A világ leggazdagabb verebe

De komolyan, hát nézzétek meg, mi mindenem van! (igen, ezek még az otthonnyaralós képek. Mr Rochester nem szokott sehova képeket feltenni, úgyhogy én sem szoktam róluk, de ezeket Anya már feltette a Fészbúkra, úgyhogy gondolom, sokkal nagyobb kárt nem teszek). Olyannyira jól sikerült a dolog, hogy azóta is ezeket az emlékeket kotrom elő, ha megcsappan az életkedvem.

Tavaszolás zsebibabák nélkül - tanulságos mese világutazóknak

Ma egy hete, hogy visszajöttem otthoni kiruccanásomról, de már hosszabbnak tűnik - nem azért, mert annyira nehéz hét volt, egyáltalán nem, csak furcsán működik az időérzékem, sebaj. A lényeg, hogy tavaszolásom története következik, na meg a visszatérésé. És a tanulságok, amiket levontam, mert épp úgy, mint (úristen, már) majdnem két éve Korfun, itt is folyamatosan rádöbbenek dolgokra magammal kapcsolatban.

A Tündérkeresztanya vitt ki az East Midlands reptérre, ami sajnos most sem azt jelentette, hogy onnan repültem, hanem hogy onnan indult a busz, ami elvitt Lutonig. 11:25-re kellett volna megérkeznünk, 36-kor mondta be a sofőr, hogy baleset volt, dugó van az autópályán, kerül egyet, de azt nem tudja megjósolni, mikor érünk oda. Ekkor pár percre felment az adrenalinszintem, de azért reménykedtem - rengeteg időm volt a busz és a repülő között, minden hercehurcával együtt is. Egész élvezetes utazás következett mellékutakon, bájos angol házak között. Alig múlt el dél, amikor a sofőr diadalmas kacajjal közölte, hogy vele ugyan nem szúr ki holmi dugó, 5 perc múlva megérkezünk, készülődjünk, további jó utat. Állítása szerint legalább 20 perccel többet késtünk volna, ha ott ragadunk az autópályán.

Még a buszút elején jött az első ráébredés, ami megvilágosodásnak azért nem nevezhető, mert már régen ott derengett az agyamban. Kicsit izgulva indultam neki ennek az útnak, elvégre azelőtt soha nem repültem egyedül, mégis, amikor felszálltam a buszra, lepakoltam, elhelyezkedtem (örömködtem, hogy nem ül mellettem senki), elővettem a könyvemet, bedugtam a fülhallgatómat, olvasgattam, nézelődtem, élveztem az utazást... vagyis semmivel sem idegeskedtem jobban, mintha ezredszer vonatoztam volna Szolnokra. Olyan nomád vagyok, hogy holmi egész napos utazgatással már nem lehet különösebben megviselni az idegeimet.

Lutonban ettem valamit, ittam egy kávét, és beszéltem pár szót egy magyar lánnyal, aki a kokárda helyett/gyanánt viselt csipkevirágomat és a magyar nyelvű Kundera-könyvet látva igen ügyesen kikövetkeztette, hogy atyafi vagyok. Ez az a virág egyébként, megmutatom, mert miért ne:

(a színei ennél azért sokkal szebbek)

A repülőből most még láttam is valamit, bár főleg Angliát, mert a kontinens fölött megint felhős volt az ég... ami végül is nem csúnya, ha felülről nézi az ember.

Ferihegyen már várt Lujó, a nyakába is ugrottam bőröndöstől. Mentünk a Kökire, ahol jól pofánvágott a konstans vizeletszag (jaj, de szépen mondom), valamit az, hogy se a kéregetők, se a BKV-ellenőrök, se a gyrososok nem ismerik a "kérem" és a "köszönöm" szavakat. Mindettől alaposan elszoktam az Ashbyben töltött 5 hónap alatt - itt a boltosok akkor is egy thank you-val búcsúznak, ha nem vettél semmit, csak épp körülnéztél kicsit.

Fél 12 volt, mire Orosházára értünk, ami testvérek között is 14 órányi utazást jelent. Apa kijött elénk, hazavitt, aludtunk egy nagyot, aztán kezdődött az egyhetes találkozás-kavalkád.

Vasárnap: utókarácsony, utószülinap, nekemörülés nálunk. (Elég rosszak lettek a képek, úgyhogy csak egy párat. Nem én csináltam őket egyébként, becsszó :))

Hétfő: Mamiéknál - öthavi pletyipótlás, utókarácsonyi töltött káposzta és szemike, valamint a tavalyi pálinka, amit én már pont nem kóstolhattam meg októberben :)

Kedd: Ebéd Lujóval a Diófában, aztán Apáéknál iskolás öcskösre való rácsodálkozás, rámcsodálkozás, túlélőcsomag Mamától, ha Angilában éhínség tombolna ;)

Szerda: na, ezen durciztam egy sort, egyrészt, mert Lujónak próbaidős lévén vissza kellett mennie dolgozni; másrészt mert nekem is fel kellett mennem Pestre, hogy elintézzem a jelentkezésemet a szakácsvizsgára. Merthogy azt csak személyesen lehet. Üdv a XXI. században. Visszafelé viszont kellemes meglepetésként összefutottam az Örsön az orosházi gyerekkönyvtárosokkal, akik egy továbbképzésről hazafelé tartva épp ugyanarra a metróra szálltak fel, amelyikre én. Így aztán hazafelé sem kellett egyedül utaznom.

Csütörtök: tüdőszűrő, mert az is kell a vizsgához, ugye, aztán Anya, Kiscsillag, Mano, filmnézés, pletyiparti, csokievés :) És el ne felejtsem, hogy Manóval elmentünk a Semprébe, ami nekem épp olyan új volt, mint Papi pálinkája. Kellemes kis hely, a kinézete kifejezetten tetszik, a kávé finom volt, és ha igaz a hír, hogy még bővül a kínálat, tulajdonképpen nincs is ellene kifogásom.

Péntek: még több Anya, még több Kiscsillag, ebéd a Mandulában - ott se voltam már ezer éve, nem is így hívták még szerintem. Jól néz ki, csak kicsit sötét... az ebéd viszont nagyon is jó volt. Azt azért nem bántam volna, ha van időm letenni az evőeszközt, mielőtt elveszik előlem a tányért. Utána még benyomtunk egy kávét az Amaeusban, ott készült a kép.

Délután a könyvelhagyó hétvégéhez kapcsolódóan nyilván mi is hagytunk el könyvet, idén a főtéren. Előtte viszont olvastunk 10 percig hangosan, ami kívülről is legalább olyan érdekesen festhetett, mint belülről. A képek nem sajátok. Az utolsót az OrosCaféról, a többit a Viharsarki Hírekről loptam. Az, hogy a körtefánál veszítettem el a könyvemet, annyira tetszett a fotósoknak, hogy többször is meg kellett ismételnem - igen, a végén is rettentő spontán volt még a dolog, de hát ilyen ez a média.

Szombat reggel irány vissza - újabb tanulságok. Eljönni és elbúcsúzni rossz volt, visszajönni és viszontlátni nem. Jó volt újra látni a Kéktündért (ő hozott el East Midlandsről) és a "családomat" is, kifejezetten simogatta a szívemet, hogy örültek nekem a zsebibabák. Még az itteni rutinba való visszarázódás sem volt különösebben nehéz.
Jó volt próbára menni is. Adrian örült az OFZÉ-s DVD-nek, először azt hitte, kölcsön van, aztán ki akarta fizetni, de végül mégiscsak felfogta, hogy ajándékról van szó. Alan és a szaxis Edward egy percre sem hagytak unatkozni (a többiek sem, de ők különösen :)), és arra is fény derült, hogy nincs okom szégyenkezni a miatt, hogy a felét se értem annak, amit Alan mond - skót ugyanis az istenadta. Kiderült továbbá, hogy a zenész mindenhol ugyanolyan, Edward felvetette a szünet végén, hogy igyunk meg valahol valamit valamelyik hétvégén, amikor ráérek.

Szóval, második tanulság: igen, hiányoznak az otthoniak, hiányzik a holmim többi (nagyobbik) része, hiányoznak az ismerős dolgok (mármint az itteninél még sokkal ismerősebbek), és igen, van, hogy elfog a honvágy, ha nehéz napom van, vagy ha olyasmi történik, ami szeretett otthoni dolgokra emlékeztet. De megszerettem az ittenieket, megszerettem Ashbyt, és ahogy a koliban és Korfun is képes voltam rá, megszoktam, hogy ennyi és nem több cuccom van, és ha többet akarok, hát felemelem a fenekem és megveszem. A tanulság tanulsága pedig ugyanaz, mint az első: nomád vagyok. Annyira, hogy igazolványt és utazási kedvezményeket érdemelnék. Kellő belerázódás után bármit meg tudok szokni, és mindenhol megtalálom a helyem, legyen az Kardoskút, Szolnok, Korfu vagy épp Anglia...

Debreceni útinapló

(A blog turisztikai rovatát ezennel megnyitom.)

Megjártuk az uracskámmal Debrecent, és hát azt kell mondjam, ismét beleszerettem. A városba. Azt nem felejtettem el, hogy az uracskámat szeretem, őt látom ahhoz eleget.

Imádtam a nagy tereket, a széles utcákat, a csodaszép épületeket, a sok-sok zöld területet, hogy emberek nyüzsögnek az utcán, a Nagyerdőben, mindenhol, még hétköznap este is... Orosházi eszemmel alig felfogható, hogy egyes városokban van élet, nem csak a nejlonzacskót fújja a szél. Ezen a képen mondjuk leginkább autóval nyüzsögnek, de higgyétek el, voltak gyalog, biciklivel, gördeszkával, meg mindenféle egyéb járművel is. Bizony, még villamossal is. Oké, metróval nem, meg repülővel se, na.)

Megnéztünk persze mindent, amit illik, ez a kép a Nagytemplom tornyából készült például. Volt viszont, amit csak kívülről nézhettünk - a Déri múzeum és a Református Kollégium is zárva volt, az ajtajukra ragasztott papírok szerint felújítás miatt. Oké, a kollégiumot értem, mégiscsak iskola, nyáron célszerű babrálni vele. Na de a múzeum...? Mivel kívülről nem állványozták fel, gyanítom, belül folynak a munkálatok, amiket valószínűleg a tél sem zavarna... és amik talán várhattak volna a fő-fő-főszezon végéig, elvégre a pontos statisztikák ismerete nélkül is fogadni mernék, hogy ebben a két hétben a fél ország megfordul Debrecenben, Virágkarnevál volt-van-lesz, ugyebár, és ha már ott vannak, benéznek máshova is. Mondjuk a legnagyobb múzeumba. De ezt csak halkan mondom, elvégre én csak egy tapasztalatlan főiskolai hallgató vagyok, nem érthetek az ilyesmihez.

Ilyesmik fontolgatása nélkül is rosszul esett egyébként, hogy nem tudtunk bemenni, sok minden van odabenn, ami érdekelt volna, például némi Munkácsy, meg a családi pecsétgyűrű. Mérgemben most nem is a múzeumról teszek fel képet, hanem magamról, amint kedvenc ősünk szobra mellett pózolok (ő áll leghátul, a pap bácsi, könyvvel a kezében, még ha a könyv a képen nem is látszik).

Végezetül egy kis gasztroturizmus: ha már Debrecenben jártok (és miért ne járnátok, ha már annyira szép, és annyira jó ott lenni), menjetek el enni a Csokonai étterembe, a színházzal szemben. A pincérek jó fejek, az étel isteni finom, és akkorák az adagok, hogy csak az igazán edzettek tudják megenni egyszerre, amit eléjük tesznek (mint mondjuk Lajosom, aki hősiesen küzdött, és alig hagyott valamit a tányérján). Szégyen szemre én is elcsomagoltattam a főfogásom felét (de szó szerint a felét ám), és még egyszer jóllaktam belőle... Ez nem fizetett reklám ám, önkéntes vagyok, ahogy Tomori Gábor esetében is az voltam, amikor több olvasót szereztem neki a Molyon keresztül (ezúton is üzenem, hogy a következő könyvéből dedikált tiszteletpéldány jár nekem). És persze Debrecent is magamtól ajánlgatom ilyen bőszen - menjetek, menjetek, menjetek! De ne csak négy napra, mint mi - annyi nem elég rá...