Wildlife in Music

Jóóóóó sok idő telt el a legutóbbi hangversenyünk óta, karácsony óta nem volt egy sem, viszont nem is baj - Adrian olyan műsort állított össze, hogy a fülünk is ketté állt. A Wildlife Trustnak játszottunk, úgyhogy vadvilágos-parkos témára épült az egész. A 11 számból 2 kivételével mindet először játszottuk először, és nem is voltak egyszerűek, úgyhogy hiába volt négy és fél hónapunk próbálni, még az utolsó héten sem mindig éreztük úgy, hogy készen állunk.

Nekem még izgalmasabbá tette a dolgot, hogy ez volt az első koncert, ahol 1. kürtöt játszottam - nyilván csak itt, mert otthon csináltam vagy 5 évig, de be kell vallanom, kicsit elkényelmesedtem a majd' 3 évnyi 2-3. kürt után :) Még egy kis statisztika: a 11 számból 5-ben voltak kisebb-nagyobb egyemberes szólóim, ebből legalább egytől kifejezetten rettegtem, de végül mind sikerült (hátnanáhogy!).

Igentudom...

Először is, azt szeretném mondani, hogy:

És ha már eleget néztétek az L-t, és úgy döntöttetek, L-nézitek nekem a nagy hallgatást, elmesélem, hogyan éldegélek mostanság. Bizony, ki fog maradni pár esemény, amiről akár írhattam is volna, példuál, amikor hazamentem Mamiék házassági évfordulójára, és azdejóvolt, meg pár hangverseny. meg hogy mit sütöttem karácsonyra, meg ilyesmi, de azért egy csomó mindent meg el fogok mondani, mert különben semi értelme nem lesz a történetnek.

Szóval, az úgy van, hogy tényleg sikerült minimálisra csökkentenem a szabadidőmet, és amikor este épp lenne egy kicsi, már nem biztos, hogy képes vagyok kettőnél több agysejtet munkába állítani (persze mind jól tudjuk, hogy vannak blogok, amiknek az üzemeltetéséhez nem használnak ennél többet, de hát mindig is túlzó igényeim voltak a saját teljesítményemmel kapcsolatban.) Ezt pedig úgy értem el, hogy.

Amikor a Kis Herceg elballagott az oviból, rádöbbentem, hogy ősztől ő is egész nap iskolában lesz, én meg majd tengek-lengek haszontalanul, és teljesen értelmetlenné válik az otthonülő mostohaanya munkaköröm. Előtte is morogtam miatta néha, hiába tudtam, hogy amit én csinálok, az is munka, az "előléptetésem" óta néha rosszul éreztem magam a miatt, hogy Mr Rochester gyakorlatilag eltart, és én semmit nem teszek le arra a bizonyos asztalra. Nem mellesleg még mindig túl sok ambícióm élte túl az éveket ahhoz, hogy le tudjam nyelni, hogy én ennyi vagyok. Na de amíg a Kis Herceg a nap nagy részében otthon volt, legalább még volt értelme - a fizetésem lazán elment volna az extra órákra az oviban. Két iskolás gyerekkel viszont... Úgyhogy közoltem Mr Rochesterrel, hogy:
- Nekem most vagy egy állás kell, vagy egy kisbaba!
Mire ő azt mondta, hogy:
- A másodikat valószínűleg könnyebb beszerezni.
Mire én azt mondtam, hogy hahaha, és naprakésszé tettem az önéletrajzom.
Kisbaba nem lett, állást viszont kaptam, nem kevésbé Michelin-gyanús helyen, mint a helyi Subway. Bevallom, még ez is dobott az önbizalmamon, elvégre szereztem egy állást, én, egyedül, és még csak nem is egy gyárban kell dolgokat dobozkba pakolnom. Az ebből támadt önbizalom később el is párolgott, amikor a körülöttem sebesen cserélődő tizenéveseket látva arra jutottam, hogy felvesznek ezek mindenkit, aki veszi a fáradságot, hogy elmenjen az interjúra. De hát ez is egy állás, egy időre megteszi, legalább csinálok valamit, amíg a büdöskölkei iskolában vannak, sokan ennek is örülnének, meg ilyesmi. Ezzel telik heti négy napom tetemes része - pontosabban épp egy munkanapnyi része, de a folyamatos talpalás és a heti kétszeri hajnali kelés elég, hogy náshoz már ne nagyon legyen kedvem. És akkor még nem beszéltünk a retardált tinédzserekről, akik miatt néha majdhogynem duplamunkát végzek reggelente, a még náluk is retardáltabb kedvesvendégekről, akik azt se tudják, hogy kell becsukni az ajtót (fagyban sem jut eszükbe)... Szóval, vannak bajok, de elmegy, és közben keresem a Jobbat, ki tudja, talán az Igazit, csak hát eléggé korlátoz, hogy nem tudok vezetni, és Ashbyben pocsék a tömegközlekedés. Az lesz a következő nagy projekt. Megtanulni vezetni.

Ennyire vagyok lelkes korán reggel

Ezen kívül van egy vállalkozásom is, bizony, Bippity Boppity Hook néven fut, és főleg horgolt cuccokat árulok, de néha becsúszik egy-egy keresztszemes vagy hajócsipke is. Ezt már sokkal jobban élvezem, mint a szendvicsművészséget (igen, tényleg így hívják azt, amikor előre meghatározott receptek alapján szabványszendvicseket gyártasz a Subwayben), viszont egyelőre nem termel annyi pénzt, hogy otthagyhassam érte a Subwayt (ami egy ördögi kör, mert valószínűleg több pénzt termelne, ha otthagynám a Subwayt, és több időm lenne foglalkozni vele). A vevőim nagy része az ismerőseim közül kerül ki, de van Facebook oldalam is, lehet nyugodtan lájkolni meg minden, és lesz előbb-utóbb Etsym is, már félig kész van, de mint mindennel mostanában, ezzel is csak apránként haladok. Karácsony előtt felfedeztem, hogy nyílt Ashbyben egy kávézó/galéria/ajándékbolt, ahol helyi kézművesek műveit árulják, bementem, beszéltem a tulajjal, akit egyébként Denise-nek hívnak, és aki egy tündér, és azóta én vagyok az egyik helyi kézműves, aki árulja ott a dolgait. Szerencsém volt, a másik horgolós épp bejelentette, hogy elköltözik a városból, különben aligha jutott volna hely kettőnknek. Ott néha órákat is adok, az is jó móka, és az is sokkal élvezetesebb módja a pénzkeresésnek, mint a szendvicsgyártás. És jó iskola is - Denise nagyon nyitott az üzlettel kapcsolatban, már ez alatt a pár hónap alatt is rengeteget tanultam tőle.

Mesélnék arról is, hogy mi történik a templom környékén, de nem tudok. Mivel az a hatalmas megtiszteltetés ért, hogy minden egyes héten én csinálom a vasárnap reggeli műszakot a Subwayben, egyetlenegyszer, karácsonykor jutottam el templomba, mióta elkezdtem dolgozni. Nem, húsvétkor nem, mert az nem volt elég nagy ünnep ahhoz, hogy bezárjunk. Jelenleg az egyetlen kapcsolatom a templomi élettel a régi keddi csoportom WhatsApp-üzenetfolyama, a nekemúj csütörtökesti kisgyerekesanyukás csoport, meg pár egyéb ottani ismerős, nyilván, angol anyukámmal az élen.

Ha a hangversenyeket nem is részletezem, valamit azért mégiscsak elmondok a zenekarral kapcsolatban. Valamikor októberben kaptam egy Facebook-üzenetet Adriantől, hogy hívjam fel, amikor ráérek, mindegy mikor, de könnyebb lenne szóban megbeszélni, amit akar, mint annyit írni. De ne féljek, semmi ijesztő. Hát jó, felhívtam, amikor hazaértem munkából, ő meg megkérdezte, hogy jól tudja-e, hogy nem normál méretű kürtöm van, hanem csak olyan kis tanulós. Mondtam neki, jól tudja. Mire megkérdezte, hogy ezt akartam, vagy ezt engedhettem meg magamnak. Mondtam, hogy inkább ezt engedhettem meg magamnak. Mire megkérdezte, hogy mit szólnék, ha a zenekar venne nekem egy olyan igazit. Ami nyilván a zenekaré lenne, de én használnám, amíg itt vagyok. Én meg szóhoz se jutottam hirtelen, de nemsokára a vezetőség is rábólintott a dologra, és én elmentem Adriannel kipróbálni és megvenni az új barátomat, Dracót. Lássuk be, ránézésre is van különbség:

Hazafelé úton Adrian azt is közölte, hogy már csak azért is kell ez a jobb hangszer, mert ha Nikki úgy döntene, hogy családot alapít, nekem kellene átvenni az 1. kürtöt. Majd Nikki egy hónap múlva bejelentette, hogy ő bizony záros határidőn belül családot alapít. Úgyhogy most 1. kürtöt játszom a zenekarban, amibe azzal a gondolattal ültem be, hogy egy évet jó lenne kihúzni, de lehet, hogy annyi se lesz belőle.

Hogy a kiccsaládomról is meséljek, jól vagyunk, köszönjük. Immár bő két éve vagyok Mr Rochesterrel, és még mindig életben van, hiába mondtam két évvel és három hónappal ezelőtt, hogy két héten belül megfojtanám a párnával. A két gyerek átlag háromhetente kinő egy garnitúra ruhát, a tanáraik meg nem győzik dicsérni őket. A Kisasszony osztályabeli anyukák állítják, hogy a porontyaik szerint az én mostohalányom a legokosabb és a legkedvesebb. A Kis Herceg meg, kapaszkodjatok, olvas! Jó, még nem tökéletesen, de ki gondolta volna, hogy én ezt még látni fogom? És van velük egy felettébb művészi projektem, rajzolunk, meg lehet nézni itt, ni.

Azért az eszeveszett rohanásban megpróbálok majd ide is visszatérni egy kicsit. Megígérem. Mármint azt, hogy megpróbálom ;)

Turné - avagy ilyen a nyár North Yorkshire-ben

(most millió remek kifogásom van, miért nem írok rendesen, de ezt majd egy másik bejegyzésben)

Turnézzunk, ha már húszévesek vagyunk felkiáltással június elején a zenekar felkerekedett, és elbuszoztunk North Yorkshire-be (na persze nem így hirtelen, hanem némi szervezés után). Sok-sok elsőt jelentett nekem ez az út - először turnéztam ezzel a zenekarral, először jártam azon a környéken, először jártam a brit tengerparton, először laktam amolyan igazi szállodában (olyanban, ahol például még az ágyat is megigazították - kivéve azt a napot, amikor szanaszét hagytam rajta a horgolásomat, és nem mertek hozzányúlni), és még biztos találnék, ha nagyon akarnám. Ehhez még hozzáadjuk, hogy mennyire régen voltam már bármilyen hasonló úton, mennyire ritkán jutok ki Ashbyből, és mennyire hiányzott a turnéhangulat, és máris érthető, miért vártam annyira az indulást.

Az út sajnos nem volt eseménytelen: idős harsonásunkhoz mentőt kellett hívni. Mint kiderült, az orvosa eleve ellenezte, hogy bárhová is utazzon, de ő azért eljött (tavaly elveszítette a feleségét, azóta nagyon kereste a helyét), és nem jól sült el a dolog. Szerencséjére van egy bába és két ápolónő a zenekarban, akik kézben tartották a helyzetet a mentő érkezésééig, és szintén szerencsére a lánya is jött velünk, így nem kellett egyedül mennie a kórházba. Azóta már jól van, zenekarozik is megint.

Ezután már minden rendben volt, megérkeztünk szépen, még így is időben, és Yorkshire-t nem ismervén leesett az állam, amikor rádöbbentem, hogy ott így néz ki a június:

Summery weather in North Yorkshire #fog #northyorkshire #ashbyconcertband #tour

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 3, 2016 at 4:17am PDT

 Érkezés után azonnal az esti hangverseny helyszínére, a St Hilda templomba mentünk, ahol persze nem tombolt a hőség, de ezért bőven kárpótolt a látvány és az akusztika.

Come and see us :) #ashbyconcertband #tour #whitby #sthildas

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 3, 2016 at 4:48am PDT

Megettük a magunkkal hozott kis ebédünket, próbáltunk egy sort, aztán elfoglaltuk a szobáinkat a hotelben. Furcsa volt, hogy egymagam vagyok egy szobában egy zenekari úton (ketten lettünk volna Estelle-lel, de ő végül nem jött), de egymagamban is egész jól elnézegettem a kilátást.

View from my window :) #view #sea #whitby #ashbyconcertband #tour

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 3, 2016 at 7:47am PDT

Kis pihi után megvacsoráztunk, aztán visszamentünk a templomba hangversenyezni. Fáradtak voltunk az utazás és a délutáni plusz próba után, be is csúszott egy-két kisebb malőr, de szerintem azért mind élveztük, és nem mellesleg szép összeget gyűjtöttünk össze a vízimentőknek.

Másnap szabadon kószálhattunk, amerre akartunk. Eleinte nem egészen voltam biztos a dolgomban, mert épp azok nem voltak ott, akikkel egyébként jobban összenőttem, de kár volt aggódni, rögtön került egy kis csapat, akik elhívtak magukkal, és kesőbb sem volt soha gondom a társasággal. Utólag kicsit örülök is, hogy a bejáratott bandám nem volt ott, így legalább volt alkalmam kicsit jobban megismerni a többieket.

Bram Stoker Drakulájának egy része Whitbyben játszódik, erre a város rá is játszik, nyilván. Voltunk olyan kis buták, hogy betértünk a "Dracula experience" nevű "múzeumba", ahol aztán jól halálra rémíttettük magunkat a sötétben bujkáló élő és gépi vámpírságokkal - sokkal ijesztőbb volt, mint amire számítottam, hiába nagyon vásári a koncepció. Így aztán szükségünk volt arra, hogy meglátogassuk az apátságot (miután megmásztuk az oda felvezető 199 lépcsőfokot), de békét csak magában a temploban találtunk, a környéke kifejezetten hátborzongató volt a ködben, a többszáz éves sírkövekkel, a romokkal, az elszáradt virágcsokrokkal, amiket valamikor régen azoknak az emlékére tettek oda, akik leestek/leugrottak a sziklákról... alighanem én is hamar elkezdenék horrorkönyveket írni, ha ezt kéne néznem minden nap.

Let's climb these #whitby #ashbyconcertband #tour

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 4, 2016 at 4:16am PDT

Whitby is the creepiest place I've ever been. #whitby #whitbyabbey #fog #graveyard #ashbyconcertband #tour

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 4, 2016 at 9:07am PDT

Ebédidő körül aztán a Duke of York nevű pubban kötöttünk ki, ahol elpusztítottunk némi sült krumplit és (jó)pár üveg bort, változó létszámú és összetételű társaságban.

This is the life ;) #whitby #ashbyconcertband #tour

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 4, 2016 at 5:05am PDT

 Vasárnap kijelentkeztünk a hotelből, és átbuszoztunk Scarborough-ba, ahol sütött a nap, de ez nem azt jelenti, hogy akár fél fokkal is melegebb volt. Dacosan egy tengerparti hely teraszán ebédeltünk, mit sem törődve azzal, hogy a szél hol a saját hajunkat, hol a mellettünk ülő papírtányérját fújta az arcunkba. Térzenésztünk egyet a Peasholme Parkban, tovább küzdve a széllel, a lecsipeszelt kotta lapozásával és lefagyó lábujjainkkal, aztán hazajöttünk, itt a vége, fuss el véle, szép volt, jó volt, igazsevót.

Playing in #scarborough #peasholmpark today :) #ashbyconcertband #tour

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 5, 2016 at 5:09am PDT

(Ezt a tóközepi zenepavilont egyébként le is rajzoltam, mire megkaptam, hogy most már azért elég legyen, nehogy már még ehhez is legyen tehetségem)

52:48

Sok hasonló számpárt láttunk mostanában, de a legnagyobb hír valahogy mégsem az volt, hogy 3:3-at játszottunk Portugáliával, vagy hogy 4:0-ra kikaptunk Belgiumtól. Még Anglia Izland elleni 2:1-es veresége is csak az 52:48 tükrében volt igazán érdekes.

Igaza lehet Mafiának, hogy ebből könnyen vakuemlék lehet. Mr Rochester éjszakai műszakból jött haza, reggel hatkor, felébredt rá a Kis Herceg is, meg én is, és már fel is adtam a visszaalvást, mert a Kis Hercegnek mások az elképzelései a "játssz csendben a szobádban"-ról, mint az én amúgy sem tökéletes alvókámnak. Szóval, bejött Mr Rochester a szobánkba, és leforrázott a hírrel, ő akkor már tudta, követte egész éjszaka a szavazatszámlálást. A "leforrázott" igazából nem is jó szó, inkább olyan hatása volt, mintha nyakon öntött volna egy vödör hideg vízzel, azonnal kirepült a maradék álom is a szememből. Félig-meddig azt hittem, viccel - a számok nem voltak meglepőek, mindenki szoros eredményre számított, csak épp a másik irányban. Aztán elkezdett túlmelegedni az agyam, különösen az a része, amelyiket Szolnokon teletömték közgazdaságtannal meg szociológiával, meg a gyakorlatias rész, amelyik olyasmikkel foglalkozik, mint hogy útlevelet kell csináltatnom, és mi lesz a kis vállalkozásommal (majd írok róla nemsoká), meg ilyesmi. Ez még az elviselhetőbb rész volt - ezek mind csak adatok és tennivalók, csupa olyasmi, amivel racionálisan meg lehet küzdeni.

Hanem amikor kiléptem a házból, és elkezdtem embereket látni - akkor jött a dolog racionálisan nem kezelhető része. Tudatosult bennem, hogy az az 52% North West Leicestershire-ben (a mi környékünkön) 60,7%, és eszembe jutott, hogy a távozásért kampányolók egyik legfontosabb ún. érve az volt, hogy az EU-n kívül mennyivel jobban tudják majd kontrollálni a bevándorlást. És akkor arra gondoltam, hogy nagyon-nagyon sokan szavaztak azzal az indoklással, hogy meramocsokbevándorlók. És elkezdtem paranoid módon figyelni a szembejövőket, arra gondolva, hogy (nagyon durva kerekítéssel), háromból kettő nem akarja, hogy itt legyek. Ekkor vágott fejbe személyes szinten is a döntés súlya, és ekkor éreztem magam igazán idegennek, először az itt töltött lassan 3 év alatt. Kemény fejbekólintás volt, mert eddig egyszer sem bántott soha senki a miatt, hogy nem vagyok angol.

Ez így leírva, kívülről valószínűleg értelmetlennek tűnik, és becsszóra, én is tudom, hogy nem minden "leave" szavazó idegengyűlölő, és azt is tudom, hogy akik a barátaim, azok is maradnak, szavazás ide vagy oda. Érzelmi szinten mégis úgy csapódott le, mintha azt mondták volna, hogy takarodjak haza. És mondhatjátok, hogy túlérzékeny vagyok, de megsúgom: a péntek reggelente együtt kávézó anyukák között van francia, cseh és spanyol is, és ők is ugyanezt érezték, tőlem teljesen függetlenül. És az azóta eltelt pár nap valamilyen szinten minket igazol: Ashbyben még talán nem, de sok helyen feltűnően megugrott a rasszista, idegenellenes megnyilvánulások száma. Angolul tudóknak ajánlom EZT a gyűjteményt.

A hozzám közel álló angolok (és írek és skótok és walesiek) között nagyon sokan együttéreznek velünk, és többen is fogalmaztak úgy, hogy szégyellik, hogy britek. A péntek esti zenekari vacsira is rányomta a bélyegét - többen is odajöttek Estelle-hez és hozzám, hogy elmondják, mennyire sajnálják az egészet, de tőlünk függetlenül is ez volt az elephant in the room, amiről előbb-utóbb minden asztalnál beszélni kellett. Mindenkit piszkál, mindenkit megdöbbentett, mindenkinek van véleménye. Én még olyat nem láttam, hogy bármilyen szavazás kapcsán az emberek ennyire nyíltan és büszkén, sokszor már-már kihívóan hangoztassák a szavazatukat. Ehhez persze bőven hozzájárult a kampány is: mindkét oldal ígért és ijesztgetett a helyett, hogy tényeket közöltek volna, és amikor megszületett az eredmény, a hisztéria, amit keltettek, folytatódott és nőtt, barátok és rokonok vesznek össze, mindenki annak hívja a másik tábort, aminek nem szégyelli, és persze ott van a hate crime, amit előbb már emlegettem.

Ijesztő a helyzet. A parlament megvétózhatná az eredményt, de valószínűleg nincs bennünk annyi gerinc - ahogy a miniszterelnökben sem volt -, és úgy érzem, ott is elharapódzott a hisztéria, és azt sem tudják, hova kapjanak. Közben alattam összedől az, amire az életemet alapoztam, nagyon sok hozzám hasonlóval: a tudat, hogy magyarnak lenni azt is jelenti, hogy európai vagyok, és mint ilyen, nyugodtan élhetek, dolgozhatok, szerethetek, élvezhetem az életet egy hatalmas terület bármelyik pontján, Korfun vagy Ashbyben, ahol épp kedvem van. És mindeközben a körülöttem élők egymás torkának esnek, vagy épp a sajátjuknak, amikor rádöbbennek, mit tettek, amikor X-et rajzoltak egy bizonyos kockába. Nem szoktam fennkölt nézeteket hangoztatni, de én hiszek az egységben. Belátom, hogy az EU nem tökéletes, de hiszek abban, hogy a problémákat együtt kell megoldani, és az elválás csak legvégső esetben megoldás. És megijeszt a gyűlöletkeltés és az emberek egymásnak ugrasztása.

De ismertek, viszonylag gyorsan gyógyulok. Nagyon hamar előszedtem a génjeim közül a forradalmár ősöktől származóakat, kihúztam magam, és megfogadtam, hogy nem hagyom magam elkedvetleníteni. Ha útlevél kell, ám legyen. Ha vízum kell, legyen, elintézem. És ha valaki utálni akar azért, aki vagyok, hát legyen az ő problémája. Tegnap egyébként is szembejött valami, ami végképp megnyugtatott:

"A mi polgárságunk azonban a mennyben van." (Fil3:20) A mi állampolgárságunk, mondja az angol fordítás. A Földön meg majdcsak elleszünk valahogy, állampolgárságok, uniók ide vagy oda. Ez persze sovány vigasz annak, aki nem hisz benne, de nekem tegnap a világot jelentette.

2015-ben először...

Izolda megint megkérdezett minket, mit csináltunk "idén" először, meg is írtam a listát, most végre eljutok oda is, hogy közzétegyem.

Tehát, én 2015-ben először...

- mondtam le valamiről nagyböjt idejére
- jártam a Hodsock Prioryban, a Bradgate Parkban, a Saint Bernard Abbey-ben, Nottinghamben, Abasáron, a Twycross Zoo soft playében
- kaptam magyar pálinkát külfölditől
- szerettem bele a főnökömbe
- szerettem ble olyanba, akit előtte néha meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben
- lettem mostohaanya
- vágtam bele olyan kapcsolatba, amit mások (ha nem is mindenki) elleneztek
- jártam Bible studyra (mi annak a magyar neve?)
- igényeltem National Insurance Numbert
- vittem haza az újdonsült családomat
- szakadtak meg kapcsolataim a miatt (is), hogy külföldön vagyok
- hoztam helyre örökre elveszettnek hitt barátságot
- vezettem bullet journalt
- ettem pálcikával
- csörgődoboztam koncerten
- nyertem díjat zenekari bulis kvízen
- karácsonyoztam anyukaszerű szerepben

Karácsonyi mindenegyben

alahogy mindig úgy alakul, hogy jóval karácson után jutok el a karácsonyi bejegyzéshez, amikor már senkit nem érdekel az egész, és nekem sincs hozzá semmi kedvem, de azért csak kellene írni róla, úgyhogy, pont mint tavaly, íme, itt van minden egyben, időrendben.

1. Karácsonyi hangverseny

Az van, hogy imádom a karácsonyt, viszont nem szeretek karácsonyi dalokat játszani, mert vagy a könyökömön jönnek ki, vagy halálosan unalmas a szólamom, pár üdítő kivételtől eltekintve, mint a Carol of the Bells, amit még nyáron is képes vagyok meghallgatni. Úgyhogy a műsorért nem voltam oda, meg a kürtöm egyik billentyűje is vacakolt, de mindegy, ne nyávogjunk ennyit.

Idén, mármint tavaly, gondoltunk egy merészet, és a szokásos fél 8 helyett fél 5-re tettük a hangversenyt, abban bízva, hogy így több kisgyerekes család jön majd el, mégiscsak karácsony, meg minden. Be is jött a dolog, tele volt a templom, olyannyira, hogy felvetődött, nem kellene-e más helyszínt keresnünk, mielőtt teljesen kinőjük. A jó időpontnak hála, jött az én kis családom is, a gyerekek egész héten zsongtak, meg ott is végig, amennyire én láttam odafentről, élvezték. A visszajelzések szerint a felnőttek is.

És el ne felejtsem megemlíteni, hogy a Sleighride nevezetű darabban csörgődoboztam egyet a változatosság kedvéért - mert ütős nem volt elég a sok csörgő-zörgő-csilingelő micsodához, kürtszólam meg csak kettő van benne, úgyhogy Matt-tel ütőssé változtunk arra az egy számra.

2. Zenekari karácsonyi vacsi
Ezt már tavaly is nagyon élveztem, most meg még jobban - már jobban beépültem a társaságba, megvan a magam köre a zenekaron belül, és a körömön kívül is sokkal kényelmesebben boldogulok, mint egy évvel korábban. Sőt, idén a kvízen is második lett az asztalunk, és volt egy kifejezetten dicső pillanatom, amikor felismertem a Volt egyszer egy vadnyugat zenéjét.

3. Karácsony itthon
(tudjátok, van itthon meg otthon)

Szép volt, jó volt, családias volt, bár utóbbi a múltamnak köszönhetően nálam inkább azt jelenti, hogy legalább 15-en harsogjuk túl egymást egy naaaaagy asztal és egy regimentnek is elég kaja és sütemény elpusztítása közben, de hát változnak az idők :) Olyannyira, hogy életemben először 25-én reggel bontottam Mikulás-hozta ajándékokat, és életemben először anyukaszerű szerepben karácsonyoztam, ami - nem meglepő - picit fárasztóbb, mint gyerekszerepben, de azért messze van a rossztól.

Poppy Appeal Concert

(Néha rádöbbenek, hogy olyan régen vagyok már itt, hogy vannak évente ismétlődő események, amik már nem jelentenek újdonságot.)

Az idei Poppy Appeal sokkal kellemesebb élmény volt, mint a tavalyi, és gondolkoztam egy darabig, hogy vajon miért. Aztán arra jutottam, hogy azért, mert a tavalyi pasas "konferálószövege" már-már háborús propagandának hangzott időnként, és kellemetlenül érintett, hogy az én országom en bloc gonosz. Idén viszont Adrian konferált, és persze, sorolt számokat meg történelmi tényeket, de a hősökre való emlékezésen volt a hangsúly, nem a háborún, ellenségeskedésen, nyírjuk-ki-a-másikat mentalitáson.

A hangverseny felépítése is más volt egy kicsit - nem keveredtek annyira a dudás meg a zenekari számok, mint tavaly, hanem gyakorlatilag elfeleztük a műsort - mindkét félidőt közös számmal kezdtük és zártuk, de ezen kívül a Seaforth Highlandersé volt az első félidő (míg mi a church hallban teáztunk), a miénk pedig a második. Adrian az angliai csata 75. évfordulójára alapozta a műsort, így leginkább ahhoz és a légierőhöz kapcsolódó darabokat játszottunk.

És nem is csak én éreztem magam jobban, mint tavaly - alighanem a közönség is, legalábbis úgy tippelem, hogy nem azért sírtak, mert annyira rosszak voltunk ;)

Musicalek Ibstockban

Hurrá, Ibstock, hurrá, Palace! Hurrá, nem halljuk a fákat! Hurrá, nincs levegő!

De ne szaladjunk ennyire előre.

Az előző hangverseny után, az előző szezon végén és az új szezon elején valahogy úgy alakult, hogy alig jutottam el próbára. Hol otthon voltunk Magyarországon, hol Mr Rochester dolgozott, és így történt, hogy akkor láttam először az Ibstocki koncert anyagát, amikor két héttel a nagy nap előtt szégyenkezve bekullogtam próbára. Az az egy szerencsém volt, hogy musicalrészleteket játszottunk, nagy részüket ismertem, és így két próbával a hátam mögött is viszonylag megvalósítható volt a dolog, bár jó ideje számoltam olyan odaadással az ütemeket, mint akkor. Ehhez persze jöttek a Palace imádnivaló tulajdonságai, amiket már tavaly is agyondicsértem, meg hogy nem volt Matt, és márkész is volt a fergeteges hangulat. Ennek ellenére sem sikerült rosszul, tényleg nem, sőt.

2.5in1

Rá kell kapcsolnom, egy csomó mindenről kéne írnom, és ennek ellenére két hónapja színemet sem látta senki. Mármint a blogon. Amúgy nem vonultam el remetének, vagy ilyesmi. Mentségemre szóljon, hogy a valaha édes semmittevéssel töltött nyári szünet soha véget nem érő műszakká változott gyerekcsősszé változásom óta, és mire este 8 után a laptophoz jutok, már nem marad energiám értelmes, bővített, ne adj' Isten többszörösen összetett mondatok megalkotására. Az elmúlt pár nap viszont egész jól telt, meg már nagyon szégyellem magam, úgyhogy íme, csalós duplabejegyzés két hangversenyről.

De először is, megtaláltam az elveszettnek hitt Disney-műsort, íme, ez volt az:

Azóta azt is tudjuk, hogy 1167.95 fontot gyűjtöttünk össze a Rainbowsnak.

Sűrű volt a késő tavaszi-nyári szezon, tavaly mintha nem lettek volna ennyire közel egymáshoz a koncertek. Az első, amiről most írni szándékozom, egy szűk hónappal a disneys után, június 13-án volt, és az "A Night at the Movies" címet viselte. A műsor egy része még az előző anyagból származott, talán emiatt is volt, hogy kevesebben jöttek el, és mi is kevésbé lelkesedtünk. A csillagok sem egészen úgy álltak, ahogy kellett volna, mindenki fáradt volt, senkinek nem volt kedve semmihez, és aznap bizony becsúszott pár rossz pillanat, bár azért nem annyira botrányosan rossz, hogy abból a közönségnek is feltűnjön valami. A vájtfülűeket kivéve, persze.

A megmaradt számokon kívül ekkor Afrika volt a téma, egyik fuvolistánk, Katherine ugyanis nem sokkal később indult megmászni a Kilimandzsárót, azzal is a Help4Harryt támogatva.

Még a főpróbán (kürtsoros kép mindig kell!)

Mondom, hogy kell!

...több is, biztos, ami biztos

Talán nem lesz meglepő, ha közlöm, hogy ez már nem a hangversenyen készül

A következő még rövidebb idő után, július 4-én jött, és azon a napon mi lehetett volna a téma, ha nem Amerika? Nekem mondjuk kicsit furcsa, hogy Angliában megüljük a függetlenség napját, de hát egye fene. Erre a műsorra néha kifejezetten húztuk a szánkat, sok volt benne a lassú szám, David állította, hogy ő néha azzal szórakoztatja magát, hogy fejjel lefelé teszi ki a tubaszólamot, mert akkor eltelnek a hosszú tartott hangjai azzal, hogy igyekszik kitalálni, mi lesz a következő hosszú tartott hang. Én, bevallom, különösen nélkülöztem minden lelkesedést azon a héten, hosszú hetem volt, alig aludtam, és majd' leborultam a színpadról a fáradtságtól, ráadásul épp aznap volt a két-három harminc fok feletti nap egyike, úgyhogy a meleg is az életünkre tört (emiatt történt az a botrányos dolog, hogy a fiúk-férfiak levették a zakójukat). Mindennek ellenére sokkal jobban sikerült, mint az afrikás, Adrian és a közönség legalábbis dicshimnuszokat zengett (bár én személy szerint meg voltam róla győződve, hogy végig pocsék teljesítményt nyújtottam).

ITT van egy videó is arról, ahogy a Somewhere Out There-t játsszuk a főpróbán.