Mert ezt ígértem hirtelen felindulásból. Akkor még nem tudtam, hogy ma különösen hisztis napon leszünk túl már csak azért is, mert a Kis Herceg lebetegszik, és inkább az egyszerűbb kajatémát kellett volna megígérnem, vagy inkább semmit, de hát ígéret szép szó...
Az előző bejegyzésben azt bizonygattam, hogy az Angilával kapcsolatos előítéleteknek erős valóságalapja van, most jön az a rész, amikor elkezdem rombolni a sztereotípiákat. Mert hiába gondolják sokan, hogy az angolok merevek és hidegek, eddig úgy tűnik, nincs igazuk. Említettem már a pasast, aki magyarul köszönte meg a személyinket. Azóta találkoztam már pénztárosokkal több boltban, mind mosolyogtak, mind képesek voltak kedvesen thankyouzni, egyikük még akkor sem borult ki, amikor a pennyjeimmel küzdöttem. Apropó, pennyk: komolyan nem értem, mi ütött abba, aki tervezte őket, amikor teljesen logikátlanul gondolta ki a méretüket. A kétpennys még az egyfontos érménél is nagyobb (bár az egyfontos talán vastagabb), a húszpennys meg az egyik legkisebb pénzérme, amit valaha láttam. Szép menet lesz megtanulni őket, annyi szent.
De vissza az emberekhez. Találkoztam néhánnyal, akikket később valószínűleg sokat fogok, de egyelőre még belőlük is annyi maradt meg, hogy nagyon-nagyon kedvesen fogadtak. Külön még az óvónéniket emelem ki, akik mind fiatalok és mosolygósak, és úgy tűnik, nagyon jóban vannak a gyerkőcökkel. Az oviban egyébként is az volt az érzésem, hogy nem unatkoznak úgy a gyerekek, mint ahogy néha mi unatkoztunk, valahogy sokkal kellemesebbnek tűnik a hangulat.
És akkor most következzen az én kis családom, ami persze nem vér szerinti családot jelent, hanem azt a családot, akikhez befészkeltem magam mint au pair.
Az Apuka egészen fantasztikus embernek tűnik, és ez nem azért mondom, mert félek, hogy valaki olyan is elolvassa ezt, aki továbbadhatja az információt. Azt talán még nem mondtam, hogy azért van szüksége au pairre, hogy a felesége halála után vissza tudjon menni dolgozni. Itt maradt két pici gyerekkel egy tizenkevésezres angol kisvárosban, ahol rajta kívül egy magyar család és egy angolhoz házasodott magyar asszony alkotja a teljes magyar populációt, most szakad a nyakába minden más is, amit nem részletezek, mert nem hiszem, hogy minden ügyét világgá szeretné kürtölni, és ő minden nap megküzd a helyzettel, erős a gyerekek helyett is, és még arra is marad energiája, hogy velem kedves legyen és segítsen mindenben, ami az itt-tartózkodásomhoz kellhet. Kevesen vívják ki ilyen hamar a tiszteletemet és a szeretetemet is, le a kalappal előtte.
A Kisasszony három és fél éves, és még küzd az anyukája elvesztésével. Ennek ellenére nagyrészt nem undok velem, csak akkor, amikor épp kicsit ütközik az akaratunk - az övé ugyanis rettenetesen erős :) Még levelet is "írt" nekem, amíg várta, hogy ideérjek, halálcuki volt, amikor "felolvasta" :) Kezdettől fogva néninek szólít, amit a jelenlétében persze az Apuka is átvett, tegnap este jót nevettünk azon, milyen mókás, hogy idősebb nálam, és mégis néninek szólít. A "néni" szó kivételével a Kisasszony hajlamos egyik pillanatról a másikra magyaról angolra és vissza váltani. Eddigi kevéske tapasztalatom alapján úgy sejtem, akkor vált angolra, amikor haragszik, vagy amikor épp felnőttet játszik.
A másfél éves Kis Hercegnek hatttalmas kék szemei és tündéri szőke fürtjei vannak, na meg jövőbeli szívtipróhoz méltó csibészes mosolya. Ő persze még túl pirinyó ahhoz, hogy felfogja a bajokat, és szerintem ez is van olyan szomorú, mint az, amikor a nővére a játékait mutogatva azt mondta: "ezt anyától kaptam, de anya meghalt", vagy amikor a játékunkban az anyamacit alakítva egyszer csak megszólalt, hogy "de én meg fogok halni"...
Elméletileg a következő lesz az utolsó elsőbenyomásos bejegyzés, a következőben ismét előítéleteket döntögetek, ezúttal az ételekkel kapcsolatban :)
Az előző bejegyzésben azt bizonygattam, hogy az Angilával kapcsolatos előítéleteknek erős valóságalapja van, most jön az a rész, amikor elkezdem rombolni a sztereotípiákat. Mert hiába gondolják sokan, hogy az angolok merevek és hidegek, eddig úgy tűnik, nincs igazuk. Említettem már a pasast, aki magyarul köszönte meg a személyinket. Azóta találkoztam már pénztárosokkal több boltban, mind mosolyogtak, mind képesek voltak kedvesen thankyouzni, egyikük még akkor sem borult ki, amikor a pennyjeimmel küzdöttem. Apropó, pennyk: komolyan nem értem, mi ütött abba, aki tervezte őket, amikor teljesen logikátlanul gondolta ki a méretüket. A kétpennys még az egyfontos érménél is nagyobb (bár az egyfontos talán vastagabb), a húszpennys meg az egyik legkisebb pénzérme, amit valaha láttam. Szép menet lesz megtanulni őket, annyi szent.
De vissza az emberekhez. Találkoztam néhánnyal, akikket később valószínűleg sokat fogok, de egyelőre még belőlük is annyi maradt meg, hogy nagyon-nagyon kedvesen fogadtak. Külön még az óvónéniket emelem ki, akik mind fiatalok és mosolygósak, és úgy tűnik, nagyon jóban vannak a gyerkőcökkel. Az oviban egyébként is az volt az érzésem, hogy nem unatkoznak úgy a gyerekek, mint ahogy néha mi unatkoztunk, valahogy sokkal kellemesebbnek tűnik a hangulat.
És akkor most következzen az én kis családom, ami persze nem vér szerinti családot jelent, hanem azt a családot, akikhez befészkeltem magam mint au pair.
Az Apuka egészen fantasztikus embernek tűnik, és ez nem azért mondom, mert félek, hogy valaki olyan is elolvassa ezt, aki továbbadhatja az információt. Azt talán még nem mondtam, hogy azért van szüksége au pairre, hogy a felesége halála után vissza tudjon menni dolgozni. Itt maradt két pici gyerekkel egy tizenkevésezres angol kisvárosban, ahol rajta kívül egy magyar család és egy angolhoz házasodott magyar asszony alkotja a teljes magyar populációt, most szakad a nyakába minden más is, amit nem részletezek, mert nem hiszem, hogy minden ügyét világgá szeretné kürtölni, és ő minden nap megküzd a helyzettel, erős a gyerekek helyett is, és még arra is marad energiája, hogy velem kedves legyen és segítsen mindenben, ami az itt-tartózkodásomhoz kellhet. Kevesen vívják ki ilyen hamar a tiszteletemet és a szeretetemet is, le a kalappal előtte.
A Kisasszony három és fél éves, és még küzd az anyukája elvesztésével. Ennek ellenére nagyrészt nem undok velem, csak akkor, amikor épp kicsit ütközik az akaratunk - az övé ugyanis rettenetesen erős :) Még levelet is "írt" nekem, amíg várta, hogy ideérjek, halálcuki volt, amikor "felolvasta" :) Kezdettől fogva néninek szólít, amit a jelenlétében persze az Apuka is átvett, tegnap este jót nevettünk azon, milyen mókás, hogy idősebb nálam, és mégis néninek szólít. A "néni" szó kivételével a Kisasszony hajlamos egyik pillanatról a másikra magyaról angolra és vissza váltani. Eddigi kevéske tapasztalatom alapján úgy sejtem, akkor vált angolra, amikor haragszik, vagy amikor épp felnőttet játszik.
A másfél éves Kis Hercegnek hatttalmas kék szemei és tündéri szőke fürtjei vannak, na meg jövőbeli szívtipróhoz méltó csibészes mosolya. Ő persze még túl pirinyó ahhoz, hogy felfogja a bajokat, és szerintem ez is van olyan szomorú, mint az, amikor a nővére a játékait mutogatva azt mondta: "ezt anyától kaptam, de anya meghalt", vagy amikor a játékunkban az anyamacit alakítva egyszer csak megszólalt, hogy "de én meg fogok halni"...
Elméletileg a következő lesz az utolsó elsőbenyomásos bejegyzés, a következőben ismét előítéleteket döntögetek, ezúttal az ételekkel kapcsolatban :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése