Mielőtt ebbe belekezdenék, meg kell említenem a kis meglepibulit, amit Kiscsillag, Rysonne és Jenis hozott össze, imádom őket ezért is meg amúgy is :) (Mivel gyanítom, előbb-utóbb mind erre tévednek, imádlak titeket, csajok :) egyszer csak elolvasom a most-már-nem-titkos üzifolyamotokat is :D)
No akkor, térjünk rá az útra. Már a kezdetkor hattttalmas mázlim volt, mégpedig azzal, hogy nem kellett vonatozgatnom, mert nagybátyói (azért így, mert se a nagybátyi, se a nagybátyji nem tetszik, a nagybácsi meg olyan bácsis) közreműködéssel kaptam fuvart a reptérre - ők is épp oda tartottak, csak egy korábbi és nem londoni géphez. A nagy így is fél ötkor indult, mi meg fél hatkor (nálam a kettő nem függ össze szorosan), és 8 körül már Ferihegyen, izé, a Liszt Ferenc repülőtéren voltunk. Én vártam laza két órát Apukára (valamiért nemigen bírom magam rávenni a valódi nevek használatára), akivel együtt jöttünk. Aztán együtt - és az ő egyik ismerősével együtt - átestünk mindenféle ellenőrzésen, biztonságosnak bizonyultunk, és vártunk mééééég, fél órával többet a kelleténél, ennyi késéssel indult ugyanis a gépünk.
Még mindig nem félek a repüléstől, most sem, hogy kipróbáltam. Annyiból nem volt szerencsém ezzel az első alkalommal, hogy végig felhős volt az ég, így csak napsütötte felhőmezőket láttam, ami, hozzá kell tennem, nem csúnya, csak azért érdekelt volna az is, hogy néz ki ez a lenti világ 11 ezer méter magasról (miközben az erős szembeszél miatt csupán hatszázvalahány km/h-val haladunk, és -55 fok van a gépen kívül).
Londonban, a Lutonon szálltunk le, ahol megint várnunk kellett másfél órát a buszunk indulásáig. Közben élveztem a bábeli nyelvzavart, ettünk is egy kicsit, de arról majd a következő bejegyzések egyikében, és azon kacarásztunk, hogy az igazolványaink ellenőrzését végző nagy fekete ember köszönömöt mondott thank you helyett. A busz nem volt összefirkálva, nem volt koszos, és nem, nem volt pisiszagú sem. És - dobpergés - még a lábam is elfért, pedig épp az idegesít legjobban a buszokban, hogy nem férek. Mielőtt és miután megálltunk egy negyedórás szünetre, a sofőr megszámolta, hányan vagyunk, és amikor mi leszálltunk az East Midlands reptérnél, tudta, melyik bőrönd az enyém.
Az East Midlandstől taxiztunk, a sofőr indiainak tűnt, azóta megtudtam, hogy a szakmájabeliek tetemes része arról a környékról származik. A buszon még nem tűnt fel annyira, mint egy személyautóban, hogy itt bal oldalon közlekednek, de a taxiban már folyamatosan olyan érzésem volt, mintha szemben mennénk a forgalommal, rossz oldalon lennének a táblák, és persze rossz oldalon ülne a sofőr, ami abszolút csacsiság lenne a részéről, természetesen. Ugyanez a szokásuk gyaloglás közben is hajlamos megzavarni az agyam, még meg kell tanulnom, hogy először jobbra nézünk, utána balra, és meg kell szoknom, hogy itt nem szeretnek indexelni kanyarodás előtt.
Este fél 8 körül értünk ide, nagyjából úgy festettünk, mint három zombi, de azért elrendeztük, ki hol alszik (a már említetteken és persze a gyerekeken kívül szombatig itt van a Nagymama is), megismerkedtünk, ilyesmi, hogy aztán belezuhanjunk az ágyunkba, amíg fel nem kell kelnünk, hogy oviba vigyük a négyéves Nagylányt. Az oviról azonban szintén egy másik bejegyzésben lesz szó :)
(A "fedőneveken" még lehet, hogy dolgoznom kéne, ez így elég személytelen)
No akkor, térjünk rá az útra. Már a kezdetkor hattttalmas mázlim volt, mégpedig azzal, hogy nem kellett vonatozgatnom, mert nagybátyói (azért így, mert se a nagybátyi, se a nagybátyji nem tetszik, a nagybácsi meg olyan bácsis) közreműködéssel kaptam fuvart a reptérre - ők is épp oda tartottak, csak egy korábbi és nem londoni géphez. A nagy így is fél ötkor indult, mi meg fél hatkor (nálam a kettő nem függ össze szorosan), és 8 körül már Ferihegyen, izé, a Liszt Ferenc repülőtéren voltunk. Én vártam laza két órát Apukára (valamiért nemigen bírom magam rávenni a valódi nevek használatára), akivel együtt jöttünk. Aztán együtt - és az ő egyik ismerősével együtt - átestünk mindenféle ellenőrzésen, biztonságosnak bizonyultunk, és vártunk mééééég, fél órával többet a kelleténél, ennyi késéssel indult ugyanis a gépünk.
Még mindig nem félek a repüléstől, most sem, hogy kipróbáltam. Annyiból nem volt szerencsém ezzel az első alkalommal, hogy végig felhős volt az ég, így csak napsütötte felhőmezőket láttam, ami, hozzá kell tennem, nem csúnya, csak azért érdekelt volna az is, hogy néz ki ez a lenti világ 11 ezer méter magasról (miközben az erős szembeszél miatt csupán hatszázvalahány km/h-val haladunk, és -55 fok van a gépen kívül).
Londonban, a Lutonon szálltunk le, ahol megint várnunk kellett másfél órát a buszunk indulásáig. Közben élveztem a bábeli nyelvzavart, ettünk is egy kicsit, de arról majd a következő bejegyzések egyikében, és azon kacarásztunk, hogy az igazolványaink ellenőrzését végző nagy fekete ember köszönömöt mondott thank you helyett. A busz nem volt összefirkálva, nem volt koszos, és nem, nem volt pisiszagú sem. És - dobpergés - még a lábam is elfért, pedig épp az idegesít legjobban a buszokban, hogy nem férek. Mielőtt és miután megálltunk egy negyedórás szünetre, a sofőr megszámolta, hányan vagyunk, és amikor mi leszálltunk az East Midlands reptérnél, tudta, melyik bőrönd az enyém.
Az East Midlandstől taxiztunk, a sofőr indiainak tűnt, azóta megtudtam, hogy a szakmájabeliek tetemes része arról a környékról származik. A buszon még nem tűnt fel annyira, mint egy személyautóban, hogy itt bal oldalon közlekednek, de a taxiban már folyamatosan olyan érzésem volt, mintha szemben mennénk a forgalommal, rossz oldalon lennének a táblák, és persze rossz oldalon ülne a sofőr, ami abszolút csacsiság lenne a részéről, természetesen. Ugyanez a szokásuk gyaloglás közben is hajlamos megzavarni az agyam, még meg kell tanulnom, hogy először jobbra nézünk, utána balra, és meg kell szoknom, hogy itt nem szeretnek indexelni kanyarodás előtt.
Este fél 8 körül értünk ide, nagyjából úgy festettünk, mint három zombi, de azért elrendeztük, ki hol alszik (a már említetteken és persze a gyerekeken kívül szombatig itt van a Nagymama is), megismerkedtünk, ilyesmi, hogy aztán belezuhanjunk az ágyunkba, amíg fel nem kell kelnünk, hogy oviba vigyük a négyéves Nagylányt. Az oviról azonban szintén egy másik bejegyzésben lesz szó :)
(A "fedőneveken" még lehet, hogy dolgoznom kéne, ez így elég személytelen)
4 megjegyzés:
LOL, nem is tudtam, hogy te is Britanniába tetted a székhelyed, Mes... ;) Szerencséd volt, hogy nem MÁV-szupervonattal mentél, mert "kivételesen" késésekre lehetett számítani a lehulló nedves falevelek okozta sínnedvesség csúszóssága miatt... Jó neked, hogy repülhettél, én amióta egyik ismerősöm elmesélte, hogy megfázva fent majd' kiszakadt a dobhártyája, én nem vállalkoznék rá egyhamar... :D Jó, hogy belefutottál az ottani multikultiba, de azért tartsd nyitva a szemed, nem biztos, hogy mindig érzéki csalódás lesz a forgalommal szemben való közlekedés... :D Ha hasonló diskurzust hallasz, akkor azért tedd arrébb magad, azt ajánlom: http://www.youtube.com/watch?v=eO2aif3YO2E (36. msp-től)... ;) Sok sikert meg szerencsét meg all the best, néhány sorban azért írd már le, hogy jutottál ki! ;)
Egy régebbi ismerős
Kedvesdrága Ludovik, egy bejegyzéssel előbb leírtam :)
Emese hölgy nem változott semmit, továbbra is a mulasztások és hiányosságok kérlelhetetlen megtorlója... ;)
Van, ami nem változik ;)
Megjegyzés küldése