Hiánypótlás, második rész: na de mi van a zenekarral?

A zenekar, köszöni, jól van. Miután túlestem a meghallgatáson és befizettem az első tagdíjat, teljes jogú taggá váltam, és a szokásos lelkesedéssel vetettem bele magam mindenbe, amibe csak lehetett.

Az első ilyen dolog (a próbákon kívül persze) egy úgynevezett "Play Day" volt, amit úgy fordíthatnék, hogy "próbáljunk egész nap nehéz darabokat, amiket valószínűleg úgysem játszunk majd, mostanában szinte biztos, csak a play dayen, a móka kedvéért". Ibstockban, a The Palace nevű, kultúrközponttá alakított moziban tartottuk, és sokkal jobb móka volt, mint amilyennek így első hallásra tűnhet, főleg a nemzenészeknek.

A fő "műsorszámot", a Symphonic Dances from West Side Storyt előre megkaptuk bescannelve, hogy nézzünk bele egy kicsit, majdnem küldtem is Adriannek egy nagyon egyszerű, minden felesleges sallangot nélkülöző válaszlevelet:

"No."

Végül persze nem küldtem el, hanem megnézegettem a mindössze hét oldalas darabot, pánikba estem, majd megnyugtattam magam, hogy úgysincs tétje a dolognak, és legalább nem 1. kürtöt játszom.

A darab:

Végül sokkal jobben sült el, mint amire számítottunk, bár pár kürtöskommentárt muszáj megosztanom:

„Nem tudok kijátszani egy giszt! Még egy E-t se!” (Nikki, aki mostanában nem ér rá a zenekarral foglalkozni, de most eljött, és vissza is kapta a szólamát - az 1. kürtöt)
„Azt se tudom, hogy fogjuk azt a hangot!” (Matt)
„Ez az ember tutira nem játszott még kürtön. Nem is látott még olyat.” (ebben állapodtunk meg Nikkivel)

Amikor ezt meguntuk, kaptunk még két kottát, ebből egyet (a Harry Pottert) mi szavaztunk meg. Ezek már jóval játszhatóbbnak és élvezhetőbbnek bizonyultak.

Úgy reggel 10-től délután fél 5-ig tartott az egész, még másnap is fájt a teljes arcberendezésem, de cseppet sem bántam, hogy elmentem, jó móka volt. Amihez a tét nélküli zenélésen kívül persze hozzájárult a társaság is, aminek egyre inkább részének érzem magam, szép lassan kinövögetve az "új lány" titulust. Persze még mindig nagyon érdekes vagyok, ott például Trianonról tartottam kiselőadást, de ettől nem érzem magam csodabogárnak vagy kívülállónak, sőt, jól esik, hogy érdeklődnek, mert érdeklődő módon teszik, nem leereszkedően vagy kirekesztően vagy ilyesmi. Páran már jártak is Magyarországon egyébként, a tubás David például Budapesten nászutazott, alighanem a szép és kevésbé életveszélyes részén.

Múlt szombaton visszatértünk ugyanoda, csak ezúttal hangversenyezni, és ezúttal nem Ed fuvarozott, hanem odafelé Adrian, visszafelé meg a sok mindenben Sheldon Cooperre hajazó David az űrhajóra hajazó autójában. A műsor gyakorlatilag ugyanaz volt, mint az előzőn, csak a Parasztbecsület Intermezzóját cseréltük le valami sokkal hosszabbra és sokkal nehezebbre, aminek már a gondolatától is hidegrázás jött Alanre:

(A minőség minősíthetetlen, de ezt az egyet találtam)

Adrian e-mailje szerint nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk az Ibstockiaktól, mi viszont rettenetesen kínlódtunk, olyannyira, hogy szünetben David felvetette: inkább adjuk vissza a pénz felét, és menjünk haza. Nagyon meleg volt, nagyon nem volt levegő, és a Palace színpada nagyon szűk egy ekkora zenekarnak, ami torzított ülésrendet eredményezett, az meg azt, hogy hátul nagyjából semmit sem hallottunk a fákból... mindez meg is tette a hatását, volt pár "izgalmas" pillanat. Azért valahogy végigküzdöttük, de aligha ez lesz a kedvenc koncertélményünk mostanában.

Van egy új tagunk is, Elmernek hívják, és még várja, hogy új ruhát kapjon, íme, ő az:

Jó, na, nevezhetjük kabalának is. De nagyon igyekszik, úgyhogy nevezzük inkább tagnak.

És végül a legfrissebb hírem, ami nem egészen zenekari, de kapcsolódik a zenekarhoz: ma reggeltől van saját kürtöm! Sokat gondolkoztam rajta, megvegyem-e a Rosettit, miután lejár a minimum bérlési idő, de végül úgy döntöttem, megveszem. Azt a lehetőséget, hogy otthagyom a zenekart, egyetlen másodpercig sem fontolgattam, ahhoz pedig, hogy maradhassak, kell hangszer. Lassacskán már pénzkidobás lenne bérelni, mert hat hónapnál többet semmiképp nem engednek el az árából, ennél drágábbat pedig nemigen engedhetek meg magamnak. És nem rossz kis kürt ez, azzal együtt sem, hogy nem egy Paxman, ráadásul gyerekekre tervezték (legalább kényelmesen elérem a billentyűket, ami nagyságrendekkel megkönnyíti a tekerős darabokat). Bonaparténak fogják hívni, mert kicsi, de menő akar lenni ;)

Puzzle

A Kéktündérnek van egy megfontolandó és roppant egyszerű elmélete Istennel kapcsolatban: Isten kezét akkor látni, amikor túl sok a véletlen ahhoz, hogy valóban véletlen legyen. Továbbra is örök kételkedő vagyok, de az, ahogy megint zenekarba kerültem, eszembe juttatta ezt az elméletet...

Zenekarról akkor volt legutóbb szó, amikor megismerkedtem Ruth-szal, és említettem Robot (nemnevet, nemnevet), aki talán be tud juttatni valahova. Nos, Robról azóta sem hallottam, megismerkedtem viszont Beth-szel, aki oboista az Ashby Concert Bandben. Hozzá is a Kéktündéren keresztül jutottam el, mégpedig úgy, hogy elmentünk a templomba (hova máshova) egy kifejezetten nőknek rendezett reggelis összejövetelre. Maga az összejövetel is jó volt, volt sok finom süti és gyümölcs, és életemben remélhetőleg utoljára elkövettem azt a hibát, hogy kávét kértem tea helyett (SOHA ne kérj kávét Angliában, ha teát is lehet, kivéve a jobb kávézókat). Volt éneklés, és beszélt egy nő arról, hogy hogyan lett keményfejű ateistából hívő keresztény (a történetben szerepelt rengeteg betegség, és többek között egy autóút, ami közben többször is megállt a szíve a rácsatolt műszer szerint, ő és a gyerekei mégis épen és egészségeden megérkeztek). És volt jó beszélgetés. Valószínűleg a mi asztalunk volt a legizgalmasabb, voltunk ketten magyarok, volt két angol (az egyik skót gyökerekkel), és Connie, aki máltai, spanyol zsidó családból. És életemben először azt is megtapasztaltam, milyen az, ha ketten ott, melletted, személyesen érted imádkoznak - felkavaró élmény, talán ez rá a legjobb kifejezés.

De vissza Beth-hez.

Következő hétfőn elmentem a zenekar próbájára, hogy Beth bemutasson nekik és főleg a karmesternek, Adriannek. Mint kiderült, kétségbeesetten vágynak kürtösökre (kettő volt nekik), és Adrian azt mondta, persze, jöhetek, amikor csak akarok, Beth-nek pedig kitüntetést ígértek a többiek, amiért szerzett egy kürtöst. Rögtön be is ültettek az egyetlen jelenlévő fajtámbeli, Matthew mellé, hogy nézzek, hallgassak, ismerkedjek, és nagyon szerettem, amit láttam. Már az érkezésemkor is elfogott az a jó érzés, hogy "ez olyan, mint otthon volt", de az, hogy még hasonló dolgokat is játszanak, és hogy mindenki kedves és aranyos és barátságos volt, még rátett egy lapáttal, alig vártam, hogy legyen hangszerem meg szabad hétfő estém, és mehessek.

És ez is döbbenetesen gyorsan összejött: a Kéktündér még azon a héten szombaton átvitt Derbyba, a Foulds nevű hangszer és mindenféle-zenés-cucc boltba, amit Ruth ajánlott a találkozásunkkor. Egy vadonatúj Rosettivel jöttem haza, és napokig már attól fülig ért a szám, hogy ránéztem. Egyelőre csak bérlem, de ha fél év múlva is szeretem, lehet, hogy megveszem - akkortól fogva jobban megéri, mint bérelni, úgyis csak félévi bérletet vonnak le az árából.

Még a boltban

Ha már Derbyban voltunk elmentünk egy kávézóba is, persze, naná! A Kéktündér életében ugyanis éppolyan előkelő helyet foglalnak el a kávézók, mint az enyében. A Jack Rabbit's a legjobb, ahol angliai létem során voltam. Helyesen (ahogy Emily Gilmore mondaná: rusztikusan) fest a szedett-vedett, régi bútorokkal és a krétával írt táblákkal, és erre rátesz a sok helyi finomság, amit árulnak: lekvárok, sajtok, zöldségek, minden, mi szem-szájnak ingere. Mi ugyan csak sütiztünk és üdítőztünk, de a többi asztalnál láttam komolyabb ebédeket is, és mind nagyon étvágygerjesztően festett. A személyzet összes tagja bűbájtündér, komolyan, mind kedvesek voltak, a pultos fiúval elcsevegtünk arról, hogy honnan jöttem, és a Kéktündérrel megegyeztek abban, hogy a többi európai nép sokkal nyitottabb és rugalmasabb, mint ők, angolok.

Mandulás, helyi jellemző süti és gyógynövényes-gyömbéres üdítő, ami a Kéktündér és a cuki pultos fiú szerint nagyon angol - megérte kipróbálni. A háttérben a Kéktündér cappuccinója, ásványvize és kabátja, ha már itt tartunk

De megint elkalandoztam, ez van, ha az ember lusta blogolni, és minden egyszerre akar leírni.

Nemigen reménykedtem benne, hogy még ebben a hónapban eljutok próbára, tizenkétórázós időszakban vagyunk, de úgy alakult, hogy ma mégis tudtam menni, és továbbra is imádom a dolgot. 2. kürtöt játszom, ami már önmagában is kaland, ezer éve nem játszottam másodikat, és van persze sok új darab, de nagyon sok ismerős is - köztük a Vilja-dal a Víg özvegyből! :) Két pasi közé szorultam, pontosabban egy pasi, Alan és egy tizenöt éves palánta, Matthew közé. A teaszünetben (igen, este 9 előtt nem sokkal még lazán belefér egy tea és egy keksz, ma süti is, mert Matthew-nak szülinapja van) nagyjából mindenkivel váltottam pár szót annak ellenére is, amilyen vagyok, mert ők nem olyanok, nagyon is barátkozósak és érdeklődőek, és egy percig sem éreztem azt, hogy én lennék az idegen, akitől három lépés távolságot kell tartani.

Filozófiával kezdtem, az lesz a vége is. Azt mondják, nem tudod, mid van, amíg el nem veszíted - én most arra jutottam, hogy nem tudod, mit veszítettél, amíg vissza nem kapod. Mindent meg lehet szokni, azt is, hogy nincs egy zenekar, amiben játszhatnál, akkor is, ha az egész életed egy zenekar körül forgott. De amikor megint van hol játszani... mint amikor a helyére kerül egy darab a kirakóban, és a képnek kezd értelme lenni.