Valójában írni szeretnék a harvestről és a legutóbbi hangversenyről is, de van valami, ami hamarabb aktualitását veszti, nevezetesen: tegnap volt egy éve, hogy kijöttem ide. Ennek kapcsán kaptam virágot és csokit - "azért, hogy kibírtál velünk egy évet" -, és rengeteg kedves szót online és a valóságban is, amit tovább görgetett, hogy épp tegnap voltam egy Pastorate-összejövetel is. Jobb volt, mint egy születésnap, még mindig alig fogom fel, mennyi szeretetet kaptam egy ilyen kis évforduló kapcsán.
Ez itt a takaróm. Én horgoltam, vagyis horgolom, mert mint alább látszik, még közel sincs kész, részben azért, mert akadt közben jó pár fontosabb projekt.
Hogy mi köze ennek ahhoz, hogy egy éve itt vagyok? Hát az, hogy ez a takaró pont olyan, mint az itteni életem. Idejöttem, idegen helyre, idegenek közé, és a nulláról indultam. Az első pár kockáért nagyon meg kellett küzdenem, volt minden, vér, verejték, könnyek, ki kellett tapasztalnom a mintát, többet bontottam, mint amennyit haladtam, meg amúgy sem horgoltam előtte semmit egy fél sálon kívül. Aztán valahogy elkészült az első sor, girbegurba nagyikockákkal, egyik lazább, másik szorosabb, de már volt benne pár szín. Aztán, láss csodát, belevágtam a második sorba, és jöttek a virágok! Aztán kocka kockát, sor sort követett, és egyszer csak elkezdett látszani, hogy nicsak, ennek mintája is van, a sok kis kocka már most is méretes takarónak számítana, ha az ágyam nem lenne még annál is nagyobb. Sőt, nem csak nagy, még csak nem is csúnya. A színei sem csúnyák, ha nem villanyfényben, vakuval próbálom fényképezni. 269 kockánál tartok, ebből 30 virágos, de a többi is ugyanolyan fontos szerepet játszik a mintában.
Pont így szaporodtak a kockák - emberek, élmények, tanulságok - az életemben is. Már nem érzem magam elveszettnek, nem érzem úgy, hogy semmim sincs, minden kockával, minden élménnyel és találkozással több lettem, minddel gyarapodott a minta, és most már simán a képzeletbeli vállamra kanyaríthatok egy képzeletbeli takarót - sokszor pontosan ez a kép jelenik meg lelki szemeim előtt egy-egy templomi alkalom kapcsán is. Ahogy a takaróval, úgy az itteni életemmel sem végeztem. Nem tudom, mikor végzek vele. de tudni fogom, amikor eljön az ideje, és akkor majd eldolgozom a szálakat, összehajtom a takarót, és belegyömöszölöm egy bőröndbe, és hazamegyek, vagy ahova akkor majd mennem kell. Ennek a lélek-takarónak viszont csak egy részét vihetem majd magammal, és erre már most is fáj gondolni, úgyhogy inkább nem is gondolok rá, amíg nem kell - legyen meg minden napnak a maga baja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése