2018. december 24., hétfő

Karácsonyi ének

Elmebaj volt ez a december, munka, Szilard túlórái, az a sok minden, amit a gyerekek csinálnak ilyenkor az iskolában, ilyen-olyan időpontok, ajándékvásárlás, házátrendezés, hogy helyet csináljunk Pocoknak... Nehezemre esett karácsonyi hangulatba kerülni, pedig IMÁDOM a karácsonyt.

De ma reggel, ahogy felébredtem, és az ágyon fekve néztem a választott pasast, és hallottam, ahogy a sajátomnak-tartott gyerekek motoznak a szobájukban, és éreztem, ahogy a teljesen-a-saját babám mozog odabenn, meglátogattak Dickens karácsonyi szellemei.

Először a jelen karácsony szelleme emlékeztetett, hogy vegyek egy nagy levegőt, és ne akadjak fenn apróságokon, akkor sem, ha a gyerekeim megint nagyranőtt kisbabákként viselkednek. Hogy az én feladatom számukra is azzá tenni a karácsonyt, amit nekem mindig is jelentett.

Ez előhívta az elmúlt karácsonyok szellemét, a rengeteg karácsonyi emlékkel. Hogy mindig ugyanaz volt a menü, valahogy mégis mindig különlegesnek tűnt. Ahogy mindig mindannyian összegyűltünk enni, inni, játszani, együtt lenni. Hogy az ajándékok hajlamosak voltak mindig az után megjelenni a fa alatt, hogy Papi elment vécére, és hogy mindig elénekeltük a Mennyből az angyalt, mielőtt kibontottuk őket. Hogy Tata mindig azt mondta, "nagyon gazdag karácsonyunk van" (akkoriban nem is gondoltam a nem-olyan-gazdag karácsonyokra, amikben azelőtt valószínűleg része volt), és hogy ez már a kilencedik karácsony, amikor már csak az emlékeimben mondja. Hogy azt hittük, a Jézuska csönget, pedig csak Anya csörgött a konyhában, főzés közben. Hogy mindig gyertyát gyújtottunk azoknak az emlékére, akik már nem voltak velünk. Hogy milyen elveszett voltam, amikor először töltöttem tőlük távol a karácsonyt, egy összetört, gyászoló családdal, kétségbeesetten kapaszkodva a karácsonyi hangulat legkisebb foszlányaiba is.

Végül aztán megérkezett a jövő karácsonyainak szelleme, és ráébresztett, hogy jövő karácsonykor egy kilenchónapos fogja terrorizálni a karácsonyfát ("és beleharapni a mézeskalácsokba a karácsonyfán, mint Levente" - tette hozzá az elmúlt karácsonyok szelleme).

Akkor eszembe jutott, miért is szeretem a karácsonyt, felvettem a most már 3D-s hóemberes pólómat, és készen álltam, hogy levezényeljek egy újabb karácsonyt. És lehet, hogy most is távol vagyok a családom nagy részétől, de így is itt vannak velem - mert a menü itt is a régi karácsonyok menüje, mert gondoskodom róla, hogy itt is azokat a régi dalokat hallgassuk, mert még mindig gyújtok gyertyát, és mert még mindig ugyanazokat a régi vicceket emlegetjük fel, habár csak online vagy telefonon. És igazán úgy érzem, hogy nagyon gazdag karácsonyunk van - és még csak nem is a csodás ajándékokról beszélek, amiket kaptam.

Mesés karácsonyt kívánok mindenkinek - töltsétek a szeretteitekkel, remélem, sikerül legalább erre a pár napra lelassulni egy kicsit, hogy úgy igazán együtt tudjatok lenni.


2017. június 20., kedd

Váltás

Alighanem már a Nagy Pótlóbejegyzésből is kiderült, hogy nem lelkesedem különösebben a Subwayért - és ahogy már akkor is mondtam, keresgéltem már egy ideje a jobbat. Nem könnyű olyasmit találni, ami 1. köszönőviszonyban van a szakmámmal (vagy valami mással, ami érdekel), 2. jobb, mint a Subway, 3. nem jár késő esti/éjszakai műszakkal, amit Mr Rochester éjszakái és a két kölök mellett nem tudok csinálni, ugyebár, és 4. nem jelent sokkal kevesebb pénzt.

Úgy három-négy hete a szokásos péntek reggeli anyukás kávézáson valaki megemlítette, hogy látta, hogy keresnek embert a Poppys nevű kávézóba. Bementem, megkérdeztem, a főnök elmondta, nagyjából mi a helyzet, hazajöttem, rágódtam rajta pár napot. Merthogy vendéglátásnak vendéglátás, és nem franchise, és jó kis helynek tűnt, de kevesebb óra és így kevesebb pénz, mint a Subway, és tulajdonképp pincérkedés, szendvics- és salátakészítés, kávéfőzés... szóval, nem lett volna hatalmas lépés szakmai szempontból sem. Viszont már iszonyúan frusztrált a Subway-robot életforma, egyszerűen képtelen voltam úgy beosztani az időmet-energiámat, hogy munkanapokon bármi másra is maradjon, és szinte minden nap úgy jöttem haza, hogy éntöbbetbenemmegyek. És a munkaidő is jobban illett volna az iskolaidőhöz, ami kevesebb gyerekcsőszre költött pénzt jelent, amitől kicsit kevésbé hangzik rosszul a kevesebb fizetés, és szintén a jobb munkaidő miatt úgy éreztem, sokat dobna az időbeosztásomon, meg talán több időm-energiám maradna a saját vállalkozásomra, és talán mennék is vele valamire az elmúlt hónapok szinte-egyhelyben toporgása helyett. Úgy tűnt, jó esélyem van, mert amikor bementem, a főnök azt mondta, még senki olyan nem jelentkezett, aki megfelelt volna.

Rágtam, rágtam, aztán egyre inkább elhatalmasodott az érzés, hogy ha még egy BMT-t kell csinálnom még egy lámahajú középiskolásnak, aki még csak rám se néz, miközben rendel, átnyomom a kezem a paradicsomszeletelőn, úgyhogy úgy döntöttem, jelentkezem. Beadtam az önéletrajzom. Egy-két nap múlva épp a Subwayben dolgoztam, amikor egy nyugodtabb pillanatban ránéztem a telefonomra, és láttam, hogy van egy nem fogadott hívásom. Rákerestem a telefonszámra, és a Gugli közölte, hogy az a Poppys száma. A munkaidőm végéig evett a fene, vissza is hívtam őket, és megtudtam, hogy interjúra hívnak. Ma pontosan két hete el is mentem. 3-kor kezdődött, és 3:20-kor már úgy mentem a kölkökért az iskolába, hogy tudtam, hogy megvan az állás.

Másnap bementem a Subwaybe, és közöltem a tényállást az ottani főnökömmel. Nagyon nem örült, még azt is felajánlotta, hogy változtat a munkaidőmön (az volt a hivatalos indoklásom, hogy az amott jobban passzol a kölkökhöz), de végül belátta, hogy ha menni akarok, nem tud mit csinálni. Azóta se igen beszéltünk, még egy-két órát dolgoztunk együtt, aztán nem voltunk bent egyszerre, és még csak egy cetlit se hagyott, hogy "bye, thanks". Ami amúgy sokat mérsékelt a bűntudaton, amit a miatt éreztem, hogy gyorsan és váratlanul otthagyom, miközben tudja, hogy másvalaki is el fog menni nemsokára, ráadásul épp ki akar rúgni egy harmadik valakit, amit most így nyilván nem tehet meg.

Ma kezdtem a Poppysban, és eddig úgy érzem, jól döntöttem. A vendégek észrevették, hogy emberi lény vagyok, igazi kávégéppel főztem a kávét (olyan cappuccinót csinálok, hogy megszólal!), esküszöm, még az evőeszköz-polírozásban is örömömet leltem, mert ha evőeszközt kell polírozni, az azt jelenti, hogy vannak igazi evőeszközök, amik polírozásra szorulnak. Ahogy vannak igazi tányérok meg csészék meg minden. És a kaja sem gusztustalan fagyasztott szalámi. De majd még mesélek róla, ha már többet láttam... :)

2017. június 19., hétfő

Repülő (DailyDoodle)

Megkérdeztem őket, mit szeretnének inkább, lemásolni egy repülős képet egy noddys mesekönyvből, vagy lerajzolni a Kis Herceg játékrepülőjét, és ők a játékot választották, úgyhogy ez lett a modellünk (háttérben a kisasszony keresztszemese, ő már azon ügyködött, mire én eljutottam a fényképezésig):


Szerintem mind nagyon ügyesek voltunk, íme, az alkotások:




2017. június 4., vasárnap

Nos, ez kemény dió volt, majdnem meg is bántuk félúton, hogy ezt a képet választottuk:



Mentségünkre szóljon, piciben nehéz tartani a részletgazdagságot :P
Ráadásul a Kis Herceget aznap nem is igazán hozta lázba ez a rajzolás dolog, ez látszik is a művén. De azért jó kis kihívás volt.
Közben hallgattunk egy kis görög zenét is, mert mindig igyekszem csatolni valami érdekességet az aktuális rajzunkhoz, meg mert miért ne :)






2017. június 2., péntek

Két kisebb projekt

Kisebb projekt 1: Hajpánt

A Kisasszony elhagyta a hajpántját az iskolában, pedig épp növeszti a frufruját, úgyhogy nagyjából elengedhetetlen kellék volt. A városban csak egyszerű feketét találtam (jó, mindenhol nem néztem meg, hét ki ér rá egész nap hajpántot vadászni?), kezdeni kellett vele valamit, hogy ne legyen olyan unalmas. Először horgolni akartam rá valamit, de épp nem volt hozzá kedvem, mert mostanában nem kevés virágot meg egyéb apróságot horgoltam hasonló céllal, eladásra. Így aztán csak előkaptam a gombos dobozomat meg a pillanatragasztót, együtt kiválasztottuk a gombokat, és másfél perc múlva már kész is volt. Így lehet egy lányt bruttó öt perc alatt boldoggá tenni.


Kisebb projekt 2: Peyton szívek

A múltkori Cooper Leafes Ckae 'n' Crochet összejövetel előtt Denise megkért, hogy tervezzek be valami projektet, hogy horgoljunk is valamit (általában többet beszélünk, mint amennyit horgolunk :)) Végül felbukkant a Facebookomon a Peyton Hearts Project egy posztja, és tudtam, hogy megvan az igazi. A projekt lényege, hogy emberek kis szíveket készítenek, rájuk kötik a honlapról letölthető kis kedvességeket, aztán "elveszítik" őket valahol. Peyton állítólag egy amerikai fiú volt, aki 13 évesen öngyilkos lett, a program alapítói az öngyilkosságra és bullyingra próbálják felhívni a figyelmet - szerintem ha a szívecskéink mosolyt csalnak valaki arcára, már megérte.




2017. május 31., szerda

Wildlife in Music

Jóóóóó sok idő telt el a legutóbbi hangversenyünk óta, karácsony óta nem volt egy sem, viszont nem is baj - Adrian olyan műsort állított össze, hogy a fülünk is ketté állt. A Wildlife Trustnak játszottunk, úgyhogy vadvilágos-parkos témára épült az egész. A 11 számból 2 kivételével mindet először játszottuk először, és nem is voltak egyszerűek, úgyhogy hiába volt négy és fél hónapunk próbálni, még az utolsó héten sem mindig éreztük úgy, hogy készen állunk.

Nekem még izgalmasabbá tette a dolgot, hogy ez volt az első koncert, ahol 1. kürtöt játszottam - nyilván csak itt, mert otthon csináltam vagy 5 évig, de be kell vallanom, kicsit elkényelmesedtem a majd' 3 évnyi 2-3. kürt után :) Még egy kis statisztika: a 11 számból 5-ben voltak kisebb-nagyobb egyemberes szólóim, ebből legalább egytől kifejezetten rettegtem, de végül mind sikerült (hátnanáhogy!).



2017. május 23., kedd

Cibethiéna

Végül is úgy döntöttem, ide is felteszem a rajzainkat - aztán lehet, hogy később mégsem, de most kedvem szottyant hozzá. Ezt a blogot valószínűleg amúgy is többen követik, mint a másikat valaha is fogják :P

Szóval, ez itt már jó pár napos, de egyelőre ez a legfrissebb, mert minden nap azért nem ülünk le rajzolni (sajnos). Fogalmunk sem volt, mi az az aardwolf, nekem sem, nemhogy a két kölöknek, úgyhogy Gugli barátunkhoz fordultunk segítségért. Nemsokára megtudtuk, hogy az aardwolfot, aminek a neve amúgy "földi farkast" jelent afrikaansul és hollandul, magyarul cibethiénának hívják, Afrikában él, és rovarokat, főleg termeszeket eszik. Kerestünk róla egy jó kis fényképet is, hogy le is tudjuk rajzolni, végül ezt választottuk:


 Íme a művek, életkor szerinti növekvő sorrendben:

Kár, hogy végül egybeszínezte a lábait, amúgy ez magasan a legjobban sikerült alkotása (eddig)

A Kisasszony a végén megállapította, hogy a farka nem lett az igazi... :)