Váltás

Alighanem már a Nagy Pótlóbejegyzésből is kiderült, hogy nem lelkesedem különösebben a Subwayért - és ahogy már akkor is mondtam, keresgéltem már egy ideje a jobbat. Nem könnyű olyasmit találni, ami 1. köszönőviszonyban van a szakmámmal (vagy valami mással, ami érdekel), 2. jobb, mint a Subway, 3. nem jár késő esti/éjszakai műszakkal, amit Mr Rochester éjszakái és a két kölök mellett nem tudok csinálni, ugyebár, és 4. nem jelent sokkal kevesebb pénzt.

Úgy három-négy hete a szokásos péntek reggeli anyukás kávézáson valaki megemlítette, hogy látta, hogy keresnek embert a Poppys nevű kávézóba. Bementem, megkérdeztem, a főnök elmondta, nagyjából mi a helyzet, hazajöttem, rágódtam rajta pár napot. Merthogy vendéglátásnak vendéglátás, és nem franchise, és jó kis helynek tűnt, de kevesebb óra és így kevesebb pénz, mint a Subway, és tulajdonképp pincérkedés, szendvics- és salátakészítés, kávéfőzés... szóval, nem lett volna hatalmas lépés szakmai szempontból sem. Viszont már iszonyúan frusztrált a Subway-robot életforma, egyszerűen képtelen voltam úgy beosztani az időmet-energiámat, hogy munkanapokon bármi másra is maradjon, és szinte minden nap úgy jöttem haza, hogy éntöbbetbenemmegyek. És a munkaidő is jobban illett volna az iskolaidőhöz, ami kevesebb gyerekcsőszre költött pénzt jelent, amitől kicsit kevésbé hangzik rosszul a kevesebb fizetés, és szintén a jobb munkaidő miatt úgy éreztem, sokat dobna az időbeosztásomon, meg talán több időm-energiám maradna a saját vállalkozásomra, és talán mennék is vele valamire az elmúlt hónapok szinte-egyhelyben toporgása helyett. Úgy tűnt, jó esélyem van, mert amikor bementem, a főnök azt mondta, még senki olyan nem jelentkezett, aki megfelelt volna.

Rágtam, rágtam, aztán egyre inkább elhatalmasodott az érzés, hogy ha még egy BMT-t kell csinálnom még egy lámahajú középiskolásnak, aki még csak rám se néz, miközben rendel, átnyomom a kezem a paradicsomszeletelőn, úgyhogy úgy döntöttem, jelentkezem. Beadtam az önéletrajzom. Egy-két nap múlva épp a Subwayben dolgoztam, amikor egy nyugodtabb pillanatban ránéztem a telefonomra, és láttam, hogy van egy nem fogadott hívásom. Rákerestem a telefonszámra, és a Gugli közölte, hogy az a Poppys száma. A munkaidőm végéig evett a fene, vissza is hívtam őket, és megtudtam, hogy interjúra hívnak. Ma pontosan két hete el is mentem. 3-kor kezdődött, és 3:20-kor már úgy mentem a kölkökért az iskolába, hogy tudtam, hogy megvan az állás.

Másnap bementem a Subwaybe, és közöltem a tényállást az ottani főnökömmel. Nagyon nem örült, még azt is felajánlotta, hogy változtat a munkaidőmön (az volt a hivatalos indoklásom, hogy az amott jobban passzol a kölkökhöz), de végül belátta, hogy ha menni akarok, nem tud mit csinálni. Azóta se igen beszéltünk, még egy-két órát dolgoztunk együtt, aztán nem voltunk bent egyszerre, és még csak egy cetlit se hagyott, hogy "bye, thanks". Ami amúgy sokat mérsékelt a bűntudaton, amit a miatt éreztem, hogy gyorsan és váratlanul otthagyom, miközben tudja, hogy másvalaki is el fog menni nemsokára, ráadásul épp ki akar rúgni egy harmadik valakit, amit most így nyilván nem tehet meg.

Ma kezdtem a Poppysban, és eddig úgy érzem, jól döntöttem. A vendégek észrevették, hogy emberi lény vagyok, igazi kávégéppel főztem a kávét (olyan cappuccinót csinálok, hogy megszólal!), esküszöm, még az evőeszköz-polírozásban is örömömet leltem, mert ha evőeszközt kell polírozni, az azt jelenti, hogy vannak igazi evőeszközök, amik polírozásra szorulnak. Ahogy vannak igazi tányérok meg csészék meg minden. És a kaja sem gusztustalan fagyasztott szalámi. De majd még mesélek róla, ha már többet láttam... :)

Strandtáskák

Hirtelen feltámadt lelkesedésemben úgy döntöttem, mostantól megmutogatom, miket kézimunkázgatok, hadd pörögjön a blog, meg hát miért ne. Lehet, hogy ezt a részt különösen jövedelmező lenne angolul is megírni (külön blogon, nyilván), majd talán egyszer, egyelőre egy blogot fenntartani is épp elég kihívás :P



A Copper Leafben minden hónapban van egy téma, amihez igyekszünk alkalmazkodni, hogy legyen valamink A Falon (amit nem így hívnak, nyilván). Januárban "Házikedvencek" volt a téma, kapcsolódva egy kutyás alapítványhoz, és macskaágyat csináltam, ami azóta is megvan, ráadásul haza kellett hoznom, mert nagy, és Denise nemigen tudta hova rakni január után. De maradt utána egy csomó pólófonalam, ami rettentően idegesített, mert minek vettem meg, ha azóta se kerestem rajta egy fillért se. Amikor megláttam a Copper Leafes alkotók VIP Facebook-csoportjában, hogy a májusi téma a "holiday", végre rájöttem, mit akarok horgolni a maradékból.

Strandtáskát. Mi mást?

Úgyhogy összeszedtem az energiámat - nem nagyon szeretek pólófonallal dolgozni, mindig kicsinálom a kezem, mert rugalmas és túlfeszítem, meg a munkadarab is hamar jó nehéz lesz, meg amúgy is jobban szeretem a kis finom dolgokat -, és egy szennyestartó zsák mintáját átalakítva összehoztam ezt a kettőt. Így már alig maradt a pólófonalból, a másodikon dolgozva végig azon izgultam, elég lesz-e egyáltalán, és remélem, ezek el is kelnek majd.

Napszemüveggel, a méretarány kedvéért

Ui.: Tisztában vagyok vele, hogy ezek távol állnak a profi fotótól, viszont a fény most is rettenetes, és holnap már viszem őket a Cooper Leafbe, úgyhogy most ez van, legközelebb majd jobban igyekszem, becsszó.

Igentudom...

Először is, azt szeretném mondani, hogy:

És ha már eleget néztétek az L-t, és úgy döntöttetek, L-nézitek nekem a nagy hallgatást, elmesélem, hogyan éldegélek mostanság. Bizony, ki fog maradni pár esemény, amiről akár írhattam is volna, példuál, amikor hazamentem Mamiék házassági évfordulójára, és azdejóvolt, meg pár hangverseny. meg hogy mit sütöttem karácsonyra, meg ilyesmi, de azért egy csomó mindent meg el fogok mondani, mert különben semi értelme nem lesz a történetnek.

Szóval, az úgy van, hogy tényleg sikerült minimálisra csökkentenem a szabadidőmet, és amikor este épp lenne egy kicsi, már nem biztos, hogy képes vagyok kettőnél több agysejtet munkába állítani (persze mind jól tudjuk, hogy vannak blogok, amiknek az üzemeltetéséhez nem használnak ennél többet, de hát mindig is túlzó igényeim voltak a saját teljesítményemmel kapcsolatban.) Ezt pedig úgy értem el, hogy.

Amikor a Kis Herceg elballagott az oviból, rádöbbentem, hogy ősztől ő is egész nap iskolában lesz, én meg majd tengek-lengek haszontalanul, és teljesen értelmetlenné válik az otthonülő mostohaanya munkaköröm. Előtte is morogtam miatta néha, hiába tudtam, hogy amit én csinálok, az is munka, az "előléptetésem" óta néha rosszul éreztem magam a miatt, hogy Mr Rochester gyakorlatilag eltart, és én semmit nem teszek le arra a bizonyos asztalra. Nem mellesleg még mindig túl sok ambícióm élte túl az éveket ahhoz, hogy le tudjam nyelni, hogy én ennyi vagyok. Na de amíg a Kis Herceg a nap nagy részében otthon volt, legalább még volt értelme - a fizetésem lazán elment volna az extra órákra az oviban. Két iskolás gyerekkel viszont... Úgyhogy közoltem Mr Rochesterrel, hogy:
- Nekem most vagy egy állás kell, vagy egy kisbaba!
Mire ő azt mondta, hogy:
- A másodikat valószínűleg könnyebb beszerezni.
Mire én azt mondtam, hogy hahaha, és naprakésszé tettem az önéletrajzom.
Kisbaba nem lett, állást viszont kaptam, nem kevésbé Michelin-gyanús helyen, mint a helyi Subway. Bevallom, még ez is dobott az önbizalmamon, elvégre szereztem egy állást, én, egyedül, és még csak nem is egy gyárban kell dolgokat dobozkba pakolnom. Az ebből támadt önbizalom később el is párolgott, amikor a körülöttem sebesen cserélődő tizenéveseket látva arra jutottam, hogy felvesznek ezek mindenkit, aki veszi a fáradságot, hogy elmenjen az interjúra. De hát ez is egy állás, egy időre megteszi, legalább csinálok valamit, amíg a büdöskölkei iskolában vannak, sokan ennek is örülnének, meg ilyesmi. Ezzel telik heti négy napom tetemes része - pontosabban épp egy munkanapnyi része, de a folyamatos talpalás és a heti kétszeri hajnali kelés elég, hogy náshoz már ne nagyon legyen kedvem. És akkor még nem beszéltünk a retardált tinédzserekről, akik miatt néha majdhogynem duplamunkát végzek reggelente, a még náluk is retardáltabb kedvesvendégekről, akik azt se tudják, hogy kell becsukni az ajtót (fagyban sem jut eszükbe)... Szóval, vannak bajok, de elmegy, és közben keresem a Jobbat, ki tudja, talán az Igazit, csak hát eléggé korlátoz, hogy nem tudok vezetni, és Ashbyben pocsék a tömegközlekedés. Az lesz a következő nagy projekt. Megtanulni vezetni.

Ennyire vagyok lelkes korán reggel

Ezen kívül van egy vállalkozásom is, bizony, Bippity Boppity Hook néven fut, és főleg horgolt cuccokat árulok, de néha becsúszik egy-egy keresztszemes vagy hajócsipke is. Ezt már sokkal jobban élvezem, mint a szendvicsművészséget (igen, tényleg így hívják azt, amikor előre meghatározott receptek alapján szabványszendvicseket gyártasz a Subwayben), viszont egyelőre nem termel annyi pénzt, hogy otthagyhassam érte a Subwayt (ami egy ördögi kör, mert valószínűleg több pénzt termelne, ha otthagynám a Subwayt, és több időm lenne foglalkozni vele). A vevőim nagy része az ismerőseim közül kerül ki, de van Facebook oldalam is, lehet nyugodtan lájkolni meg minden, és lesz előbb-utóbb Etsym is, már félig kész van, de mint mindennel mostanában, ezzel is csak apránként haladok. Karácsony előtt felfedeztem, hogy nyílt Ashbyben egy kávézó/galéria/ajándékbolt, ahol helyi kézművesek műveit árulják, bementem, beszéltem a tulajjal, akit egyébként Denise-nek hívnak, és aki egy tündér, és azóta én vagyok az egyik helyi kézműves, aki árulja ott a dolgait. Szerencsém volt, a másik horgolós épp bejelentette, hogy elköltözik a városból, különben aligha jutott volna hely kettőnknek. Ott néha órákat is adok, az is jó móka, és az is sokkal élvezetesebb módja a pénzkeresésnek, mint a szendvicsgyártás. És jó iskola is - Denise nagyon nyitott az üzlettel kapcsolatban, már ez alatt a pár hónap alatt is rengeteget tanultam tőle.

Mesélnék arról is, hogy mi történik a templom környékén, de nem tudok. Mivel az a hatalmas megtiszteltetés ért, hogy minden egyes héten én csinálom a vasárnap reggeli műszakot a Subwayben, egyetlenegyszer, karácsonykor jutottam el templomba, mióta elkezdtem dolgozni. Nem, húsvétkor nem, mert az nem volt elég nagy ünnep ahhoz, hogy bezárjunk. Jelenleg az egyetlen kapcsolatom a templomi élettel a régi keddi csoportom WhatsApp-üzenetfolyama, a nekemúj csütörtökesti kisgyerekesanyukás csoport, meg pár egyéb ottani ismerős, nyilván, angol anyukámmal az élen.

Ha a hangversenyeket nem is részletezem, valamit azért mégiscsak elmondok a zenekarral kapcsolatban. Valamikor októberben kaptam egy Facebook-üzenetet Adriantől, hogy hívjam fel, amikor ráérek, mindegy mikor, de könnyebb lenne szóban megbeszélni, amit akar, mint annyit írni. De ne féljek, semmi ijesztő. Hát jó, felhívtam, amikor hazaértem munkából, ő meg megkérdezte, hogy jól tudja-e, hogy nem normál méretű kürtöm van, hanem csak olyan kis tanulós. Mondtam neki, jól tudja. Mire megkérdezte, hogy ezt akartam, vagy ezt engedhettem meg magamnak. Mondtam, hogy inkább ezt engedhettem meg magamnak. Mire megkérdezte, hogy mit szólnék, ha a zenekar venne nekem egy olyan igazit. Ami nyilván a zenekaré lenne, de én használnám, amíg itt vagyok. Én meg szóhoz se jutottam hirtelen, de nemsokára a vezetőség is rábólintott a dologra, és én elmentem Adriannel kipróbálni és megvenni az új barátomat, Dracót. Lássuk be, ránézésre is van különbség:

Hazafelé úton Adrian azt is közölte, hogy már csak azért is kell ez a jobb hangszer, mert ha Nikki úgy döntene, hogy családot alapít, nekem kellene átvenni az 1. kürtöt. Majd Nikki egy hónap múlva bejelentette, hogy ő bizony záros határidőn belül családot alapít. Úgyhogy most 1. kürtöt játszom a zenekarban, amibe azzal a gondolattal ültem be, hogy egy évet jó lenne kihúzni, de lehet, hogy annyi se lesz belőle.

Hogy a kiccsaládomról is meséljek, jól vagyunk, köszönjük. Immár bő két éve vagyok Mr Rochesterrel, és még mindig életben van, hiába mondtam két évvel és három hónappal ezelőtt, hogy két héten belül megfojtanám a párnával. A két gyerek átlag háromhetente kinő egy garnitúra ruhát, a tanáraik meg nem győzik dicsérni őket. A Kisasszony osztályabeli anyukák állítják, hogy a porontyaik szerint az én mostohalányom a legokosabb és a legkedvesebb. A Kis Herceg meg, kapaszkodjatok, olvas! Jó, még nem tökéletesen, de ki gondolta volna, hogy én ezt még látni fogom? És van velük egy felettébb művészi projektem, rajzolunk, meg lehet nézni itt, ni.

Azért az eszeveszett rohanásban megpróbálok majd ide is visszatérni egy kicsit. Megígérem. Mármint azt, hogy megpróbálom ;)

Új barátnő, és persze az iskola

Ész nélküli pótlásba kezdek ismét, túl szép lenne, ha minden este rá tudnám venni magam az írásra. Na de ami késik, az a MÁV.

Szóval, történt szeptember elején, amikor a Kisasszony még csak két-három órára járt iskolába, hogy épp egy órám volt a között, hogy őt elhoztam és a között, hogy mennünk kellett a Kis Hercegért. Ha hazajövünk, öt perc múlva fordulhattunk volna vissza, meg jó idő is volt, úgyhogy elvittem a játszótérre, az úgyis egy köpésre van az ovitól. Leraktam a cuccunkat egy padra, egy piknikasztal mellé, ahol láttam, és amíg ő csúszdázott, és nem igényelt segítséget olyasmikhez, mint a hintábaberakás-hintábólkivétel, le is telepedtem. Szemben ült egy lány, elviteles dobozból evett valamit és egy könyvet olvasgatott, azt gondoltam, biztos nem is anyuka, csak úgy gondolta, ez pont jó hely lesz megebédelni és kikapcsolni kicsit, ha már ilyen szépen süt a nap. Amikor leültem, eltette a könyvet, beszélgetni kezdtünk, és kiderült, hogy egyrészt nagyon is anyuka, épp a három év körüli kislányával volt ott (aki mellett van egy hétéves kisfia is), másrészt egy csomó mindenben hasonlítunk, és ő is nagyon tud örülni a felnőtt társaságnak, harmadrészt két sarokra lakik tőlünk. Mielőtt mi eljöttünk volna, telefonszámot cseréltünk. Egy hét múlva náluk vacsoráztam, még egy héttel később megint átmentem beszélgetni, és ennyi elég is, hogy nagyon-nagyon közel legyen a barátnő státuszhoz. Ja, nem mellesleg, hogy később is tudjátok, kiről van szó, Stefnek hívják, és Bulgáriából házasodott ide.

És, ha már úgyis emlegettem, az iskola. Most már több hete egész napra járunk, és nagyjából bele is szoktunk a rutinba. 8:50-től 15:20-ig tart, mennek a gyerekek a kék egyenpulcsijukban, és nagyon picinek tűnnek ahhoz képest, hogy már iskolába járnak. Persze ez az iskola nem olyan, mint az otthoni, sokszor még jobban hasonlít ovira, mint iskolára, de már elkezdtek írni-olvasni-számolni. Az olvasáshoz az iskolában kapnak egyszerű kis mesekönyveket, legtöbbször olyanokat, amikben a képről kell beszélni vagy amiben ugyanaz a pár mondat ismétlődik kisebb változtatásokkal, hogy mire a végére érünk, pár szó már megragadjon, Büszke vagyok a Kisasszonyra, csak úgy ragadnak rá a szavak, pedig mindig szörnyülködöm, mennyivel nehezebb angolul megtanulni olvasni, mint magyarul, elvégre angolul nem elég összeolvasni a betűket úgy, ahogy vannak...

A szakdogám óta is izgatja a fantáziámat az iskolai étkeztetés, úgyhogy arra is odafigyeltem, és megnyugodtam, hogy a témát eszembe juttató Jamie-sorozat óta nagyon sokat javítottak a dolgokon, itt legalábbis. Uzsonnára gyümölcsöt vihetnek vagy 30 pennyt, amiből vehetnek ott valami egészségeset, inni csak vizet, és bár magukat az ételeket nem láttam, az ebédmenü is elég jónak tűnik. Ja, és első évben ingyen van az ebéd. Mindenkinek. Mármint mindenkinek, aki nem azt a lehetőséget választja, hogy inkább visz szendvicset, de hát miért vinnénk szendvicset, ha kapnak valami jobbat?

(A következő bejegyzésben pedig kirándulni fogunk! :))

Ballagás

Múlt hétvégén itt volt a mama, úgyhogy volt egy kis változatosság az életünkben - az enyémben, bevallom, egy kis könnyebbség is, mert a gyerekek - nyilván - folyton rajta lógtak, ő meg - nyilván - azért jött, hogy ez így legyen, sőt, még főzni se engedett...

Pénteken volt a ballagás az oviban, ami magyar szemmel korainak tűnik, de mivel itt ötévesen kezdik az iskolát, itt nem korai. Mindenki tudja, hogy nem szeretem a ballagásokat, mert hangoztatom, ahányszor el kell mennem egyre, de ez nem olyan fehéring-feketenadrágos, tarisznyás, elnyújtott-depressziós énekléses, zombitempós körbemászkálós, unalmasbeszédes ballagás volt, hanem egy kifejezetten jópofa. A gyerekek már korábban készítettek pólókat az alkalomra, fehér pólókat, rajtuk az összes gyerek kéznyomával, és ugyanilyen volt az óvónéniken is (akiket kedvesen lenénizek, pedig aligha idősebbek nálam sokkal). Magát a hepajt egy kibérelt különteremben, vagy nevezzük nevén, diszkóban tartották. Amíg gyülekeztünk, volt zene, na meg egy csomó lufi, úgyhogy mire elkezdődött, a gyerekek jól kirohangálták magukat, és úgy-ahogy meg tudtak ülni a fenekükön a hivatalos rész alatt - amire nem jó a "hivatalos" szó, mert nem úgy kell elképzelni, hogy a főóvónéni kiállt, és elmondott valami szöveget, ami szörnyű erőltetetten hatott négy-ötévesekre vonatkoztatva. Nem-nem, azok az óvónénik beszéltek, akik eddig a gyerekekkel foglalkoztak, és nem elvont dolgokról. Minden egyes elballagó gyerekről mondtak pár mondatot, milyen, mit szeretnek benne, miért fog hiányozni, szóba került a szuperhősöktől a Frozen-dalokon át a bűbájos mosolyokig minden. Amikor ezzel végeztek, mindenkiről vetítettek az oviban készült képeket, mi meg jól elkacagtunk rajtuk.

Utána volt még zenés-táncos, sütievős mulatság, de a Kisasszony nagyon sokat gyalogolt már aznap, és kérte, hogy jöjjünk haza, mert fáradt. Az ajándékait azért még gyorsan megkapta az óvónéniktől: egy oklevelet, egy sütit, egy nagy pohár édességet, és, ami a legjobb, egy "könyvet", amiben szerepel az összes ovis társa, és mindegyikük mellett van egy pár mondatos szövegecske, amiben elmondják, kivel, mit szeretnek játszani, mit szeretnének csinálni az iskolában, és mik lesznek, ha nagyok lesznek. Az este fénypontja volt elolvasni ezeket a kis szösszeneteket, és látni, mennyi hercegnő és nindzsateknőc fog rohangálni a világban, amikor ezek a gyerkőcök felnőnek... :)

Hóvirágok, hóvirágok, hóvirágok!

Szóóval, kétheti vándorlás egy bejegyzésben, és aztán lesz még egy hír is, amit amúgy mindenki tud már nagyjából, akit érint, de legyünk tekintettel azokra a kevesekre, akik csak itt követik az életem :P

Tehát, múlt hét kedden újra a Kéktündérrel volt randevúm. Említettem az előző bejegyzésben, hogy egy 160 éves meseházban él? Most mondom, ott találkoztunk megint, aztán magunkhoz vettünk egy elvivős kávét egy kis utcácska kicsi boltjában, ahol még sosem jártam, és elindultunk Meshambe, hogy találkozzunk a Kéktündér barátnőjével, Ruth-szal. Igen, csak Ruth, semmi fedőnév, mert nem találtam, de annyi baj legyen. Út közben beugrottunk megnézni Ruth "garden allotment"-jét. A garden allotmentek tanácsi (nem tehetek róla, councilnak hívják) tulajdonban lévő kertek, amiket ki lehet bérelni, és termeszteni bennük, amit jól esik. Most persze nem volt ott sok minden, de a Kéktündér meg akarta mutatni, mert ez ilyen angolos dolog, meg hozzá is tartozik a Ruth-szal való megismerkedéshez.

Magáról Ruth-ról percek kérdése volt eldönteni, hogy imádni fogom, és egy rövidke felsorolás is elég lesz, hogy mindenki értse, miért (és miért tudta ezt előre a Kéktündér is): zenét tanít (zongorát, éneket, fafúvósokat), imád főzni, és rettentő kreatív, a ház tele van olyan dolgokkal, amiket ő vagy a férj készített vagy alakított át. És ő is épp horgolni tanul, mert azt az egyet még éppen nem tud. A ház és a kert is mese, de amit ki kell emelnem...

(filózós rész)

Szóval, ezt nem szoktam mondani, mert furcsán hangzik, de szerintem egy ház/lakás illatán érezni, milyen emberek laknak benne, és milyen viszony van közöttük. Más illata van egy igazi családi fészeknek, más egy lakásnak, amit három egyetemista bérel együtt, megint más egy kaotikus családszerűség lakhelye. Nos, Ruth-nál kiderült, hogy a zenének is van illata, a szobában, ahol tanítani szokott, pont ugyanolyan illat volt, mint Papi termében a zeneiskolában :)

Ruth adott egy tippet is, mégpedig arra vonatkozóan, hogy honnan bérelhetnék kürtöt. Azóta a részleteket is tudom, de mivel még nem tudok semmit arról, hogy végül lesz-e valami zenekar, vagy nem (azóta sem keresett az ember, aki talán tud segíteni), ez a terv egyelőre várakozik.

Ja, hogy ehhez hogy jönnek a hóvirágok? A Kéktündér emlékezett, hogy a hóvirág a kedvencem, és kaptam tőle egy cseréppel :)

Ma megint a Kéktündéré, a hóvirágoké és ezúttal a gyerekeké is volt a főszerep. Staunton Haroldon ugyanis van egy hely, ahol rengetegrengetegrengeteg hóvirág nő egy helyen. A templomba járók közül több család eltervezte, hogy elmennek együtt, megisznak valamit a kávézóban, aztán elsétálnak a hóvirágokhoz, a Kéktündér pedig felajánlotta, hogy elvisz akár a gyerekekkel együtt. Az Apuka áldását adta, úgyhogy mentünk.

Most már tudok mutatni képet a kávézó belsejéről is, mert kivételesen nem felejtettem el fényképezőgépet vinni, íme:

A már ismerős chelsea bun, chocolate shortbread, kókuszos-eperdzsemes kishercegkedvence és diós-banános fincsiség

Finomságokkal jól feltöltve elindultunk hát a hóvirágok felé. Nem volt rövid séta, de mindkét gyerkőc derekasan végiggyalogolta, a Kis Herceget is csak egyszer-kétszer kellett felvennem pár percre. Őt egyébként senki más nem vehette fel és senki más nem foghatta meg a kezét, csak én, ami megnyugtató egyrészt azért, mert nem megy el akárkivel, másrészt meg azért, mert én ezek szerint megfelelek neki biztos pontnak.

Képsorozat következik Staunton Harold parkjáról, és persze a legnagyobb hóvirágtömegről, amit valaha láttam.

(ez meg kék lett, de nem értek a képszerkesztéshez)

És végezetül, jutalmul annak, aki végiggörgette a képeket, a hír: márciusban megyek haza egy hétre! Elkészült a gyerekek útlevele, mennek haza mamázni, én meg akkor nem ülök itt, hanem megnézem a saját otthonijaimat. Persze a buszoknak semmi közük a repülőkhöz, azoknak meg a vonatokhoz, 14 órából 4-et várakozással fogok tölteni, de egye fene, ez legyen a legnagyobb bajom. Majd a teljesen feltöltött Kindle kisegít.

De hová lett WhyDoboz?

Jelentem, megvan még, továbbá egészben, nagyjából. Csak kicsikét fáradt, megviselte az elmúlt közel egy hónap, és bár eldöntötte, hogy tudósít, és több bejegyzésnyi cucc van a fejében... nos, nagyon fáradt. Bizonyára ennek tudható be, hogy ez a bejegyzés péntek óta készül.

Pénteki kifogás: a Kisasszonynak hála nagyjából háromnegyed 6 óta ébren vagyok (semmi különös, csak be kellett takarni, aztán meg a jelek szerint úgy döntött, már nem álmos, és elkezdett fel-alá mászkálós, magyarázós szerepjátékot játszani saját magával, ahogy hétvégén is szokott, ha ő ébred fel először, én meg nem tudtam visszaaludni).

Szombati kifogás: éjjel nagyjából óránként felkeltettek.

Vasárnapi kifogás: az a rengeteg elhalasztott e-mail meg miegyéb...

Az elmúlt négy hét röviden: Apuka 12 órát dolgozik nappal, Apuka hazamegy Magyarországra ügyeket intézni, Apuka 12 órázik éjszaka, majd ugyanez még egyszer. De mind túléltük, és becsszóra, senki sem szenvedett maradandó károsodásokat. Szóval nem is panaszból mondom, csak kell egy jó kifogás, hogy miért nem írtam :P

Kezdjük a több bejegyzésnyi cucc útinapló részével, úgyis az a legérdekesebb, gondolom. Úgy alakult, hogy januárban kétszer is kijutottam Ashbyből, egyszer a stapletoni garden centre-be csizmát venni a Tündérkeresztanyával. Mer hát egy garden centre-ben nem csak kertészkedéshez való cuccot lehet kapni, a nagyobbakban legalábbis. Stapletonról mást nem tudok mondani, mert csak ezért mentünk, a vásárlás viszont sikerrel zárult: még tartott a karácsony utáni nagy leárazás, így elég jó áron sikerült beszereznem egy Pavers csizmát. A címke szerint 150 éve készítenek cipőket, remélhetőleg jóval a távol-keleti minőség felett (eddig úgy tűnik, igen). További nagy szerencsém volt, hogy egy viszonylag drága, de nagyon szép bőrcsizmába nem ment bele a lábam, és hogy 5 font alatt sikerült megvennem egy gyönyörűséges, amúgy 25 fontos kínai szakácskönyvet.

És persze ne feledkezzünk meg a jó társaságról és a brownie túrótortáról sem :) A cappuccino is jó volt, de ha az én alkalmazottam ilyen hanyagul szórná a kakaót, rácsapnék a kezére.

A következő alkalom már kirándulósabb jellegű volt. Úgy indult, hogy a Kéktündér írt egy SMS-t, hogy igyunk meg egy kávét, mert talán tud valakit, aki be tud szervezni zenekarba, és el akarja mesélni, hogy is van ez. A vége az lett, hogy nem csak a városból, hanem még a megyéből is kijutottam - átmentünk ugyanis Derbyshire-be.

Út közben Kéktündér elmesélte, hogy a rengeteg bezárt szénbánya helyére úgy 15 éve kezdtek el fákat ültetni, amik mostanában már kezdenek kinézni valahogy. Ezt hívják New National Forestnek, vagyis Új Nemzeti Erdőnek, aki vet egy pillantást a térképre, láthatja, hogy Ashby ennek a kellős közepén van.

Az első állomás Calke Abbey volt. Staunton Haroldhoz hasonlóan magánbirtokként kezdte pályafutását, de a tulajdonosok nem bírták tovább finanszírozni, így átvette a nemzeti emlékeket fenntartó szervezet, a National Trust. Kéktündér szerint a parknál nincs jobb hely egy sétára vagy piknikre (amiben egy pillanatra sem kételkedem, meseszép lehet nyáron), a házban pedig az a különösen izgalmas, hogy nem múzeumosan, hanem életszerűen rendezték be, mintha a család bármikor hazajöhetne. Egyszer remélhetőleg oda is bejutok/bejutunk.

A képek megint nem sajátok, nem is tudom, minek van fényképezőgépem, komolyan. Téli képet csak pár havasat találtam róla, és azok sem mutatnák jobban, mi van most (mivel az a hó sem maradt meg, ami esett), úgyhogy csak pár tetszetős guglitalálattal tudok szolgálni.

Innen Melbourne-ba mentünk tovább - persze nem ültünk repülőre és ruccantunk át Ausztráliába, Derbyshire-ben is van egy ilyen nevű, az ausztrálnál sokkal kisebb település. Kéktündér itt döbbent rá, hogy szülinapom volt, úgyhogy erre meg is kellett ennünk egy sütit és meg kellett innunk egy kávét, miközben megmutogattam neki életem helyszíneit a Magyarországról szóló útikönyvben, amit direkt ezért hozott magával. Aztán itt is sétáltunk egyet, és láttunk sok szépet, amit persze gép híján nem fényképeztem le, meg amúgy is a beszélgetésünkre koncentráltam, a Kéktündérrel (is) nagyon jókat lehet cseverészni.

Újabb gugli segítségével lopott képek, hogy azért látsszon, hol voltunk (itt még annyi lélekjelenlétem se volt, hogy lefényképezzem a sütit és a kávét, jól el is felejtettem a sütik nevét):

Sokáig húzott könnyfátyolos bejegyzés

Nem, nem történt tragédia, csak mostanában úgy alakult, hogy amikor vége lett egy hétnek, és megkönnyebbülten felsóhajtottam, kiderült, hogy a következő még nehezebb lesz. Miután hazajött a kórházból, a Kis Herceg elkapott egy hányással-hasmenéssel járó vírust, és ismét nem könnyítette meg az életünket, ráadásul először 4, aztán 6 óránként még egy hétig adni kellett neki az inhalálót - próbáljatok meg inhalálózni egy kétévessel hajnali kettőkor (egyébként, mint kiderült, alighanem én is akkor alszom a legmélyebben). Aztán én töltöttem egy éjszakát hányással, plusz olyan gyenge voltam, hogy alig bírtam felemelni egy pohár vizet (amúgy minek is, egy óra múlva úgyis kihánytam), és amikor felmentem inhalálózni, le kellett feküdnöm egy kicsit, mert majdnem elájultam, mire felértem a lépcsőn. Aztán az Apuka kapta el. Szóval szépek voltunk, egyedül a Kisasszony bírt mindent keményen.

A vele való kapcsolatom egyébként továbbra is érdekes, bár teljesen érthető. Vannak napok, amikor jobban hiányolja az anyukáját, olyankor igazi kis boszorkány, és több időt töltök a hiszti ignorálásával, mint bármi mással. Máskor meg annyira jóban vagyunk, hogy rárajzolt az oviban a családi képre, és már jóéjtpuszit is adhatok. Vagyis azt hiszem, alapvetően jól állunk, csak ugye nem lehetek az anyukája, ha belegebedek, akkor se.

Azt már a legtöbben tudják, hogy karácsonyra nem tudok hazamenni. Az Apuka lefoglalta volna szabinak a hétfőt meg a pénteket, hogy mehessek, a munkatársa is cserélt volna vele, a főnök vétózta meg, mert annak a bizonyos munkatársnak terhes a barátnője, és "meg kell adni neki a lehetőséget, hogy off legyen". Miközben ő is belement, de mindegy, a lényeg, hogy idén maradok.

Ma viszont inkább örömkönnyfátyolos vagyok, annyi szépet kaptam (és akkor még a postcrossingos szépségeimről nem is esett szó). Először reggel érkezett meglepetés a Pervinka fedőnevű molytól - békás (!) képeslap és egy Durrell-könyv, amin egész biztos, hogy másodjára is hangosan fogok nevetni, ahogy elsőre tettem.

Aztán megérkezett a Tündérkeresztanya és a Kéktündér (ő mondta a templomban, hogy Isten küldött). A templomi közösségen belül vannak kisebb csoportok, akik rendszeresen összejárnak, és az a csoport, aminek ők tagjai, összeszedett nekünk egy csomó ajándékot karácsonyra. A gyerekeknek is, Apukának is, nekem is, és csupa-csupa jó dolgot az esőkabáttól a hagyományos karácsonyi tortáig. Amikor minden előkerült, így festett a kupac (a laptop persze a régi, meg Bogyó Alfréd őjegesmedvesége is :P):

 Ebből a sok mindenből nekem személyesen egy guszta torta és egy még gusztább, féltéglányi sütős könyv jutott, benne kedves üzenettel. Nem, nem sütis, sütős, van benne a kenyértől a habcsókig minden, és gyönyörűszép is, és máris beleszerettem.

Ha már karácsony, elmesélem azt is, hogy múlt héten sütöttünk a Kisasszonnyal mézeskalácsot. Még nem akar puhulni, de keksznek biztos jó lesz :P Ő díszítette, a Kis Herceg meg felszedte, ami leesett, úgyhogy mindenki kivette a részét a munkából.

Újabb vis maior

Igen, én is érzem, hogy abból a hobbis bejegyzésből semmi sem lesz úgy jövő húsvétig, mert mindig kitalálok valamit. Most nem én találtam ki, hanem egy vírus, ami úgy döntött, beleköltözik a Kis Hercegbe.

Péntek délután kezdődött, mert mikor, ha nem akkor? Oké, van sürgősségi, de nem itt, Ashbyben, és órákat kell várni, úgyhogy egész hétvégén itthon küzdöttünk. Nagyon csúnya köhögéssel indult, aztán szombatra jött hozzá a hányás és a nemevés, aztán vasárnapra ebből csak a nemevés maradt. Meg persze a köhögés. A hercegecskének van inhalálója, mert fulladós, ha elkap valami ilyesmit, de az sem hatott addig, míg végre megkaphatta (értsd: ráerőltethettük) a következő adagot. Egész hétvégén olyan fáradt volt, hogy jóformán fel se kelt, ha mégis, két lépés után úgy döntött, inkább lefekszik a szőnyegre, vagy a fotelra borulva szenved csendesen.

Hétfőn reggel nem bírtam felhívni a rendelőt, hogy időpontot szerezzek - mert ugye mindenki reggel telefonál, meg nekem közben össze is kellett készítenem a gyerekeket -, úgyhogy csak akkor jutottam hozzá az áhított időponthoz, amikor már leadtam a Kisasszonyt az oviban, és visszafelé jöttem a Herceggel. Délután fél 4-re kaptunk. Rettentő boldog voltam, meg Apuka is, amikor hazajött 2 után a munkából, és megtudta, hogy még nem látta orvos a gyereket.

Az orvos mért mindenfélét, majd közölte az Apukával, hogy határeset, vigyük vissza másnap reggel, akkor megmondja, be kell-e vinnünk a kórházba. Visszavittük, ezúttal a Tündérkeresztanya kísért el, mert az volt a terv, hogy ha kórházba kell menni, ő visz át minket Burtonbe. Nem mellesleg jobban tud angolul, mint bármelyikünk (ez a szakmája is, fordít), meg hát mégiscsak itt él már régen, gyakorlati szempontból is nagy segítség lehet, mint ahogy az is szokott lenni mindig. Megkaptuk az ítéletet: menjünk a kórházba, az orvos odatelefonált, kinyomtatta és beborítékolta, amit kellett, hogy majd ott is tudják, mi a helyzet. Még hazaszaladtunk pelust cserélni, meg felkaptam az oviba járós táskát, és már mentünk is.

Először egy nővér vizsgálódott és vette fel az adatokat. Ekkor kezdtem el kényelmetlenül érezni magam, mert kérdezett olyanokat, amikre én nem tudtam válaszolni, néha a Tündérkeresztanya sem, a nővér meg jót mosolygott azon, hogy milyen ijedt képet vágok, amint kérdez. Ez után vártunk egy csomót, mire bekerültünk az egyébként fiatal és eszméletlenül cuki orvoshoz (nem beleszeretekcukipasi módon, hanem kedves-és-a-gyerekkel-is-tud-bánni módon), aki még több kínos kérdést tett fel. Közben rádöbbentem, hogy hetekig nem fogok House-t nézni, mert folyton az fog eszembe jutni, hogy én vagyok az a hülye szereplő, aki alig jelent segítséget a kórelőzménynél.

Újabb hosszas várakozás következett. A Kis Herceg akkor épp egész jól volt, elszórakozott a játszószobában - legalább annyi játék van ott, mint egy jól felszerelt óvodában -, mi meg elszórakoztunk rajta meg az anyukán, aki egy asztalnál ült velünk. Ő és a kisfia már szendvicsekkel érkeztek, abból a tapasztalatból kiindulva, hogy már az előző nap tetemes részét is ott töltötték. Dél körül a Tündérkeresztanya értekezett az Apukával, és arra jutottak, hogy az a legjobb, ha én maradok, míg kiderül, mi lesz a Hercegünkkel, maradnia kell-e, a Tündérkeresztanya meg hazajön, mert egyrészt határidős munkája volt másnapra, másrészt valakinek el kellett hoznia 1-kor a Kisasszonyt az oviból (végül nem hozhatta el, mert nem ismerik az óvónénik, és nem tudták elérni az Apukát, hogy tényleg hozzánk tartozik-e - Apukának kellett elhoznia a kislányt 2 után).

Egyedül maradtam tehát egy beteg nem-egészen-kétévessel, egy idegen ország idegen kórházában, ami abban nagyon hasonlít az otthoniakra, hogy alulfinanszírozott, orvos-, nővér- és ágyhiányos. Míg vártunk, néha jött egy-egy nővér, hogy megnézze a Kis Herceget és adjon neki inhalálót, körülöttünk mindenféle népek sereglettek, angolok, indiaiak, feketék, engem leginkább egy kínai baba bűvölt el, az ő apukájával aztán egy játék szabályait is megbeszéltem, ő is aranyos volt. Távozás előtt a Tündérkeresztanya beszerzett nekünk pár szendvicset, némi gyümölcsöt, csokit és innivalót, úgyhogy éhen sem haltunk, és nagy örömmel vettem tudomásul, hogy a Herceg benyomott egy egész tonhalas szendvicset (azt a háromszög alakút, tudjátok, nem nagy karéj parasztkenyeret).

Ha jól emlékszem, kettő körül kapott ágyat. A talpára ragasztották a monitorhoz vezető drót végét, onnantól kezdve folyamatosan láthattuk a szaturációját és a pulzusát, előbbi volt az, ami aggasztotta az orvosokat, kapott is oxigénmaszkot, amit nem tűrt meg magán, de annyira nem voltak rosszak az értékei, hogy rá kelljen erőltetni, azt mondták a nővérek, legalább igyekezzek a közelében tartani, hogy valamennyit kapjon belőle. Néha azért muszáj volt ráraknom, hogy érjen is valamit. Eleinte még elment, de ahogy fáradt, egyre nehezebb volt, és voltak pillanatok, amikor komolyan az idegbaj kerülgetett, mert ha nem tettem rá a maszkot, a szaturáció miatt ijesztgetett a monitor, ha meg ráraktam, felhergelte magát, és a pulzusa ment az egekbe (miközben már amúgy is kicsit magas volt a gyógyszertől, amit kapott). Ennyire durva mondjuk csak estére lett a helyzet, szép fokozatosan, ahogy fáradt és nyűgösödött.

Háromnegyed 4 körül elszundikált, én meg elindultam, hogy szerezzek valami olvasnivalót arra az időre, amíg alszik, nem vittem ugyanis semmit, merthogy úgysem leszek egyedül... pedig már régen megtanultam, hogy mindig mindenhová kell könyvet vinni. Kis híján klausztrofóbiás rohamot kaptam, mert minden ajtó és minden folyosó ugyanolyan, ráadásul csak többedik ajtólökdösésre jöttem rá, hogy az osztály ajtaját gomb nyitja (ezekkel mindig meggyűlik a bajom), aztán mire visszaértem, már nem is nagyon maradt időm olvasni.

A vacsi már nehezebben ment, egy anyuka mentett meg azzal, hogy adott kölcsön két mesekönyvet, azok segítettek abban, hogy legalább a krumplija felét bele tudjam nyomni a pöttömbe. Addigra már iszonyatosan fáradt volt, sosem láttam még ennyire fáradtnak, de nem tudott aludni, zaj is volt, meg össze is volt zavarodva, gondolom, ráadásul ott szuszogott az oxigénmaszk, aminek akkorra már a látványától is rosszul volt.

Legszívesebben benn maradtam volna vele, de haza kellett jönnöm, hogy reggel itt legyek a Kisasszonynak. Meg akartam várni, amíg szegény kis hercegem elalszik, de nem tudott, úgyhogy fél 9 körül otthagytam, hátha. Addigra már alig élt a kimerültségtől, ami rám is igaz volt egyébként. Majdnem sírva labirintusoztam ki a kórházból, olyan rosszul esett otthagyni egyedül egy másik városban, sok idegen között azt a pici kis beteget. De hát muszáj volt jönnöm, és az már alig mozgatta meg a fantáziámat, mennyire thrillerbe illő dolog éjszaka, egy idegen országban beülni egy indiai/pakisztáni (még nem tudom őket megkülönböztetni) fekete taxijába.

A kórháziak egyébként egész nap mummynak hívtak, többüket felvilágosítottam, hogy nem vagyok az, de mindig jött egy újabb, aki nem tudta, így aztán időről időre megint az anyukája lettem.

Tegnapra rosszabbul lett, ráragtapaszozták a maszkot, hogy ne tudja levenni. Mára megint jobban volt, már nem volt rajta a hülye maszk, és a játszószobában fárasztotta a személyzetet. Ha hihetünk a dokinak, tegnap-tegnapelőtt tetőzött a dolog, és most már le fog csengni. Reméljük, holnap hazajöhet, de ha nem, szombaton szinte biztosan.

Napicuki

Tudom, tudom, lesz már a hobbis bejegyzés is tényleg, de

1. a horgolmányomhoz nem árt még pár kocka, hogy tényleg látsszon, milyen lesz
2. Egész egyszerűen muszáj megosztanom a világ legcukibb dolgát, még ha képek nélkül is.

Tehát, a világ legcukibb dolga, ami az után következik, hogy közöljük a Kis Herceggel: megyünk fürdeni. Olyankor elkezdi rángatni magán a ruhát, próbál vetkőzni, ami persze nem megy neki, de már ekkor szaporábban lélegzik izgalmában. Kis segítséggel a zoknival elboldogul, a többit úgy kell leszedni róla, és ez még sokkal-sokkal cukibb, ha közben kicsit megbögyörgetem a lábujjait, vagyis a teste legeslegcsikisebb részét, mert akkor úgy kacag, hogy nekem is kell. Amikor végeztünk a vetkőzéssel, egy szál pelusban felkapja a ruháit, és elkezd velük rohanni a szennyestartó felé. Ez egyébként úgy kell elképzelni, hogy a mozgása leginkább Micimackóéra emlékeztet (különösen lépcsőn, na persze nem azért, mert fejjel lefelé szoktunk vonszolni, mint Róbert Gida). Út közben elejti hol a trikóját, hogy a nadrágját, hol egyik-másik zokniját, de megáll, lehajol, rettenetesen vigyázva, hogy mást ne ejtsen el, és micimackózik tovább. Aztán, még egy fokozattal lelkesebben, visszarohan a szobájába, felkapja a törölközőjét, és törölközőlobogtatva elmicimackózik a fürdőszobába. Ott felakasztja a törölközőt a kis polcra, amin a tartalék szappan, fülpiszkáló, ilyesmi lakik, kivágja a zuhanyfülke ajtaját, bemászik egyedül, bár időnként komoly erőfeszítések árán, és már fogja is a tust, hogy ő most fürdik, ki kell venni a kezéből, mielőtt megnyitom a vizet, különben egyúttal én is vihetném a tusfürdőmet.
Fürdés után, pizsamafelvétel közben pedig természetesen neki kell fognia a még fel nem vett darabokat, fontos a szigorú ellenőrzés. És ez újabb alkalom némi poci- és lábujjsöndörgetésre ;)

(Remélem, ez leírva is cuki lesz, átélve kiakasztja a cukiságmérőt)

A gyerekek és az ovi

Tudom ám, hogy igazából mindenki erre kíváncsi :P Vagy nem :P

Szóval, a gyerekek. Olyan akarata van mindkettőnek, hogy megtörni nem lehet, legfeljebb láncfűrésszel felaprítani. A Kisasszonnyal volt egy kifejezetten nehéz hetünk, amikor Apukájuk visszament dolgozni, aztán nagyjából feldolgozta, hogy nekem is szót kell fogadni (persze ez nem azt jelenti, hogy minden esetben meg is teszi :P). Vannak nagy hisztik, de megtanultam még otthon, hogy erre a legjobb gyógymód az, ha nem figyelek oda, úgyhogy egy idő után maguktól véget érnek hosszabb-rövidebb idő után.

Jó sok időt töltünk együtt, mert hát ugye akkor sem zavarom el őket, amikor épp nem vagyok "szolgálatban", de ez nem feltétlenül baj, csak akkor vagyok hajlamos kiakadni, ha egész nap direkt az ellenkezőjét csinálják annak, amit mondok, aztán fel vannak háborodva, ha nem kifejezetten dicséretben fejezem ki a véleményem, de hát ez már csak ilyen műfaj, ezt is ki kell bírni.

Ők már nagyjából túl vannak a betegeskedésen, legfeljebb a Kis Herceg köhög néha egy kicsit, de semmi komoly. Most én másztam bele, reméltem, hogy egy kis fokhagymával, mézzel és teával kikúrálhatom magam, de úgy tűnik, 90%-os páratartalom mellett keményebbek és számosabbak a bacik, lassan lenyomtak, úgyhogy mára kértem időpontot az orvosnál (anélkül szóba sem állnak az emberrel). Nézzük a pozitív oldalát: legalább az angol egészségügyről is be tudok számolni, ha már anno a görögről - szerencsére - nem tudtam.

Az ovi nagyon más, mint otthon, ahogy az első benyomások közt is írtam. Eleve bejutni nem egyszerű: először két retesszel záródó rácsos vaskapun kell átjutni, aztán vagy az ujjlenyomatleolvasónál igazolni, hogy mi bizony szülők vagy egyéb gyerekért érkező személyek vagyunk, vagy becsengetni, és magyarázkodni az ajtót kinyitó óvónéninek. Én már ujjlenyomatos törzsvendég vagyok, egy hét csengetgetés után felajánlották, úgyhogy viszonylag gyorsan járok ki-be, csak a babakocsival érdekes manőverezni időnként, hát még, ha más is közlekedni akar éppen.

Odabenn először nem tűnik fel semmi különös, kis fogasok, kis cipők kis polcokon, legfeljebb annyiban különbözik attól, ahogy mi jártunk oviba, hogy a váltás ruha és hasonló kellékek nem egy vállfás zsákban lóg, hanem mindenki naponta hurcolja magával egy-egy erre rendszeresített táskában (amikor mindketten mennek oviba, örülök, hogy babakocsival megyünk, egyébként úgy festenék, mint egy karácsonyfa). A csoportok szobáiban aztán jön a meglepetés: egyrészt az, hogy nem agyonkoptatott linóleum, hanem szőnyeg borítja a padlót, másrészt, hogy az óvónénik nem egy asztal mellett, elkülönülve ülnek a terem végében, ahonnan csak vészhelyzet esetén mozdulnak el, hanem nevezett szőnyegen csúsznak-másznak a gyerekekkel, vagy az ő kis asztalaik mellett kuporognak velük. Az egész kicsiknél, mint amilyen a Kis Herceg, napi "jelentést" is adnak arról, mennyit evett, mivel szeretett a legjobban játszani, hányszor és miért cserélték a pelusát (ez nem tudom, otthon hogy van). A legtöbb héten van egy központi téma, ami köré csoportosítják az ovis tevékenységet, és jeles napok környékén ünnepelnek is - halloweenkor beöltöztek, a Remembrance Dayen pedig a hagyományos pipacsot viselve lufikat engedtek el valahol (gondolom, a háborús emlékműnél, merthogy ilyenkor a háborúkban elesett angol katonákra emlékeznek, de nem sikerült kiszednünk a Kisasszonyból a pontos információt.)

Mindezekkel szemben csúnya hátrány, hogy komoly pénzeket kérnek el az oviba járásért. A Kisasszony már elég nagy ahhoz, hogy minden nap ott lehessen 3 órát ingyen, úgy, hogy enni nem kap a többiekkel, a Kis Herceg viszont csak két napot jár, egyszer 4, egyszer 5 órát, mert rettentő drága lenne.

Új nap, új ismeretségek

Tegnap elmentünk a Tündérkeresztanyához (az angolférjeshez), hogy segítsen összerakni a szerződésemet. Nem véletlen a fedőnév, azzal indított, hogy az ő házi törvényük szerint náluk mindenki otthon érzi magát, aztán rögtön kávéval kínált, és mire kész lett a szerződés, már két könyvet is kaptam tőle kölcsön azzal az indoklással, hogy ha a Csodaidők tetszett, szerinte ez a sorozat is fog, ideadja próbaképp az első két részt. És megismerkedtem a kutyájával is. Az Apuka és a Kisasszony előre megmondták, hogy nagy, de hogy ennyire, azt nem, komolyan mondom, ekkora kutyát én még életemben nem láttam. Mint egy oroszlán, nagyjából. Ültem a fotelben, és jóformán egyvonalban volt a fejünk, amikor odajött. Ettől persze rögtön haverok lettünk, kutyával én még nem voltam rosszban, és ő sem tűnt vérszomjasnak (kellemetlen lenne, ha az lenne). :)

Szintén tegnap nagy sikerélmény ért, mert jött a Weekly Nanny, aki hetente-kéthetente elviszi kicsit a Kisasszonyt, és aki az első született angol, aki megdicsérte a nyelvtudásomat.

Ami kevésbé pozitív, hogy mire a Kis Herceg jobban lett, én lettem taknyos, de én legalább nem hisztizem egész nap, csak a zsepikészletet pusztítom rendületlenül :)

Első benyomások: Az emberek

Mert ezt ígértem hirtelen felindulásból. Akkor még nem tudtam, hogy ma különösen hisztis napon leszünk túl már csak azért is, mert a Kis Herceg lebetegszik, és inkább az egyszerűbb kajatémát kellett volna megígérnem, vagy inkább semmit, de hát ígéret szép szó...

Az előző bejegyzésben azt bizonygattam, hogy az Angilával kapcsolatos előítéleteknek erős valóságalapja van, most jön az a rész, amikor elkezdem rombolni a sztereotípiákat. Mert hiába gondolják sokan, hogy az angolok merevek és hidegek, eddig úgy tűnik, nincs igazuk. Említettem már a pasast, aki magyarul köszönte meg a személyinket. Azóta találkoztam már pénztárosokkal több boltban, mind mosolyogtak, mind képesek voltak kedvesen thankyouzni, egyikük még akkor sem borult ki, amikor a pennyjeimmel küzdöttem. Apropó, pennyk: komolyan nem értem, mi ütött abba, aki tervezte őket, amikor teljesen logikátlanul gondolta ki a méretüket. A kétpennys még az egyfontos érménél is nagyobb (bár az egyfontos talán vastagabb), a húszpennys meg az egyik legkisebb pénzérme, amit valaha láttam. Szép menet lesz megtanulni őket, annyi szent.

De vissza az emberekhez. Találkoztam néhánnyal, akikket később valószínűleg sokat fogok, de egyelőre még belőlük is annyi maradt meg, hogy nagyon-nagyon kedvesen fogadtak. Külön még az óvónéniket emelem ki, akik mind fiatalok és mosolygósak, és úgy tűnik, nagyon jóban vannak a gyerkőcökkel. Az oviban egyébként is az volt az érzésem, hogy nem unatkoznak úgy a gyerekek, mint ahogy néha mi unatkoztunk, valahogy sokkal kellemesebbnek tűnik a hangulat.

És akkor most következzen az én kis családom, ami persze nem vér szerinti családot jelent, hanem azt a családot, akikhez befészkeltem magam mint au pair.

Az Apuka egészen fantasztikus embernek tűnik, és ez nem azért mondom, mert félek, hogy valaki olyan is elolvassa ezt, aki továbbadhatja az információt. Azt talán még nem mondtam, hogy azért van szüksége au pairre, hogy a felesége halála után vissza tudjon menni dolgozni. Itt maradt két pici gyerekkel egy tizenkevésezres angol kisvárosban, ahol rajta kívül egy magyar család és egy angolhoz házasodott magyar asszony alkotja a teljes magyar populációt, most szakad a nyakába minden más is, amit nem részletezek, mert nem hiszem, hogy minden ügyét világgá szeretné kürtölni, és ő minden nap megküzd a helyzettel, erős a gyerekek helyett is, és még arra is marad energiája, hogy velem kedves legyen és segítsen mindenben, ami az itt-tartózkodásomhoz kellhet. Kevesen vívják ki ilyen hamar a tiszteletemet és a szeretetemet is, le a kalappal előtte.

A Kisasszony  három és fél éves, és még küzd az anyukája elvesztésével. Ennek ellenére nagyrészt nem undok velem, csak akkor, amikor épp kicsit ütközik az akaratunk - az övé ugyanis rettenetesen erős :) Még levelet is "írt" nekem, amíg várta, hogy ideérjek, halálcuki volt, amikor "felolvasta" :) Kezdettől fogva néninek szólít, amit a jelenlétében persze az Apuka is átvett, tegnap este jót nevettünk azon, milyen mókás, hogy idősebb nálam, és mégis néninek szólít. A "néni" szó kivételével a Kisasszony hajlamos egyik pillanatról a másikra magyaról angolra és vissza váltani. Eddigi kevéske tapasztalatom alapján úgy sejtem, akkor vált angolra, amikor haragszik, vagy amikor épp felnőttet játszik.

A másfél éves Kis Hercegnek hatttalmas kék szemei és tündéri szőke fürtjei vannak, na meg jövőbeli szívtipróhoz méltó csibészes mosolya. Ő persze még túl pirinyó ahhoz, hogy felfogja a bajokat, és szerintem ez is van olyan szomorú, mint az, amikor a nővére a játékait mutogatva azt mondta: "ezt anyától kaptam, de anya meghalt", vagy amikor a játékunkban az anyamacit alakítva egyszer csak megszólalt, hogy "de én meg fogok halni"...

Elméletileg a következő lesz az utolsó elsőbenyomásos bejegyzés, a következőben ismét előítéleteket döntögetek, ezúttal az ételekkel kapcsolatban :)

Első benyomások: Az út

Mielőtt ebbe belekezdenék, meg kell említenem a kis meglepibulit, amit Kiscsillag, Rysonne és Jenis hozott össze, imádom őket ezért is meg amúgy is :) (Mivel gyanítom, előbb-utóbb mind erre tévednek, imádlak titeket, csajok :) egyszer csak elolvasom a most-már-nem-titkos üzifolyamotokat is :D)

No akkor, térjünk rá az útra. Már a kezdetkor hattttalmas mázlim volt, mégpedig azzal, hogy nem kellett vonatozgatnom, mert nagybátyói (azért így, mert se a nagybátyi, se a nagybátyji nem tetszik, a nagybácsi meg olyan bácsis) közreműködéssel kaptam fuvart a reptérre - ők is épp oda tartottak, csak egy korábbi és nem londoni géphez. A nagy így is fél ötkor indult, mi meg fél hatkor (nálam a kettő nem függ össze szorosan), és 8 körül már Ferihegyen, izé, a Liszt Ferenc repülőtéren voltunk. Én vártam laza két órát Apukára (valamiért nemigen bírom magam rávenni a valódi nevek használatára), akivel együtt jöttünk. Aztán együtt - és az ő egyik ismerősével együtt - átestünk mindenféle ellenőrzésen, biztonságosnak bizonyultunk, és vártunk mééééég, fél órával többet a kelleténél, ennyi késéssel indult ugyanis a gépünk.

Még mindig nem félek a repüléstől, most sem, hogy kipróbáltam. Annyiból nem volt szerencsém ezzel az első alkalommal, hogy végig felhős volt az ég, így csak napsütötte felhőmezőket láttam, ami, hozzá kell tennem, nem csúnya, csak azért érdekelt volna az is, hogy néz ki ez a lenti világ 11 ezer méter magasról (miközben az erős szembeszél miatt csupán hatszázvalahány km/h-val haladunk, és -55 fok van a gépen kívül).

Londonban, a Lutonon szálltunk le, ahol megint várnunk kellett másfél órát a buszunk indulásáig. Közben élveztem a bábeli nyelvzavart, ettünk is egy kicsit, de arról majd a következő bejegyzések egyikében, és azon kacarásztunk, hogy az igazolványaink ellenőrzését végző nagy fekete ember köszönömöt mondott thank you helyett. A busz nem volt összefirkálva, nem volt koszos, és nem, nem volt pisiszagú sem. És - dobpergés - még a lábam is elfért, pedig épp az idegesít legjobban a buszokban, hogy nem férek. Mielőtt és miután megálltunk egy negyedórás szünetre, a sofőr megszámolta, hányan vagyunk, és amikor mi leszálltunk az East Midlands reptérnél, tudta, melyik bőrönd az enyém.

Az East Midlandstől taxiztunk, a sofőr indiainak tűnt, azóta megtudtam, hogy a szakmájabeliek tetemes része arról a környékról származik. A buszon még nem tűnt fel annyira, mint egy személyautóban, hogy itt bal oldalon közlekednek, de a taxiban már folyamatosan olyan érzésem volt, mintha szemben mennénk a forgalommal, rossz oldalon lennének a táblák, és persze rossz oldalon ülne a sofőr, ami abszolút csacsiság lenne a részéről, természetesen. Ugyanez a szokásuk gyaloglás közben is hajlamos megzavarni az agyam, még meg kell tanulnom, hogy először jobbra nézünk, utána balra, és meg kell szoknom, hogy itt nem szeretnek indexelni kanyarodás előtt.

Este fél 8 körül értünk ide, nagyjából úgy festettünk, mint három zombi, de azért elrendeztük, ki hol alszik (a már említetteken és persze a gyerekeken kívül szombatig itt van a Nagymama is), megismerkedtünk, ilyesmi, hogy aztán belezuhanjunk az ágyunkba, amíg fel nem kell kelnünk, hogy oviba vigyük a négyéves Nagylányt. Az oviról azonban szintén egy másik bejegyzésben lesz szó :)

(A "fedőneveken" még lehet, hogy dolgoznom kéne, ez így elég személytelen)

Újra úton - avagy mit ér a közgazdász diploma?

Igen, tisztában vagyok vele, hogy alaposan eltűntem az utóbbi időben, de komolyan, jobb, hogy nem kiabáltam világgá a nyűgjeimet. Azzal még eldicsekedhettem volna, hogy az előző bejegyzésben emlegetett nyelvvizsgán 90% felett teljesítettem (igen, ezért kellett sírni, hogy nem tudok németül), meg hogy annyira ügyes voltam, hogy ötös szerepel a diplomámban, sőt, a Bölcsek Kövét is megkaptam rektor bácsitól.

Ezen kívül viszont csak sírtam volna, hogy nem kapok munkát, pedig nagyjából háromcsillió helyre jelentkeztem mindenre, ami csak kicsit is közgazdászos vagy csak kicsit is vendéglátós, és higgyétek el, az nem hiányzott volna senkinek. Én magam is idegrohamot kaptam a témától.

Most viszont újra eljött a blogolás ideje, már csak életjel funkcióban is, megint utazom ugyanis, ezúttal a másik irányba: Angliába. Au pair leszek, vagyis Mary Poppins, egy kétéves kisfiúra és egy négyéves kislányra fogok vigyázni, szállás, étkezés, zsebpénz. Nem, nem kifejezetten vendéglátós munka. Nem, nem is igényel diplomát. De a családnak segítségre van szüksége, nekem meg munkára, úgyhogy elvállaltam, aztán majd látjuk, mi lesz.

Kéretik nem feltenni az "és mit szólt hozzá XY?", és "nem félsz?", és "mi lesz Lujóval?" jellegű kérdéseket, agyaltam rajtuk én is épp eleget, de ennél okosabbat most nem tudok tenni, mert ha nem megyek, akkor meg én tehetnék fel kérdéseket, például: "és mi lesz a diákhitel-törlesztéssel?", "meddig tartassam még el magam?", "inkább tespedjek tovább, és őrüljek bele végleg?", és a többi, és a többi. Van ez is olyan jó munka, mint akármi más, a nomád részem biztos imádni fogja, a gyerekekkel mindig általában kijövök... szóval, miért ne?

Elég hirtelen zajlott le az egész egyébként, szerintem még nincs két hete, hogy tudomást szereztem a dologról, és szerdán már indulok is. Már az indulás is élmény lesz, akkor repülök majd először :)

Ősz Korfun

Beleléptünk az utolsó hétbe, amit itt töltök, és mivel pénteken dolgoztam utoljára, most már minden a last minute kiruccanásokról és az úti készülődésről szól.

Azt hihetnénk, ilyenkor már a kutya nem jön Korfura, pontosabban csak kulturált turisták, akiket a Szent Szpiridon templom jobban érdekel, mint a tengerpart, de ez nagy csacskaságnak bizonyult, már csak azért is, mert még mindig tökéletes az idő a pancsoláshoz. A szeptember elejére jellemző kevéske vendég, kis kajaadogok és másfél-két órás délutáni szünetek ideje szeptember közepére lejárt, és most megint annyian vannak a hotelben, mint júniusban, amikor idejöttünk. Nincs tele, de azért van mit csinálni. Csak a vendégsereg összetétele változott meg - nyáron tele voltunk nagy angol családokkal, sok gyerekkel, most meg, mióta elkezdődött az iskola, leginkább idős franciák és picigyerekes házaspárok jönnek. A kicsikkel nincs is semmi baj, minden nap összehaverkodtunk egy párral, az idős franciák viszont az őrületbe kergetik a konyhásokat és az éttermeseket egyaránt, leginkább azzal, hogy nem hajlandóak semmilyen idegen nyelvvel próbálkozni, viszont egyértelműnek veszik, hogy mi tudunk fraciául, úgyhogy a legtöbb még csak activityzni se hajlandó, hogy megértesse magát.

Tegnap hazament az itteni magyarok tetemes része, csak páran maradtunk, különböző indokokkal: Vazul és én azért, hogy biztosak lehessünk benne, hogy szabadok vagyunk, amikorra a jegyünk szól, továbbá abban, hogy megkaptuk a pénzünket; Zoli, Zsófi és Lya azért, mert még dolgoznak, Krisz meg azért, mert hétfőn repül. A két román animátor a kutyát nem érdekli, csak a levegőt rontják. Nyilván az összes görög azt hitte, én is ma megyek, többen már el is búcsúztak tőlem, bár Stefanos az egyetlen, aki többszöri elmondás után sem fogta fel, hogy maradok még egy hetet.

Az érzéseim vegyesek a hazamenetellel kapcsolatban, sőt, ez az érzelmi hullámvasút egész hasonló ahhoz, amin a kiutazásunk előtt ültem. Mennék is, maradnék is - de azért nyilván hazamegyek, és örülni fogok neki :)

Só, bors, és sok-sok vaj

A tegnapi napot azzal tettem emlékezetessé, hogy ráhoztam a szívbajt a délutáni konyhásokra. Épp Flórának akartam odavinni a vajat (pontosabban: felerészt vajból, felerészt olajból álló keveréket), amit a párolt zöldségekre szoktunk locsolni, amikor elcsúsztam, és magamra öntöttem az egészet. A kotla valószínűleg később esett le, mint én, ugyanis a vajas undormányból még a hajamra is jutott, a köpenyemről nem is beszélve - az teljesen elázott. Spiróval ugyanazt az egy szót - fuck - találtuk meg a helyzet jellemzésére, majd ő azonnali hatállyal elküldött átöltözni. Ez ügyben viszont nemigen tehettem semmit, mivel nem volt másik ruhám kéznél, de a főnök úr ezt is megoldotta, ideadta a saját tartalék köpenyét azzal, hogy azt már ne koszoljam össze, legyek szíves. Jó kislány voltam, a patyolatköpeny patyolat maradt, sőt, még ki is mostam neki tegnap, hadd örüljön. Majd ma vacsinál visszakapja.
A tiszta ruha egyvalamin nem segített: az én állapotomon. Mielőtt valaki Meritához hasonlóan halálra ijedne, elárulom: kutya bajom. A vajtól viszont nehéz pusztán hideg víz, kézmosásra kitalált szappan és papírtörlő segítségével megszabadulni, a hajmosás gondolata meg egyenesen nevetségesen hat, amikor egy görög szakács vár az ember visszatérésére, úgyhogy bár vizuálisan nem hatottam vajasnak, a vacsora alatt gyakorlatilag vajat izzadtam, a papírsapkámon pedig helyes kis foltok alakultak ki ott, ahol a szerencsétlenül járt hajrészekkel érintkezett. Évek óta nem esett olyan jól hajmosás, mint amikor este hazaértem...

A mai nap kevésbé alakult katasztrofálisan, Vazullal letudtuk a megbeszélt vásárlást, találtam csuklószorítót is, új sarut is ahelyett, aminek lemállott a talpa, pedig alig több, mint egy hónapja vettem. A szombati szabadnapunkon megint együtt mászkálunk majd, igaz, kicsit messzebb: Sidariba megyünk, ahol, ha minden jól megy (és miért ne menne), még Jekával is találkozunk. Ehhez el kellett cserélnem a holnapi szabadnapomat Flóra szombatjára, de Pavlosnak nem volt ellenvetése, megköszönte, hogy szóltunk, és mehettünk Isten hírével. Így tehát holnap meló, de szombaton vár Sidari...

Sztrájk, munka, dayoff

Jó régóta készülök már írni, rágják is a fülem többen, hogy haladjak... hát nosza, ma megpróbálom ;)

Görögország bányászbéka alatti helyzete nem kerülte el Korfut és a Louis hoteleket sem, a mi görögjeink is sztrájkot hirdettek szerdára. Ennek egyenes következménye az volt, hogy szinte csak a gyakornokok dolgoztak, plusz pár buzgó helyi. A felszolgálók nagy része már kedden benn aludt a hotelben, hogy bármikor szükség van rájuk, fel tudják őket kelteni - ébresztették is őket valamikor reggel negyed 7 körül, és tizenegynéhány órát dolgoztak mind, a szabadnaposok is, mert vesztükre megkérdezték Yianist, maradjanak-e. Én is kérdeztem Pavlost, de ő azt mondta, nem-nem, szabadnapom van, menjek hazafele ebéd után. Ekkor láttam leginkább, hogy megérdemelte a köpenyére hímzett "Executive Chef" feliratot, hihetetlen, milyen jól kézben tartotta a főzést plusz a reggeliztetést az étteremben plusz a pool bart (a büfét a medencénél), miközben nem volt más segítsége, mint egy szem gyakornok a hidegkonyhán és két-három karbantartó, akiket be tudott állítani souvlakit sütni vagy mosogatni. Délutánra már berángatta Spirót (aki egyébként szintén szabadnapos volt), meg volt két gyakornoka is (plusz egy a hidegkonyhán, Meritával), de a délelőttért tényleg le a kalappal előtte. Meg mindenki más előtt is, aki végigcsinálta azt a napot.
Ebben a témában melegen ajánlom Vazul bejegyzését, mivel ő dolgozott, tehát többet látott az akcióból, mint én, másrészt kacagtatóan írta meg az egyébként is kacagtató helyzetet.

A dayoffjaimmal ezen a héten nem kezdtem gyakorlatilag semmit, lusta dög voltam, és csak mostam meg olvasgattam egész nap. Tudom, tudom, azzal az elhatározással jöttem ki, hogy nem ülök majd a fenekemen, ha szabadnapos leszek, de most jól esett tenni a semmit... néha nekem is kell passzív pihenés, na... :)

Munka: a héten visszajön az állandó hidegkonyhás, úgyhogy most már végig délutános-melegkonyhás leszek, örült is Spiro, amikor meglátott tegnap. Meg én is neki. Ami kevésbé jó hír, hogy megértettem, miért hordanak csuklószorítót a szakácsok. Valami bekattant a csuklómban, és most fáj, és ha egy bizonyos szögben tartom, elzsibbad az egész kézfejem. A szerdai dayoff Vazullal közös vásárlással fog telni, és be fogok ruházni egy csuklószorítóra, meg vizesruházom, meg pihentetem, amikor hagyják, meg ilyenek, aztán majdcsak lesz valami. Legfeljebb balkezessé változom, ha semmi más nem működik, és a jobb pont kipiheni magát, mire a bal elfárad.
Most már kezdenek sokan lenni a szállodában, ma 541 emberre főztük a vacsit, és már egy órával a teljes zárás előtt az utolsó adag sertéshusit és az utolsó rizst tettem ki a büfépultba. Kostas majdnem szörnyethalt, mi Flórával dettó, de valahogy mégiscsak túléltük. Úgy tűnik, ideje átállni a nagyobb kajaadagokra... közeleg a főszezon főszezonja.

A kedvenc gyerek

Napok óta próbálok befejezni egy bejegyzést a melóról meg arról, hogy milyen remek hatszáz fokban grillezni, de elkezdeni is csak nyögvenyelősen sikerült, plusz a mai napom annál sokkal viccesebb, úgyhogy az általános meló-mese most elmarad, helyette következzék a mai munkanapom története - avagy a dicsekvés azzal, hogy engem bizony szeretnek a konyhán.

Nem túl lelkesen mentem be, mert kivételesen 8-kor kezdtem, és utálok korán kelni, meg mert a hidegkonyhára voltam beosztva, ami szerintem dögunalom a meleghez képest, meg még azért is, mert a délutános szakácsokkal jobban szeretek dolgozni. Rátett egy lapáttal a tény, hogy elszoktam már a reggelezéstől - úgy tűnik, beváltam délutános-melegkonyhásnak, Pavlos mindig úgy oszt be, ha épp nincs rám égető szükség valahol máshol. Nem is volt nagyon izgalmas a dolog, amíg a hidegkonyhán voltam, de sokat dobott a dolgon, hogy Valentina körbepuszilt a zöldséges hűtő előtt.

Reggeli után átküldtek Mariához a melegkonyhára, tőle is kaptam nagy cuppanós puszit. Ebédidőben ő leküldött mindannyiunk legrosszabb rémálmába, a pool barba, ól inklúzívék ott ebédelnek a medence mellett. Ott Pavlos, a séf, saját felséges séfkezeivel mutatta meg, hogyan is készül a gyrospita, a vendégek meg folyton mondogatták, hogy "very fine", meg hogy "lovely", úgyhogy rettentően elégedett voltam magammal, bár én csak belepakoltam a pitába a cuccot, aztán feltekertem ügyesen. Ja, mégsem, a zöldséget én daraboltam, de a (dobozos) tzatiki, a hús, és a (fagyasztott) pita már tényleg nem az én munkám gyümölcse volt...
Itt esett meg ismét, ami újabban egyre gyakran történik meg: görögnek néztek. A szállodában, a vendégektől még nem is olyan meglepő, mégiscsak Görögországban nyaralnak, de a múltkor a többieknek kijáró "hello" helyett nekem "ja szu"-val köszönt a boltos, az egyik felszolgáló meg messziről összetévesztett a szakács Evával.

A legviccesebb eset viszont csak az után következett, hogy bezártuk a poolt. Miközben épp a szennyes reszókat troliztam be a mosogatóba, Spiro utánam szólt, hogy ha végeztem, szóljak neki, majd mondja, mit csináljak. Mondtam neki, hogy ma hidegkonyhás vagyok, de csak annyit válaszolt, hogy az vagyok, amit ő mond. Már itt sejtettem, hogy ebből még balhé lesz, nemigen hittem, hogy a hidegkonyhás Merita örülni fog, ha faképnél hagyom. Nem is örült, rohanvást érkezett, amikor meglátta, hogy a krumplit szedem át lamarinból reszóba, ahelyett, hogy az ő keze alá dolgoznék. Ezt meghallotta Spiro, és ő is rohanvást érkezett, hogy megküzdjön Meritával. Jó darabig üvöltöttek egymással, miközben Merita próbált magával vonszolni, Pavlosra és a beosztásra hivatkozva, Spiro meg azzal próbálta meggyőzni, hogy ő mára csak egy gyakornokot kapott, ráadásul a hidegkonyhára jön délutánra Jani, mire Merita visszakiabált, hogy akkor hol van Jani, nincs is itt. (Igazából nem tudom, mindezt hogyan értettem meg, minthogy görögül veszekedtek, szinte ijesztő a dolog) Végül Spiro győzött, azt nem tudom, Pavlost kérdezték meg (úgy sejtem, erről is volt szó), vagy az döntötte el a kérdést, hogy megérkezett Jani. Végig küzdöttem, hogy ne nagyon vigyorogjak, de később kiakacghattam magam, Spiro is, Kostas is mókásnak találtam az ügyet, előbbi végül azt javasolta, az egyik kezemmel neki segítsek, a másikkal Meritának.

Hát így szeretnek engem a konyhán - vérre menő harcokat vívnak értem...

Nevek és dayoffok

Nem meglepő módon a görögöknek okoz némi fejtörést az én cseppet sem nemzetközi nevem, és mókásabbnál mókásabb megoldásokat találnak ki arra, hogyan is szólítsanak. Az alap, hogy s helyett sz-szel ejtik, na de ennél kreatívabbak is vannak. Christos és Spiro, két szakács, rendszeresen hozzátesz egy n-t, és Emensének hív, ami, állításuk szerint, a hús darabolásának egyik módját jelenti. Kicsit kevésbé brutális megoldást választott Valentina, a csak görögül beszélő, 45 éves, bűbájos mosogatós asszonyság, ő nemes egyszerűséggel keresett nekem egy görög nevet, és elnevezett Meneksének. Maria azon nyomban el is magyarázta, hogy a menekse egy szép kis virág, én meg utánanéztem, és arra jutottam, hogy árvácskát jelent.

A görög szavak ezen kívül is ragadnak rám szépen, a konyhán annyit karattyolnak görögül, és az angolul beszélők is annyi görög szót kevernek a mondataikba, hogy ha akarnám, se tudnám elkerülni, hogy megtanuljak ezt-azt. A tudásom egyelőre alapvető társalgási dolgokra, zöldségekre és konyhai eszközökre korlátozódik, de ez is több, mint a semmi :)

És akkor most következzenek az irigykedésre okot adó események: az első két szabadnapom története. Az alaptervem az volt, hogy mindenképp felderítem, honnan indulnak a távolsági buszok, mert jövő héten két mollyal megnézem a Durrell-villát Kalamiban, és gondoltam, nem árt előre tájékozódni kicsit. Ezt a tervemet első nap keresztülhúzta Kriszta (aki nem ugyanaz, mint Kriszti...) azzal, hogy lecsalt a tengerpartra. Nem sokkolom a világhálót a fürdőruhás képpel, ami arról készült, ahogy először a tengerbe léptem, higgyétek el anélkül, hogy megtörtént az eset. Még tengeri uborkával is találkoztam, meg is sértettem szegényt, mert azt hittem kavics, csak akkor jöttem rá, hogy nem az, amikor hozzáértem, és puha volt, meg sértetten arrébb ment egy kicsit a maga lassú uborka-módján. A pancsikolás újabb kérdést vetett fel az ólinklúzívokkal kapcsolatban: ugyan miért a medencében fürdenek (szinte mind!), ha tíz méterrel arrébb ott a tenger? Félnek szegény érzékeny lelkű tengeri uborkáktól, vagy a kis halacskáktól, akik úszkáltak körülöttünk? Ha már eljönnek Korfura, nem az lenne logikus, hogy ki se másszanak a tengerből (leszámítva azt, amikor kulturálódnak, de azt én már nem várom el senkitől)?

Másnap viszont már tényleg elindultam felderíteni a zöld buszok állomását, meg kellett találnom, nem volt mese. Ezúttal is Krisztával mentem, minthogy ezen a héten épp egyszerre voltunk dayoffosak, akarom mondani, szabadnaposok. Meg is találtuk az állomást, bár csak a sok busz miatt sejtettük, hogy jó helyen járunk. A turisták egyik kedvenc célpontjának a kellős közepén ugyanis így néz ki a bus station:

 Ehhez még képzeljetek hozzá két-három információs, jegyárudás, újságos bódét, és kész is van.

Mire megtaláltuk, rájöttünk, hogy közvetlenül mellette magaslik az újabbik (vagyis a kevésbé régi) velencei erőd, úgyhogy úgy döntöttünk, megnézzük azt is, ha már odáig elgyalogoltunk a mediterrán forróságban.

A belépő nem olcsó (3 euró), és sok minden nincs is odabenn (Krisztának kell igazat adnom, aki hiányolt valami kiállítást), de a magamfajta vármániásnak az ilyesmi (majdnem) minden pénzt megér, meg hát ott van a kilátás, amitől jó darabig szóhoz sem jutottunk, csak ültünk a padon, és próbáltuk elhinni, hogy van ilyen gyönyörű hely a világon. Szerencse, hogy a fényképezőgépem tud panorámaképet csinálni, így nagyjából meg tudom mutatni, mit láttunk az erőd legtetejéről.

Már nem day offos, de friss kaland a görög ügyintézés. Hétfőn elvittek minket bankszámlát intézni. Busszal mentünk, és az irodás Spirosnak el kellett mennie pénzt váltani, mert az automata papírpénzes része nem működött, és már jött a busz, amikor ő még dobálta befelé az aprót, de ez igazából nem hatott meg senkit - a sofőr várt egy kicsit, aztán leszállt segíteni, és csak akkor indult tovább, amikor már mindenki fenn volt és mindenki jegyét lekezelte. Meglepő módon még a külföldiek sem akartak minket meglincselni, a görögök végképp. Már értem, miért nincs közük a görög buszoknak a menetrendhez. A másik ok meg az lehet, ahogy errefelé közlekedek az emberek - úgy, ahogy nekik éppen jól esik.
A bank egy másik vicc, itt aztán nincsenek szigorú arculati kézikönyvek, vagy ha mégis, hát a kutyát se érdeklik. Szó szerint értve a kutyát, merthogy senkit sem zavart amikor valamelyik ügyfél kiskedvence bejött, mindenkihez odament simogatásért, aztán megcincálta a felmosót. A dolgozók mind különböző ruhában, se egyforma nyakkendő, se semmi (mondjuk nem is kínozták magukat nyakkendővel vagy ilyesmivel ebben a melegben), a polcokon ezerféle színű mappa, mintha mindig azt vennék meg, ami épp a legolcsóbb a papírboltban.
Nem tudhatjuk biztosan, mit írtunk ott alá, mivel csak Spiros tud görögül, de reméljük, nem a halálos ítéletünk volt az.

Olyan sokáig írtam ezt a bejegyzést, hogy holnap megint dayoff jön, és remélhetőleg arról egy újabb bejegyzés. Most viszont szaladok, mert mindjárt kezdődik a meló...