Vegyes felvágott

Ezer éve készülök írni megint, mert megint történt ez-az, de vagy kevésnek tűntek egy bejegyzéshez, vagy már a tanulásra koncentráltam... nos, ma elég jól haladtam az OKJ-s tételekkel, úgyhogy úgy döntöttem, írok egyet.

Szóval, a legkorábbi, amiről nem írtam, az Alpha kurzus. A lényege, hogy megvacsorázunk együtt, aztán van egy előadás, aztán beszélgetünk arról, amit hallgattunk, keresztényes-vallásmegértős témában. Amikor meghívtak, nem voltam teljesen biztos benne, hogy akarom, de ismervén azokat, akikről tudtam, hogy ott lesznek, végül úgy döntöttem, egy kipróbálást megér, és meg is ért. Kezdhetném ott, hogy Stella elképesztően jól főz, de akkor úgy tűnne, mintha csak azért járnék oda :D Szóval, ahogy más templomi alkalmakkor, itt sem erőltetik, hogy egyik pillanatról a másikra ugyanazt gondoljam és higgyem, mint ők, sőt, az egésznek az a lényege, hogy együtt gondolkozzunk, mindenki elmondja a véleményét, megértsük, amit nem értünk, ilyesmi. A vacsi alatt egyébként újabban a "fiatal anyukák" című asztalhoz ültetnek, szerintem mi vagyunk a leghangosabb asztal, annyit vihogunk :) A kép még az első, bevezető alkalmon készült, azóta nincsenek újabbak, rajta van a Tündér házaspár és a Kéktündér is :)

Aztáán volt egy francia piac és egy vintage és kézműves vásár. Amúgy is érdekeltek, de egyedül nem feltétlenül volt kedvem... hát, a Kéktündér ezt is megoldotta, mire bármit szóltam volna bárkinek, hívott, hogy menjek vele, kaptam is az alkalmon. Végül még Ruth is csatlakozott. Megittunk egy kávét a Bath Grounds egyik padján, a napsütésben ücsörögve (le is pirult az a kicsi, ami kilátszott belőlem), aztán a vintage vásárral indítottunk, mert Ruth nem ért rá egész délután, és őt az érdekelte inkább. Leginkább külön-külön gyönyörködtünk, nézelődtünk, vásárolgattunk, néha futottunk össze egy-egy standnál, hogy megbeszéljük, mennyire élvezzük az egészet. Végül egy halom gombbal jöttem haza, egy részét már tudom, mire fogom használni, a másik feléről csak sejtéseim vannak, de aaannyira tetszettek, hogy nem tudtam otthagyni őket. Rajtuk kívül velem jött egy 2,5 mm-es horgolótű, mert akkora még nem volt, pedig kell, és ott sokkal olcsóbb volt, mint a boltban.

A francia vásár viszont minden volt, csak francia nem, kivéve egy lekváros-mustáros és egy sajtos standot. Utóbbinál kiválasztottam egy finomságot, amit a francia emberke úgy jellemzett, hogy "olyan, mint a camambert, csak erősebb az íze" - mint később kiderült, tényleg. Nyamm.

Szerzemények

A nagy franciátlanságban végül olasz kaját ebédeltem - a nevét csúnyamód elfelejtettem, olasz burgerként hirdették, és grillezett vaddisznó húspogácsa, sült hagyma, ecetes csípős paprika és sajt volt benne. Ez is nyamm, bár tény, hogy valami franciára vágytam, ha már francia piac.

Villámfotó menet közben

Aztáán elkezdtem tanulni, meg ilyesmi, mert nagyon közeledni kezdett az OKJ vizsga. Az első múlt hét szerdán volt, és jó sokat utaztam miatta, alaposan (vagyis még alaposabban) megismertem a lutoni repteret, odafelé úton például rájöttem, hogy soha többé nem fogok a Yam Yamban enni, mert a pirított tésztát inkább szétfőttnek, a tikka masalát meg magához képest is túlfűszerezett, gyomorbántó csirkemellkockáknak kellene nevezni. A gyomrom helyrerázására vaníliafagyit kerestem, hiába, úgyhogy vaníliás joghurt lett a vége. Túléltem.

Kedd este Lujóéknál aludtam, szerda reggel vizsga. Borzasztóan könnyű volt, a kétórás írásbelit szűk egy óra, a számítógépeset úgy negyed óra után adtam be. Pontos eredmény csak a legvégén lesz, annyit tudunk, hogy mindenki átment.

Utána hazavonatoztam, csütörtök reggel még elmentem az orvoshoz aláíratni a kiskönyvemet, aztán már jöttem is visszafelé. Á, nem voltam zombi, nem, dehogy. Viszont végre tiszta volt az ég a tenger fölött, először, mióta elkezdtem röpködni. (Sajnos csak béna telefonos képeim vannak, fényképező nem volt nálam)

Itt hagyjuk el Hollandiát...

...és itt érkezünk meg Anglia fölé.

Késtünk nagyjából fél órát, de még így is rengeteg időm volt a buszig, úgyhogy kipróbáltam a másik éttermet, a The Food Village-et. Klasszikus fish and chipset kértem, és ez sokkal jobb volt, mint a csirkés-tésztás rettenet, még ha fedezte is az egész heti zsírszükségletemet. És nézzétek azt a papírt! :D

Ezzel az elmés kis szerkezettel jelezték, amikor elkészült a rendelésem

Sörbundás halacska (simán elfelejtettem, miféle), sült krumpli, tartármártás, és nagy-nagy örömömre citrom is

Daily Haddock... For cod's sake... :D

Mára legyen elég ennyi, valamelyik nap pedig majd lelkendezem a tegnapi hangversenyről is. (Igen, tudom, hogy le vagyok maradva, mint a borravaló)

Tavaszolás zsebibabák nélkül - tanulságos mese világutazóknak

Ma egy hete, hogy visszajöttem otthoni kiruccanásomról, de már hosszabbnak tűnik - nem azért, mert annyira nehéz hét volt, egyáltalán nem, csak furcsán működik az időérzékem, sebaj. A lényeg, hogy tavaszolásom története következik, na meg a visszatérésé. És a tanulságok, amiket levontam, mert épp úgy, mint (úristen, már) majdnem két éve Korfun, itt is folyamatosan rádöbbenek dolgokra magammal kapcsolatban.

A Tündérkeresztanya vitt ki az East Midlands reptérre, ami sajnos most sem azt jelentette, hogy onnan repültem, hanem hogy onnan indult a busz, ami elvitt Lutonig. 11:25-re kellett volna megérkeznünk, 36-kor mondta be a sofőr, hogy baleset volt, dugó van az autópályán, kerül egyet, de azt nem tudja megjósolni, mikor érünk oda. Ekkor pár percre felment az adrenalinszintem, de azért reménykedtem - rengeteg időm volt a busz és a repülő között, minden hercehurcával együtt is. Egész élvezetes utazás következett mellékutakon, bájos angol házak között. Alig múlt el dél, amikor a sofőr diadalmas kacajjal közölte, hogy vele ugyan nem szúr ki holmi dugó, 5 perc múlva megérkezünk, készülődjünk, további jó utat. Állítása szerint legalább 20 perccel többet késtünk volna, ha ott ragadunk az autópályán.

Még a buszút elején jött az első ráébredés, ami megvilágosodásnak azért nem nevezhető, mert már régen ott derengett az agyamban. Kicsit izgulva indultam neki ennek az útnak, elvégre azelőtt soha nem repültem egyedül, mégis, amikor felszálltam a buszra, lepakoltam, elhelyezkedtem (örömködtem, hogy nem ül mellettem senki), elővettem a könyvemet, bedugtam a fülhallgatómat, olvasgattam, nézelődtem, élveztem az utazást... vagyis semmivel sem idegeskedtem jobban, mintha ezredszer vonatoztam volna Szolnokra. Olyan nomád vagyok, hogy holmi egész napos utazgatással már nem lehet különösebben megviselni az idegeimet.

Lutonban ettem valamit, ittam egy kávét, és beszéltem pár szót egy magyar lánnyal, aki a kokárda helyett/gyanánt viselt csipkevirágomat és a magyar nyelvű Kundera-könyvet látva igen ügyesen kikövetkeztette, hogy atyafi vagyok. Ez az a virág egyébként, megmutatom, mert miért ne:

(a színei ennél azért sokkal szebbek)

A repülőből most még láttam is valamit, bár főleg Angliát, mert a kontinens fölött megint felhős volt az ég... ami végül is nem csúnya, ha felülről nézi az ember.

Ferihegyen már várt Lujó, a nyakába is ugrottam bőröndöstől. Mentünk a Kökire, ahol jól pofánvágott a konstans vizeletszag (jaj, de szépen mondom), valamit az, hogy se a kéregetők, se a BKV-ellenőrök, se a gyrososok nem ismerik a "kérem" és a "köszönöm" szavakat. Mindettől alaposan elszoktam az Ashbyben töltött 5 hónap alatt - itt a boltosok akkor is egy thank you-val búcsúznak, ha nem vettél semmit, csak épp körülnéztél kicsit.

Fél 12 volt, mire Orosházára értünk, ami testvérek között is 14 órányi utazást jelent. Apa kijött elénk, hazavitt, aludtunk egy nagyot, aztán kezdődött az egyhetes találkozás-kavalkád.

Vasárnap: utókarácsony, utószülinap, nekemörülés nálunk. (Elég rosszak lettek a képek, úgyhogy csak egy párat. Nem én csináltam őket egyébként, becsszó :))

Hétfő: Mamiéknál - öthavi pletyipótlás, utókarácsonyi töltött káposzta és szemike, valamint a tavalyi pálinka, amit én már pont nem kóstolhattam meg októberben :)

Kedd: Ebéd Lujóval a Diófában, aztán Apáéknál iskolás öcskösre való rácsodálkozás, rámcsodálkozás, túlélőcsomag Mamától, ha Angilában éhínség tombolna ;)

Szerda: na, ezen durciztam egy sort, egyrészt, mert Lujónak próbaidős lévén vissza kellett mennie dolgozni; másrészt mert nekem is fel kellett mennem Pestre, hogy elintézzem a jelentkezésemet a szakácsvizsgára. Merthogy azt csak személyesen lehet. Üdv a XXI. században. Visszafelé viszont kellemes meglepetésként összefutottam az Örsön az orosházi gyerekkönyvtárosokkal, akik egy továbbképzésről hazafelé tartva épp ugyanarra a metróra szálltak fel, amelyikre én. Így aztán hazafelé sem kellett egyedül utaznom.

Csütörtök: tüdőszűrő, mert az is kell a vizsgához, ugye, aztán Anya, Kiscsillag, Mano, filmnézés, pletyiparti, csokievés :) És el ne felejtsem, hogy Manóval elmentünk a Semprébe, ami nekem épp olyan új volt, mint Papi pálinkája. Kellemes kis hely, a kinézete kifejezetten tetszik, a kávé finom volt, és ha igaz a hír, hogy még bővül a kínálat, tulajdonképpen nincs is ellene kifogásom.

Péntek: még több Anya, még több Kiscsillag, ebéd a Mandulában - ott se voltam már ezer éve, nem is így hívták még szerintem. Jól néz ki, csak kicsit sötét... az ebéd viszont nagyon is jó volt. Azt azért nem bántam volna, ha van időm letenni az evőeszközt, mielőtt elveszik előlem a tányért. Utána még benyomtunk egy kávét az Amaeusban, ott készült a kép.

Délután a könyvelhagyó hétvégéhez kapcsolódóan nyilván mi is hagytunk el könyvet, idén a főtéren. Előtte viszont olvastunk 10 percig hangosan, ami kívülről is legalább olyan érdekesen festhetett, mint belülről. A képek nem sajátok. Az utolsót az OrosCaféról, a többit a Viharsarki Hírekről loptam. Az, hogy a körtefánál veszítettem el a könyvemet, annyira tetszett a fotósoknak, hogy többször is meg kellett ismételnem - igen, a végén is rettentő spontán volt még a dolog, de hát ilyen ez a média.

Szombat reggel irány vissza - újabb tanulságok. Eljönni és elbúcsúzni rossz volt, visszajönni és viszontlátni nem. Jó volt újra látni a Kéktündért (ő hozott el East Midlandsről) és a "családomat" is, kifejezetten simogatta a szívemet, hogy örültek nekem a zsebibabák. Még az itteni rutinba való visszarázódás sem volt különösebben nehéz.
Jó volt próbára menni is. Adrian örült az OFZÉ-s DVD-nek, először azt hitte, kölcsön van, aztán ki akarta fizetni, de végül mégiscsak felfogta, hogy ajándékról van szó. Alan és a szaxis Edward egy percre sem hagytak unatkozni (a többiek sem, de ők különösen :)), és arra is fény derült, hogy nincs okom szégyenkezni a miatt, hogy a felét se értem annak, amit Alan mond - skót ugyanis az istenadta. Kiderült továbbá, hogy a zenész mindenhol ugyanolyan, Edward felvetette a szünet végén, hogy igyunk meg valahol valamit valamelyik hétvégén, amikor ráérek.

Szóval, második tanulság: igen, hiányoznak az otthoniak, hiányzik a holmim többi (nagyobbik) része, hiányoznak az ismerős dolgok (mármint az itteninél még sokkal ismerősebbek), és igen, van, hogy elfog a honvágy, ha nehéz napom van, vagy ha olyasmi történik, ami szeretett otthoni dolgokra emlékeztet. De megszerettem az ittenieket, megszerettem Ashbyt, és ahogy a koliban és Korfun is képes voltam rá, megszoktam, hogy ennyi és nem több cuccom van, és ha többet akarok, hát felemelem a fenekem és megveszem. A tanulság tanulsága pedig ugyanaz, mint az első: nomád vagyok. Annyira, hogy igazolványt és utazási kedvezményeket érdemelnék. Kellő belerázódás után bármit meg tudok szokni, és mindenhol megtalálom a helyem, legyen az Kardoskút, Szolnok, Korfu vagy épp Anglia...

Első benyomások: Ételek

A cím picit félrevezető lehet, nem az angol konyha rejtelmeiről lesz ugyanis szó. Mivel ez egy magyar család, többé-kevésbé magyarul eszünk, különösen most, a Mama távozása utáni kajahalmokon élve. Tapasztaltam viszont egy-két érdekes dolgot, amiről érdemes írni.

Első meglepetés: szendvics a Lutonon, a Marks & Spencer Simply Foodból. Alapjáraton nem bízom az előre csomagolt szendvicsekben, szottyadtak szoktak lenni, és alig van bennük valami, hogy a száraz zsemléről/kifliről ne is beszéljek. Ott viszont nagyon éhesek voltunk, és még sok volt hátra a hazaútból, és ezek nem is néztek ki olyan borzasztóan. Én egy három minizsemléből álló csomagot választottam, teljes kiőrlésű, magos zsemléket különböző töltelékkel. Az elsőben, amit megettem, füstölt szardíniát, majonézes tojássalátát és friss spenótlevelet találtam, a másodikban paradicsomot, mozzarellát és friss bazsalikomot, a harmadikban csirkemellet fűszeres szötyiben, emlékeim szerint szintén spenóttal. És mindez nem csak jól hangzik, jó is volt! Szinte sajnálom, hogy nem tettem el a karton alátétet, amin felsorolták az összetevőket (olyan részletesen, hogy olyat még nem láttam).

Második meglepetés: pékáru. Korfun fagyasztott félkészből sütött kenyereket, bagetteket és zsemléket ettünk, és máshol (mármint Lengyelországban és Svájcban) sem voltam elájulva a kenyerektől. Itt viszont...! Amit mi itthon eszünk, a Birds' nevű pékségból származik, és mind isteni finom, a teljes kiőrlésű kifli/zsemle, a sajtos zsemle, a sokmagvas kenyér és a mazsolás kalácsszerűség is. A kenyér kivételével egyébként nem darabonként, hanem négyesével-ötösével, előre zacskózva árulják őket.

A harmadik, ami talán még a jó szendvicsnél is nagyobb: a Tesco-termékek. Tegye fel a kezét, akinek (kevés kivétellel, mint mondjuk a ropi) nem silány utánzatok jutnak eszébe! Nos, itt finomak. A gyümölcslében van rost, a lekvárban gyümölcs, a vaj tényleg vaj... számomra már-már felfoghatatlan a különbség.

És végül a negyedik, ami azért meglepetés, mert eddig majd' mindenki az ellenkezőjét állította: van tejföl és van túró is, bár utóbbiból csak valami sózott változat, és nyilván egyik sem teljesen ugyanolyan, mint az otthoni.

Ami már nem ért meglepetésként, mert nem is gondolkodtam rajta, de azóta megtudtam az Apukától: nem lehet jódozott sót kapni, az ecet pedig ehetetlen.

Ennyit az evésről és ennyit az első benyomásokról is, most már rendes helyzetjelentések következnek :)