Na ki járt itt?

Hát az anyukám meg a húgom! Nagy kalandjaink nem voltak, inkább lazultunk és Ashby vendéglátóhelyeit támogattuk, de azért szerintem jól éreztük magunkat :)

Ilyenkor (vagy ha mi megyünk haza) persze mindig rám jön a kivándorló blues, és haza akarok menni azon nyomban, mert a gondosan elzárt honvágy meg mindenféle hiányok kijutnak a cellájukból - ez egyébként többé-kevésbé normális reakciónak tűnik, soknemzetiségű baráti köröm nem egy tagja panaszkodott már hasonlóra. De azért kár lenne egy alkalmat is kihagyni :)

Igentudom...

Először is, azt szeretném mondani, hogy:

És ha már eleget néztétek az L-t, és úgy döntöttetek, L-nézitek nekem a nagy hallgatást, elmesélem, hogyan éldegélek mostanság. Bizony, ki fog maradni pár esemény, amiről akár írhattam is volna, példuál, amikor hazamentem Mamiék házassági évfordulójára, és azdejóvolt, meg pár hangverseny. meg hogy mit sütöttem karácsonyra, meg ilyesmi, de azért egy csomó mindent meg el fogok mondani, mert különben semi értelme nem lesz a történetnek.

Szóval, az úgy van, hogy tényleg sikerült minimálisra csökkentenem a szabadidőmet, és amikor este épp lenne egy kicsi, már nem biztos, hogy képes vagyok kettőnél több agysejtet munkába állítani (persze mind jól tudjuk, hogy vannak blogok, amiknek az üzemeltetéséhez nem használnak ennél többet, de hát mindig is túlzó igényeim voltak a saját teljesítményemmel kapcsolatban.) Ezt pedig úgy értem el, hogy.

Amikor a Kis Herceg elballagott az oviból, rádöbbentem, hogy ősztől ő is egész nap iskolában lesz, én meg majd tengek-lengek haszontalanul, és teljesen értelmetlenné válik az otthonülő mostohaanya munkaköröm. Előtte is morogtam miatta néha, hiába tudtam, hogy amit én csinálok, az is munka, az "előléptetésem" óta néha rosszul éreztem magam a miatt, hogy Mr Rochester gyakorlatilag eltart, és én semmit nem teszek le arra a bizonyos asztalra. Nem mellesleg még mindig túl sok ambícióm élte túl az éveket ahhoz, hogy le tudjam nyelni, hogy én ennyi vagyok. Na de amíg a Kis Herceg a nap nagy részében otthon volt, legalább még volt értelme - a fizetésem lazán elment volna az extra órákra az oviban. Két iskolás gyerekkel viszont... Úgyhogy közoltem Mr Rochesterrel, hogy:
- Nekem most vagy egy állás kell, vagy egy kisbaba!
Mire ő azt mondta, hogy:
- A másodikat valószínűleg könnyebb beszerezni.
Mire én azt mondtam, hogy hahaha, és naprakésszé tettem az önéletrajzom.
Kisbaba nem lett, állást viszont kaptam, nem kevésbé Michelin-gyanús helyen, mint a helyi Subway. Bevallom, még ez is dobott az önbizalmamon, elvégre szereztem egy állást, én, egyedül, és még csak nem is egy gyárban kell dolgokat dobozkba pakolnom. Az ebből támadt önbizalom később el is párolgott, amikor a körülöttem sebesen cserélődő tizenéveseket látva arra jutottam, hogy felvesznek ezek mindenkit, aki veszi a fáradságot, hogy elmenjen az interjúra. De hát ez is egy állás, egy időre megteszi, legalább csinálok valamit, amíg a büdöskölkei iskolában vannak, sokan ennek is örülnének, meg ilyesmi. Ezzel telik heti négy napom tetemes része - pontosabban épp egy munkanapnyi része, de a folyamatos talpalás és a heti kétszeri hajnali kelés elég, hogy náshoz már ne nagyon legyen kedvem. És akkor még nem beszéltünk a retardált tinédzserekről, akik miatt néha majdhogynem duplamunkát végzek reggelente, a még náluk is retardáltabb kedvesvendégekről, akik azt se tudják, hogy kell becsukni az ajtót (fagyban sem jut eszükbe)... Szóval, vannak bajok, de elmegy, és közben keresem a Jobbat, ki tudja, talán az Igazit, csak hát eléggé korlátoz, hogy nem tudok vezetni, és Ashbyben pocsék a tömegközlekedés. Az lesz a következő nagy projekt. Megtanulni vezetni.

Ennyire vagyok lelkes korán reggel

Ezen kívül van egy vállalkozásom is, bizony, Bippity Boppity Hook néven fut, és főleg horgolt cuccokat árulok, de néha becsúszik egy-egy keresztszemes vagy hajócsipke is. Ezt már sokkal jobban élvezem, mint a szendvicsművészséget (igen, tényleg így hívják azt, amikor előre meghatározott receptek alapján szabványszendvicseket gyártasz a Subwayben), viszont egyelőre nem termel annyi pénzt, hogy otthagyhassam érte a Subwayt (ami egy ördögi kör, mert valószínűleg több pénzt termelne, ha otthagynám a Subwayt, és több időm lenne foglalkozni vele). A vevőim nagy része az ismerőseim közül kerül ki, de van Facebook oldalam is, lehet nyugodtan lájkolni meg minden, és lesz előbb-utóbb Etsym is, már félig kész van, de mint mindennel mostanában, ezzel is csak apránként haladok. Karácsony előtt felfedeztem, hogy nyílt Ashbyben egy kávézó/galéria/ajándékbolt, ahol helyi kézművesek műveit árulják, bementem, beszéltem a tulajjal, akit egyébként Denise-nek hívnak, és aki egy tündér, és azóta én vagyok az egyik helyi kézműves, aki árulja ott a dolgait. Szerencsém volt, a másik horgolós épp bejelentette, hogy elköltözik a városból, különben aligha jutott volna hely kettőnknek. Ott néha órákat is adok, az is jó móka, és az is sokkal élvezetesebb módja a pénzkeresésnek, mint a szendvicsgyártás. És jó iskola is - Denise nagyon nyitott az üzlettel kapcsolatban, már ez alatt a pár hónap alatt is rengeteget tanultam tőle.

Mesélnék arról is, hogy mi történik a templom környékén, de nem tudok. Mivel az a hatalmas megtiszteltetés ért, hogy minden egyes héten én csinálom a vasárnap reggeli műszakot a Subwayben, egyetlenegyszer, karácsonykor jutottam el templomba, mióta elkezdtem dolgozni. Nem, húsvétkor nem, mert az nem volt elég nagy ünnep ahhoz, hogy bezárjunk. Jelenleg az egyetlen kapcsolatom a templomi élettel a régi keddi csoportom WhatsApp-üzenetfolyama, a nekemúj csütörtökesti kisgyerekesanyukás csoport, meg pár egyéb ottani ismerős, nyilván, angol anyukámmal az élen.

Ha a hangversenyeket nem is részletezem, valamit azért mégiscsak elmondok a zenekarral kapcsolatban. Valamikor októberben kaptam egy Facebook-üzenetet Adriantől, hogy hívjam fel, amikor ráérek, mindegy mikor, de könnyebb lenne szóban megbeszélni, amit akar, mint annyit írni. De ne féljek, semmi ijesztő. Hát jó, felhívtam, amikor hazaértem munkából, ő meg megkérdezte, hogy jól tudja-e, hogy nem normál méretű kürtöm van, hanem csak olyan kis tanulós. Mondtam neki, jól tudja. Mire megkérdezte, hogy ezt akartam, vagy ezt engedhettem meg magamnak. Mondtam, hogy inkább ezt engedhettem meg magamnak. Mire megkérdezte, hogy mit szólnék, ha a zenekar venne nekem egy olyan igazit. Ami nyilván a zenekaré lenne, de én használnám, amíg itt vagyok. Én meg szóhoz se jutottam hirtelen, de nemsokára a vezetőség is rábólintott a dologra, és én elmentem Adriannel kipróbálni és megvenni az új barátomat, Dracót. Lássuk be, ránézésre is van különbség:

Hazafelé úton Adrian azt is közölte, hogy már csak azért is kell ez a jobb hangszer, mert ha Nikki úgy döntene, hogy családot alapít, nekem kellene átvenni az 1. kürtöt. Majd Nikki egy hónap múlva bejelentette, hogy ő bizony záros határidőn belül családot alapít. Úgyhogy most 1. kürtöt játszom a zenekarban, amibe azzal a gondolattal ültem be, hogy egy évet jó lenne kihúzni, de lehet, hogy annyi se lesz belőle.

Hogy a kiccsaládomról is meséljek, jól vagyunk, köszönjük. Immár bő két éve vagyok Mr Rochesterrel, és még mindig életben van, hiába mondtam két évvel és három hónappal ezelőtt, hogy két héten belül megfojtanám a párnával. A két gyerek átlag háromhetente kinő egy garnitúra ruhát, a tanáraik meg nem győzik dicsérni őket. A Kisasszony osztályabeli anyukák állítják, hogy a porontyaik szerint az én mostohalányom a legokosabb és a legkedvesebb. A Kis Herceg meg, kapaszkodjatok, olvas! Jó, még nem tökéletesen, de ki gondolta volna, hogy én ezt még látni fogom? És van velük egy felettébb művészi projektem, rajzolunk, meg lehet nézni itt, ni.

Azért az eszeveszett rohanásban megpróbálok majd ide is visszatérni egy kicsit. Megígérem. Mármint azt, hogy megpróbálom ;)

52:48

Sok hasonló számpárt láttunk mostanában, de a legnagyobb hír valahogy mégsem az volt, hogy 3:3-at játszottunk Portugáliával, vagy hogy 4:0-ra kikaptunk Belgiumtól. Még Anglia Izland elleni 2:1-es veresége is csak az 52:48 tükrében volt igazán érdekes.

Igaza lehet Mafiának, hogy ebből könnyen vakuemlék lehet. Mr Rochester éjszakai műszakból jött haza, reggel hatkor, felébredt rá a Kis Herceg is, meg én is, és már fel is adtam a visszaalvást, mert a Kis Hercegnek mások az elképzelései a "játssz csendben a szobádban"-ról, mint az én amúgy sem tökéletes alvókámnak. Szóval, bejött Mr Rochester a szobánkba, és leforrázott a hírrel, ő akkor már tudta, követte egész éjszaka a szavazatszámlálást. A "leforrázott" igazából nem is jó szó, inkább olyan hatása volt, mintha nyakon öntött volna egy vödör hideg vízzel, azonnal kirepült a maradék álom is a szememből. Félig-meddig azt hittem, viccel - a számok nem voltak meglepőek, mindenki szoros eredményre számított, csak épp a másik irányban. Aztán elkezdett túlmelegedni az agyam, különösen az a része, amelyiket Szolnokon teletömték közgazdaságtannal meg szociológiával, meg a gyakorlatias rész, amelyik olyasmikkel foglalkozik, mint hogy útlevelet kell csináltatnom, és mi lesz a kis vállalkozásommal (majd írok róla nemsoká), meg ilyesmi. Ez még az elviselhetőbb rész volt - ezek mind csak adatok és tennivalók, csupa olyasmi, amivel racionálisan meg lehet küzdeni.

Hanem amikor kiléptem a házból, és elkezdtem embereket látni - akkor jött a dolog racionálisan nem kezelhető része. Tudatosult bennem, hogy az az 52% North West Leicestershire-ben (a mi környékünkön) 60,7%, és eszembe jutott, hogy a távozásért kampányolók egyik legfontosabb ún. érve az volt, hogy az EU-n kívül mennyivel jobban tudják majd kontrollálni a bevándorlást. És akkor arra gondoltam, hogy nagyon-nagyon sokan szavaztak azzal az indoklással, hogy meramocsokbevándorlók. És elkezdtem paranoid módon figyelni a szembejövőket, arra gondolva, hogy (nagyon durva kerekítéssel), háromból kettő nem akarja, hogy itt legyek. Ekkor vágott fejbe személyes szinten is a döntés súlya, és ekkor éreztem magam igazán idegennek, először az itt töltött lassan 3 év alatt. Kemény fejbekólintás volt, mert eddig egyszer sem bántott soha senki a miatt, hogy nem vagyok angol.

Ez így leírva, kívülről valószínűleg értelmetlennek tűnik, és becsszóra, én is tudom, hogy nem minden "leave" szavazó idegengyűlölő, és azt is tudom, hogy akik a barátaim, azok is maradnak, szavazás ide vagy oda. Érzelmi szinten mégis úgy csapódott le, mintha azt mondták volna, hogy takarodjak haza. És mondhatjátok, hogy túlérzékeny vagyok, de megsúgom: a péntek reggelente együtt kávézó anyukák között van francia, cseh és spanyol is, és ők is ugyanezt érezték, tőlem teljesen függetlenül. És az azóta eltelt pár nap valamilyen szinten minket igazol: Ashbyben még talán nem, de sok helyen feltűnően megugrott a rasszista, idegenellenes megnyilvánulások száma. Angolul tudóknak ajánlom EZT a gyűjteményt.

A hozzám közel álló angolok (és írek és skótok és walesiek) között nagyon sokan együttéreznek velünk, és többen is fogalmaztak úgy, hogy szégyellik, hogy britek. A péntek esti zenekari vacsira is rányomta a bélyegét - többen is odajöttek Estelle-hez és hozzám, hogy elmondják, mennyire sajnálják az egészet, de tőlünk függetlenül is ez volt az elephant in the room, amiről előbb-utóbb minden asztalnál beszélni kellett. Mindenkit piszkál, mindenkit megdöbbentett, mindenkinek van véleménye. Én még olyat nem láttam, hogy bármilyen szavazás kapcsán az emberek ennyire nyíltan és büszkén, sokszor már-már kihívóan hangoztassák a szavazatukat. Ehhez persze bőven hozzájárult a kampány is: mindkét oldal ígért és ijesztgetett a helyett, hogy tényeket közöltek volna, és amikor megszületett az eredmény, a hisztéria, amit keltettek, folytatódott és nőtt, barátok és rokonok vesznek össze, mindenki annak hívja a másik tábort, aminek nem szégyelli, és persze ott van a hate crime, amit előbb már emlegettem.

Ijesztő a helyzet. A parlament megvétózhatná az eredményt, de valószínűleg nincs bennünk annyi gerinc - ahogy a miniszterelnökben sem volt -, és úgy érzem, ott is elharapódzott a hisztéria, és azt sem tudják, hova kapjanak. Közben alattam összedől az, amire az életemet alapoztam, nagyon sok hozzám hasonlóval: a tudat, hogy magyarnak lenni azt is jelenti, hogy európai vagyok, és mint ilyen, nyugodtan élhetek, dolgozhatok, szerethetek, élvezhetem az életet egy hatalmas terület bármelyik pontján, Korfun vagy Ashbyben, ahol épp kedvem van. És mindeközben a körülöttem élők egymás torkának esnek, vagy épp a sajátjuknak, amikor rádöbbennek, mit tettek, amikor X-et rajzoltak egy bizonyos kockába. Nem szoktam fennkölt nézeteket hangoztatni, de én hiszek az egységben. Belátom, hogy az EU nem tökéletes, de hiszek abban, hogy a problémákat együtt kell megoldani, és az elválás csak legvégső esetben megoldás. És megijeszt a gyűlöletkeltés és az emberek egymásnak ugrasztása.

De ismertek, viszonylag gyorsan gyógyulok. Nagyon hamar előszedtem a génjeim közül a forradalmár ősöktől származóakat, kihúztam magam, és megfogadtam, hogy nem hagyom magam elkedvetleníteni. Ha útlevél kell, ám legyen. Ha vízum kell, legyen, elintézem. És ha valaki utálni akar azért, aki vagyok, hát legyen az ő problémája. Tegnap egyébként is szembejött valami, ami végképp megnyugtatott:

"A mi polgárságunk azonban a mennyben van." (Fil3:20) A mi állampolgárságunk, mondja az angol fordítás. A Földön meg majdcsak elleszünk valahogy, állampolgárságok, uniók ide vagy oda. Ez persze sovány vigasz annak, aki nem hisz benne, de nekem tegnap a világot jelentette.

Mr. Rochester

A lelkeknek a találkozása sokkal megrendítőbb és megmagyarázhatatlanabb, semhogy beszélni lehetne róla. Ezért döntöttem úgy, hogy segítségül hívom barátnőmet, Charlotte Brontë-t. Vagy Jane Eyre-t, ahogy tetszik. (na jó, kicsit azért is, mert olyan sok idézetet találtam, ami szépen beleillik a történetbe). A dőltbetűs részek mind tőle/tőlük származnak.

Huh. Rég írtam már ennyire kitárulkozósat.

Ja, és ismét elnézést kell kérnem azoktól, akik innen értesülnek a fejleményekről, nem személyesen tőlem.

Megrögzött álmodozó vagyok, mióta csak az eszemet tudom. Liliputot és Brobdingnagot viszont valódi országoknak képzeltem, és nem kételkedtem benne, hogy majd egy szép napon hosszú útra indulok, és tulajdon szememmel fogom látni az apró mezőket, házakat, fákat, a pici emberkéket, Liliput kicsi teheneit, birkáit, madarait – akárcsak az óriások birodalmának erdőmagasságú gabonaföldjeit, hatalmas szelindekjeit, macskaszörnyetegeit, toronymagasra nőtt férfiait és asszonyait. Nem akartam ilyen messziről indulni, de megtetszett az idézet, és rájöttem, hogy ez is alaposan belejátszik abba, hogy ott vagyok, ahol vagyok - eleve ez az álmodozó kalandvágy az egyik oka annak, hogy újra meg újra belevágok olyasmibe, ami elsőre őrültségnek tűnik, kiköltözöm Angliába, például. Vagy Jane Eyre-ré változom, és hagyom, hogy Mr. Rochester elcsavarja a fejem.

De hogy a lényegre térjek, az egész ügy (vagy legalábbis a látható és mesélhető része) akkor kezdődött, amikor majd' három hete, egy pénteki napon levágattam a hajam. Akkor kaptam az első virágot, "remélem, nem veszed rossz néven, de annyira szép vagy ezzel a hajjal" címen. Zavarba jöttem egy pillanatra, de akkor még nem is igazán vettem komolyan. Csakhogy onnantól kezdve minden nap kaptam virágot, egy teljes héten keresztül, és egyre inkább zavarba jöttem, és egyre inkább megijedtem. Egyetlen nő sem lehet büszke rá, ha feljebbvalója udvarol neki, mert hiszen úgysem veszi feleségül. Őrült minden asszony, aki titkolt szerelmet táplál keblében, mert az ilyen titkolt, viszonzatlan szerelem fölemészti az életet. Ha pedig viszonzásra talál, akkor lidércfényszerűen olyan mocsaras vadonba csalogat, amelyből nincs többé menekvés.

Csak gyermekek tudnak ennyire félni.
Rettegtem attól a pillanattól, amikor majd ki kell mondanom, hogy nem, nekem ez nem fog menni. Már csak azért is, mert tudtam, milyen törékeny tud lenni Mr. Rochester, és semmi kedvem nem volt fájdalmat okozni neki.

A pénteki virág fölött sírva fakadtam, magam sem tudtam, miért. Írtam egy hosszú-hosszú levelet, amit eszem ágában sem volt odaadni, és amiben hosszasan megindokoltam, miért fogok nemet mondani, és miért nem tettem meg eddig. A sírással már végeztem, mire megint egy helyiségbe kerültünk, de akkortól fogva nem voltam biztos semmiben. Mialatt feltörte a pecsétet, és elolvasta a levelet, én tovább ittam a kávémat (éppen reggelinél ültünk). A kávé forró volt, és ennek tulajdonítottam, hogy a vér hirtelen az arcomba tódult. Hogy a kezem mitől remeg, és hogy miért ömlött ki a kávé fele a csészealjra, azon nem óhajtottam gondolkozni. (Ebben mondjuk van egy kis ferdítés, főztem ugyanis, nem kávét ittam).

A hétvége azzal telt, hogy kerülgettük egymást, mindketten azzal az elhatározással, hogy mostmártényleg tiszta vizet öntünk a pohárba, lesz, ami lesz, aztán ebből nem lett semmi. Folyton őt figyeltem, azon rágódtam, miért bizonytalanodtam el, miért nem vagyok már biztos abban, hogy nemet akarok mondani. Ebben az öblös, vörös fotelben Mr. Rochester valahogy másképpen festett; nem látszott olyan komolynak és rosszkedvűnek, mint máskor. Ajkán mosoly játszadozott, szeme csillogott, nem tudom, mitől; valószínűleg a bortól. Mindenesetre ebéd utáni jó hangulatban volt; közlékenyebb és derűsebb, mint rendesen, nem olyan mord és fagyos, amilyen reggelenként szokott lenni. Gránitba vésett vonásai még így is kemények voltak, ahogy fejét a dagadó selyemvánkoson nyugtatta, de nagy, sötét szemének tekintete – mert nagy, sötét szeme volt – mintha kissé ellágyult volna. De miközben azon csodálkoztam, mekkorát változott, mióta ismerem, nem tudtam arra gondolni, hogy hányszor voltam rá iszonyú dühös, és hányszor éreztem úgy, a legrosszabb napjainkon, hogy jóformán észre sem veszi, hogy létezem.

Hétfőn reggel 6-ra ment dolgozni, de indulás előtt még írt nekem egy levelet, amin megint sírtam kicsit, viszont ez a sírás már közel sem volt olyan kétségbeesett, mint a pénteki. Megint írtam egy levelet, amíg a gyerekek hajósat játszottak a játszótéri mászókán, de ez rövidebb lett, vidámabb... és arról szólt, hogy hiába vagyok halálra rémülve a gondolattól, hogy beleestem egy kétgyerekes özvegybe, aki ráadásul a főnököm, hogy emiatt alighanem külföldön ragadok, minden előzetes tervem ellenére, hogy mit szólnak majd a gyerekek és a családom és a barátaim és főleg azok, akik mindkettőnket ismernek, nem fogok nemet mondani.

Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.
A világ ítéletével pedig nem törődöm. Az emberek véleménye nem érdekel.

Erre azért nem voltam elkészülve, hogy így fogok reszketni ha viszontlátom, hogy a hangom is elfullad, és jóformán mozdulni sem tudok.

- Elnézést a reggeliért...
Megöleltem,
- Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem az egész heti jégkirálynőzésért...
Szünet. Mint kiderült, elsőre azt hitte, épp kikosarazom.
- Pénteken írtam neked egy hatoldalas levelet.
- Akkor te is érezted?
Bólintottam, és erre most ő ölelt meg engem. És ezzel el is dőlt.

– Érez valamit irántam, Jane?
Nem mertem felelni. Még a szívem dobogása is elállt.
– Mert nekem néha az a furcsa érzésem támad – különösen ha így együtt ülünk, mint most –, az a furcsa érzésem támad, hogy a bal oldali bordáim alól egy darab zsineg indul ki, és az szorosan és kioldozhatatlanul össze van kötözve egy másik zsinegdarabbal, amely meg a maga bordájához nőtt. De ha a zúgó csatorna és nehány száz mérföldnyi szárazföld lesz kettőnk között, attól félek, ez az összekötő zsineg vagy zsinór még elszakad, és ha erre gondolok, ideges nyugtalanság fog el, hogy akkor pedig én belül vérezni fogok.

Még mindig meg vagyok ijedve egy kicsit, de ugyanakkor meglepően természetesnek tűnik, hogy együtt vagyunk, jó úgy hazajönni, hogy tudom, hogy vár rám, jó hazavárni, jó látni, hogy újabban a szeme is mosolyog, és jó tudni, hogy ha ez működik, nem maradok le a gyerekek életének hátralevő részéről. Igen, igaz, még sok mindent el kell dönteni és el kell intézni, de bízom benne, hogy szép lassan minden kialakul.

(Segítek, most lehet sokkot kapni, többekkel megesett. Mások meg mosolyogtak, mondván, számítottak már erre, ami azt támasztja alá, hogy megint én voltam az, aki nem vette észre, ami ott volt az orra előtt. Most pedig megyek, és felveszem a Jane Eyre nevet.)

Az szakításrul

Nem akarok erről nagyon sokat írni, viszont mindenki - na jó, nem mindenki, de a többség - olyan meglepetten és pánikközeli állapotban fogadta a hírt, hogy pár szót mégiscsak szánok rá. Na meg elég komoly változás az életemben, úgyhogy, ha már így írogtok magamról, illik erről is.

Szóval. Ne képzeljetek drámai jeleneteket, harmadik-negyedik-sokadik embereket, hatalmas veszekedéseket. Képzeljetek el helyette két embert, akik hosszú időt töltöttek külön, akiket más élmények, más benyomások, más hatások értek, akik emiatt más irányban kezdtek el fejlődni. Eleinte olyanok voltak, mint a borsó meg a héja, aztán sokasodni kezdtek a repedések, és végül rájöttek, hogy már akkor sem biztos, hogy képesek lennének hosszú távon békében együtt élni, ha most azonnal ismét közel kerülnének egymáshoz - földrajzi értelemben legalábbis.

Nem volt könnyű döntés, hosszú vívódás előzte meg, és nem mondom, hogy egy pillanatig sem viselt meg, öt év az öt év, ráadásképp rá kellett jönnöm, hogy egy szakítás után nem a miatt bánkódunk, ami volt, hanem a miatt, ami lehetett volna. De nem bánom, hogy így döntöttünk, most már valójában inkább afféle megkönnyebbülést érzek. Ez borzasztó csúnyán hangzik, de ne úgy értsétek, semmi bajom Lujóval, beszélünk is azóta is néha, viszont be kellett látnunk, hogy csak lekötjük egymást, miközben már sokkal kevesebb közünk van egymáshoz, mint volt. Nehéz ezt úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön gonosznak, nem is nagyon sikerült, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy mindkettőnknek jobb lesz így.

Sokáig húzott könnyfátyolos bejegyzés

Nem, nem történt tragédia, csak mostanában úgy alakult, hogy amikor vége lett egy hétnek, és megkönnyebbülten felsóhajtottam, kiderült, hogy a következő még nehezebb lesz. Miután hazajött a kórházból, a Kis Herceg elkapott egy hányással-hasmenéssel járó vírust, és ismét nem könnyítette meg az életünket, ráadásul először 4, aztán 6 óránként még egy hétig adni kellett neki az inhalálót - próbáljatok meg inhalálózni egy kétévessel hajnali kettőkor (egyébként, mint kiderült, alighanem én is akkor alszom a legmélyebben). Aztán én töltöttem egy éjszakát hányással, plusz olyan gyenge voltam, hogy alig bírtam felemelni egy pohár vizet (amúgy minek is, egy óra múlva úgyis kihánytam), és amikor felmentem inhalálózni, le kellett feküdnöm egy kicsit, mert majdnem elájultam, mire felértem a lépcsőn. Aztán az Apuka kapta el. Szóval szépek voltunk, egyedül a Kisasszony bírt mindent keményen.

A vele való kapcsolatom egyébként továbbra is érdekes, bár teljesen érthető. Vannak napok, amikor jobban hiányolja az anyukáját, olyankor igazi kis boszorkány, és több időt töltök a hiszti ignorálásával, mint bármi mással. Máskor meg annyira jóban vagyunk, hogy rárajzolt az oviban a családi képre, és már jóéjtpuszit is adhatok. Vagyis azt hiszem, alapvetően jól állunk, csak ugye nem lehetek az anyukája, ha belegebedek, akkor se.

Azt már a legtöbben tudják, hogy karácsonyra nem tudok hazamenni. Az Apuka lefoglalta volna szabinak a hétfőt meg a pénteket, hogy mehessek, a munkatársa is cserélt volna vele, a főnök vétózta meg, mert annak a bizonyos munkatársnak terhes a barátnője, és "meg kell adni neki a lehetőséget, hogy off legyen". Miközben ő is belement, de mindegy, a lényeg, hogy idén maradok.

Ma viszont inkább örömkönnyfátyolos vagyok, annyi szépet kaptam (és akkor még a postcrossingos szépségeimről nem is esett szó). Először reggel érkezett meglepetés a Pervinka fedőnevű molytól - békás (!) képeslap és egy Durrell-könyv, amin egész biztos, hogy másodjára is hangosan fogok nevetni, ahogy elsőre tettem.

Aztán megérkezett a Tündérkeresztanya és a Kéktündér (ő mondta a templomban, hogy Isten küldött). A templomi közösségen belül vannak kisebb csoportok, akik rendszeresen összejárnak, és az a csoport, aminek ők tagjai, összeszedett nekünk egy csomó ajándékot karácsonyra. A gyerekeknek is, Apukának is, nekem is, és csupa-csupa jó dolgot az esőkabáttól a hagyományos karácsonyi tortáig. Amikor minden előkerült, így festett a kupac (a laptop persze a régi, meg Bogyó Alfréd őjegesmedvesége is :P):

 Ebből a sok mindenből nekem személyesen egy guszta torta és egy még gusztább, féltéglányi sütős könyv jutott, benne kedves üzenettel. Nem, nem sütis, sütős, van benne a kenyértől a habcsókig minden, és gyönyörűszép is, és máris beleszerettem.

Ha már karácsony, elmesélem azt is, hogy múlt héten sütöttünk a Kisasszonnyal mézeskalácsot. Még nem akar puhulni, de keksznek biztos jó lesz :P Ő díszítette, a Kis Herceg meg felszedte, ami leesett, úgyhogy mindenki kivette a részét a munkából.

Most nem morgok, becsszó

Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra… (…)
Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem. (…)
Sok-sok türelem kell hozzá. (…)
Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet…

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg