Tavaszolás zsebibabák nélkül - tanulságos mese világutazóknak

Ma egy hete, hogy visszajöttem otthoni kiruccanásomról, de már hosszabbnak tűnik - nem azért, mert annyira nehéz hét volt, egyáltalán nem, csak furcsán működik az időérzékem, sebaj. A lényeg, hogy tavaszolásom története következik, na meg a visszatérésé. És a tanulságok, amiket levontam, mert épp úgy, mint (úristen, már) majdnem két éve Korfun, itt is folyamatosan rádöbbenek dolgokra magammal kapcsolatban.

A Tündérkeresztanya vitt ki az East Midlands reptérre, ami sajnos most sem azt jelentette, hogy onnan repültem, hanem hogy onnan indult a busz, ami elvitt Lutonig. 11:25-re kellett volna megérkeznünk, 36-kor mondta be a sofőr, hogy baleset volt, dugó van az autópályán, kerül egyet, de azt nem tudja megjósolni, mikor érünk oda. Ekkor pár percre felment az adrenalinszintem, de azért reménykedtem - rengeteg időm volt a busz és a repülő között, minden hercehurcával együtt is. Egész élvezetes utazás következett mellékutakon, bájos angol házak között. Alig múlt el dél, amikor a sofőr diadalmas kacajjal közölte, hogy vele ugyan nem szúr ki holmi dugó, 5 perc múlva megérkezünk, készülődjünk, további jó utat. Állítása szerint legalább 20 perccel többet késtünk volna, ha ott ragadunk az autópályán.

Még a buszút elején jött az első ráébredés, ami megvilágosodásnak azért nem nevezhető, mert már régen ott derengett az agyamban. Kicsit izgulva indultam neki ennek az útnak, elvégre azelőtt soha nem repültem egyedül, mégis, amikor felszálltam a buszra, lepakoltam, elhelyezkedtem (örömködtem, hogy nem ül mellettem senki), elővettem a könyvemet, bedugtam a fülhallgatómat, olvasgattam, nézelődtem, élveztem az utazást... vagyis semmivel sem idegeskedtem jobban, mintha ezredszer vonatoztam volna Szolnokra. Olyan nomád vagyok, hogy holmi egész napos utazgatással már nem lehet különösebben megviselni az idegeimet.

Lutonban ettem valamit, ittam egy kávét, és beszéltem pár szót egy magyar lánnyal, aki a kokárda helyett/gyanánt viselt csipkevirágomat és a magyar nyelvű Kundera-könyvet látva igen ügyesen kikövetkeztette, hogy atyafi vagyok. Ez az a virág egyébként, megmutatom, mert miért ne:

(a színei ennél azért sokkal szebbek)

A repülőből most még láttam is valamit, bár főleg Angliát, mert a kontinens fölött megint felhős volt az ég... ami végül is nem csúnya, ha felülről nézi az ember.

Ferihegyen már várt Lujó, a nyakába is ugrottam bőröndöstől. Mentünk a Kökire, ahol jól pofánvágott a konstans vizeletszag (jaj, de szépen mondom), valamit az, hogy se a kéregetők, se a BKV-ellenőrök, se a gyrososok nem ismerik a "kérem" és a "köszönöm" szavakat. Mindettől alaposan elszoktam az Ashbyben töltött 5 hónap alatt - itt a boltosok akkor is egy thank you-val búcsúznak, ha nem vettél semmit, csak épp körülnéztél kicsit.

Fél 12 volt, mire Orosházára értünk, ami testvérek között is 14 órányi utazást jelent. Apa kijött elénk, hazavitt, aludtunk egy nagyot, aztán kezdődött az egyhetes találkozás-kavalkád.

Vasárnap: utókarácsony, utószülinap, nekemörülés nálunk. (Elég rosszak lettek a képek, úgyhogy csak egy párat. Nem én csináltam őket egyébként, becsszó :))

Hétfő: Mamiéknál - öthavi pletyipótlás, utókarácsonyi töltött káposzta és szemike, valamint a tavalyi pálinka, amit én már pont nem kóstolhattam meg októberben :)

Kedd: Ebéd Lujóval a Diófában, aztán Apáéknál iskolás öcskösre való rácsodálkozás, rámcsodálkozás, túlélőcsomag Mamától, ha Angilában éhínség tombolna ;)

Szerda: na, ezen durciztam egy sort, egyrészt, mert Lujónak próbaidős lévén vissza kellett mennie dolgozni; másrészt mert nekem is fel kellett mennem Pestre, hogy elintézzem a jelentkezésemet a szakácsvizsgára. Merthogy azt csak személyesen lehet. Üdv a XXI. században. Visszafelé viszont kellemes meglepetésként összefutottam az Örsön az orosházi gyerekkönyvtárosokkal, akik egy továbbképzésről hazafelé tartva épp ugyanarra a metróra szálltak fel, amelyikre én. Így aztán hazafelé sem kellett egyedül utaznom.

Csütörtök: tüdőszűrő, mert az is kell a vizsgához, ugye, aztán Anya, Kiscsillag, Mano, filmnézés, pletyiparti, csokievés :) És el ne felejtsem, hogy Manóval elmentünk a Semprébe, ami nekem épp olyan új volt, mint Papi pálinkája. Kellemes kis hely, a kinézete kifejezetten tetszik, a kávé finom volt, és ha igaz a hír, hogy még bővül a kínálat, tulajdonképpen nincs is ellene kifogásom.

Péntek: még több Anya, még több Kiscsillag, ebéd a Mandulában - ott se voltam már ezer éve, nem is így hívták még szerintem. Jól néz ki, csak kicsit sötét... az ebéd viszont nagyon is jó volt. Azt azért nem bántam volna, ha van időm letenni az evőeszközt, mielőtt elveszik előlem a tányért. Utána még benyomtunk egy kávét az Amaeusban, ott készült a kép.

Délután a könyvelhagyó hétvégéhez kapcsolódóan nyilván mi is hagytunk el könyvet, idén a főtéren. Előtte viszont olvastunk 10 percig hangosan, ami kívülről is legalább olyan érdekesen festhetett, mint belülről. A képek nem sajátok. Az utolsót az OrosCaféról, a többit a Viharsarki Hírekről loptam. Az, hogy a körtefánál veszítettem el a könyvemet, annyira tetszett a fotósoknak, hogy többször is meg kellett ismételnem - igen, a végén is rettentő spontán volt még a dolog, de hát ilyen ez a média.

Szombat reggel irány vissza - újabb tanulságok. Eljönni és elbúcsúzni rossz volt, visszajönni és viszontlátni nem. Jó volt újra látni a Kéktündért (ő hozott el East Midlandsről) és a "családomat" is, kifejezetten simogatta a szívemet, hogy örültek nekem a zsebibabák. Még az itteni rutinba való visszarázódás sem volt különösebben nehéz.
Jó volt próbára menni is. Adrian örült az OFZÉ-s DVD-nek, először azt hitte, kölcsön van, aztán ki akarta fizetni, de végül mégiscsak felfogta, hogy ajándékról van szó. Alan és a szaxis Edward egy percre sem hagytak unatkozni (a többiek sem, de ők különösen :)), és arra is fény derült, hogy nincs okom szégyenkezni a miatt, hogy a felét se értem annak, amit Alan mond - skót ugyanis az istenadta. Kiderült továbbá, hogy a zenész mindenhol ugyanolyan, Edward felvetette a szünet végén, hogy igyunk meg valahol valamit valamelyik hétvégén, amikor ráérek.

Szóval, második tanulság: igen, hiányoznak az otthoniak, hiányzik a holmim többi (nagyobbik) része, hiányoznak az ismerős dolgok (mármint az itteninél még sokkal ismerősebbek), és igen, van, hogy elfog a honvágy, ha nehéz napom van, vagy ha olyasmi történik, ami szeretett otthoni dolgokra emlékeztet. De megszerettem az ittenieket, megszerettem Ashbyt, és ahogy a koliban és Korfun is képes voltam rá, megszoktam, hogy ennyi és nem több cuccom van, és ha többet akarok, hát felemelem a fenekem és megveszem. A tanulság tanulsága pedig ugyanaz, mint az első: nomád vagyok. Annyira, hogy igazolványt és utazási kedvezményeket érdemelnék. Kellő belerázódás után bármit meg tudok szokni, és mindenhol megtalálom a helyem, legyen az Kardoskút, Szolnok, Korfu vagy épp Anglia...

Elsők

Izolda újra megkérdezte tőlünk egy karcban, mi az, amit először csináltunk az óévben. Ott elég szűkszavú választ adtam, de azóta elgondolkoztam, íme, a bővített lista.

Tehát, 2013-ban először...

...jártam OKJ-s tanfolyamra
...transzponáltam
...vettem részt molyos-könyves farsangi murin
...jártam Kecskeméten
...tettem turizmusos/német nyelvvizsgát
...aludtam munkásszállón
...aludtam molyoknál
...adtam be szakdogát
...jártam a Könyvfesztiválon
...államvizsgáztam
...kaptam diplomát
...tornáztam otthon rendszeresen
...vettem részt magyar nyelvű állásinterjún
...igényeltem és használtam MÁV Start kártyát
...döntöttem úgy rövid idő alatt, hogy határozatlan időre külföldre költözöm
...repültem
...jártam Angliában
...dicsérték meg született angolok az angoltudásomat és született németek a némettudásomat
...voltam anglikán templomban és anglikán istentiszteleten
...ittam tejes teát
...vittem gyereket oviba, orvoshoz, kórházba
...voltam orvosnál külföldön
...vettem e-könyv olvasót és rendeltem az Amazontól
...horgoltam egy sima láncnál komolyabbat
...döbbentem rá, hogy két nap alatt bármin túllépek annyira, hogy képes legyek funkcionálni
...töltöttem az otthonomtól és a családomtól távol a karácsonyt
...kaptam levelet/képeslapot/csomagot külföldi címre
...voltam templomban Szenteste
...sütöttem mézeskalácsot és főztem karácsonyi vacsorát Anya nélkül
...mondtam azt karácsonykor, hogy az ajándékokat a Télapó hozta
...éltem másik évben, mint a szeretteim

És persze kipróbáltam egy csomó új kaját (enni és főzni), egy csomó szerzőtől olvastam először, meg egy csomó mindent csináltam még először, de ezek a lényegesebb dolgok, azt hiszem. A fele persze lényegtelennek fog tűnni második olvasásra, de tetszik, hogy ilyen sok újdonság történik velem. (Mert ugye kapaszkodni kell a szép pillanatokba)

Ma kisszínes

Valószínűleg ma utaztam utoljára diákigazolvánnyal, vasárnap ugyanis lejár, és már nem kapok rá matricát. Ez persze nem olyan jó, nem is ez a szép benne... Szóval, kiszámoltam, vonatozom annyit, hogy megérje MÁV Klub kártyát igényelni, el is mentem,  igényeltem, ehhez persze át kellett mennem Szegedre, mert nehogy akárhol lehessen ilyesmit intézni. A néni kedvesaranyos volt a menetjegyirodában, az igazolványképemet megalkotó fényképész sem azért csinált rólam zombiképet, mert nem akart jobbat, hanem mert hozott anyagból dolgozott, és kissé álmos voltam, és bűnöztem kicsit a körúti antikváriumban - avagy molykihívás kapcsán adtam (adni fogok) még egy esélyt Tolsztojnak, és meglesem, mit tudott Lawrene Durrell, fogom-e vajon úgy szeretni, mint a kicsi öccsét.

(Erről jut eszembe: Korfu. Sóhaj. Amúgy nem csak erről jut eszembe, még mindig álmodom róla és persze az ottaniakról, és álmodozom róla ébren. Szabályosan honvágyam van utána. Még mindig.

Verdammt.

Nem megy ez nekem mostanában, a topszikret kis naplómba se írok rendesen, mert semmi kedvem arról nyavalyogni (még magamnak sem), milyen nyomorúságosan érzem magam az örökös monoton tanulás-pánikroham körforgásban. Értem én, Dorqa, pont az a lényeg, hogy észrevegyük, hogy az élet nem monoton, nos, az elmúlt időszakban én ebbe alaposan belebuktam :) De hogy ezt kikerüljük, most csak izgi dolgokat sorolok, dátum nélkül, mert az időpontok már rég elvesztek a homályban, de leglaább feljegyzek belőlük valamit.

Meghirdettem egy új kihívást a molyon, összekapcsolva az olvasást a postcrossinggal, és nem vesznek rajta részt hárommillióan, mint a szentjohannagimiseken tvájlájtosokon sok más, népszerűbb és könnyebb kihíváson, de aki részt vesz, az úgy néz ki, élvezi és örül neki, ráadásul egy halom molyt megismertettem a postcrossinggal, és ők is örülnek, úgyhogy én is örülök.

Ha már molyok, találkoztam párral és beszéltem Nitával, amikor pedig éppen nem is molyos, hanem lanawines találkozón vettem részt - ami egyébként a legjobb volt azok közül, amiken ott voltam (és azt hiszem, eddig elég jó a részvételi arányom). Tiszta öregnek éreztem magam, a 9 jelenlévőből csak ketten voltak nálam régebbi játékosok, ebből egy az admin, ami nyilván megkönnyíti a dolgát :P Meg persze kockának is éreztem magam, de az mindennapos, mióta mesélői és moderátori rangot kaptam :P

Valamikor olyan is történt, hogy elkezdtem kacérkodni a hajvágatás ötletével, aztán a hajvégeimet szemügyre véve el is döntöttem, hogy belevágok (hahaha), ezeknek már nem elég a pár centis egészségügyi vágás. Ha a húgom által dicsért fodrász tényleg ügyes, valami ilyesmi lesz a fejemen:

Igen, ez Lindsey Stirling, oda vagyok érte meg vissza, ahogy egyébként a csakhangszeres zenéért általában. Mostanában legalábbis. Még nem döntöttem el, Lindsey, David Garrett vagy a Piano Guys áll a toplista tetején, azt hiszem, döntetlent hirdetek, amúgy se nagyon lehet őket összehasonlítani, egyik se jobb a másiknál, csak mások kicsit. Ha már itt tartunk, ez a szám az aktuális kedvencem:

A feldolgozásgyűjteményem is szépen gyarapszik, ez a másik zenei perverzióm. Már száz szám felett van a YouTube-listám.

Kaptam infókat a diákélelmezéstől a szakdogához, bár ég azt hiszem, vissza kell mennem még többért, juppi. És ma ellógom a szakácssulit, mert a gazdaságis tárgyból úgyse nagyon tanulok újat három év gazdasági fősuli után, a nyelvvizsga és a szakdoga viszont még mindig fenyegető óriásként magasodik a sajnos-nem-is-olyan-távolban.

Színes hétköznapok 9.

Basszuuus, nem emlékeztem, hogy ennyire régen nem írtam - most aztán nagyon ügyesnek kell lennem, hogy össze tudjam szedni :P

Február 5., kedd

A molyos aktivitásomat visszanézve arra jutottam, hogy a keddem szóra érdemes pontja ez az idézet volt Az időutazó feleségéből:

"The compelling thing about making art – or making anything, I suppose – is the moment when the vaporous, insubstantial idea becomes a solid there, a thing, a substance in a world of substances. Circe, Nimbue, Artemis, Athena, all the old sorceresses: they must have known the feeling asthey transformed mere men into fabulous creatures, stole the secrets of magicians, disposed armies: ah, look, there it is, the new thing. Call it a swine, a war, a laurel tree. Call it art."

Angolul másoltam be először, mert úgy olvasom a könyvet, de megtaláltam magyarul is, ismét csak hála a molynak:

"A művészetben – vagy bárminek a megalkotásában, azt hiszem – az a magával ragadó pillanat, amikor az illékony, anyagtalan ötletből kézzelfogható ott lesz, tárgy, szubsztancia a szubsztanciák világában. Kirké, Nimue, Artemisz, Athéné, az összes ősi varázslónő: ismerniük kellett az érzést, amikor a férfiakat mesebeli lényekké változtatták, ellopták a varázslók titkait, hadseregeket vezényeltek: jaj, nézzétek, itt van, az új dolog. Nevezzük disznónak, háborúnak, babérfának. Nevezzük művészetnek."

Ezen kívül megtanultam, miközben egy ábra tartalmát fordítottam a szakdogámhoz, hogy létezik olyan, hogy érzékspecifikus telítettség, bár ha azt akarom, hogy más is értse, azt is mondhatnám helyette, hogy az ember mindenféle kaját képes megunni, ha túl sokáig azt kell ennie. (és közben összevesztem a worddel, mert ratyi az ábraszerkesztőkéje)

Február 6., szerda

Próba előtt gyorsan-frissen megtanultam transzponálni, és kiderült, hogy egész ügyes vagyok benne, feltéve persze, hogy közben nem kell undok rotmusokkal küzdenem :P

Február 7., csütörtök

Szakácssuli, vendéglátó gazdasági ismeretek. Életem azon pontja, ahol mindig okosnak érzem magam, különösen, amikor én már végeztem a feladattal, miközben mindenki az első részeredménynél tart. Tancinéni azzal nyomta a kezembe a krétát, hogy "írja fel, addig sem unatkozik". Azért lassan főzhetnénk is valamit, hadd tanuljak valami újat.

Február 8., péntek

Nagyjából elkészültem a szakdogám szakirodalmi részével, másnap már csak az irodalomjegyzéket kellett összeszednem, meg elvégezni az utolsó simításokat, plusz megvárni, hogy valaki segítsen a hülye ábrával.

Február 9., szombat

A Twist Olivét Nancyjévé változtam egy könyvtári farsangi muri kedvéért. Jó sokáig nem találták ki, ki vagyok :) És a móka mellett nyertem egy fürdőbelépőt, úgyhogy majd lemoshatom magamról Whitechapel mocskát. (a fénykép Ragnykahntól származik)

Nancy és a fürdőbelépő

Február 10., vasárnap

Vérre menő UNO-parti. Folyton vesztettem, de azért jó móka volt.

Színes hétköznapok hiánypótlás

Január 3.

Szakácssuliban voltam, ahol rettentő okosnak éreztem magam, mert nem sok olyat mondtak, amit Anyuci még ne tanított volna meg, na de hát nem is az elmélet meg a gazdálkodós tárgy miatt mentem, hanem a gyakorlatért.
Még egy: a vonaton hazafelé beintegetett a fülkémbe egy amolyan cappuccino kisfiú, elképesztően göndör fürtök, szívdöglesztő vigyor. Hozzászokhatnék már, hogy a legkülönfélébb idegen gyerekek döntenek úgy, épp én tetszem nekik, de ahányszor ilyesmi történik, ráragad a mosoly az arcomra :)
És még egy: este ez a csodaszép képeslap várt, egyenesen Japánból jött:

Január 4.

Újabb képeslap, ezúttal Finnországból:

Akinek még nem áradoztam róla, annak most elárulom, hogy ezek a gyönyörűségek a Postcrossing nevű csodán keresztül érkeznek, ami arról szól, hogy én is küldök lapokat véletlenszerűen kiosztott címekre, és én is kapok ugyanannyit, szintén teljesen véletlenszerű helyekről. Évek óta nem vártam úgy postást, mint mióta bekapcsolódtam :) Néha igazi kincsek jönnek, gondolkoztam is rajta, hogy felteszem őket ide vagy egy direkt képes sablonra állított blogba, de amilyen buzgó blogger vagyok, bőven elég lesz nekik ez a színeshétköznapos dolog.

Január 5.

Olyan rakott tésztát rittyentettünk Kiscsillaggal, hogy már nézni is öröm volt, enni meg végképp.

Január 6.

Zonyika volt olyan tündérbogár, hogy átvette helyettem a happolt könyvemet a Westendben (nem őrizték volna meg addig, míg én legközelebb arra járok). Itt is ezer hála neki, megmentette magánkönyvtáram egy becses darabját :)

Az Olvasás 7 Hete - 7. hét: A kaotikus könyvmoly

Abban reménykedtem, hogy a hét végére megszáll az ihlet, ahogy rendesen szokott, de nem tette, úgyhogy ez egy szokatlanul rövid bejegyzés lesz, melyben bevallom, hogy nincsenek olvasási szokásaim. Legalábbis tér-idő, azaz időpont és helyszín szempontjából. Lazán elolvasok egy karácsonyi regényt tavasszal, és különösebb belső konfliktus nélkül elolvasok egy laza nyári limcsit a legszürkébb novemberi esőben. Nem zavar, ha nyüzsögnek körülöttem, úgy koncentrálok, mint a Szívek szállodája Rory Gilmore-ja, de attól sem kapok idegbajt, ha túl hullacsend van körülöttem, bár akkor azért kerítek valami zenét.

Olvasok tavasszal, nyáron, ősszel, télen, reggel, délelőtt, délben, este, éjszaka, hajnalban. Esőben, hóban, napsütésben, fagyban, kánikulában. Otthon, a suliban, mindenféle városokban, buszon, vonaton, villamoson, az utcán, az állomáson, a koleszban, a parkban, a strandon (ha nagy ritkán arra járok. Mindegy nekem, csak könyv legyen nálam - és az mindig van...

...És ezzel vége az Olvasás 7 Hetének. Köszönjük Andiamónak a szervezést, a vesződést, az idegbaj átvészelését, a kommenteket olvasva idegpróbáló feladat lehetett... Remélem, néha olvasni is élvezet volt a bejegyzéseket, nem csak megírni :)

Debreceni útinapló

(A blog turisztikai rovatát ezennel megnyitom.)

Megjártuk az uracskámmal Debrecent, és hát azt kell mondjam, ismét beleszerettem. A városba. Azt nem felejtettem el, hogy az uracskámat szeretem, őt látom ahhoz eleget.

Imádtam a nagy tereket, a széles utcákat, a csodaszép épületeket, a sok-sok zöld területet, hogy emberek nyüzsögnek az utcán, a Nagyerdőben, mindenhol, még hétköznap este is... Orosházi eszemmel alig felfogható, hogy egyes városokban van élet, nem csak a nejlonzacskót fújja a szél. Ezen a képen mondjuk leginkább autóval nyüzsögnek, de higgyétek el, voltak gyalog, biciklivel, gördeszkával, meg mindenféle egyéb járművel is. Bizony, még villamossal is. Oké, metróval nem, meg repülővel se, na.)

Megnéztünk persze mindent, amit illik, ez a kép a Nagytemplom tornyából készült például. Volt viszont, amit csak kívülről nézhettünk - a Déri múzeum és a Református Kollégium is zárva volt, az ajtajukra ragasztott papírok szerint felújítás miatt. Oké, a kollégiumot értem, mégiscsak iskola, nyáron célszerű babrálni vele. Na de a múzeum...? Mivel kívülről nem állványozták fel, gyanítom, belül folynak a munkálatok, amiket valószínűleg a tél sem zavarna... és amik talán várhattak volna a fő-fő-főszezon végéig, elvégre a pontos statisztikák ismerete nélkül is fogadni mernék, hogy ebben a két hétben a fél ország megfordul Debrecenben, Virágkarnevál volt-van-lesz, ugyebár, és ha már ott vannak, benéznek máshova is. Mondjuk a legnagyobb múzeumba. De ezt csak halkan mondom, elvégre én csak egy tapasztalatlan főiskolai hallgató vagyok, nem érthetek az ilyesmihez.

Ilyesmik fontolgatása nélkül is rosszul esett egyébként, hogy nem tudtunk bemenni, sok minden van odabenn, ami érdekelt volna, például némi Munkácsy, meg a családi pecsétgyűrű. Mérgemben most nem is a múzeumról teszek fel képet, hanem magamról, amint kedvenc ősünk szobra mellett pózolok (ő áll leghátul, a pap bácsi, könyvvel a kezében, még ha a könyv a képen nem is látszik).

Végezetül egy kis gasztroturizmus: ha már Debrecenben jártok (és miért ne járnátok, ha már annyira szép, és annyira jó ott lenni), menjetek el enni a Csokonai étterembe, a színházzal szemben. A pincérek jó fejek, az étel isteni finom, és akkorák az adagok, hogy csak az igazán edzettek tudják megenni egyszerre, amit eléjük tesznek (mint mondjuk Lajosom, aki hősiesen küzdött, és alig hagyott valamit a tányérján). Szégyen szemre én is elcsomagoltattam a főfogásom felét (de szó szerint a felét ám), és még egyszer jóllaktam belőle... Ez nem fizetett reklám ám, önkéntes vagyok, ahogy Tomori Gábor esetében is az voltam, amikor több olvasót szereztem neki a Molyon keresztül (ezúton is üzenem, hogy a következő könyvéből dedikált tiszteletpéldány jár nekem). És persze Debrecent is magamtól ajánlgatom ilyen bőszen - menjetek, menjetek, menjetek! De ne csak négy napra, mint mi - annyi nem elég rá...

Az Olvasás 7 Hete - 6. hét: A gyerekbarát könyvmoly

Klasszikus kontra kortárs, magyar kontra külföldi, regények kontra novellák - legalább annyira nehezemre esik összehasonlítani őket, mint a szépirodalmat a szórakoztatóval néhány héttel ezelőtt. Nem hiszem, hogy egyik jobb lenne, mint a másik, és úgy gondolom, csak az olvasó ízlése és látókörének szélessége szab határt annak, hogy melyik kategóriát választja - ha ugyan nem mindet.

Itt lép be a képbe az utolsó kérdés: az iskolai irodalomórák és az ifjúság. De még jóval az iskola előtt a szülők, akik természetesen szintén hatnak a gyerekeik ízlésvilágára és érdeklődésére. Annyian csépelték már ezt a témát (és nem csak most, az Olvasás 7 Hetén), hogy szinte szégyellem leírni, de úgy tűnik, muszáj, mert hiába koptatja a száját mindenki, alig változik valami, vagy ha változik, nem feltétlenül a könyvszeretet irányába. Úgyhogy leírom millimodjára: ha egy gyereknek olvasnak esti mesét, ha azt látja, hogy a szülei olvasnak, előbb-utóbb elkezdi utánozni őket, és ő maga is kipróbálja, és - jobb esetben - rá is kap. Sok-sok blogger írta az első héten, hogy a szülei olvasásszeretete miatt kezdett el maga is olvasni, úgyhogy nem hiszem, hogy ez csak üres hablaty lenne, ami igyekszik a szülőkre hárítani a felelősséget. Az sem újdonság, hogy a gyerekek egész pici korukban a legfogékonyabbak, még az előtt, hogy az iskolába kerülnének. Ha ilyenkor elhiszi, hogy olvasni jó dolog, szerintem mindenképp jobb kedvvel vág neki a betűk megismerésének.

És akkor jöhet az iskola és a kötelező olvasmányok réme. Félreértés ne essék, alapjáraton

nem vetem el a kötelező-rendszert, de amíg olyan könyveket olvastatnak a kisdiákokkal, amiket nem értenek vagy nem tudnak átérezni, addig aligha van értelme. Nem hiszem, hogy nincsenek olyan darabjai az értékes irodalomnak, ami nem fekszi meg egy gyerek gyomrát, amit nem tudna élvezettel olvasni, bevezetésként a későbbi, nehezebb olvasmányokhoz. Írni is, számolni is fokozatosan tanulunk meg, miért nem lehet ezt a fokozatosságot átvinni

a kötelező irodalomba is? Hogy személyes példát mondjak: harmadikos koromban a Tüskevár volt a kötelező, és rettenetesen utáltam, mert úgy láttam, nem történik benne a világon semmi azon kívül, hogy csillognak a pókhálón a harmatcseppek, meg Tutajos néha elmegy horgászni. Lehet, hogy nagyon jó könyv, de azóta se vitt rá a lélek, hogy leellenőrizzem, vagy hogy egyáltalán a kezembe vegyem Fekete István bármelyik könyvét. Pedig lehet, hogy már szeretném. De nekem legalább nem az olvasástól magától ment el a kedvem, "csak" egy szerzőtől.

Jó lenne, ha valaki rájönne, hogy az nem működik, ha a mélyvízbe dobják azokat, akik még éppen csak megismerték a betűket - talán ez is segíthetne, hogy kevesebben utálják meg őket szinte a megismerésükkel egyszerre...

Az Olvasás 7 Hete - 5. hét: Az írogató könyvmoly

Ezen a héten Andiamo feltette azt a felelőtlen kérdést, hogy milyen könyvet írnánk a legszívesebben - én meg ugye nem csak írnék, írok is, vagy legalábbis próbálkozom. A kérdésre mondjuk így sem könnyű válaszolni, mert mindenfélét szeretek/szeretnék írni, amit olvasni is. Szívesen írnék jó horrort (csak félek, hogy inkább szánalmas lesz), krimit (de a nagy klasszikusok mellett abba még bele se mertem fogni), romantikusat (csak ne legyen csöpögős), fantasyt (csak ne tűnjön úgy, mintha valaki más világát másolnám), valami komolyat, amitől mindenkinek befelé nő a haja, és amit a legtöbben legszívesebben falhoz vágnának (csak ne legyen közhelyes és ne sikerüljön túl komolykodóra), vagy valami vicceset (csak tényleg vicces legyen). Mint a zárójelek szemléltetik, önbizalommal nem nagyon vagyok eleresztve, csak néha úgy teszek, mintha. De most nem ez a lényeg, zárjuk rövidre annyival, hogy dolgozom ezen is, húsz éve egyfolytában. Ma már szóba merek állni idegenekkel. Többnyire.

Az írás témát nem részletezem tovább, arról majd lesz egy külön bejegyzés (nem az Olvasás 7 hetén belül, hanem egy másik kérdéssor kapcsán, de lesz), inkább áteveznék arra, hogy vajon következtethetünk-e egy ember személyiségére az olvasmányai alapján. A kísérleti alany persze megint én leszek, elvégre senki más olvasási szokásait nem ismerem jobban.

Ha abból indulunk ki, amit olvasok, azt kell

mondjam, én egy jó humorérzékkel és meseszerű, néha romantikus ábrándokkal megáldott, stílusos-elegáns, időnként elvont sorozatgyilkos vagyok. Ki-ki döntse el, igaznak tartja-e ezt az állítást, annyit segítek, hogy szúnyogon kívül még nemigen öltem meg semmilyen élőlényt, legfeljebb véletlenül, mint Arthur Dent a Galaxis Útikalauzban. Úgyhogy könyörgöm, ne essetek pánikba.

Persze ennyire azért nem hülye a kérdés, és ha nem ilyen sarkosan nézzük, valamiféle következtetést azért levonhatunk az olvasási szokásokból, hiszen az ember nyilván nem olvas el olyasmit, ami nem érdekli (ha van egy kis esze). De továbbra is fenntartom, hogy óvatosan kell bánni ezekkel a követeztetésekkel - lásd az előző bekezdést.

Blogmarketing Tomori-módra és egyéb nyalánkságok

"Osztottam, szoroztam, összeadtam, kivontam, továbbá állásfoglalásra kértem Athost és Porthost, és mindezek után úgy döntöttem, hajlandó vagyok fontolóra venni a T. Olvasóközönség egyes tagjainak óhaját, és idővel esetleg mesélek majd a nemi életem érdekesebb történéseiről. Athos azt mondta, hogy a zűrös múlttal való szembenézés segíthet a zűrmentes jövő megalapozásában, Porthos pedig jónak látta ehhez hozzáfűzni, hogy a téma, főleg ha nem takarékoskodom bizonyos kifejezésekkel, jótékonyan befolyásolhatja a blogom látogatottságát, márpedig a cél éppen az, hogy minél több olvasóm legyen, és ezáltal minél több reflexióban legyen részem. (Az említett célt szem előtt tartva ezennel le is írom, mielőtt elfelejteném, hogy Porthos konkrétan a "szopni", "baszni", "kúrni", valamint a "szopás", "baszás", "kúrás" szavak minél gyakoribb használatára biztatott.)"

"...külön szeretettel köszöntöm mindazon olvasóimat, akik a "nemi betegség" keresőkifejezéssel találtak ide."

Nyugalom, eszem ágában sincs bővebben kifejteni a témát, pláne nem saját magamról szólva. A két idézet Tomori Gábor Nevezz Lucifernek című (pofátlanul jó) könyvéből való, és azért gépeltem be, hogy lássam, hatnak-e a Porthos által hatásosnak gondolt keresőszavak és -kifejezések. Szóval az idézgetés csak egy kísérlet, most pedig várok, nő-e az oldalmegjelenítések száma, és felbukkannak-e a szavak a statisztikában.

Őrült tudós kikapcs.

Lesz egyébként megint olvasós bejegyzés is, ezen a héten sem marad el, ám eddig mindenféle teendők akadályoztak a megírásában. Hol Szegeden voltam látogatóban Mano és Buffy albijában, ezt egybekötve egy molytalival (ahol Manón kívül Dün és Tataijucc volt jelen), hol Jekával és uracskájával catanoztam, hol sütit gyártottam a nagymamámmal ipari mennyiségben Pepe-nagybátyám lagzijára, hol nevezett nagybácsi menyasszonyának leánybúcsúján szürcsölgettem a mojitót... szóval, kifogásom van bőven. A lényeg, hogy lesz bejegyzés, komolyan. És előbb utóbb a Kritikára is megírom az Anna Kareninásat, ha lesz hozzá lelki erőm, és ha Mano megígéri, hogy az általam írtak ellenére is el fogja olvasni.

Az Olvasás 7 Hete - 4. hét: A liberális könyvmoly

"Kétfajta irodalom van, mondják. A magas meg a kommersz, mert ennek van egy ilyen gúnyneve. De nem becsülném le ezt a másikfélét sem. Bizonyos műfaji követelményeknek eleget téve kitűnő szórakoztató könyvet írhat a lektűr-író. Nem a szemét könyvről beszélek. A lektűr bizonyos értelemben veszélytelenebb, mint sok, magasröptű művészetnek nevezett halandzsa, hamis bálvány. Rejtő, Maugham, Graham Greene, Raymond Chandler, meg a többiek – remek írók. Remekírók. Jók."

(Kornis Mihály)

Ezzel az idézettel szinte le is tudhatnám az e heti bejegyzést - maximálisan egyetértek Kornissal, mivel a könyveket ugyanúgy nem szeretem címkézni, mint az embereket. Miért ne lehetne jó ember az, akire egy temetésen rájön a röhögőgörcs? Miért ne értékelhetné úgy az idegrendszere (meg a többi), hogy csak így tudja enyhíteni a feszültséget? Más meg sír. Ő így könnyít a lelkén. Megint máson nem látszik semmi, látszólag közönyös és halálosan nyugodt, pedig jobban szenved, mint az előző kettő együttvéve. Vagy egy másik példa: rosszabb ember egy mérnök, mint egy dietetikus? Vagy egy autószerelő jobb, mint egy szakács? És most jön a trükk, a hasonlat, ami legközelebb áll a szépirodalom-szórakoztató irodalom összehasonlításhoz: ki a jobb, a mérnök vagy az autószerelő, a dietetikus vagy a szakács?

Éppen ennyire látom értelmetlennek a szépirodalom összehasonlítását a szórakoztatóval. Egy jól megírt krimi vagy burleszk lehet olyan jó, mint bármelyik kötelező (vagy nem kötelező, de nagyon "szép") olvasmány. Mindeddig hiába töprengtem azon, mi választja el egymástól a két kategóriát. Ott van mondjuk a fantasy. A Gyűrűk Ura lényegében klasszikusnak számít, talán az irodalomtanárok is elismerik, elvégre hatalmas és nem kicsit pepecs munka eredménye az a komplex világ, amiben játszódik, és hát mégiscsak műfajt teremtett. De mondjatok nekem még egy fantasyt, aminek esélye van bekerülni az irodalomkönyvekbe, bármilyen jó legyen is.

Sorolhatnám a példákat millió meg egy műfajban, de nem fogom - remélem, ennyiből is érthető, mire gondolok: arra, hogy alapvetően nem hat meg, hogy valami "szép", vagy "szórakoztató", a határvonal úgyis vékony, és csak az tud köztük különbséget tenni, aki bemagolja, mi hová tartozik. Az én kis amatőr könyvmolyvilágomban a szórakoztató is lehet szép és a szép is lehet szórakoztató. Alább látható, ahogy bölcs barátom próbálja kibogozni a rejtélyt, ha már úgyis belerángattam ebbe a bejegyzésbe.

Ő persze nem tudja, amit én: hogy van könnyebb módja a tájékozódásnak. Úgy hívják, hogy Moly. Mindegy, hogy melyik kategóriába tartozik az adott könyv, az itteniek kíméletlenül, de kulturáltan leírják, mit gondolnak róla, és nem sértődnek meg, ha valaki másképp gondolkodik, legfeljebb rácsodálkoznak, milyen alacsony a kerítés az Isten állatkertjében. Nem egy könyv landolt már azért a kosaramban és a polcomon, mert a molyok agyondicsérték - és, ha jól emlékszem, még sosem csalódtam. És ha mindez még nem elég, lehet itt minden mást is, amiről egy könyvmoly álmodhat: csereberélni, eladni és kölcsönkérni, polcokra rendezni, katalógust vezetni a saját könyvekről, várólistát és kívánságlistát vezetni, sőt, az újabban már kihívásoknak nevezett "olvasós események" rávesznek, hogy elolvassak olyasmit, amire évek óta készülök, valamiért mégis félretettem. És akkor még nem is szóltam arról, hogy a Moly valóban közösség, olyan, mint egy nagy-nagy könyvklub, és igen, mi is összejárunk, találkozunk a többiekkel, akiket eddig nem ismertünk, támogatjuk egymást, néha örömet szerzünk egymásnak egy-egy meglepivel, drukkolunk egymásnak, ugratjuk egymást - és így tovább. Szóval, tessék molyolni, aki elkezdi, úgysem tudja abbahagyni, függést okoz ugyanis. Ez sem fizetett hirdetés, hanem egy függő áradozása valamiről, amiről nem tud leszokni (ép úgy, mint a könyvekről).

Az Olvasás 7 Hete - 3. hét: Az intuitív könyvmoly

Előző héten kiderült, hogyan halmozódnak a polcomon, asztalomon, ágyamon és mindezek mellett, a padlón az elolvasásra váró könyvek. Ezen a héten arról lebbentem le a fátylat, mi alapján döntöm el, hogy a sok könyörgő gyönyörűség közül melyik legyen a következő, és végül mi alapján értékelek.

Ami a kiválasztást illeti:

ha nem kötelez molyos esemény és nem kölcsönkönyvről van szó, a módszerem leginkább herripotteresnek mondható, pontosabban szólva ollivanderesnek. Nem, nem bolondultam meg, a párhuzam lényege abban áll, hogy ahogy a pálca választja a varázslót, úgy a könyv választja a könyvmolyt. Ennél tudományosabban nem tudom megmagyarázni, egyszerűen ráérzek, melyik könyvre van éppen szükségem, komolyra vagy szórakoztatóra, romantikusra vagy vérfürdősre, kemény- vagy puhafedelesre, magyar vagy angol nyelvűre, és akkor egyszer csak hopp! a kezembe veszek egy könyvet, megsimogatom a borítóját, elolvasom a fülszövegét, megszagolom, belelapozgatok - de akkor már tudom, hogy ő kell nekem. (Szaglászós elmebajom valószínűleg több könyvesbolti eladónak és vásárlónak, valamint könyvtárosnak szerzett már vidám perceket...)

Régebben ezzel el is dőlt, fogtam egy könyvet, és elolvastam, mostanság viszont gyakran megesik, hogy ha a kiválasztottam mégsem szippant be, vagy mást kívánok meg, belekezdek egy második, harmadik, x-edik darabba, és mire észbe kapok, halomban állnak mellettem a könyvek, és már az aktuális olvasmányaim közül is kihívás választani. Persze nem akkora, mint a teljes könyvtáramból, elvégre az aktuálisak általában különb

öznek egymástól, mint Dobby Fleur Delacourtól (hogy a herripotteres hasonlatoknál maradjak).

Az értékelés hasonlóan elmebeteg és tudománytalan módon működik.

Ha egy könyv beszippant,

nem számít, hogy utálom minden egyes szereplőjét (mint az Üvöltő szelek esetében), nem számít, hogy maratoni hosszúságú (mint mondjuk a Gyűrűk Ura), nem számít, hogy mindenki más utálta (mint az Igazolt hiányzást), öt csillagot fog kapni, és kész. Ha viszont van vele valami bibi, az oldalak számával egyre fogy

nak a csillagok, és csak hosszas töprengés után tudom eldönteni, szerettem-e egyáltalán azt a könyvet, vagy csak nem akartam félbehagyni. Ilyen bibi lehet a stílus (a Fogadó a Repülő Sárkányhoz például túl szép volt, az Anna Kareninával egyetemben), a helyesírás (nem minden könyv lát szerkesztőt, sajnos), az ócska fordítás, valamint az a tünetegyüttes, amit egy szóval csak dögunalomnak neveznék. 100 oldalt szoktam adni egy könyvnek, ha addig nem működik, komolyan elgondolkodom a félbehagyáson, de csak ritkán süllyedek odáig. Inkább pihentetem, belekezdek valami másba, és részletekben olvasom el, hogy legalább tudjam, mit kritizáltam...

Aztán, amikor a végére értem, kezdődik minden előről, jön megint a válogatás... és elnézést a Pottert nem kedvelőktől, de ez a kép még ide passzol :)

Az ezer daru... egy része

Újévkor megfogadtam, hogy meghajtogatom az ezer darut, hátha a japánoknak igaza van. Aztán született erre egy molyos esemény is, amihez képek szükségeltetnek az elkészült madarakról, úgyhogy úgy döntöttem, megmutatom őket, mielőtt elkészülnék minddel. A képek telefonnal készültek, úgyhogy sajnos nem a legjobb minőségűek, de a lényeg talán látszik.

A teljes daruállomány. A kolónia most éppen 212 madárból áll

Közlekedési osztály - Jegyeket, bérleteket kérem daruhajtogatásra felmutatni

Oktatási osztály - Idejétmúlt és elrontott jegyzetek, fénymásolatok, órarendek

Büfé - Teástasakok

Marketing osztály - szórólap, kupon, reklámújság

Pénzügyi és beszerzési osztály - Blokkok és elavult banki bizonylatok

Az Olvasás 7 Hete - 2. hét: A mániákus könyvmoly

Kezdetben lőn a Fukar. Minthogy soha nem rendelkeztem hatalmas zsebpénz-összegek felett, nemigen vettem magamnak könyvet, csak néha, legikább szülinapra kapott vagy jutalompénzből. Akkoriban még csak vágyakoztam, ajándékba kaptam, kölcsönkértem, könyvtárba jártam... említettem, hogy elolvastam már a gyerekkönyvtár javát, nem? Akkoriban még idegenkedtem az e-könyvektől, csak papíralapút olvastam, el sem tudtam képzelni mást.

Aztán...

Aztán főiskolás lettem, és felvettem a diákhitelt. Nem normális dolog ehhez kötni a könyvtáram drasztikus növekedését, de az, hogy mindig maradt belőle, és senki sem leste, mire költöm, és a Molyon csak jöttek és jöttek az újabb ajánlások, elindított a "lejtőn". Megismertem a szolnoki könyvesboltokat (és akcióikat), az antikváriumokat, köztük a kedvencemet, ahol még kottát meg hangszereket is árulnak, szóval a fejemben szinte a menny szinonimája. Az elmúlt két évben tehát elkezdtem könyveket venni, és örömmel jelentem: szinte semmit sem az eredeti áron, sőt, némelyiket a borítóra nyomtatott horribilis összeg töredékéért. Elért a könyvmolyok sorsa: a könyvtáram csak dagad és dagad, és soha nem érek a végére...

...amiben az is szerepet játszik, hogy rákaptam az e-könyvekre. Nem hazudok, bevallom, még mindig jobban szeretem a "hagyományosakat", de néhány kedves felajánlásnak köszönhetően most kb. 1600 e-könyv csücsül a laptopomon, és gondolni sem merek arra, hogy nagyon-nagyon sok érdekel közülük...

...és a mániákus könyvmoly élete folytatódik, míg egyszer majd...

Ezt a sok mindenfélét persze rendszerezni is kell valahogy, és vérbeli Bakhoz méltón erre is megvan a magam (majdnem) kikezdhetetlen módszere. A könyveim témák szerint, azon belül szerzőnként csoportosítva csücsülnek a polcokon, aminek két hatalmas hátránya van:

1. Nem mindig elég egy polc egy kategóriának, ilyenkor vagy teljes átrendezés következik, vagy csúnya egymásra-pakolás.

2. Némelyik könyvről (pláne, ha még nem olvastam) nem könnyű eldönteni, melyik polcra is kerüljön.

És itt már muszáj megválaszolnom még egy kérdést, ami azt firtatja, szeretem-e a sorozatokat. Nem, kérem, én nem szeretem a sorozatokat. Imádom őket. Imádom, ahogy sorakoznak egymás mellett a hasonló könyvgerincek. Imádom az érzést, amikor hosszú (sokszor több éves) várakozás után megkaparinthatom a következő kötetet, és a történet folytatódik, mintha soha félbe se szakadt volna. Imádom azt az érzést is, amikor az utolsó hiányzó kötetet beteszem a többi közé, és végre teljessé válik a gyűjtemény.

Most képzeljetek ide egy vágyódó sóhajt, merthogy még csak Darren Shan Vámpír-könyveit és a Csodaidőket gyűjtöttem ki végig. Aki ajándékozni szeretne nekem, íme, néhány tipp: Anne Rice, Bartimaeus, Eragon (vagy Örökség, vagy mi), Darren Shan démonosai, Fable halkirálynői és vismajorjai, és még sorolhatnám... de inkább megyek vissza olvasni.