Az Olvasás 7 Hete - 7. hét: A kaotikus könyvmoly

Abban reménykedtem, hogy a hét végére megszáll az ihlet, ahogy rendesen szokott, de nem tette, úgyhogy ez egy szokatlanul rövid bejegyzés lesz, melyben bevallom, hogy nincsenek olvasási szokásaim. Legalábbis tér-idő, azaz időpont és helyszín szempontjából. Lazán elolvasok egy karácsonyi regényt tavasszal, és különösebb belső konfliktus nélkül elolvasok egy laza nyári limcsit a legszürkébb novemberi esőben. Nem zavar, ha nyüzsögnek körülöttem, úgy koncentrálok, mint a Szívek szállodája Rory Gilmore-ja, de attól sem kapok idegbajt, ha túl hullacsend van körülöttem, bár akkor azért kerítek valami zenét.

Olvasok tavasszal, nyáron, ősszel, télen, reggel, délelőtt, délben, este, éjszaka, hajnalban. Esőben, hóban, napsütésben, fagyban, kánikulában. Otthon, a suliban, mindenféle városokban, buszon, vonaton, villamoson, az utcán, az állomáson, a koleszban, a parkban, a strandon (ha nagy ritkán arra járok. Mindegy nekem, csak könyv legyen nálam - és az mindig van...

...És ezzel vége az Olvasás 7 Hetének. Köszönjük Andiamónak a szervezést, a vesződést, az idegbaj átvészelését, a kommenteket olvasva idegpróbáló feladat lehetett... Remélem, néha olvasni is élvezet volt a bejegyzéseket, nem csak megírni :)

Az Olvasás 7 Hete - 6. hét: A gyerekbarát könyvmoly

Klasszikus kontra kortárs, magyar kontra külföldi, regények kontra novellák - legalább annyira nehezemre esik összehasonlítani őket, mint a szépirodalmat a szórakoztatóval néhány héttel ezelőtt. Nem hiszem, hogy egyik jobb lenne, mint a másik, és úgy gondolom, csak az olvasó ízlése és látókörének szélessége szab határt annak, hogy melyik kategóriát választja - ha ugyan nem mindet.

Itt lép be a képbe az utolsó kérdés: az iskolai irodalomórák és az ifjúság. De még jóval az iskola előtt a szülők, akik természetesen szintén hatnak a gyerekeik ízlésvilágára és érdeklődésére. Annyian csépelték már ezt a témát (és nem csak most, az Olvasás 7 Hetén), hogy szinte szégyellem leírni, de úgy tűnik, muszáj, mert hiába koptatja a száját mindenki, alig változik valami, vagy ha változik, nem feltétlenül a könyvszeretet irányába. Úgyhogy leírom millimodjára: ha egy gyereknek olvasnak esti mesét, ha azt látja, hogy a szülei olvasnak, előbb-utóbb elkezdi utánozni őket, és ő maga is kipróbálja, és - jobb esetben - rá is kap. Sok-sok blogger írta az első héten, hogy a szülei olvasásszeretete miatt kezdett el maga is olvasni, úgyhogy nem hiszem, hogy ez csak üres hablaty lenne, ami igyekszik a szülőkre hárítani a felelősséget. Az sem újdonság, hogy a gyerekek egész pici korukban a legfogékonyabbak, még az előtt, hogy az iskolába kerülnének. Ha ilyenkor elhiszi, hogy olvasni jó dolog, szerintem mindenképp jobb kedvvel vág neki a betűk megismerésének.

És akkor jöhet az iskola és a kötelező olvasmányok réme. Félreértés ne essék, alapjáraton

nem vetem el a kötelező-rendszert, de amíg olyan könyveket olvastatnak a kisdiákokkal, amiket nem értenek vagy nem tudnak átérezni, addig aligha van értelme. Nem hiszem, hogy nincsenek olyan darabjai az értékes irodalomnak, ami nem fekszi meg egy gyerek gyomrát, amit nem tudna élvezettel olvasni, bevezetésként a későbbi, nehezebb olvasmányokhoz. Írni is, számolni is fokozatosan tanulunk meg, miért nem lehet ezt a fokozatosságot átvinni

a kötelező irodalomba is? Hogy személyes példát mondjak: harmadikos koromban a Tüskevár volt a kötelező, és rettenetesen utáltam, mert úgy láttam, nem történik benne a világon semmi azon kívül, hogy csillognak a pókhálón a harmatcseppek, meg Tutajos néha elmegy horgászni. Lehet, hogy nagyon jó könyv, de azóta se vitt rá a lélek, hogy leellenőrizzem, vagy hogy egyáltalán a kezembe vegyem Fekete István bármelyik könyvét. Pedig lehet, hogy már szeretném. De nekem legalább nem az olvasástól magától ment el a kedvem, "csak" egy szerzőtől.

Jó lenne, ha valaki rájönne, hogy az nem működik, ha a mélyvízbe dobják azokat, akik még éppen csak megismerték a betűket - talán ez is segíthetne, hogy kevesebben utálják meg őket szinte a megismerésükkel egyszerre...

Az Olvasás 7 Hete - 5. hét: Az írogató könyvmoly

Ezen a héten Andiamo feltette azt a felelőtlen kérdést, hogy milyen könyvet írnánk a legszívesebben - én meg ugye nem csak írnék, írok is, vagy legalábbis próbálkozom. A kérdésre mondjuk így sem könnyű válaszolni, mert mindenfélét szeretek/szeretnék írni, amit olvasni is. Szívesen írnék jó horrort (csak félek, hogy inkább szánalmas lesz), krimit (de a nagy klasszikusok mellett abba még bele se mertem fogni), romantikusat (csak ne legyen csöpögős), fantasyt (csak ne tűnjön úgy, mintha valaki más világát másolnám), valami komolyat, amitől mindenkinek befelé nő a haja, és amit a legtöbben legszívesebben falhoz vágnának (csak ne legyen közhelyes és ne sikerüljön túl komolykodóra), vagy valami vicceset (csak tényleg vicces legyen). Mint a zárójelek szemléltetik, önbizalommal nem nagyon vagyok eleresztve, csak néha úgy teszek, mintha. De most nem ez a lényeg, zárjuk rövidre annyival, hogy dolgozom ezen is, húsz éve egyfolytában. Ma már szóba merek állni idegenekkel. Többnyire.

Az írás témát nem részletezem tovább, arról majd lesz egy külön bejegyzés (nem az Olvasás 7 hetén belül, hanem egy másik kérdéssor kapcsán, de lesz), inkább áteveznék arra, hogy vajon következtethetünk-e egy ember személyiségére az olvasmányai alapján. A kísérleti alany persze megint én leszek, elvégre senki más olvasási szokásait nem ismerem jobban.

Ha abból indulunk ki, amit olvasok, azt kell

mondjam, én egy jó humorérzékkel és meseszerű, néha romantikus ábrándokkal megáldott, stílusos-elegáns, időnként elvont sorozatgyilkos vagyok. Ki-ki döntse el, igaznak tartja-e ezt az állítást, annyit segítek, hogy szúnyogon kívül még nemigen öltem meg semmilyen élőlényt, legfeljebb véletlenül, mint Arthur Dent a Galaxis Útikalauzban. Úgyhogy könyörgöm, ne essetek pánikba.

Persze ennyire azért nem hülye a kérdés, és ha nem ilyen sarkosan nézzük, valamiféle következtetést azért levonhatunk az olvasási szokásokból, hiszen az ember nyilván nem olvas el olyasmit, ami nem érdekli (ha van egy kis esze). De továbbra is fenntartom, hogy óvatosan kell bánni ezekkel a követeztetésekkel - lásd az előző bekezdést.

Blogmarketing Tomori-módra és egyéb nyalánkságok

"Osztottam, szoroztam, összeadtam, kivontam, továbbá állásfoglalásra kértem Athost és Porthost, és mindezek után úgy döntöttem, hajlandó vagyok fontolóra venni a T. Olvasóközönség egyes tagjainak óhaját, és idővel esetleg mesélek majd a nemi életem érdekesebb történéseiről. Athos azt mondta, hogy a zűrös múlttal való szembenézés segíthet a zűrmentes jövő megalapozásában, Porthos pedig jónak látta ehhez hozzáfűzni, hogy a téma, főleg ha nem takarékoskodom bizonyos kifejezésekkel, jótékonyan befolyásolhatja a blogom látogatottságát, márpedig a cél éppen az, hogy minél több olvasóm legyen, és ezáltal minél több reflexióban legyen részem. (Az említett célt szem előtt tartva ezennel le is írom, mielőtt elfelejteném, hogy Porthos konkrétan a "szopni", "baszni", "kúrni", valamint a "szopás", "baszás", "kúrás" szavak minél gyakoribb használatára biztatott.)"

"...külön szeretettel köszöntöm mindazon olvasóimat, akik a "nemi betegség" keresőkifejezéssel találtak ide."

Nyugalom, eszem ágában sincs bővebben kifejteni a témát, pláne nem saját magamról szólva. A két idézet Tomori Gábor Nevezz Lucifernek című (pofátlanul jó) könyvéből való, és azért gépeltem be, hogy lássam, hatnak-e a Porthos által hatásosnak gondolt keresőszavak és -kifejezések. Szóval az idézgetés csak egy kísérlet, most pedig várok, nő-e az oldalmegjelenítések száma, és felbukkannak-e a szavak a statisztikában.

Őrült tudós kikapcs.

Lesz egyébként megint olvasós bejegyzés is, ezen a héten sem marad el, ám eddig mindenféle teendők akadályoztak a megírásában. Hol Szegeden voltam látogatóban Mano és Buffy albijában, ezt egybekötve egy molytalival (ahol Manón kívül Dün és Tataijucc volt jelen), hol Jekával és uracskájával catanoztam, hol sütit gyártottam a nagymamámmal ipari mennyiségben Pepe-nagybátyám lagzijára, hol nevezett nagybácsi menyasszonyának leánybúcsúján szürcsölgettem a mojitót... szóval, kifogásom van bőven. A lényeg, hogy lesz bejegyzés, komolyan. És előbb utóbb a Kritikára is megírom az Anna Kareninásat, ha lesz hozzá lelki erőm, és ha Mano megígéri, hogy az általam írtak ellenére is el fogja olvasni.

Az Olvasás 7 Hete - 4. hét: A liberális könyvmoly

"Kétfajta irodalom van, mondják. A magas meg a kommersz, mert ennek van egy ilyen gúnyneve. De nem becsülném le ezt a másikfélét sem. Bizonyos műfaji követelményeknek eleget téve kitűnő szórakoztató könyvet írhat a lektűr-író. Nem a szemét könyvről beszélek. A lektűr bizonyos értelemben veszélytelenebb, mint sok, magasröptű művészetnek nevezett halandzsa, hamis bálvány. Rejtő, Maugham, Graham Greene, Raymond Chandler, meg a többiek – remek írók. Remekírók. Jók."

(Kornis Mihály)

Ezzel az idézettel szinte le is tudhatnám az e heti bejegyzést - maximálisan egyetértek Kornissal, mivel a könyveket ugyanúgy nem szeretem címkézni, mint az embereket. Miért ne lehetne jó ember az, akire egy temetésen rájön a röhögőgörcs? Miért ne értékelhetné úgy az idegrendszere (meg a többi), hogy csak így tudja enyhíteni a feszültséget? Más meg sír. Ő így könnyít a lelkén. Megint máson nem látszik semmi, látszólag közönyös és halálosan nyugodt, pedig jobban szenved, mint az előző kettő együttvéve. Vagy egy másik példa: rosszabb ember egy mérnök, mint egy dietetikus? Vagy egy autószerelő jobb, mint egy szakács? És most jön a trükk, a hasonlat, ami legközelebb áll a szépirodalom-szórakoztató irodalom összehasonlításhoz: ki a jobb, a mérnök vagy az autószerelő, a dietetikus vagy a szakács?

Éppen ennyire látom értelmetlennek a szépirodalom összehasonlítását a szórakoztatóval. Egy jól megírt krimi vagy burleszk lehet olyan jó, mint bármelyik kötelező (vagy nem kötelező, de nagyon "szép") olvasmány. Mindeddig hiába töprengtem azon, mi választja el egymástól a két kategóriát. Ott van mondjuk a fantasy. A Gyűrűk Ura lényegében klasszikusnak számít, talán az irodalomtanárok is elismerik, elvégre hatalmas és nem kicsit pepecs munka eredménye az a komplex világ, amiben játszódik, és hát mégiscsak műfajt teremtett. De mondjatok nekem még egy fantasyt, aminek esélye van bekerülni az irodalomkönyvekbe, bármilyen jó legyen is.

Sorolhatnám a példákat millió meg egy műfajban, de nem fogom - remélem, ennyiből is érthető, mire gondolok: arra, hogy alapvetően nem hat meg, hogy valami "szép", vagy "szórakoztató", a határvonal úgyis vékony, és csak az tud köztük különbséget tenni, aki bemagolja, mi hová tartozik. Az én kis amatőr könyvmolyvilágomban a szórakoztató is lehet szép és a szép is lehet szórakoztató. Alább látható, ahogy bölcs barátom próbálja kibogozni a rejtélyt, ha már úgyis belerángattam ebbe a bejegyzésbe.

Ő persze nem tudja, amit én: hogy van könnyebb módja a tájékozódásnak. Úgy hívják, hogy Moly. Mindegy, hogy melyik kategóriába tartozik az adott könyv, az itteniek kíméletlenül, de kulturáltan leírják, mit gondolnak róla, és nem sértődnek meg, ha valaki másképp gondolkodik, legfeljebb rácsodálkoznak, milyen alacsony a kerítés az Isten állatkertjében. Nem egy könyv landolt már azért a kosaramban és a polcomon, mert a molyok agyondicsérték - és, ha jól emlékszem, még sosem csalódtam. És ha mindez még nem elég, lehet itt minden mást is, amiről egy könyvmoly álmodhat: csereberélni, eladni és kölcsönkérni, polcokra rendezni, katalógust vezetni a saját könyvekről, várólistát és kívánságlistát vezetni, sőt, az újabban már kihívásoknak nevezett "olvasós események" rávesznek, hogy elolvassak olyasmit, amire évek óta készülök, valamiért mégis félretettem. És akkor még nem is szóltam arról, hogy a Moly valóban közösség, olyan, mint egy nagy-nagy könyvklub, és igen, mi is összejárunk, találkozunk a többiekkel, akiket eddig nem ismertünk, támogatjuk egymást, néha örömet szerzünk egymásnak egy-egy meglepivel, drukkolunk egymásnak, ugratjuk egymást - és így tovább. Szóval, tessék molyolni, aki elkezdi, úgysem tudja abbahagyni, függést okoz ugyanis. Ez sem fizetett hirdetés, hanem egy függő áradozása valamiről, amiről nem tud leszokni (ép úgy, mint a könyvekről).

Az Olvasás 7 Hete - 3. hét: Az intuitív könyvmoly

Előző héten kiderült, hogyan halmozódnak a polcomon, asztalomon, ágyamon és mindezek mellett, a padlón az elolvasásra váró könyvek. Ezen a héten arról lebbentem le a fátylat, mi alapján döntöm el, hogy a sok könyörgő gyönyörűség közül melyik legyen a következő, és végül mi alapján értékelek.

Ami a kiválasztást illeti:

ha nem kötelez molyos esemény és nem kölcsönkönyvről van szó, a módszerem leginkább herripotteresnek mondható, pontosabban szólva ollivanderesnek. Nem, nem bolondultam meg, a párhuzam lényege abban áll, hogy ahogy a pálca választja a varázslót, úgy a könyv választja a könyvmolyt. Ennél tudományosabban nem tudom megmagyarázni, egyszerűen ráérzek, melyik könyvre van éppen szükségem, komolyra vagy szórakoztatóra, romantikusra vagy vérfürdősre, kemény- vagy puhafedelesre, magyar vagy angol nyelvűre, és akkor egyszer csak hopp! a kezembe veszek egy könyvet, megsimogatom a borítóját, elolvasom a fülszövegét, megszagolom, belelapozgatok - de akkor már tudom, hogy ő kell nekem. (Szaglászós elmebajom valószínűleg több könyvesbolti eladónak és vásárlónak, valamint könyvtárosnak szerzett már vidám perceket...)

Régebben ezzel el is dőlt, fogtam egy könyvet, és elolvastam, mostanság viszont gyakran megesik, hogy ha a kiválasztottam mégsem szippant be, vagy mást kívánok meg, belekezdek egy második, harmadik, x-edik darabba, és mire észbe kapok, halomban állnak mellettem a könyvek, és már az aktuális olvasmányaim közül is kihívás választani. Persze nem akkora, mint a teljes könyvtáramból, elvégre az aktuálisak általában különb

öznek egymástól, mint Dobby Fleur Delacourtól (hogy a herripotteres hasonlatoknál maradjak).

Az értékelés hasonlóan elmebeteg és tudománytalan módon működik.

Ha egy könyv beszippant,

nem számít, hogy utálom minden egyes szereplőjét (mint az Üvöltő szelek esetében), nem számít, hogy maratoni hosszúságú (mint mondjuk a Gyűrűk Ura), nem számít, hogy mindenki más utálta (mint az Igazolt hiányzást), öt csillagot fog kapni, és kész. Ha viszont van vele valami bibi, az oldalak számával egyre fogy

nak a csillagok, és csak hosszas töprengés után tudom eldönteni, szerettem-e egyáltalán azt a könyvet, vagy csak nem akartam félbehagyni. Ilyen bibi lehet a stílus (a Fogadó a Repülő Sárkányhoz például túl szép volt, az Anna Kareninával egyetemben), a helyesírás (nem minden könyv lát szerkesztőt, sajnos), az ócska fordítás, valamint az a tünetegyüttes, amit egy szóval csak dögunalomnak neveznék. 100 oldalt szoktam adni egy könyvnek, ha addig nem működik, komolyan elgondolkodom a félbehagyáson, de csak ritkán süllyedek odáig. Inkább pihentetem, belekezdek valami másba, és részletekben olvasom el, hogy legalább tudjam, mit kritizáltam...

Aztán, amikor a végére értem, kezdődik minden előről, jön megint a válogatás... és elnézést a Pottert nem kedvelőktől, de ez a kép még ide passzol :)

Az Olvasás 7 Hete - 2. hét: A mániákus könyvmoly

Kezdetben lőn a Fukar. Minthogy soha nem rendelkeztem hatalmas zsebpénz-összegek felett, nemigen vettem magamnak könyvet, csak néha, legikább szülinapra kapott vagy jutalompénzből. Akkoriban még csak vágyakoztam, ajándékba kaptam, kölcsönkértem, könyvtárba jártam... említettem, hogy elolvastam már a gyerekkönyvtár javát, nem? Akkoriban még idegenkedtem az e-könyvektől, csak papíralapút olvastam, el sem tudtam képzelni mást.

Aztán...

Aztán főiskolás lettem, és felvettem a diákhitelt. Nem normális dolog ehhez kötni a könyvtáram drasztikus növekedését, de az, hogy mindig maradt belőle, és senki sem leste, mire költöm, és a Molyon csak jöttek és jöttek az újabb ajánlások, elindított a "lejtőn". Megismertem a szolnoki könyvesboltokat (és akcióikat), az antikváriumokat, köztük a kedvencemet, ahol még kottát meg hangszereket is árulnak, szóval a fejemben szinte a menny szinonimája. Az elmúlt két évben tehát elkezdtem könyveket venni, és örömmel jelentem: szinte semmit sem az eredeti áron, sőt, némelyiket a borítóra nyomtatott horribilis összeg töredékéért. Elért a könyvmolyok sorsa: a könyvtáram csak dagad és dagad, és soha nem érek a végére...

...amiben az is szerepet játszik, hogy rákaptam az e-könyvekre. Nem hazudok, bevallom, még mindig jobban szeretem a "hagyományosakat", de néhány kedves felajánlásnak köszönhetően most kb. 1600 e-könyv csücsül a laptopomon, és gondolni sem merek arra, hogy nagyon-nagyon sok érdekel közülük...

...és a mániákus könyvmoly élete folytatódik, míg egyszer majd...

Ezt a sok mindenfélét persze rendszerezni is kell valahogy, és vérbeli Bakhoz méltón erre is megvan a magam (majdnem) kikezdhetetlen módszere. A könyveim témák szerint, azon belül szerzőnként csoportosítva csücsülnek a polcokon, aminek két hatalmas hátránya van:

1. Nem mindig elég egy polc egy kategóriának, ilyenkor vagy teljes átrendezés következik, vagy csúnya egymásra-pakolás.

2. Némelyik könyvről (pláne, ha még nem olvastam) nem könnyű eldönteni, melyik polcra is kerüljön.

És itt már muszáj megválaszolnom még egy kérdést, ami azt firtatja, szeretem-e a sorozatokat. Nem, kérem, én nem szeretem a sorozatokat. Imádom őket. Imádom, ahogy sorakoznak egymás mellett a hasonló könyvgerincek. Imádom az érzést, amikor hosszú (sokszor több éves) várakozás után megkaparinthatom a következő kötetet, és a történet folytatódik, mintha soha félbe se szakadt volna. Imádom azt az érzést is, amikor az utolsó hiányzó kötetet beteszem a többi közé, és végre teljessé válik a gyűjtemény.

Most képzeljetek ide egy vágyódó sóhajt, merthogy még csak Darren Shan Vámpír-könyveit és a Csodaidőket gyűjtöttem ki végig. Aki ajándékozni szeretne nekem, íme, néhány tipp: Anne Rice, Bartimaeus, Eragon (vagy Örökség, vagy mi), Darren Shan démonosai, Fable halkirálynői és vismajorjai, és még sorolhatnám... de inkább megyek vissza olvasni.

Az Olvasás 7 Hete - 1. hét: A kezdő könyvmoly

Egy úszógumival kezdődött, amikor már profin tudtam violinkulcsot rajzolni, és új kihívásként az olvasást választottam. Az úszógumin történetesen betűk sorakoztak, Mesi-betűk, meg Pepe-betűk, meg hasonlók, mindenféle színben, pufin, bájosan. Valamiféle állatok is voltak ott, azt hiszem, de hogy milyenek, azt nem tudom, a betűk jobban érdekeltek.

Aztán jött valami gyerekverses könyv, amiben szótagolva voltak a versek, meg azok a könyvek, amiket már tudtam fejből, mert a nagymamánk annyiszor elolvasta őket (a többes szám természetesen rám és Hugicámra vonatkozik),

Három nyulak, Weöres Sándor ("Honnét szomszéd? Ahol voltam, onnét...."). Ezért aztán, azt k

ell mondjam, ez a mi nagymamánk adott először könyvet a kezembe, és az első rettenetesen komoly prózai művet is nála vettem le a polcról. Ez a könyv volt az:

Imádtam, különösen a címadó mesét, amiből megtudhatjuk, miért is olyan hosszú az elefánt ormánya. És akkor még nem is tudtam, milyen menő irodalmi berkekben ez a Rudyard Kipling nevű bácsi. Mit érdekelt engem az irodalmi Nobel...?

Innen már egyenes út vezetett a megszállott könyvmolyságig, a könyvtáros nénik csak lestek, amikor kétnaponta be

állítottam az újabb szállítmányért, valahogy úgy, mint Matilda, a kis boszorkány. Ma már nehezen tudok úgy bemenni a gyerekkönyvtárba, hogy ne fussak össze egy csomó ismerőssel a frissen visszahozottak polcán, néha mégis be kell mennem - olyan jó ott lenni, még ha ki is öregedtem idő közben.

Hogy a meséknél

maradjak, és a hét egy másik témájáról is szó essen, ideje védelmembe vennem egy felnőtteknek szóló mesekönyvet, amit a tizenötezres lélekszámú molyon összesen öten olvastunk. Én Macsnál láttam először, a már emlegetett öttömösi aftertáborban, sőt, hallottam is pár mesét az ő előadásában. Szerelem volt első hallásra, nagyjából két évig vágyakoztam utána, aztán megszereztem egy Alexandra-akcióban, és azóta is féltve őrzöm. Akad benne egy-két gyengébb darab is, de tényleg csak egy-kettő, minden mondata mestermű, és majd' minden mese vége fejbevág - tényleg felnőtteknek való.

Ha van ennek a bejegyzésnek tanulsága, az az, hogy mesét olvasni soha nincs korán és soha nincs késő - mesére fel!

30 Day Song Challenge Day 7

Day 7 - A song that reminds you of a certain event: Igó Éva és Tompos Kátya - Leperegnek a könnyek

Olyan eseményre emlékeztet, amiről csak igen-igen szűk körben (pontosabban: SzOhÉ-s körben) beszélünk, úgyhogy csak hallgassátok...

Lassacskán összeáll a fejemben az első olvasós bejegyzés is, holnap vagy holnapután remélhetőleg meg is írom. :)

30 Day Song Challenge Day 5

30 Day Song Challenge Day 5 - A song that reminds you of somebody - Felhúztuk a dicsőséges árjalobogót (Amerikai História X)

Kedves szomszédunk, Ottó szerette harsogni ezt a kedves kis dalt a Student kollégium sokat látott folyosóin, amikor már nem szomjazott. Ne sírjatok, nektek csak egyszer kell meghallgatni, lehet halkan is, és valószínűleg nem erre fogtok ébredni valamikor hajnalban :D

Na ugye, nem is volt olyan rossz. ;)

Hétfőn kezdődik az Olvasás 7 Hete, amit Andiamo moly és blogger hirdetett meg, úgyhogy hét héten keresztül lesz sok szép könyves bejegyzés. Jó móka lesz, és még nem késő csatlakozni, ha valakinek kedve támad, megteheti molyon vagy facebookon is.