Hiánypótlás, második rész: na de mi van a zenekarral?

A zenekar, köszöni, jól van. Miután túlestem a meghallgatáson és befizettem az első tagdíjat, teljes jogú taggá váltam, és a szokásos lelkesedéssel vetettem bele magam mindenbe, amibe csak lehetett.

Az első ilyen dolog (a próbákon kívül persze) egy úgynevezett "Play Day" volt, amit úgy fordíthatnék, hogy "próbáljunk egész nap nehéz darabokat, amiket valószínűleg úgysem játszunk majd, mostanában szinte biztos, csak a play dayen, a móka kedvéért". Ibstockban, a The Palace nevű, kultúrközponttá alakított moziban tartottuk, és sokkal jobb móka volt, mint amilyennek így első hallásra tűnhet, főleg a nemzenészeknek.

A fő "műsorszámot", a Symphonic Dances from West Side Storyt előre megkaptuk bescannelve, hogy nézzünk bele egy kicsit, majdnem küldtem is Adriannek egy nagyon egyszerű, minden felesleges sallangot nélkülöző válaszlevelet:

"No."

Végül persze nem küldtem el, hanem megnézegettem a mindössze hét oldalas darabot, pánikba estem, majd megnyugtattam magam, hogy úgysincs tétje a dolognak, és legalább nem 1. kürtöt játszom.

A darab:

Végül sokkal jobben sült el, mint amire számítottunk, bár pár kürtöskommentárt muszáj megosztanom:

„Nem tudok kijátszani egy giszt! Még egy E-t se!” (Nikki, aki mostanában nem ér rá a zenekarral foglalkozni, de most eljött, és vissza is kapta a szólamát - az 1. kürtöt)
„Azt se tudom, hogy fogjuk azt a hangot!” (Matt)
„Ez az ember tutira nem játszott még kürtön. Nem is látott még olyat.” (ebben állapodtunk meg Nikkivel)

Amikor ezt meguntuk, kaptunk még két kottát, ebből egyet (a Harry Pottert) mi szavaztunk meg. Ezek már jóval játszhatóbbnak és élvezhetőbbnek bizonyultak.

Úgy reggel 10-től délután fél 5-ig tartott az egész, még másnap is fájt a teljes arcberendezésem, de cseppet sem bántam, hogy elmentem, jó móka volt. Amihez a tét nélküli zenélésen kívül persze hozzájárult a társaság is, aminek egyre inkább részének érzem magam, szép lassan kinövögetve az "új lány" titulust. Persze még mindig nagyon érdekes vagyok, ott például Trianonról tartottam kiselőadást, de ettől nem érzem magam csodabogárnak vagy kívülállónak, sőt, jól esik, hogy érdeklődnek, mert érdeklődő módon teszik, nem leereszkedően vagy kirekesztően vagy ilyesmi. Páran már jártak is Magyarországon egyébként, a tubás David például Budapesten nászutazott, alighanem a szép és kevésbé életveszélyes részén.

Múlt szombaton visszatértünk ugyanoda, csak ezúttal hangversenyezni, és ezúttal nem Ed fuvarozott, hanem odafelé Adrian, visszafelé meg a sok mindenben Sheldon Cooperre hajazó David az űrhajóra hajazó autójában. A műsor gyakorlatilag ugyanaz volt, mint az előzőn, csak a Parasztbecsület Intermezzóját cseréltük le valami sokkal hosszabbra és sokkal nehezebbre, aminek már a gondolatától is hidegrázás jött Alanre:

(A minőség minősíthetetlen, de ezt az egyet találtam)

Adrian e-mailje szerint nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk az Ibstockiaktól, mi viszont rettenetesen kínlódtunk, olyannyira, hogy szünetben David felvetette: inkább adjuk vissza a pénz felét, és menjünk haza. Nagyon meleg volt, nagyon nem volt levegő, és a Palace színpada nagyon szűk egy ekkora zenekarnak, ami torzított ülésrendet eredményezett, az meg azt, hogy hátul nagyjából semmit sem hallottunk a fákból... mindez meg is tette a hatását, volt pár "izgalmas" pillanat. Azért valahogy végigküzdöttük, de aligha ez lesz a kedvenc koncertélményünk mostanában.

Van egy új tagunk is, Elmernek hívják, és még várja, hogy új ruhát kapjon, íme, ő az:

Jó, na, nevezhetjük kabalának is. De nagyon igyekszik, úgyhogy nevezzük inkább tagnak.

És végül a legfrissebb hírem, ami nem egészen zenekari, de kapcsolódik a zenekarhoz: ma reggeltől van saját kürtöm! Sokat gondolkoztam rajta, megvegyem-e a Rosettit, miután lejár a minimum bérlési idő, de végül úgy döntöttem, megveszem. Azt a lehetőséget, hogy otthagyom a zenekart, egyetlen másodpercig sem fontolgattam, ahhoz pedig, hogy maradhassak, kell hangszer. Lassacskán már pénzkidobás lenne bérelni, mert hat hónapnál többet semmiképp nem engednek el az árából, ennél drágábbat pedig nemigen engedhetek meg magamnak. És nem rossz kis kürt ez, azzal együtt sem, hogy nem egy Paxman, ráadásul gyerekekre tervezték (legalább kényelmesen elérem a billentyűket, ami nagyságrendekkel megkönnyíti a tekerős darabokat). Bonaparténak fogják hívni, mert kicsi, de menő akar lenni ;)