval: a tudat, hogy magyarnak lenni azt is jelenti, hogy európai vagyok, és mint ilyen, nyugodtan élhetek, dolgozhatok, szerethetek, élvezhetem az életet egy hatalmas terület bármelyik pontján, Korfun vagy Ashbyben, ahol épp kedvem van. És mindeközben a körülöttem élők egymás torkának esnek, vagy épp a sajátjuknak, amikor rádöbbennek, mit tettek, amikor X-et rajzoltak egy bizonyos kockába. Nem szoktam fennkölt nézeteket hangoztatni, de én hiszek az egységben. Belátom, hogy az EU nem tökéletes, de hiszek abban, hogy a problémákat együtt kell megoldani, és az elválás csak legvégső esetben megoldás. És megijeszt a gyűlöletkeltés és az emberek egymásnak ugrasztása.

De ismertek, viszonylag gyorsan gyógyulok. Nagyon hamar előszedtem a génjeim közül a forradalmár ősöktől származóakat, kihúztam magam, és megfogadtam, hogy nem hagyom magam elkedvetleníteni. Ha útlevél kell, ám legyen. Ha vízum kell, legyen, elintézem. És ha valaki utálni akar azért, aki vagyok, hát legyen az ő problémája. Tegnap egyébként is szembejött valami, ami végképp megnyugtatott:

"A mi polgárságunk azonban a mennyben van." (Fil3:20) A mi állampolgárságunk, mondja az angol fordítás. A Földön meg majdcsak elleszünk valahogy, állampolgárságok, uniók ide vagy oda. Ez persze sovány vigasz annak, aki nem hisz benne, de nekem tegnap a világot jelentette.

Látogatók (pótlás... márciusból)

Márciusban itt volt a húgom meg az anyukám egy hétig, és jól megnézték maguknak, hol és mit csinálok, amikor nem látnak (vagyis az időm nagy részében). Persze minden összejött, a Kis Hercegre megint rájött az a csúnya köhögése, és négyóránként keltünk inhalálni, amitől aztán fáradtak voltunk és mnyűgösek, plusz Hugi sem volt elég erős az éghajlathoz (ahogy én sem voltam eleinte). Valahogy azért majdnem minden belefért, csak zenekarra nem jutottunk el, de majd legközelebb.

(Lopott képek)

Nottingham - első napi csavargás

(Hihetetlen, de még ez is januárban történt. Egyszerűen úgy el voltam havazva az elmúlt egy-két hónapban, szinte magam sem értem, mivel, hogy sose jutok ide.)

Január végén két napra szabadságra mentem az életemből, és megint ellátogattam Nottinghambe, ezúttal szórakozni, nme ügyintézni.

Úgy kezdődött, hogy még valamikor tavaly felbukkant a Shinedown Facebook-oldalán ez a kép:

És akkor kis híján sírva fakadtam a gyönyörűségtől a felhozatalt látva, és arra gondoltam, nagyon fogok sírni, ha nem jutok el, de nem igazán gondoltam, hogy tényleg megyek, csak úgy mellesleg említettem meg Mr Rochesternek, aki viszont azonnal elintézettnek tekintette a dolgot. Egy darabig még húztam, halasztottam, aztán addig unszolt, hogy megvettem a jegyet. Hosszas keresgélés és számolgatás után Nottingham mellett döntöttem, mert utazással és szállással együtt  az tűnt a legolcsóbbnak és a legegyszerűbbnek.

Logikusan hangzik, hogy ha az ember csak egy koncert kedvéért megy valahova, odamegy délután, legfeljebb ott alszik, aztán reggel hazajön, de Ashbyben annyira rettenetes a tömegközlekedés, hogy az otthoni mennyeinek tűnik mellette, úgyhogy, ha nem akartam minden második bokornál átszállni, az volt az ideális megoldás, hogy elmegyek péntek reggel, és hazaérek szombat este. Ami ugyebár két nap szabadságot jelentett egy városban, ahol állítólag bőven van mit csinálni.

Amikor odaértem, még rengeteg időm volt, mielőtt elfoglalhattam volna a szállást, így aztán felfedezőútra indultam a belvárosban (miután kitaláltam, merrefelé hagyjam el a buszpályaudvart, hogy ne a hostellel ellentétes irányban induljak el). Már első ránézésre megtetszett a város, a kedvenc régi városaimra emlékeztetett, Debrecenre, Sopronra, Corfu Townra, azokra a helyekre, ahol magától értetődően keveredik a régi az újjal, a történelem a modern nagyvárossal.

Az első helyre, ahol hosszabb időt töltöttem, teljesen véletlenül találtam rá (mondanám, ha hinnék a véletlenekben) - ez volt a St. Peter's Church, a béke kis szigete a nyüzsgés kellős közepén, üzletek és franchise-éttermek közé rejtve. Amint bementem, elfelejtettem, mi van odakinn, és miután kicsit körülnéztem, még jó ideig ücsörögtem, befelé és felfelé hallgatózva.

Ez után úgy döntöttem, hagyom a fenébe a csilivili kajáldákat, és a templom "coffee room"-jában ebédelek, a tábla azt állította, lehet azt is. Jó döntés volt - igaz, a lasagne tölteléke inkább emlékeztetett cottage pie-ra, mint bármi olaszra, de finom volt és tűzforró, ráadásul friss salátát és fokhagymás paninit is adtak mellé. Még a kávé sem volt olyan pocsék, mint az angoloké álatlában, bár az is igaz, hogy okosan cappuccinót kértem, az általában ihatóbb.

Nem kapkodtam el az ebédet, de még így is nagyon ráértem, és végül egy négyemeletes Waterstones könyvesboltban kötöttem ki.

Mire végre elfoglalhattam a szállásomat, úgy éreztem, esélytelen, hogy végig tudjam állni az esti koncertet, csak abban bízhattam, amivel Kiscsillag biztatott: majd felpörgök annyira, hogy ne érezzem, hogy leszakad a lábam. Amikor megláttam a Midtown hostel üdvözlő lépcsősorát, azt hittem, menten sírva fakadok. Később az egyik tulaj közölte, hogy ez a legjobb mód annak az ellenőrzésére, hogy a vendégek betartják-e a "nincs részegeskedés" szabályt (amit egyébként igen szelektíven tartatnak be, amint a későbbi beszélgetésekből kiderült).

Ezen kívül egy rossz szavam nem lehetett - a két tulaj két nálam nem sokkal idősebb, közvetlen srác, a vendégek meg nyilván nagyon vegyesek voltak, de egyikükkel sem volt semmi gondom, sőt, ahányszor összefutottam valakivel a konyhában, kellemes csevegésbe bonyolódtam velük. Így derült ki két francia srácról, hogy ők is a koncert miatt jöttek, és így történt, hogy nem egyedül kellett megtalálnom az Arenát. Mindenhol rend és tisztaság, ingyen kávé, tea, wifi. Négy fiúval laktam egy hatágyas szobában, épp erről nincs képem, mert mindig volt ott valaki nem túl fotogén állapotban :P

Egyelőre ennyi, a többit majd a következő bejegyzésben, amit becsszóra igyekszem belátható időn belül megírni.

2015-ben először...

Izolda megint megkérdezett minket, mit csináltunk "idén" először, meg is írtam a listát, most végre eljutok oda is, hogy közzétegyem.

Tehát, én 2015-ben először...

- mondtam le valamiről nagyböjt idejére
- jártam a Hodsock Prioryban, a Bradgate Parkban, a Saint Bernard Abbey-ben, Nottinghamben, Abasáron, a Twycross Zoo soft playében
- kaptam magyar pálinkát külfölditől
- szerettem bele a főnökömbe
- szerettem ble olyanba, akit előtte néha meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben
- lettem mostohaanya
- vágtam bele olyan kapcsolatba, amit mások (ha nem is mindenki) elleneztek
- jártam Bible studyra (mi annak a magyar neve?)
- igényeltem National Insurance Numbert
- vittem haza az újdonsült családomat
- szakadtak meg kapcsolataim a miatt (is), hogy külföldön vagyok
- hoztam helyre örökre elveszettnek hitt barátságot
- vezettem bullet journalt
- ettem pálcikával
- csörgődoboztam koncerten
- nyertem díjat zenekari bulis kvízen
- karácsonyoztam anyukaszerű szerepben

Karácsonyi mindenegyben

alahogy mindig úgy alakul, hogy jóval karácson után jutok el a karácsonyi bejegyzéshez, amikor már senkit nem érdekel az egész, és nekem sincs hozzá semmi kedvem, de azért csak kellene írni róla, úgyhogy, pont mint tavaly, íme, itt van minden egyben, időrendben.

1. Karácsonyi hangverseny

Az van, hogy imádom a karácsonyt, viszont nem szeretek karácsonyi dalokat játszani, mert vagy a könyökömön jönnek ki, vagy halálosan unalmas a szólamom, pár üdítő kivételtől eltekintve, mint a Carol of the Bells, amit még nyáron is képes vagyok meghallgatni. Úgyhogy a műsorért nem voltam oda, meg a kürtöm egyik billentyűje is vacakolt, de mindegy, ne nyávogjunk ennyit.

Idén, mármint tavaly, gondoltunk egy merészet, és a szokásos fél 8 helyett fél 5-re tettük a hangversenyt, abban bízva, hogy így több kisgyerekes család jön majd el, mégiscsak karácsony, meg minden. Be is jött a dolog, tele volt a templom, olyannyira, hogy felvetődött, nem kellene-e más helyszínt keresnünk, mielőtt teljesen kinőjük. A jó időpontnak hála, jött az én kis családom is, a gyerekek egész héten zsongtak, meg ott is végig, amennyire én láttam odafentről, élvezték. A visszajelzések szerint a felnőttek is.

És el ne felejtsem megemlíteni, hogy a Sleighride nevezetű darabban csörgődoboztam egyet a változatosság kedvéért - mert ütős nem volt elég a sok csörgő-zörgő-csilingelő micsodához, kürtszólam meg csak kettő van benne, úgyhogy Matt-tel ütőssé változtunk arra az egy számra.

2. Zenekari karácsonyi vacsi
Ezt már tavaly is nagyon élveztem, most meg még jobban - már jobban beépültem a társaságba, megvan a magam köre a zenekaron belül, és a körömön kívül is sokkal kényelmesebben boldogulok, mint egy évvel korábban. Sőt, idén a kvízen is második lett az asztalunk, és volt egy kifejezetten dicső pillanatom, amikor felismertem a Volt egyszer egy vadnyugat zenéjét.

3. Karácsony itthon
(tudjátok, van itthon meg otthon)

Szép volt, jó volt, családias volt, bár utóbbi a múltamnak köszönhetően nálam inkább azt jelenti, hogy legalább 15-en harsogjuk túl egymást egy naaaaagy asztal és egy regimentnek is elég kaja és sütemény elpusztítása közben, de hát változnak az idők :) Olyannyira, hogy életemben először 25-én reggel bontottam Mikulás-hozta ajándékokat, és életemben először anyukaszerű szerepben karácsonyoztam, ami - nem meglepő - picit fárasztóbb, mint gyerekszerepben, de azért messze van a rossztól.