52:48

Sok hasonló számpárt láttunk mostanában, de a legnagyobb hír valahogy mégsem az volt, hogy 3:3-at játszottunk Portugáliával, vagy hogy 4:0-ra kikaptunk Belgiumtól. Még Anglia Izland elleni 2:1-es veresége is csak az 52:48 tükrében volt igazán érdekes.

Igaza lehet Mafiának, hogy ebből könnyen vakuemlék lehet. Mr Rochester éjszakai műszakból jött haza, reggel hatkor, felébredt rá a Kis Herceg is, meg én is, és már fel is adtam a visszaalvást, mert a Kis Hercegnek mások az elképzelései a "játssz csendben a szobádban"-ról, mint az én amúgy sem tökéletes alvókámnak. Szóval, bejött Mr Rochester a szobánkba, és leforrázott a hírrel, ő akkor már tudta, követte egész éjszaka a szavazatszámlálást. A "leforrázott" igazából nem is jó szó, inkább olyan hatása volt, mintha nyakon öntött volna egy vödör hideg vízzel, azonnal kirepült a maradék álom is a szememből. Félig-meddig azt hittem, viccel - a számok nem voltak meglepőek, mindenki szoros eredményre számított, csak épp a másik irányban. Aztán elkezdett túlmelegedni az agyam, különösen az a része, amelyiket Szolnokon teletömték közgazdaságtannal meg szociológiával, meg a gyakorlatias rész, amelyik olyasmikkel foglalkozik, mint hogy útlevelet kell csináltatnom, és mi lesz a kis vállalkozásommal (majd írok róla nemsoká), meg ilyesmi. Ez még az elviselhetőbb rész volt - ezek mind csak adatok és tennivalók, csupa olyasmi, amivel racionálisan meg lehet küzdeni.

Hanem amikor kiléptem a házból, és elkezdtem embereket látni - akkor jött a dolog racionálisan nem kezelhető része. Tudatosult bennem, hogy az az 52% North West Leicestershire-ben (a mi környékünkön) 60,7%, és eszembe jutott, hogy a távozásért kampányolók egyik legfontosabb ún. érve az volt, hogy az EU-n kívül mennyivel jobban tudják majd kontrollálni a bevándorlást. És akkor arra gondoltam, hogy nagyon-nagyon sokan szavaztak azzal az indoklással, hogy meramocsokbevándorlók. És elkezdtem paranoid módon figyelni a szembejövőket, arra gondolva, hogy (nagyon durva kerekítéssel), háromból kettő nem akarja, hogy itt legyek. Ekkor vágott fejbe személyes szinten is a döntés súlya, és ekkor éreztem magam igazán idegennek, először az itt töltött lassan 3 év alatt. Kemény fejbekólintás volt, mert eddig egyszer sem bántott soha senki a miatt, hogy nem vagyok angol.

Ez így leírva, kívülről valószínűleg értelmetlennek tűnik, és becsszóra, én is tudom, hogy nem minden "leave" szavazó idegengyűlölő, és azt is tudom, hogy akik a barátaim, azok is maradnak, szavazás ide vagy oda. Érzelmi szinten mégis úgy csapódott le, mintha azt mondták volna, hogy takarodjak haza. És mondhatjátok, hogy túlérzékeny vagyok, de megsúgom: a péntek reggelente együtt kávézó anyukák között van francia, cseh és spanyol is, és ők is ugyanezt érezték, tőlem teljesen függetlenül. És az azóta eltelt pár nap valamilyen szinten minket igazol: Ashbyben még talán nem, de sok helyen feltűnően megugrott a rasszista, idegenellenes megnyilvánulások száma. Angolul tudóknak ajánlom EZT a gyűjteményt.

A hozzám közel álló angolok (és írek és skótok és walesiek) között nagyon sokan együttéreznek velünk, és többen is fogalmaztak úgy, hogy szégyellik, hogy britek. A péntek esti zenekari vacsira is rányomta a bélyegét - többen is odajöttek Estelle-hez és hozzám, hogy elmondják, mennyire sajnálják az egészet, de tőlünk függetlenül is ez volt az elephant in the room, amiről előbb-utóbb minden asztalnál beszélni kellett. Mindenkit piszkál, mindenkit megdöbbentett, mindenkinek van véleménye. Én még olyat nem láttam, hogy bármilyen szavazás kapcsán az emberek ennyire nyíltan és büszkén, sokszor már-már kihívóan hangoztassák a szavazatukat. Ehhez persze bőven hozzájárult a kampány is: mindkét oldal ígért és ijesztgetett a helyett, hogy tényeket közöltek volna, és amikor megszületett az eredmény, a hisztéria, amit keltettek, folytatódott és nőtt, barátok és rokonok vesznek össze, mindenki annak hívja a másik tábort, aminek nem szégyelli, és persze ott van a hate crime, amit előbb már emlegettem.

Ijesztő a helyzet. A parlament megvétózhatná az eredményt, de valószínűleg nincs bennünk annyi gerinc - ahogy a miniszterelnökben sem volt -, és úgy érzem, ott is elharapódzott a hisztéria, és azt sem tudják, hova kapjanak. Közben alattam összedől az, amire az életemet alapoztam, nagyon sok hozzám hasonlóval: a tudat, hogy magyarnak lenni azt is jelenti, hogy európai vagyok, és mint ilyen, nyugodtan élhetek, dolgozhatok, szerethetek, élvezhetem az életet egy hatalmas terület bármelyik pontján, Korfun vagy Ashbyben, ahol épp kedvem van. És mindeközben a körülöttem élők egymás torkának esnek, vagy épp a sajátjuknak, amikor rádöbbennek, mit tettek, amikor X-et rajzoltak egy bizonyos kockába. Nem szoktam fennkölt nézeteket hangoztatni, de én hiszek az egységben. Belátom, hogy az EU nem tökéletes, de hiszek abban, hogy a problémákat együtt kell megoldani, és az elválás csak legvégső esetben megoldás. És megijeszt a gyűlöletkeltés és az emberek egymásnak ugrasztása.

De ismertek, viszonylag gyorsan gyógyulok. Nagyon hamar előszedtem a génjeim közül a forradalmár ősöktől származóakat, kihúztam magam, és megfogadtam, hogy nem hagyom magam elkedvetleníteni. Ha útlevél kell, ám legyen. Ha vízum kell, legyen, elintézem. És ha valaki utálni akar azért, aki vagyok, hát legyen az ő problémája. Tegnap egyébként is szembejött valami, ami végképp megnyugtatott:

"A mi polgárságunk azonban a mennyben van." (Fil3:20) A mi állampolgárságunk, mondja az angol fordítás. A Földön meg majdcsak elleszünk valahogy, állampolgárságok, uniók ide vagy oda. Ez persze sovány vigasz annak, aki nem hisz benne, de nekem tegnap a világot jelentette.

Confirmation

Január 17-én (igen, még mindig csak itt tartok, kaotikus hetek, meg ilyesmi) eljött a nap, amire aztán végképp nem számított senki nem is olyan sokkal ezelőtt: az anglikán egyház teljes jogú tagja lettem. Ez most nem a Trinityben történt, mint a keresztelőm, hanem a közeli Blackfordby kicsi, jól megtömött templomában. Nem merem részletesen leírni a dolgok menetét, mert még mindig borzasztó suta a magyar szókincsem a témában, úgyhogy csak annyit, hogy bár nem mozgatta meg úgy az érzéseimet, mint a keresztelő, sokkal inkább éreztem a súlyát, mert sokkal formálisabb volt az egész, na meg az sem mindegy, hogy nem kisebb személy kell a levezényléséhez, mint egy püspök - a mi esetünkben csak megbízott, ő az, íme:

A kép után aligha meglepő, ha közlöm, hogy nem ijesztően komoly én-vagyok-a-jani a bácsi, sőt, nagyon is barátságos, és remek a humora. Ráadásul okos dolgokat beszélt :)

Zárásképp itt egy kép rólam is, ezt az egyet kaptam, kedves húgocskám szerint pont olyan, mint az ovis ballagásunkon készült képek.

Emily és Richard

El kell keserítenem a Gilmore-rajongókat, ez a bejegyzés is az én életemről fog szólni. Így egy hónappal az események után. Komolyan találnom kéne egy hatékony önmotiváló módszert...

Megint úgy kezdődött, hogy a Kéktündérből előtört a networking-királynő. Olvasott egy cikket egy bizonyos Emily Owentől/ről, és feltétlenül fel akarta vele venni a kapcsolatot, hogy meghívja a templomi álláskeresők klubjába (aminek ő az egyik vezetője), esetleg javasolja előadónak Soul Caféra. Emily ugyanis nem kicsit inspiráló jelenség. Tizenhat éves korában II-es típusú neurofibromatózissal diagnosztizálták, azóta időről időre újabb meg újabb műtéteken esik át, és az egyikből úgy ébredt, hogy teljesen elveszítette a hallását.

Elvette ez a kedvét bármitől is? Ami azt illeti, igen, olyan is volt, és ő ezt tartja élete egyik fordulópontjának.

"Uram, nem szeretnék felébredni az altatásból. De ha igen, használj valamire."

Nos, felébredt, és azóta könyveket ír (és itt jöttem én a képbe, a Kéktündérnek ugyanis újabban az én író mivoltom a fixa órája). Eddig három jelent meg: 30 Days with Mary, 30 Days with Elijah és 30 Days with John címen. Rövidke idézetek a bibliai alakok elképzelt naplóiból, pár gondolattal és naponta egy-egy imával kiegészítve. Most olvasom az Elijah-t, néha jó alaposan pofánvág, úgyhogy határozottan nem rossz.

Ezen kívül előadásokat is tart, főleg egészségügyi dolgozóknak. Igen, beszélni tud, elvégre jó ideig hallott, és olyan tempóban olvas szájról, hogy bármiféle  fennakadás nélkül lehet vele beszélgetni. Na jó, engem nem mindig értett - fel a kezekkel, kinek jutott már eszébe, hogy az akcentusok láthatóak is?

Emily Leicesterben él, és ez alkalmat adott, hogy meglátogassunk egy másik, sokkalta előkelőbb, ám jóval kevésbé beszédes személyt. Fogalmam sincs, otthon mennyi szó esett róla, ha esett egyáltalán, itt, a környéken elég nagy port kavart. 2013 februárjában bejelentették, hogy a nem sokkal az előtt megtalált, nem kifejezetten egészséges gerincű csontváz III. Richárd királyé. Hosszas vita után végül a leicesteri katedrálisban temették újra, bár a Yorkot jelképező fehér rózsák azért ott vannak körülötte.

Amikor mi mentünk, már nagyjából lecsengett az újratemetés utáni roham, így nem kellett sorban állnunk, és még láttuk is, amit akartunk.

A Kéktündér sajna csak aznap közölte, hogy ha már ott vagyunk, elmehetnénk a katedrálisba is, úgyhogy ezek most sajnos telefonos képek lesznek.

Kiruccanás a Tündérkeresztanyával

Néha az az érzésem, fél Ashby összeesküdött, hogy minél vidámabban és kalandosabban teljen az idő, amit itt töltök. Ebben nyilván élen jár két helyi pótanyukám, a Tündérkeresztanya és a Kéktündér, de részt vesz a tervben egy csomó templombeli ismerős/barát, egy maréknyi anyuka az iskolából, a zenekar több tagja (épp nemrég valósult meg az egy éve halogatott menjünk-el-meginni-valamit Eddel), és egyéb itt-ott felszedett emberek, mint Stef, akivel sajnos ezer éve nem tudtunk összejönni egy újabb éjszakába nyúló beszélgetésre, de mindig megállunk pár percre, ha összefutunk az utcán.

Nos, ezen a március 17-i kedden épp a Tündérkeresztanya volt a soros, hogy megmutasson valami újat. És, pontosan eltalálva, mire volt szükségem egy sok hisztivel és szakítással izgalmasított hét után: egy helyre, ami olyan tiszta és olyan békés, mintha nem is ezen a világon lenne. Elvitt hát a Mount Saint Bernard Abbeybe, egy máig lakott és működő ciszterci kolostorba.

Emlékszem, amikor pár éve egy tatabányai nyaralás során elmentünk Majkra. Ott is más volt valami, egészen más, mint a "kinti" világ, tele láthatatlan és megfoghatatlan, de érezhető dolgokkal, emberi életek, gondolatok, érzések lenyomataival. Valamilyen szinten minden helyre igaz ez, nekem legalábbis régi épületekben, történelmi helyeken folyton az az érzésem, hogy elvékonyodik a fal a múlt és a jelen között, és szinte csak egy vékonyka selyemfüggönyt kellene letépnem, hogy bálozók vagy épp várvédők közé csöppenjek. De ezek a lenyomatok mindenhol különbözőek, egész mások egy várbörtönben, mint egy grófnő hálószobájában. És végképp teljesen másmilyenek olyan helyeken, ahol az ott élők évszázadokon keresztül békés, csendes, hitnek, imának szentelt életet éltek. És akkor következő fokozatként elérkezünk a Mount Saint Bernardhoz, ahol a függöny még a selyemnél is sokkal vékonyabb, ha nem lenne a kis ajándékbolt (ahol nem kevés saját terméket, mézet és cserépedényeket árulnak) és nem látszana ki pár jelenbeli dolog az állattartó-növénytermesztő részről, könnyen elfelejthetnénk, melyik században is járunk tulajdonképpen. Mi nyilván nem mehettünk volna be mindenhová, de a honlapjukon vannak képek a szerzetesi életről, érdemes megnézni őket ITT.

Na meg az sem mindegy, hogy ide már keresztényként érkeztem, nem úgy, mint anno Majkra, ez is sokat adott az élményhez.

Saját képek is vannak ám, egy része tőlem, egy része a Tündérkeresztanyától:

Innen tovább mentünk, hogy sétáljunk egyet a Bradgate Parkban, ami egykor a Gray család birtoka volt - jelentőségüket mi sem mutatja jobban, mint hogy egy királynőt is adtak az országnak... igaz, csak kilenc napra. Mi most nem mentünk el a ház romjaiig és az Old John Towerig, csak jártunk egyet a girbegurba fák között (nekem ezekről az angol fákról mindig az Üvöltő szelek jut eszembe), és lestük az őzeket, de ők aznap nem voltak társalgós kedvükben. A kacsák annál inkább, de pechjükre nem vittünk nekik semmit.

Keresztelő

Tudom, tudom, ne is mondjátok, mióta ígérgetem... :D

Kezdjük a felkészítő "órákkal. Stephen alapból hétfő estére hirdette meg őket, de mivel tudta, hogy én akkor próbára járok, felajánlotta, hogy velem találkozik külön valamikor máskor, mondjuk, kedd reggel, amikor a két gyerkőc amúgy sincs itthon. Nem lesz olyan inspiráló, mint csoportban, de a lényeget elmondja, és rendben leszünk. De hogy ne ő legyen az egyetlen, akinek köszönetképp a nyakába ugorhatok, Sarah is csatlakozott, "ne legyél egyedül", "utána én meg úgyis konfirmálok", "és amúgy meg miért ne" alapon.

Az első ilyen közös óránkon készült is egy kép, ami tökéletesen illusztrálja, miért érzem magam ennyire jól a Holy Trinityben - három Biblia, három különböző nyelven (pontosabban a magyar csak Újszövetség + Zsoltárok). Ahogy akkor egy molyos karcban írtam: "az itteni közösség befogad, ha kicsit másmilyen vagy, akkor is, akkor is, ha az érkezésedkor még abban sem vagy biztos, hogy hiszel abban, amiben ők. Mert nem csak elmennek a templomba meg hazamennek, hanem ismerik, szeretik, segítik egymást. „Church family”-ként emlegetik magukat (magunkat), és olyanok is – higgyétek el annak, aki ennyire távol van a saját családjától. Itt nem félni kell Istentől, hanem szeretni kell, pontosabban viszont kell szeretni. És ez így olyan jó.
Ha a képen a könyvek ugyanott lennének nyitva, akkor annál a résznél lennének, amit utoljára olvastunk, az pedig nagyon illik a képhez, na meg ahhoz, amit számomra jelent:
Nincs különbség zsidó és görög között, mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindenkihez, aki segítségül hívja (Rm 10,12)"

A pánik persze elkapott az utolsó ilyen óra után - akarom én ezt? mi van, ha mégsem igaz? mi van, ha később meggondolom magam? -, aztán hazajöttem, és megnéztem a Kéktündér ajándékát, pontosabban a hozzá tartozó üdvözlőlapot (az angolok a cardok megszállottai). Na, milyen idézetet választott bele?

Ne félj, és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, a miben jársz. (Józsué 1,9)

Szóval megint kaptam egy taslit, hogy én csak ne agyaljam túl a dolgokat, ahogy szokásom. (Ilyenekre gondoltam akkor, amikor azt írtam, hogy záros határidőn belül konkrét választ kaptam a kérdéseimre.)

Kicsit tartottam tőle, hogy maga a szertartás sokkal formálisabb lesz, mint a megszokott vasárnapi családi istentiszteletünk. Ez valamennyire be is jött, mert volt egy meghatározott forgatókönyv, ami szerint történtek a dolgok, de ennek ellenére is az a családias hangulat uralkodott, amit mát annyit dicsértem. Nem azt éreztem, hogy egy üres szertartásban veszek részt, azért, mert úgy szokás, hanem azt, hogy van értelme nyilvánosan felvállalni, hogy ide jutottam, és hogy most már még szorosabb kötelék fűz mindazokhoz, akik már eddig is feltétel nélkül elfogadtak. És ehhez nem elhanyagolható tény, hogy Stephen vezette le az egészet, neki pedig van egy (szerencsére) elnyomhatatlan közvetlen stílusa :)

Amint a mellékelt ábra is mutatja, nem cicóztak, fürödtünk! :) Kivéve Shane-t, az ő hallókészüléke valószínűleg nem értékelte volna a mutatványt. Stephen azt ígérte, nem lesz hideg a víz, ha nem is fog gőzölni, de a szerkentyű, aminek kicsit fel kellett volna melegítenie, nem volt hajlandó rendesen működni, úgyhogy igenis hideg volt. Mégis örülök, hogy így csináltuk, tetszik, hogy ennyire drámaian benne van a keresztelés teljes szimbólumrendszere - a születés, a halál, a feltámadás és "bónuszként", kevésbé látványosan, de nyilvánvalóbb szimbólumként a Szentlélek.

A teázás-sütizés sem maradhatott el, most tekintélyes mennyiségű sütivel, és rengeteg plusz öleléssel, gratulációval és szeretettel :) Idén már ez volt a harmadik szülinapom :)

Harvest és egyéb templomi hírek

Ahogy ígértem az egyévesfilós poszt előtt: beszámoló a harvest lunch-ről, még október 5-éről.

A Tündérkeresztanya úgy jellemezte a Harvestet, mint amolyan kis angol hálaadást, amikor learatjuk a munkánk gyümölcsét, végiggondoljuk, mi mindent kaptunk az idén, és hálát adunk érte. Az istentisztelet is erről szólt, a természet szépségeiről, meg arról, hogy hagyni kell nőni az elültetett magot, mert azt bizony csak Isten húzhatja ki a földből, mi nem. Végezetül, mivel ez a szokásos családi istentisztelet volt a "mókás" dolgokkal (bár a gyerekeket ezúttal nem vittük), mindenki kapott egy zöld papírlevelet, hogy felírhassa rá, miért hálás. Utána ezeket a leveleket a templom oszlopaira kötötték, ott vannak azóta is. Valamennyit elolvastam belőlük, borzongató-mosolyogtató érzés látni őket.

Az istentisztelet után a többség átment a church hallba teázni-kávézni, jó páran viszont maradtunk, hogy segítsünk berendezni a templomot az ünnepi ebédre. Stephen aznap reggel nem volt jó, Stella pedig orvoshoz vitte, így a legprofibb vendéglátós hiányzott, de a helyettesei is tökéletesen megoldották a dolgot. Amolyan kicsit felturbózott ploughman's lunchöt - "földműves reggelijét" - ettünk, aztán válogathattünk a jobbnál jobb desszertek között, én végül valami banános-karamellás csodánál kötöttem ki némi extra gyümölccsel. Mindezek mellé ráadásképp persze most is szuperérdekes beszélgetés alakult ki az asztalnál, például az angol, a magyar és a máltai ételekről. Bizony, jó dolog a nemzetközi asztalnál ülni :)

Ami az egyéb templomi híreket illeti... nos, azok igazából komolyabb hírnek számítanak, az én szempontomból legalábbis.

(nagylevegőtvesz)

Nagyon úgy fest, hogy 16-án megkeresztelkedem.

(kifúj)

Tudom, tudom, nem kicsit meglepő ezt hallani tőlem, és épp ezért olyan nehéz elmondani azoknak, akik nem nézték végig a folyamatot. Gondoltam rá, hogy beleírom az évfordulós bejegyzésbe, mert szépen megmutatja, mekkorát fordult velem a világ, mióta itt vagyok, de nehéz volt beleszőni a takaróallegóriába. Szóval, sok kisebb-nagyobb dolog vezetett ide, problémák, amik pillanatok alatt, csodával határos módon megoldódtak, emberek, akiktől tanultam, válaszok, amiket a hangosan soha ki nem mondott kérdéseimre kaptam, és még sorolhatnám, igazából a legtöbbet leírtam itt is, de még így is hiányzik egy csomó kis darab, amiből össze lehetne rakni a teljes képet, és ezeket nem igazán lehet elmesélni, inkább érzések, mint események, így aztán csak azok vannak velük többé-kevésbé tisztában, akik itt voltak velem.

Amikor először szóba került ez az egész (a Kéktündér hozta fel Calke Parkban sétálva, amikor az aznapi Soul Caféról beszélgettünk), nem igazán foglalkoztam vele, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy készen állok egy ekkora lépésre - az én szememben ugyanis hatalmas lépésnek tűnik. Aztán Stephen is szóba hozta (amennyire tudom, részben a Kéktündér noszogatására, részben mert ő is megfontolandónak tartotta). Akkor két napig folyamatosan ezen agyaltam, folyamatosan ezen vitatkoztam magammal. Az egyik felem azt gondolta, ez olyasmi, amit az ember a családjával csinál, otthon. A másik felem viszont meggyőzte ezt az elsőt arról, hogy bizonyos értelemben ezek az emberek is a családom (karácsonykor hallottam először a "church family" kifejezést, azóta meg is értettem), és ha valaha is megteszem, akkor ez a megfelelő hely, hiszen itt jutottam el odáig, hogy azt mondjam: igen, egy olyan istenre tudom alapozni a hitemet, aki válaszol, ha kérdezem, és segít, ha szükségem van rá. Mert gyakorlatilag ez történt. Stephen úgy fogalmazott, nagyon találóan: "Isten sarokba szorított." Azt már csak én teszem hozzá, hogy közben valószínűleg remekül szórakozott a makacsságomon, és most alighanem halálra röhögi magát, mert győzött.

Valahol én is jót nevetek magamon. Mennyire rám vall már, hogy egy anglikán templomban fogok megkeresztelkedni?!

Végezetül nagy bocsánatkérés azoktól, akiknek mindezt nem mesélem el "közvetlenül" - mondom, még én is barátkozom a gondolattal, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem érzem magam rosszul tőle, nem szégyellem, semmi ilyesmi. Egyszerűen csak könnyebb leírni, és gyorsan megnyomni a "közzététel" gombot, mint telefonon eldadogni (telefonálni amúgy se szeretek különösebben).

Betlehem meg amit akartok

Akartam képeket is feltenni a templomi betlehemesről, de nem volt annyi eszem, hogy vigyek fényképezőt, a telefonos képek meg kritikán aluliak lettek, olyannyira, hogy eltekintek a közzétételüktől, úgysem látszik rajtuk semmi. Szavakban azért elmondom, hogy nagyon-nagyon jó kis előadás volt :)

A Tündérkeresztanya jött értünk hamar, hogy legyen parkolónk és ülőhelyünk, és jól is tette, mert már akkor, szűk fél órával kezdés előtt is rohamosan telt a templom. Ekkor már játszott egy kis zenekar, mindenféle karácsonyi dalokat, és ezúttal a kürtös kislány látványa volt az a tényező, amitől az amúgy is létező karácsonyi honvágyam először az egekbe ugrott. A Kis Herceg is már ekkor elkezdte táncelőadását, mindennemű zenére heves dülöngéléssel reagál, előbb-utóbb zenész lesz belőle ;)

A történet a szokásos volt: Betlehem, háromkirályok, pásztorok, Kisjézus. Aki a szereposztásért felelt, nem volt válogatós, az egyik királyt egy indiai kislány játszotta, Heródest meg egy fekete kisfiú. És az angyalok! Ha hihetünk a Tündérkeresztszülők szomszédjának, az egyikük csak két éves volt, onnan felfelé aztán akadtak mindenféle korúak. Voltak persze dalok is, olyanok is, amiket a közönség is énekelt, és ettől megint előkerült az a kellemes érzés, hogy ez itt egy közösség, nem csak egy csomó ember, akik történetesen egy templomba járnak.

Ezt erősítette meg az is, amit Tim, a lelkész mondott a végén: hogy hiába adjuk az aranyunkat, hiába építünk templomokat, hiába minden, Jézus csak annyit vár tőlünk ilyenkor, hogy együtt legyünk, és szeressük egymást.

Még karácsonykor megismerkedtem a Tündérkeresztanyáék lányával is, pontosabban csak a Tündérkeresztanyáéval, mert neki nem a Tündérkeresztapa az apukája. Egy nagyon kellemes lángosozós, forraltborozós, starwarsmaratont-félszemmel-nézős, beszélgetős délutánt töltöttem velük (és persze a kutyával, akiről most már tudom, hogy brie-i pásztorkutya). A Tündérkeresztapa (aki, félreértés ne essék, született angol) megkérdezte, hol tanultam meg ilyen jól angolul, ami nagyon jól esett, és kellemes egybeewsésként az is ezen a napon történt, hogy rájöttem: már természetesnek érzem, hogy angolul kommunikálok.

Most pedig 2 óra és 24 perc múlva véget ér 2013, és azon töprengek, mit is gondoljak erről a brutális évről. Egyáltalán nem bánom, hogy vége, nagyrészt utáltam, de igyekszem megfogadni a Once Upon a Time-beli Hófehérke tanácsát, és belekapaszkodni a jó pillanatokba a sok rossz között. Meg persze az sem utolsó szempont, hogy sokat tanultam és megedződtem, és edződöm még mindig.

Lássuk, mint hoz 2014.