Ahogy ígértem az egyévesfilós poszt előtt: beszámoló a harvest lunch-ről, még október 5-éről.
A Tündérkeresztanya úgy jellemezte a Harvestet, mint amolyan kis angol hálaadást, amikor learatjuk a munkánk gyümölcsét, végiggondoljuk, mi mindent kaptunk az idén, és hálát adunk érte. Az istentisztelet is erről szólt, a természet szépségeiről, meg arról, hogy hagyni kell nőni az elültetett magot, mert azt bizony csak Isten húzhatja ki a földből, mi nem. Végezetül, mivel ez a szokásos családi istentisztelet volt a "mókás" dolgokkal (bár a gyerekeket ezúttal nem vittük), mindenki kapott egy zöld papírlevelet, hogy felírhassa rá, miért hálás. Utána ezeket a leveleket a templom oszlopaira kötötték, ott vannak azóta is. Valamennyit elolvastam belőlük, borzongató-mosolyogtató érzés látni őket.
Az istentisztelet után a többség átment a church hallba teázni-kávézni, jó páran viszont maradtunk, hogy segítsünk berendezni a templomot az ünnepi ebédre. Stephen aznap reggel nem volt jó, Stella pedig orvoshoz vitte, így a legprofibb vendéglátós hiányzott, de a helyettesei is tökéletesen megoldották a dolgot. Amolyan kicsit felturbózott ploughman's lunchöt - "földműves reggelijét" - ettünk, aztán válogathattünk a jobbnál jobb desszertek között, én végül valami banános-karamellás csodánál kötöttem ki némi extra gyümölccsel. Mindezek mellé ráadásképp persze most is szuperérdekes beszélgetés alakult ki az asztalnál, például az angol, a magyar és a máltai ételekről. Bizony, jó dolog a nemzetközi asztalnál ülni :)
Ami az egyéb templomi híreket illeti... nos, azok igazából komolyabb hírnek számítanak, az én szempontomból legalábbis.
(nagylevegőtvesz)
Nagyon úgy fest, hogy 16-án megkeresztelkedem.
(kifúj)
Tudom, tudom, nem kicsit meglepő ezt hallani tőlem, és épp ezért olyan nehéz elmondani azoknak, akik nem nézték végig a folyamatot. Gondoltam rá, hogy beleírom az évfordulós bejegyzésbe, mert szépen megmutatja, mekkorát fordult velem a világ, mióta itt vagyok, de nehéz volt beleszőni a takaróallegóriába. Szóval, sok kisebb-nagyobb dolog vezetett ide, problémák, amik pillanatok alatt, csodával határos módon megoldódtak, emberek, akiktől tanultam, válaszok, amiket a hangosan soha ki nem mondott kérdéseimre kaptam, és még sorolhatnám, igazából a legtöbbet leírtam itt is, de még így is hiányzik egy csomó kis darab, amiből össze lehetne rakni a teljes képet, és ezeket nem igazán lehet elmesélni, inkább érzések, mint események, így aztán csak azok vannak velük többé-kevésbé tisztában, akik itt voltak velem.
Amikor először szóba került ez az egész (a Kéktündér hozta fel Calke Parkban sétálva, amikor az aznapi Soul Caféról beszélgettünk), nem igazán foglalkoztam vele, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy készen állok egy ekkora lépésre - az én szememben ugyanis hatalmas lépésnek tűnik. Aztán Stephen is szóba hozta (amennyire tudom, részben a Kéktündér noszogatására, részben mert ő is megfontolandónak tartotta). Akkor két napig folyamatosan ezen agyaltam, folyamatosan ezen vitatkoztam magammal. Az egyik felem azt gondolta, ez olyasmi, amit az ember a családjával csinál, otthon. A másik felem viszont meggyőzte ezt az elsőt arról, hogy bizonyos értelemben ezek az emberek is a családom (karácsonykor hallottam először a "church family" kifejezést, azóta meg is értettem), és ha valaha is megteszem, akkor ez a megfelelő hely, hiszen itt jutottam el odáig, hogy azt mondjam: igen, egy olyan istenre tudom alapozni a hitemet, aki válaszol, ha kérdezem, és segít, ha szükségem van rá. Mert gyakorlatilag ez történt. Stephen úgy fogalmazott, nagyon találóan: "Isten sarokba szorított." Azt már csak én teszem hozzá, hogy közben valószínűleg remekül szórakozott a makacsságomon, és most alighanem halálra röhögi magát, mert győzött.
Valahol én is jót nevetek magamon. Mennyire rám vall már, hogy egy anglikán templomban fogok megkeresztelkedni?!
Végezetül nagy bocsánatkérés azoktól, akiknek mindezt nem mesélem el "közvetlenül" - mondom, még én is barátkozom a gondolattal, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem érzem magam rosszul tőle, nem szégyellem, semmi ilyesmi. Egyszerűen csak könnyebb leírni, és gyorsan megnyomni a "közzététel" gombot, mint telefonon eldadogni (telefonálni amúgy se szeretek különösebben).
A Tündérkeresztanya úgy jellemezte a Harvestet, mint amolyan kis angol hálaadást, amikor learatjuk a munkánk gyümölcsét, végiggondoljuk, mi mindent kaptunk az idén, és hálát adunk érte. Az istentisztelet is erről szólt, a természet szépségeiről, meg arról, hogy hagyni kell nőni az elültetett magot, mert azt bizony csak Isten húzhatja ki a földből, mi nem. Végezetül, mivel ez a szokásos családi istentisztelet volt a "mókás" dolgokkal (bár a gyerekeket ezúttal nem vittük), mindenki kapott egy zöld papírlevelet, hogy felírhassa rá, miért hálás. Utána ezeket a leveleket a templom oszlopaira kötötték, ott vannak azóta is. Valamennyit elolvastam belőlük, borzongató-mosolyogtató érzés látni őket.
Az istentisztelet után a többség átment a church hallba teázni-kávézni, jó páran viszont maradtunk, hogy segítsünk berendezni a templomot az ünnepi ebédre. Stephen aznap reggel nem volt jó, Stella pedig orvoshoz vitte, így a legprofibb vendéglátós hiányzott, de a helyettesei is tökéletesen megoldották a dolgot. Amolyan kicsit felturbózott ploughman's lunchöt - "földműves reggelijét" - ettünk, aztán válogathattünk a jobbnál jobb desszertek között, én végül valami banános-karamellás csodánál kötöttem ki némi extra gyümölccsel. Mindezek mellé ráadásképp persze most is szuperérdekes beszélgetés alakult ki az asztalnál, például az angol, a magyar és a máltai ételekről. Bizony, jó dolog a nemzetközi asztalnál ülni :)
Ami az egyéb templomi híreket illeti... nos, azok igazából komolyabb hírnek számítanak, az én szempontomból legalábbis.
(nagylevegőtvesz)
Nagyon úgy fest, hogy 16-án megkeresztelkedem.
(kifúj)
Tudom, tudom, nem kicsit meglepő ezt hallani tőlem, és épp ezért olyan nehéz elmondani azoknak, akik nem nézték végig a folyamatot. Gondoltam rá, hogy beleírom az évfordulós bejegyzésbe, mert szépen megmutatja, mekkorát fordult velem a világ, mióta itt vagyok, de nehéz volt beleszőni a takaróallegóriába. Szóval, sok kisebb-nagyobb dolog vezetett ide, problémák, amik pillanatok alatt, csodával határos módon megoldódtak, emberek, akiktől tanultam, válaszok, amiket a hangosan soha ki nem mondott kérdéseimre kaptam, és még sorolhatnám, igazából a legtöbbet leírtam itt is, de még így is hiányzik egy csomó kis darab, amiből össze lehetne rakni a teljes képet, és ezeket nem igazán lehet elmesélni, inkább érzések, mint események, így aztán csak azok vannak velük többé-kevésbé tisztában, akik itt voltak velem.
Amikor először szóba került ez az egész (a Kéktündér hozta fel Calke Parkban sétálva, amikor az aznapi Soul Caféról beszélgettünk), nem igazán foglalkoztam vele, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy készen állok egy ekkora lépésre - az én szememben ugyanis hatalmas lépésnek tűnik. Aztán Stephen is szóba hozta (amennyire tudom, részben a Kéktündér noszogatására, részben mert ő is megfontolandónak tartotta). Akkor két napig folyamatosan ezen agyaltam, folyamatosan ezen vitatkoztam magammal. Az egyik felem azt gondolta, ez olyasmi, amit az ember a családjával csinál, otthon. A másik felem viszont meggyőzte ezt az elsőt arról, hogy bizonyos értelemben ezek az emberek is a családom (karácsonykor hallottam először a "church family" kifejezést, azóta meg is értettem), és ha valaha is megteszem, akkor ez a megfelelő hely, hiszen itt jutottam el odáig, hogy azt mondjam: igen, egy olyan istenre tudom alapozni a hitemet, aki válaszol, ha kérdezem, és segít, ha szükségem van rá. Mert gyakorlatilag ez történt. Stephen úgy fogalmazott, nagyon találóan: "Isten sarokba szorított." Azt már csak én teszem hozzá, hogy közben valószínűleg remekül szórakozott a makacsságomon, és most alighanem halálra röhögi magát, mert győzött.
Valahol én is jót nevetek magamon. Mennyire rám vall már, hogy egy anglikán templomban fogok megkeresztelkedni?!
Végezetül nagy bocsánatkérés azoktól, akiknek mindezt nem mesélem el "közvetlenül" - mondom, még én is barátkozom a gondolattal, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem érzem magam rosszul tőle, nem szégyellem, semmi ilyesmi. Egyszerűen csak könnyebb leírni, és gyorsan megnyomni a "közzététel" gombot, mint telefonon eldadogni (telefonálni amúgy se szeretek különösebben).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése