Két kisebb projekt

Kisebb projekt 1: Hajpánt

A Kisasszony elhagyta a hajpántját az iskolában, pedig épp növeszti a frufruját, úgyhogy nagyjából elengedhetetlen kellék volt. A városban csak egyszerű feketét találtam (jó, mindenhol nem néztem meg, hét ki ér rá egész nap hajpántot vadászni?), kezdeni kellett vele valamit, hogy ne legyen olyan unalmas. Először horgolni akartam rá valamit, de épp nem volt hozzá kedvem, mert mostanában nem kevés virágot meg egyéb apróságot horgoltam hasonló céllal, eladásra. Így aztán csak előkaptam a gombos dobozomat meg a pillanatragasztót, együtt kiválasztottuk a gombokat, és másfél perc múlva már kész is volt. Így lehet egy lányt bruttó öt perc alatt boldoggá tenni.

Kisebb projekt 2: Peyton szívek

A múltkori Cooper Leafes Ckae 'n' Crochet összejövetel előtt Denise megkért, hogy tervezzek be valami projektet, hogy horgoljunk is valamit (általában többet beszélünk, mint amennyit horgolunk :)) Végül felbukkant a Facebookomon a Peyton Hearts Project egy posztja, és tudtam, hogy megvan az igazi. A projekt lényege, hogy emberek kis szíveket készítenek, rájuk kötik a honlapról letölthető kis kedvességeket, aztán "elveszítik" őket valahol. Peyton állítólag egy amerikai fiú volt, aki 13 évesen öngyilkos lett, a program alapítói az öngyilkosságra és bullyingra próbálják felhívni a figyelmet - szerintem ha a szívecskéink mosolyt csalnak valaki arcára, már megérte.

Tomorrow we're making little hearts at Cake 'n' Crochet - but not just any little hearts, we're making them for #PeytonHeartProject! Come to @copperleafcraftcafe if you want to join us :) #crochet #heart #PeytonHeartProject

A post shared by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on May 24, 2017 at 1:57pm PDT

A post shared by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on May 26, 2017 at 3:56pm PDT

Strandtáskák

Hirtelen feltámadt lelkesedésemben úgy döntöttem, mostantól megmutogatom, miket kézimunkázgatok, hadd pörögjön a blog, meg hát miért ne. Lehet, hogy ezt a részt különösen jövedelmező lenne angolul is megírni (külön blogon, nyilván), majd talán egyszer, egyelőre egy blogot fenntartani is épp elég kihívás :P



A Copper Leafben minden hónapban van egy téma, amihez igyekszünk alkalmazkodni, hogy legyen valamink A Falon (amit nem így hívnak, nyilván). Januárban "Házikedvencek" volt a téma, kapcsolódva egy kutyás alapítványhoz, és macskaágyat csináltam, ami azóta is megvan, ráadásul haza kellett hoznom, mert nagy, és Denise nemigen tudta hova rakni január után. De maradt utána egy csomó pólófonalam, ami rettentően idegesített, mert minek vettem meg, ha azóta se kerestem rajta egy fillért se. Amikor megláttam a Copper Leafes alkotók VIP Facebook-csoportjában, hogy a májusi téma a "holiday", végre rájöttem, mit akarok horgolni a maradékból.

Strandtáskát. Mi mást?

Úgyhogy összeszedtem az energiámat - nem nagyon szeretek pólófonallal dolgozni, mindig kicsinálom a kezem, mert rugalmas és túlfeszítem, meg a munkadarab is hamar jó nehéz lesz, meg amúgy is jobban szeretem a kis finom dolgokat -, és egy szennyestartó zsák mintáját átalakítva összehoztam ezt a kettőt. Így már alig maradt a pólófonalból, a másodikon dolgozva végig azon izgultam, elég lesz-e egyáltalán, és remélem, ezek el is kelnek majd.

Napszemüveggel, a méretarány kedvéért

Ui.: Tisztában vagyok vele, hogy ezek távol állnak a profi fotótól, viszont a fény most is rettenetes, és holnap már viszem őket a Cooper Leafbe, úgyhogy most ez van, legközelebb majd jobban igyekszem, becsszó.

Igentudom...

Először is, azt szeretném mondani, hogy:

És ha már eleget néztétek az L-t, és úgy döntöttetek, L-nézitek nekem a nagy hallgatást, elmesélem, hogyan éldegélek mostanság. Bizony, ki fog maradni pár esemény, amiről akár írhattam is volna, példuál, amikor hazamentem Mamiék házassági évfordulójára, és azdejóvolt, meg pár hangverseny. meg hogy mit sütöttem karácsonyra, meg ilyesmi, de azért egy csomó mindent meg el fogok mondani, mert különben semi értelme nem lesz a történetnek.

Szóval, az úgy van, hogy tényleg sikerült minimálisra csökkentenem a szabadidőmet, és amikor este épp lenne egy kicsi, már nem biztos, hogy képes vagyok kettőnél több agysejtet munkába állítani (persze mind jól tudjuk, hogy vannak blogok, amiknek az üzemeltetéséhez nem használnak ennél többet, de hát mindig is túlzó igényeim voltak a saját teljesítményemmel kapcsolatban.) Ezt pedig úgy értem el, hogy.

Amikor a Kis Herceg elballagott az oviból, rádöbbentem, hogy ősztől ő is egész nap iskolában lesz, én meg majd tengek-lengek haszontalanul, és teljesen értelmetlenné válik az otthonülő mostohaanya munkaköröm. Előtte is morogtam miatta néha, hiába tudtam, hogy amit én csinálok, az is munka, az "előléptetésem" óta néha rosszul éreztem magam a miatt, hogy Mr Rochester gyakorlatilag eltart, és én semmit nem teszek le arra a bizonyos asztalra. Nem mellesleg még mindig túl sok ambícióm élte túl az éveket ahhoz, hogy le tudjam nyelni, hogy én ennyi vagyok. Na de amíg a Kis Herceg a nap nagy részében otthon volt, legalább még volt értelme - a fizetésem lazán elment volna az extra órákra az oviban. Két iskolás gyerekkel viszont... Úgyhogy közoltem Mr Rochesterrel, hogy:
- Nekem most vagy egy állás kell, vagy egy kisbaba!
Mire ő azt mondta, hogy:
- A másodikat valószínűleg könnyebb beszerezni.
Mire én azt mondtam, hogy hahaha, és naprakésszé tettem az önéletrajzom.
Kisbaba nem lett, állást viszont kaptam, nem kevésbé Michelin-gyanús helyen, mint a helyi Subway. Bevallom, még ez is dobott az önbizalmamon, elvégre szereztem egy állást, én, egyedül, és még csak nem is egy gyárban kell dolgokat dobozkba pakolnom. Az ebből támadt önbizalom később el is párolgott, amikor a körülöttem sebesen cserélődő tizenéveseket látva arra jutottam, hogy felvesznek ezek mindenkit, aki veszi a fáradságot, hogy elmenjen az interjúra. De hát ez is egy állás, egy időre megteszi, legalább csinálok valamit, amíg a büdöskölkei iskolában vannak, sokan ennek is örülnének, meg ilyesmi. Ezzel telik heti négy napom tetemes része - pontosabban épp egy munkanapnyi része, de a folyamatos talpalás és a heti kétszeri hajnali kelés elég, hogy náshoz már ne nagyon legyen kedvem. És akkor még nem beszéltünk a retardált tinédzserekről, akik miatt néha majdhogynem duplamunkát végzek reggelente, a még náluk is retardáltabb kedvesvendégekről, akik azt se tudják, hogy kell becsukni az ajtót (fagyban sem jut eszükbe)... Szóval, vannak bajok, de elmegy, és közben keresem a Jobbat, ki tudja, talán az Igazit, csak hát eléggé korlátoz, hogy nem tudok vezetni, és Ashbyben pocsék a tömegközlekedés. Az lesz a következő nagy projekt. Megtanulni vezetni.

Ennyire vagyok lelkes korán reggel

Ezen kívül van egy vállalkozásom is, bizony, Bippity Boppity Hook néven fut, és főleg horgolt cuccokat árulok, de néha becsúszik egy-egy keresztszemes vagy hajócsipke is. Ezt már sokkal jobban élvezem, mint a szendvicsművészséget (igen, tényleg így hívják azt, amikor előre meghatározott receptek alapján szabványszendvicseket gyártasz a Subwayben), viszont egyelőre nem termel annyi pénzt, hogy otthagyhassam érte a Subwayt (ami egy ördögi kör, mert valószínűleg több pénzt termelne, ha otthagynám a Subwayt, és több időm lenne foglalkozni vele). A vevőim nagy része az ismerőseim közül kerül ki, de van Facebook oldalam is, lehet nyugodtan lájkolni meg minden, és lesz előbb-utóbb Etsym is, már félig kész van, de mint mindennel mostanában, ezzel is csak apránként haladok. Karácsony előtt felfedeztem, hogy nyílt Ashbyben egy kávézó/galéria/ajándékbolt, ahol helyi kézművesek műveit árulják, bementem, beszéltem a tulajjal, akit egyébként Denise-nek hívnak, és aki egy tündér, és azóta én vagyok az egyik helyi kézműves, aki árulja ott a dolgait. Szerencsém volt, a másik horgolós épp bejelentette, hogy elköltözik a városból, különben aligha jutott volna hely kettőnknek. Ott néha órákat is adok, az is jó móka, és az is sokkal élvezetesebb módja a pénzkeresésnek, mint a szendvicsgyártás. És jó iskola is - Denise nagyon nyitott az üzlettel kapcsolatban, már ez alatt a pár hónap alatt is rengeteget tanultam tőle.

Mesélnék arról is, hogy mi történik a templom környékén, de nem tudok. Mivel az a hatalmas megtiszteltetés ért, hogy minden egyes héten én csinálom a vasárnap reggeli műszakot a Subwayben, egyetlenegyszer, karácsonykor jutottam el templomba, mióta elkezdtem dolgozni. Nem, húsvétkor nem, mert az nem volt elég nagy ünnep ahhoz, hogy bezárjunk. Jelenleg az egyetlen kapcsolatom a templomi élettel a régi keddi csoportom WhatsApp-üzenetfolyama, a nekemúj csütörtökesti kisgyerekesanyukás csoport, meg pár egyéb ottani ismerős, nyilván, angol anyukámmal az élen.

Ha a hangversenyeket nem is részletezem, valamit azért mégiscsak elmondok a zenekarral kapcsolatban. Valamikor októberben kaptam egy Facebook-üzenetet Adriantől, hogy hívjam fel, amikor ráérek, mindegy mikor, de könnyebb lenne szóban megbeszélni, amit akar, mint annyit írni. De ne féljek, semmi ijesztő. Hát jó, felhívtam, amikor hazaértem munkából, ő meg megkérdezte, hogy jól tudja-e, hogy nem normál méretű kürtöm van, hanem csak olyan kis tanulós. Mondtam neki, jól tudja. Mire megkérdezte, hogy ezt akartam, vagy ezt engedhettem meg magamnak. Mondtam, hogy inkább ezt engedhettem meg magamnak. Mire megkérdezte, hogy mit szólnék, ha a zenekar venne nekem egy olyan igazit. Ami nyilván a zenekaré lenne, de én használnám, amíg itt vagyok. Én meg szóhoz se jutottam hirtelen, de nemsokára a vezetőség is rábólintott a dologra, és én elmentem Adriannel kipróbálni és megvenni az új barátomat, Dracót. Lássuk be, ránézésre is van különbség:

Hazafelé úton Adrian azt is közölte, hogy már csak azért is kell ez a jobb hangszer, mert ha Nikki úgy döntene, hogy családot alapít, nekem kellene átvenni az 1. kürtöt. Majd Nikki egy hónap múlva bejelentette, hogy ő bizony záros határidőn belül családot alapít. Úgyhogy most 1. kürtöt játszom a zenekarban, amibe azzal a gondolattal ültem be, hogy egy évet jó lenne kihúzni, de lehet, hogy annyi se lesz belőle.

Hogy a kiccsaládomról is meséljek, jól vagyunk, köszönjük. Immár bő két éve vagyok Mr Rochesterrel, és még mindig életben van, hiába mondtam két évvel és három hónappal ezelőtt, hogy két héten belül megfojtanám a párnával. A két gyerek átlag háromhetente kinő egy garnitúra ruhát, a tanáraik meg nem győzik dicsérni őket. A Kisasszony osztályabeli anyukák állítják, hogy a porontyaik szerint az én mostohalányom a legokosabb és a legkedvesebb. A Kis Herceg meg, kapaszkodjatok, olvas! Jó, még nem tökéletesen, de ki gondolta volna, hogy én ezt még látni fogom? És van velük egy felettébb művészi projektem, rajzolunk, meg lehet nézni itt, ni.

Azért az eszeveszett rohanásban megpróbálok majd ide is visszatérni egy kicsit. Megígérem. Mármint azt, hogy megpróbálom ;)

Vegyes felvágott

Ezer éve készülök írni megint, mert megint történt ez-az, de vagy kevésnek tűntek egy bejegyzéshez, vagy már a tanulásra koncentráltam... nos, ma elég jól haladtam az OKJ-s tételekkel, úgyhogy úgy döntöttem, írok egyet.

Szóval, a legkorábbi, amiről nem írtam, az Alpha kurzus. A lényege, hogy megvacsorázunk együtt, aztán van egy előadás, aztán beszélgetünk arról, amit hallgattunk, keresztényes-vallásmegértős témában. Amikor meghívtak, nem voltam teljesen biztos benne, hogy akarom, de ismervén azokat, akikről tudtam, hogy ott lesznek, végül úgy döntöttem, egy kipróbálást megér, és meg is ért. Kezdhetném ott, hogy Stella elképesztően jól főz, de akkor úgy tűnne, mintha csak azért járnék oda :D Szóval, ahogy más templomi alkalmakkor, itt sem erőltetik, hogy egyik pillanatról a másikra ugyanazt gondoljam és higgyem, mint ők, sőt, az egésznek az a lényege, hogy együtt gondolkozzunk, mindenki elmondja a véleményét, megértsük, amit nem értünk, ilyesmi. A vacsi alatt egyébként újabban a "fiatal anyukák" című asztalhoz ültetnek, szerintem mi vagyunk a leghangosabb asztal, annyit vihogunk :) A kép még az első, bevezető alkalmon készült, azóta nincsenek újabbak, rajta van a Tündér házaspár és a Kéktündér is :)

Aztáán volt egy francia piac és egy vintage és kézműves vásár. Amúgy is érdekeltek, de egyedül nem feltétlenül volt kedvem... hát, a Kéktündér ezt is megoldotta, mire bármit szóltam volna bárkinek, hívott, hogy menjek vele, kaptam is az alkalmon. Végül még Ruth is csatlakozott. Megittunk egy kávét a Bath Grounds egyik padján, a napsütésben ücsörögve (le is pirult az a kicsi, ami kilátszott belőlem), aztán a vintage vásárral indítottunk, mert Ruth nem ért rá egész délután, és őt az érdekelte inkább. Leginkább külön-külön gyönyörködtünk, nézelődtünk, vásárolgattunk, néha futottunk össze egy-egy standnál, hogy megbeszéljük, mennyire élvezzük az egészet. Végül egy halom gombbal jöttem haza, egy részét már tudom, mire fogom használni, a másik feléről csak sejtéseim vannak, de aaannyira tetszettek, hogy nem tudtam otthagyni őket. Rajtuk kívül velem jött egy 2,5 mm-es horgolótű, mert akkora még nem volt, pedig kell, és ott sokkal olcsóbb volt, mint a boltban.

A francia vásár viszont minden volt, csak francia nem, kivéve egy lekváros-mustáros és egy sajtos standot. Utóbbinál kiválasztottam egy finomságot, amit a francia emberke úgy jellemzett, hogy "olyan, mint a camambert, csak erősebb az íze" - mint később kiderült, tényleg. Nyamm.

Szerzemények

A nagy franciátlanságban végül olasz kaját ebédeltem - a nevét csúnyamód elfelejtettem, olasz burgerként hirdették, és grillezett vaddisznó húspogácsa, sült hagyma, ecetes csípős paprika és sajt volt benne. Ez is nyamm, bár tény, hogy valami franciára vágytam, ha már francia piac.

Villámfotó menet közben

Aztáán elkezdtem tanulni, meg ilyesmi, mert nagyon közeledni kezdett az OKJ vizsga. Az első múlt hét szerdán volt, és jó sokat utaztam miatta, alaposan (vagyis még alaposabban) megismertem a lutoni repteret, odafelé úton például rájöttem, hogy soha többé nem fogok a Yam Yamban enni, mert a pirított tésztát inkább szétfőttnek, a tikka masalát meg magához képest is túlfűszerezett, gyomorbántó csirkemellkockáknak kellene nevezni. A gyomrom helyrerázására vaníliafagyit kerestem, hiába, úgyhogy vaníliás joghurt lett a vége. Túléltem.

Kedd este Lujóéknál aludtam, szerda reggel vizsga. Borzasztóan könnyű volt, a kétórás írásbelit szűk egy óra, a számítógépeset úgy negyed óra után adtam be. Pontos eredmény csak a legvégén lesz, annyit tudunk, hogy mindenki átment.

Utána hazavonatoztam, csütörtök reggel még elmentem az orvoshoz aláíratni a kiskönyvemet, aztán már jöttem is visszafelé. Á, nem voltam zombi, nem, dehogy. Viszont végre tiszta volt az ég a tenger fölött, először, mióta elkezdtem röpködni. (Sajnos csak béna telefonos képeim vannak, fényképező nem volt nálam)

Itt hagyjuk el Hollandiát...

...és itt érkezünk meg Anglia fölé.

Késtünk nagyjából fél órát, de még így is rengeteg időm volt a buszig, úgyhogy kipróbáltam a másik éttermet, a The Food Village-et. Klasszikus fish and chipset kértem, és ez sokkal jobb volt, mint a csirkés-tésztás rettenet, még ha fedezte is az egész heti zsírszükségletemet. És nézzétek azt a papírt! :D

Ezzel az elmés kis szerkezettel jelezték, amikor elkészült a rendelésem

Sörbundás halacska (simán elfelejtettem, miféle), sült krumpli, tartármártás, és nagy-nagy örömömre citrom is

Daily Haddock... For cod's sake... :D

Mára legyen elég ennyi, valamelyik nap pedig majd lelkendezem a tegnapi hangversenyről is. (Igen, tudom, hogy le vagyok maradva, mint a borravaló)

Tavaszolás zsebibabák nélkül - tanulságos mese világutazóknak

Ma egy hete, hogy visszajöttem otthoni kiruccanásomról, de már hosszabbnak tűnik - nem azért, mert annyira nehéz hét volt, egyáltalán nem, csak furcsán működik az időérzékem, sebaj. A lényeg, hogy tavaszolásom története következik, na meg a visszatérésé. És a tanulságok, amiket levontam, mert épp úgy, mint (úristen, már) majdnem két éve Korfun, itt is folyamatosan rádöbbenek dolgokra magammal kapcsolatban.

A Tündérkeresztanya vitt ki az East Midlands reptérre, ami sajnos most sem azt jelentette, hogy onnan repültem, hanem hogy onnan indult a busz, ami elvitt Lutonig. 11:25-re kellett volna megérkeznünk, 36-kor mondta be a sofőr, hogy baleset volt, dugó van az autópályán, kerül egyet, de azt nem tudja megjósolni, mikor érünk oda. Ekkor pár percre felment az adrenalinszintem, de azért reménykedtem - rengeteg időm volt a busz és a repülő között, minden hercehurcával együtt is. Egész élvezetes utazás következett mellékutakon, bájos angol házak között. Alig múlt el dél, amikor a sofőr diadalmas kacajjal közölte, hogy vele ugyan nem szúr ki holmi dugó, 5 perc múlva megérkezünk, készülődjünk, további jó utat. Állítása szerint legalább 20 perccel többet késtünk volna, ha ott ragadunk az autópályán.

Még a buszút elején jött az első ráébredés, ami megvilágosodásnak azért nem nevezhető, mert már régen ott derengett az agyamban. Kicsit izgulva indultam neki ennek az útnak, elvégre azelőtt soha nem repültem egyedül, mégis, amikor felszálltam a buszra, lepakoltam, elhelyezkedtem (örömködtem, hogy nem ül mellettem senki), elővettem a könyvemet, bedugtam a fülhallgatómat, olvasgattam, nézelődtem, élveztem az utazást... vagyis semmivel sem idegeskedtem jobban, mintha ezredszer vonatoztam volna Szolnokra. Olyan nomád vagyok, hogy holmi egész napos utazgatással már nem lehet különösebben megviselni az idegeimet.

Lutonban ettem valamit, ittam egy kávét, és beszéltem pár szót egy magyar lánnyal, aki a kokárda helyett/gyanánt viselt csipkevirágomat és a magyar nyelvű Kundera-könyvet látva igen ügyesen kikövetkeztette, hogy atyafi vagyok. Ez az a virág egyébként, megmutatom, mert miért ne:

(a színei ennél azért sokkal szebbek)

A repülőből most még láttam is valamit, bár főleg Angliát, mert a kontinens fölött megint felhős volt az ég... ami végül is nem csúnya, ha felülről nézi az ember.

Ferihegyen már várt Lujó, a nyakába is ugrottam bőröndöstől. Mentünk a Kökire, ahol jól pofánvágott a konstans vizeletszag (jaj, de szépen mondom), valamit az, hogy se a kéregetők, se a BKV-ellenőrök, se a gyrososok nem ismerik a "kérem" és a "köszönöm" szavakat. Mindettől alaposan elszoktam az Ashbyben töltött 5 hónap alatt - itt a boltosok akkor is egy thank you-val búcsúznak, ha nem vettél semmit, csak épp körülnéztél kicsit.

Fél 12 volt, mire Orosházára értünk, ami testvérek között is 14 órányi utazást jelent. Apa kijött elénk, hazavitt, aludtunk egy nagyot, aztán kezdődött az egyhetes találkozás-kavalkád.

Vasárnap: utókarácsony, utószülinap, nekemörülés nálunk. (Elég rosszak lettek a képek, úgyhogy csak egy párat. Nem én csináltam őket egyébként, becsszó :))

Hétfő: Mamiéknál - öthavi pletyipótlás, utókarácsonyi töltött káposzta és szemike, valamint a tavalyi pálinka, amit én már pont nem kóstolhattam meg októberben :)

Kedd: Ebéd Lujóval a Diófában, aztán Apáéknál iskolás öcskösre való rácsodálkozás, rámcsodálkozás, túlélőcsomag Mamától, ha Angilában éhínség tombolna ;)

Szerda: na, ezen durciztam egy sort, egyrészt, mert Lujónak próbaidős lévén vissza kellett mennie dolgozni; másrészt mert nekem is fel kellett mennem Pestre, hogy elintézzem a jelentkezésemet a szakácsvizsgára. Merthogy azt csak személyesen lehet. Üdv a XXI. században. Visszafelé viszont kellemes meglepetésként összefutottam az Örsön az orosházi gyerekkönyvtárosokkal, akik egy továbbképzésről hazafelé tartva épp ugyanarra a metróra szálltak fel, amelyikre én. Így aztán hazafelé sem kellett egyedül utaznom.

Csütörtök: tüdőszűrő, mert az is kell a vizsgához, ugye, aztán Anya, Kiscsillag, Mano, filmnézés, pletyiparti, csokievés :) És el ne felejtsem, hogy Manóval elmentünk a Semprébe, ami nekem épp olyan új volt, mint Papi pálinkája. Kellemes kis hely, a kinézete kifejezetten tetszik, a kávé finom volt, és ha igaz a hír, hogy még bővül a kínálat, tulajdonképpen nincs is ellene kifogásom.

Péntek: még több Anya, még több Kiscsillag, ebéd a Mandulában - ott se voltam már ezer éve, nem is így hívták még szerintem. Jól néz ki, csak kicsit sötét... az ebéd viszont nagyon is jó volt. Azt azért nem bántam volna, ha van időm letenni az evőeszközt, mielőtt elveszik előlem a tányért. Utána még benyomtunk egy kávét az Amaeusban, ott készült a kép.

Délután a könyvelhagyó hétvégéhez kapcsolódóan nyilván mi is hagytunk el könyvet, idén a főtéren. Előtte viszont olvastunk 10 percig hangosan, ami kívülről is legalább olyan érdekesen festhetett, mint belülről. A képek nem sajátok. Az utolsót az OrosCaféról, a többit a Viharsarki Hírekről loptam. Az, hogy a körtefánál veszítettem el a könyvemet, annyira tetszett a fotósoknak, hogy többször is meg kellett ismételnem - igen, a végén is rettentő spontán volt még a dolog, de hát ilyen ez a média.

Szombat reggel irány vissza - újabb tanulságok. Eljönni és elbúcsúzni rossz volt, visszajönni és viszontlátni nem. Jó volt újra látni a Kéktündért (ő hozott el East Midlandsről) és a "családomat" is, kifejezetten simogatta a szívemet, hogy örültek nekem a zsebibabák. Még az itteni rutinba való visszarázódás sem volt különösebben nehéz.
Jó volt próbára menni is. Adrian örült az OFZÉ-s DVD-nek, először azt hitte, kölcsön van, aztán ki akarta fizetni, de végül mégiscsak felfogta, hogy ajándékról van szó. Alan és a szaxis Edward egy percre sem hagytak unatkozni (a többiek sem, de ők különösen :)), és arra is fény derült, hogy nincs okom szégyenkezni a miatt, hogy a felét se értem annak, amit Alan mond - skót ugyanis az istenadta. Kiderült továbbá, hogy a zenész mindenhol ugyanolyan, Edward felvetette a szünet végén, hogy igyunk meg valahol valamit valamelyik hétvégén, amikor ráérek.

Szóval, második tanulság: igen, hiányoznak az otthoniak, hiányzik a holmim többi (nagyobbik) része, hiányoznak az ismerős dolgok (mármint az itteninél még sokkal ismerősebbek), és igen, van, hogy elfog a honvágy, ha nehéz napom van, vagy ha olyasmi történik, ami szeretett otthoni dolgokra emlékeztet. De megszerettem az ittenieket, megszerettem Ashbyt, és ahogy a koliban és Korfun is képes voltam rá, megszoktam, hogy ennyi és nem több cuccom van, és ha többet akarok, hát felemelem a fenekem és megveszem. A tanulság tanulsága pedig ugyanaz, mint az első: nomád vagyok. Annyira, hogy igazolványt és utazási kedvezményeket érdemelnék. Kellő belerázódás után bármit meg tudok szokni, és mindenhol megtalálom a helyem, legyen az Kardoskút, Szolnok, Korfu vagy épp Anglia...