Nottingham - második napi csavargás

Utolsó nottinghames bejegyzés - alig négy hónappal az események után, hurrá!

A második napra az volt a tervem, hogy megnézem a várat, aztán megebédelek a Ye Olde Trip To Jerusalem nevű pubban, aztán, ha van időm, megnézem a katedrálist. És csodák csodája, ez mind sikerült is, nagyrészt annak köszönhetően, hogy Nottinghamben egy csomó látnivaló egy kupacban van a belvárosban - én mindenhova gyalog mentem, de a három nap alatt egyszer sem fordult elő, hogy 15-20 percnél többet kellett volna gyalogolnom.

A vár

Valamirevaló könyvmoly olvasott már legalább egy Robin Hood-könyvet, és ha a valamirevaló könyvmoly kicsit is olyan, mint én, rá is tette Nottinghamet a képzeletbeli oda-el-kell-mennem listájára. Voltam már pár helyen erről a listámról (kéne neki egy oldal a bullet journalomban, hm), az egri vár és Korfu jut eszembe hirtelen, és ezek a helyek mind különleges helyet foglalnak el a kis szívemben. Ráadásul a várakért Robin Hood nélkül is odavagyok, úgyhogy nem volt kérdés, hogy ha már Nottinghamben járok, ez lesz az egyik fő állomás.

Már az is csodás séta, ha az ember kívül marad - a fényképek mind innen vannak, mert, mint tudjuk, kevés helyen szeretik, ha az ember kiállításokat fényképez, és általában nem kockáztatok. A jegyben viszont benne van az összes benti kiállítás is, és azokból van bőven: a vár történetéről, na meg Robin Hoodról, természetesen, azon kívül főleg képzőművészetiek - a klasszikus kifejezetten tetszett, a modern, nos... maradjunk abban, hogy ahhoz én még mindig kicsi vagyok.

Kicsit sajnálom, hogy barlangtúrát kihagytam (még ha azért az egyért fizetni is kellett volna), de amikor odajutottam volna, épp félúton voltunk két indulás között (ami egy óra várakozást jelent), és amúgy is tovább tartott a várnézés, mint gondoltam, és közelítettem az éhenhaláshoz, úgyhogy inkább a következő napirendi pontra ugrottam.

- Ez egy kaland, igaz? - kérdezte a kislány az apukájától.

Ye Olde Trip To Jerusalem

A Ye Olde Trip To Jerusalem állítólag Anglia legrégebbi pubja - bár a szomszéd asztaltól elkapott beszélgetésfoszlányok szerint ez nem biztos, hogy így van, meg hát, ugye, azt akárki mondhassa. Ez után persze nem lepett meg, hogy szabályosan be kellett cserkésznem egy asztalt, és alig hittem el, amikor végre sikerült. MINDENHOL asztalok egy emberek voltak, egymás hegyén-hátán, sötét volt és zsúfolt, viszont megvolt benne az a plusz hangulat, ami elválasztja az itteni félig-meddig-étterem pubok hangulatát az igazi kocsmáétól, és vicces módon ettől a kocsmaibb légkörtől már-már otthonosan éreztem magam.

Elképesztő módon odabenn egy kép sem sikerült úgy, hogy közkinccsé merjem tenni. Arra fogom, hogy annyian voltak, hogy folyton attól féltem, hogy valaki felugrik, és követeli, hogy őt ugyan ne fényképezgessem.

Az ételválasztást nem vittem túlzásba, sima fish and chipset rendeltem - és megértettem, miért mondta Ed a karácsonyi zenekari vacsin, hogy az igazi fish and chips sokkal-sokkal jobb, mint amit ott ettünk. A hatalmas hal szinte olvadt a számban, a bundája és a krumpli viszont jó ropogós volt, a tartár nem majonéz volt, hanem tartár, és gyanús, hogy még a mashed pea is igazi borsóból készült. Alig bírtam megenni, de sajnáltam volna otthagyni, úgyhogy valahogy mégiscsak lenyomtam. Mellé Dragonfly sört ittam - csak úgy találomban böktem rá rendeléskor -, aminél feketébb sört én még életemben nem láttam, és nem mellesleg az íze sem volt utolsó.

Szívem szerint hosszan elücsörögtem volna az ebédem romjai fölött, lassan kortyolgatva a sörömet, nézelődve, esetleg olvasgatva, de nem akartam kiszúrni azokkal, akik asztalra vadásztak, inkább viszonylag hamar továbbálltam.

Szent Barnabás katedrális

Valamiért abban a tévhitben éltem, hogy ez is anglikán templom (nem néztem nagyon utána, csak a térképen láttam, hogy nincs messze), és azokban általában jól érzem magam, így kicsit sokkoló volt, amit találtam. Az még hagyján, hogy katolikus, az még nem fájt volna, de az a fajta katolikus, amelyikben sötét van, és szomorúan vádló szentek és Jézusok és Máriák lesnek rád minden sarokból, az a fajta, amelyik bűntudatot kelt a helyett, hogy felemelné a lelked. Nem is maradtam sokáig, egy gyors körülnézés és pár fénykép után kimenekültem, mielőtt az összes életöröm elszivárgott volna belőlem.

Nagyjából ennyi volt a nagy kaland. Még megittam egy kávét, amíg a buszra vártam, aztán hazajöttem. A vége felé már nem bántam volna, ha van velem valaki - pontosabban, már az elején sem bántam volna, de elég önálló vagyok, hogy egyedül is elmenjek helyekre -, de örülök, hogy elmentem.

Időutazás, avagy egy hosszúra nyúlt reggeli története

(Nem, nem azért időutazás a cím, mert ez a múlt szombat története. Komolyan, csúfolódást befejezni. Na azért.)

Múlt hát szombaton végre megint eljutottam Soul Caféra (ez az a reggelizős női dolog a templomban, ahol márciusban voltam egyszer, aztán sose sikerült, aztán nyári szünet volt). Minden szép volt és jó, megint kaptam választ olyan kérdésre, amit ki sem mondtam, reggeliztünk, beszélgettünk a kis nemzetközi asztalunknál (most épp Sarah-val ketten képviseltük a külföldi részleget), szóval, lazultunk és jól éreztük magunkat. A végén a Kéktündér felvetette, hogy csináljunk valamit együtt, ha ráérek. Mivel szépen sütött a nap, úgy döntöttünk, sétálunk egyet, mire ő úgy gondolta, akkor már menjünk Calke Parkba. Terveztük már egy ideje, hogy újra elmegyünk, úgyhogy hazaszóltam, hogy később jövök, és már mentünk is.

Tettünk egy nagy kört a parkban, élveztük a természetet és a napsütést, beszélgettünk mindenféléről a Soul Cafétól kezdve a magyar történelemig, néha megállapítva, hogy nem lehet rossz, ha az embernek így néz ki a kertje, és valaki még rendben is tartja. (egyik kép sem saját, nem készültem fényképezővel, a telefon meg nem jutott eszembe, mert beleájultam az élménybe)

Ennek a halott fának a tetején már kinőtt egy új, kisebb fa :)

Amikor körbeértünk, beültünk a kávézóba egy cappuccinóra és egy szendvicsre, mert már igencsak ebédidő volt. A kávézó egyébként csak nemrég nyitott, úgy egy héttel az előtt, hogy mi ott jártunk, ott pedig, ahol az elődje működött, kicsit komolyabb éttermet nyitottak, amiről viszont nem tudok beszámolni, mert azt nem próbáltuk ki. A kávézóban kifejezetten jó a cappucino és a csomagolt szendvics is, bár utóbbit közel sem biztos, hogy ott készítik. Maga a hely is hangulatos, illik a környezetbe, mégis modern (nekem kicsit túl modern, de nem olyan elviselhetetlenül-ridegen modern). Itt vetette fel a Kéktündér, hogy ha már itt vagyunk, nézzük meg a házat is, úgyis ezer éve ígérgeti, hogy elvisz, ő se volt régen, nosza - és így is tettünk, és ennél inkább nekem való kirándulóhelyet nem sokat hordott még hátán a Föld.

A birtok valaha a Harpur család tulajdona volt, akik alighanem nagyon érdekes és főleg furcsa emberek lehettek. Rengeteget utaztak, és gyűjtöttek, hát, nagyjából mindent. Később aztán elfogyott a lelkesedés és a pénz, és a ház romlásnak indult, míg végül az 1980-as években a National Trust kezére került. A National Trust pedig úgy döntött, nem bántja, nagyjából úgy hagy mindent, ahogy találta. Kicsit rendet tettek, mert minden vízszintes felületen ládák és miegyebek tornyosultak. de még törölgetni is csak módjával szoktak, hogy megőrizzék a hangulatot. Vannak szobák, amiket legalább 150 éve nem rendezett át senki! Ráadásul a család helyiségein kívül olyan helyekre is beengednek, mint a konyha és a személyzet ki-bejárkálására való folyosó, vagy inkább alagút (mégsem használhatják a főbejáratot, pfúj!). Igazi kincsesbánya a magamfajtának.

A sorrend aligha lesz pontos, esélytelen, hogy fel tudom idézni, de nagy vonalakban igyekszem azért.

Istálló

Főlépcső

A karikatúrák szobája
Az önkéntes szerint ezek afféle újságként szolgáltak az írástudatlanok számára, némelyiknek a történetét is elmondta. Más kérdés, hogy egy nyilvánvalóan művelt család miért ragasztja tele velük az egyik szobát (gyűjtési mánia, semmi egyéb, gondolom).

Szalon
Két szint magas, és bármerre néztem, mindenhol fosszíliákat, kitömött állatokat, vadásztrófeákat és festményeket láttam, na meg az egyik zongorát (ha jól emlékszem, hármat számoltam össze) és a gyűjtemény ilyen-olyan darabjait, kardokat, cserépdarabot egy közel-keleti mecset tetejéből, tényleg, MINDENT gyűjtöttek. Komolyan.

Étkező
Hát nem lenne épp ideális egy nagycsaládi karácsonyhoz?

Könyvtár/fogadószoba
Rengeteg könyv, mindenről. És térképek. És ezeket még olvasták is, nem csak díszítésre használták.

Budoir
Egy önálló lakrész privát helyisége - a lakrészből csak ennyit látni, de itt is van a világon minden a buddhaszobortól a gobelinekig. Zsúfolt kis szoba, elég nyomasztó lehetett egy-egy sötétebb novemberi napon... bár jobban belegondolva, nincs olyan hely a házban, ami ne lenne zsúfolt.

Fogadószoba
Van az a jelenet, amikor vacsora után a férfiak elszívnak egy szivart, esetleg kártyáznak kicsit, a hölgyek pedig máshová vonulnak (egyes források szerint elrohannak pisilni, mert étkezés közben ugye nem illik ilyesmi miatt felállni az asztaltól). Nos, ez az a szoba, ahová a hölgyek vonultak, ha vendég volt a háznál. Itt ücsörögtek beszélgetve, hímezgetve, olvasgatva, a Kéktündérnek pedig nagyon igaza volt, amikor megállapította, hogy eltudna ott képzelni a horgolásommal.

Gyerekszoba
Pici székek, kis íróasztalok, és persze játékok, köztük egy bűbájos babaház, ami leginkább arra szolgált, hogy a kislányok játék közben megtanulják, mihez hány szolgáló kell, és amiben néha elkerülnek a dolgok a helyükről. A teremőr önkéntes (mind önkéntesek egyébként) vicceskedve megjegyezte, hogy nem tudják, hogy szellemgyerekek vannak a házban, vagy csak a takarítók viccelődnek. Szerintem ilyen helyen nem vicces. ;)

"Így találtuk" szoba
Említettem már, hogy kicsit rendet kellett rakni, ha az alapokat nem is bolygatták - nos, ez a szoba arra van, hogy megmutassa a kuplerájt, amit találtak. Igen, azok a trófeák és mindenfélék egy ágyon hevernek, és ez elég jól jellemzi a szoba állapotát.

Lepkegyűjtemény
...egy része. Még lepkeszakértő is van, aki hozzá tud fűzni ezt-azt.

Madaras szoba
Még több kitömött állat. Főleg madarak.

Az Ágy
Az egyik Lady Harpur-Crew kapta nászajándékba, és azért ott áll, ahol, mert máshol nem fért el az elképesztő magassága miatt. Minden függönye hímzett kínai selyem, elképzelni sem merem, hány embernek hány évi munkája lehet benne. A ház átvételekor a National Trust szétszedve találta.

Egy hálószoba
...amit az állapotából ítélve elég régen nem használt senki, legfeljebb kitömött állatok és egyéb kacatok tárolására.

Konyha
Ekkora házhoz szép nagy konyha dukál - és a HACCP rendszer előfutáraiként külön helyiségben mosogattak, és külön szobája volt az edényeknek is. Itt kitettek pár képet a személyzetről, sőt, az 1891-es névsorukat is, innen tudtam meg, hogy akkoriban évi 15 fontot kerestem volna dadusként (ez mostani árfolyamon szűk kétezernek felelne meg, ami még mindig kevesebb, mint amennyit valójában keresek).

Kerti sufni

Pincék
Sörös- és borospince, plusz egy száz méter hosszú folyosó/alagút a személyzetnek. Az önkéntes felvetette, hogy képzeljük el, milyen lehetett egy szál gyertyával végigmenni rajta. Erre én elképzeltem, milyen úgy végigmenni, hogy félúton kialszik a gyertya a huzattól. Brr. Az alagút túlsó végén viszont ott a sörfőzde, ami kizárólag a személyzetnek termelt.

Tudom, ez most jó hosszú lett, de még így is kihagytam egy csomó mindent, főleg olyasmit, amiről nem nagyon találtam képet. És egyébként is, képes lennék órákig áradozni a helyről - mert mekkora ötlet volt így hagyni, és mennyire izgalmas!