Confirmation

Január 17-én (igen, még mindig csak itt tartok, kaotikus hetek, meg ilyesmi) eljött a nap, amire aztán végképp nem számított senki nem is olyan sokkal ezelőtt: az anglikán egyház teljes jogú tagja lettem. Ez most nem a Trinityben történt, mint a keresztelőm, hanem a közeli Blackfordby kicsi, jól megtömött templomában. Nem merem részletesen leírni a dolgok menetét, mert még mindig borzasztó suta a magyar szókincsem a témában, úgyhogy csak annyit, hogy bár nem mozgatta meg úgy az érzéseimet, mint a keresztelő, sokkal inkább éreztem a súlyát, mert sokkal formálisabb volt az egész, na meg az sem mindegy, hogy nem kisebb személy kell a levezényléséhez, mint egy püspök - a mi esetünkben csak megbízott, ő az, íme:

A kép után aligha meglepő, ha közlöm, hogy nem ijesztően komoly én-vagyok-a-jani a bácsi, sőt, nagyon is barátságos, és remek a humora. Ráadásul okos dolgokat beszélt :)

Zárásképp itt egy kép rólam is, ezt az egyet kaptam, kedves húgocskám szerint pont olyan, mint az ovis ballagásunkon készült képek.

Karácsonyi mindenegyben

alahogy mindig úgy alakul, hogy jóval karácson után jutok el a karácsonyi bejegyzéshez, amikor már senkit nem érdekel az egész, és nekem sincs hozzá semmi kedvem, de azért csak kellene írni róla, úgyhogy, pont mint tavaly, íme, itt van minden egyben, időrendben.

1. Karácsonyi hangverseny

Az van, hogy imádom a karácsonyt, viszont nem szeretek karácsonyi dalokat játszani, mert vagy a könyökömön jönnek ki, vagy halálosan unalmas a szólamom, pár üdítő kivételtől eltekintve, mint a Carol of the Bells, amit még nyáron is képes vagyok meghallgatni. Úgyhogy a műsorért nem voltam oda, meg a kürtöm egyik billentyűje is vacakolt, de mindegy, ne nyávogjunk ennyit.

Idén, mármint tavaly, gondoltunk egy merészet, és a szokásos fél 8 helyett fél 5-re tettük a hangversenyt, abban bízva, hogy így több kisgyerekes család jön majd el, mégiscsak karácsony, meg minden. Be is jött a dolog, tele volt a templom, olyannyira, hogy felvetődött, nem kellene-e más helyszínt keresnünk, mielőtt teljesen kinőjük. A jó időpontnak hála, jött az én kis családom is, a gyerekek egész héten zsongtak, meg ott is végig, amennyire én láttam odafentről, élvezték. A visszajelzések szerint a felnőttek is.

És el ne felejtsem megemlíteni, hogy a Sleighride nevezetű darabban csörgődoboztam egyet a változatosság kedvéért - mert ütős nem volt elég a sok csörgő-zörgő-csilingelő micsodához, kürtszólam meg csak kettő van benne, úgyhogy Matt-tel ütőssé változtunk arra az egy számra.

2. Zenekari karácsonyi vacsi
Ezt már tavaly is nagyon élveztem, most meg még jobban - már jobban beépültem a társaságba, megvan a magam köre a zenekaron belül, és a körömön kívül is sokkal kényelmesebben boldogulok, mint egy évvel korábban. Sőt, idén a kvízen is második lett az asztalunk, és volt egy kifejezetten dicső pillanatom, amikor felismertem a Volt egyszer egy vadnyugat zenéjét.

3. Karácsony itthon
(tudjátok, van itthon meg otthon)

Szép volt, jó volt, családias volt, bár utóbbi a múltamnak köszönhetően nálam inkább azt jelenti, hogy legalább 15-en harsogjuk túl egymást egy naaaaagy asztal és egy regimentnek is elég kaja és sütemény elpusztítása közben, de hát változnak az idők :) Olyannyira, hogy életemben először 25-én reggel bontottam Mikulás-hozta ajándékokat, és életemben először anyukaszerű szerepben karácsonyoztam, ami - nem meglepő - picit fárasztóbb, mint gyerekszerepben, de azért messze van a rossztól.

(Pótlásroham) Sarah-szülinap

(A hongkongi) Sarah decemberben volt 50 éves, és, bár eleinte ellenkezett, jól meg is ünnepeltük, először délelőtt a Bible study csoporttal, aztán este, egy naaagy közös vacsorával a kedvenc kantoni éttermében, a meashami Linkben. Legtöbben a Holy Trinityből voltunk, meg páran máshonnan, szép nagy, vidám társaság.

A menüt előre megkaptuk, és előre meg is írtuk, mit szeretnénk, de elhányódtak az e-mailjeink, úgyhogy KC, mármint a tulaj, szépen újra felvett és újra leírt minden rendelést, keményen küzdve a nevekkel. Engem például végig Emmának szólított, én meg az egyszerűség kedvéért ráhagytam, mindenki nagy derültségére. Ugyanakkor nagy-nagy dicséret jár neki azért, hogy első körben megjegyezte az összes nevet.

Az ünnepi menü képekben:

Én a előételnek a "Mini Plater"-t, főételnek "Bamboo Shoots & Water Chestnuts Chicken"-t (bambuszrügyes-sulymos/sulyomos? csirkét) választottam, a szokásos elven: próbáljak ki minél több mindent és lehetőleg valami egészen újat. Ezúttal nem nyertem - nem volt rossz, de nem is volt különösebben nagy szám, a mások tányérjából kóstolt falatok mind finomabbak voltak. Az viszont adott némi sikerélményt, hogy megtanultam pálcikával enni :)

A desszertről sajnos nincs képem, pedig izgalmas volt - az almáspite kínai újraértelmezése, a szokásos tészta helyett azzal a vékony, ropogós tésztával, amit úgy szeretünk a kínai konyhában - azt hívják wontonnak? én annak tippelném :P

És akkor még ott volt a torta, hogy biztos kidurranjunk, ezt az egyik szervező, Mo maga sütötte.

Szóval, határozottan jó kis este volt, és ha Meashamben jártok, ugorjatok be a Linkbe, megéri :)

Karácsony mindenhol

Ha valamikor, hát ilyenkor (túl) sok minden történik, és ha az ember mindenkivel egyformán jó fej akar lenni, előfordulhat, hogy hat nap alatt háromszor is karácsonyi vásárban találja magát. Mint én. Két gyerekkel, rochestertelenül, mert ő vagy dolgozott, vagy épp kialudta az éjszakai műszakot.

Az első a városi volt a Market Streeten, még november végén. Jó korán mentünk (korán alatt reggel 10 órát értek, ami csak azért korán, mert akkor kezdődött az egész), hogy ne maradjunk le a Leicestershire Co-op Bandről - akikről kár is lett volna lemaradni - és az Ashby Music Schoolból összeterelt gyerekekről - akiket akár ki is hagyhattunk volna, de ne legyek már undok.

Maga a vásár inkább volt gasztronómiai, mint karácsonyi vásár, a kötelező forróitalos (ó, az a hot cider) mellett voltak lekvárosok, pástétomosok, pitések, kenyeresek, édességesek, minden, mi szem-szájnak ingere. Az egyik pitéstől vettünk is ebédre szarvasosat meg bölényeset, ki fog főzni a vásárból hazaérve? ;)

Na meg, el ne felejtsem, találkoztunk a Mikulással. A Kis Herceg komoly fejlődésen ment keresztül tavaly óta, amikor is üvöltve kapaszkodott a kabátomba, hogy oda ne rakjam arra a gyanús szánra a mellé a fura fazon mellé; most lelkesen, bár kissé azért megszeppenve odamászott. 

Aztán volt egy az oviban is, igazán nagyon ovisoknak való időpontban: zárás után, este fél 7-től 8-ig. Szerencsére a karácsonyi lelkesedés elég volt, hogy a legtöbb gyereket életben és az elviselhetőség határain belül tartsa, de azért a hazafelé úton már volt nyávogás, hogy fáradtak - ami teljesen érthető, elvégre mire hazaértünk, normális rutin szerint már az esti mese vége felé kellett volna járnunk. Amúgy elvoltak, jól érezték magukat, az egyetlen igazán különleges dolog az volt, amikor mind kimentünk az udvarra, és a két legnagyobb csoport (fogjuk rá, hogy a középsősök és a nagyok, de mivel más a rendszer, igazán csak az eredeti preschool 1 és 2 fedi a dolgot) karácsonyi dalokat énekelt.

Végül aztán elmentünk az iskolaira is, mert hogy néz az ki, hogy oda már nem. Gyakorlatilag ugyanolyan volt, mint az ovis, sütik, édességek, tombola, egy kis kreatívkodás, semmi különös, de hát ezek ketten még harmadjára is tudták élvezni, úgyhogy végül is nem baj, hogy ott voltunk.

Keresztelő

Tudom, tudom, ne is mondjátok, mióta ígérgetem... :D

Kezdjük a felkészítő "órákkal. Stephen alapból hétfő estére hirdette meg őket, de mivel tudta, hogy én akkor próbára járok, felajánlotta, hogy velem találkozik külön valamikor máskor, mondjuk, kedd reggel, amikor a két gyerkőc amúgy sincs itthon. Nem lesz olyan inspiráló, mint csoportban, de a lényeget elmondja, és rendben leszünk. De hogy ne ő legyen az egyetlen, akinek köszönetképp a nyakába ugorhatok, Sarah is csatlakozott, "ne legyél egyedül", "utána én meg úgyis konfirmálok", "és amúgy meg miért ne" alapon.

Az első ilyen közös óránkon készült is egy kép, ami tökéletesen illusztrálja, miért érzem magam ennyire jól a Holy Trinityben - három Biblia, három különböző nyelven (pontosabban a magyar csak Újszövetség + Zsoltárok). Ahogy akkor egy molyos karcban írtam: "az itteni közösség befogad, ha kicsit másmilyen vagy, akkor is, akkor is, ha az érkezésedkor még abban sem vagy biztos, hogy hiszel abban, amiben ők. Mert nem csak elmennek a templomba meg hazamennek, hanem ismerik, szeretik, segítik egymást. „Church family”-ként emlegetik magukat (magunkat), és olyanok is – higgyétek el annak, aki ennyire távol van a saját családjától. Itt nem félni kell Istentől, hanem szeretni kell, pontosabban viszont kell szeretni. És ez így olyan jó.
Ha a képen a könyvek ugyanott lennének nyitva, akkor annál a résznél lennének, amit utoljára olvastunk, az pedig nagyon illik a képhez, na meg ahhoz, amit számomra jelent:
Nincs különbség zsidó és görög között, mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindenkihez, aki segítségül hívja (Rm 10,12)"

A pánik persze elkapott az utolsó ilyen óra után - akarom én ezt? mi van, ha mégsem igaz? mi van, ha később meggondolom magam? -, aztán hazajöttem, és megnéztem a Kéktündér ajándékát, pontosabban a hozzá tartozó üdvözlőlapot (az angolok a cardok megszállottai). Na, milyen idézetet választott bele?

Ne félj, és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, a miben jársz. (Józsué 1,9)

Szóval megint kaptam egy taslit, hogy én csak ne agyaljam túl a dolgokat, ahogy szokásom. (Ilyenekre gondoltam akkor, amikor azt írtam, hogy záros határidőn belül konkrét választ kaptam a kérdéseimre.)

Kicsit tartottam tőle, hogy maga a szertartás sokkal formálisabb lesz, mint a megszokott vasárnapi családi istentiszteletünk. Ez valamennyire be is jött, mert volt egy meghatározott forgatókönyv, ami szerint történtek a dolgok, de ennek ellenére is az a családias hangulat uralkodott, amit mát annyit dicsértem. Nem azt éreztem, hogy egy üres szertartásban veszek részt, azért, mert úgy szokás, hanem azt, hogy van értelme nyilvánosan felvállalni, hogy ide jutottam, és hogy most már még szorosabb kötelék fűz mindazokhoz, akik már eddig is feltétel nélkül elfogadtak. És ehhez nem elhanyagolható tény, hogy Stephen vezette le az egészet, neki pedig van egy (szerencsére) elnyomhatatlan közvetlen stílusa :)

Amint a mellékelt ábra is mutatja, nem cicóztak, fürödtünk! :) Kivéve Shane-t, az ő hallókészüléke valószínűleg nem értékelte volna a mutatványt. Stephen azt ígérte, nem lesz hideg a víz, ha nem is fog gőzölni, de a szerkentyű, aminek kicsit fel kellett volna melegítenie, nem volt hajlandó rendesen működni, úgyhogy igenis hideg volt. Mégis örülök, hogy így csináltuk, tetszik, hogy ennyire drámaian benne van a keresztelés teljes szimbólumrendszere - a születés, a halál, a feltámadás és "bónuszként", kevésbé látványosan, de nyilvánvalóbb szimbólumként a Szentlélek.

A teázás-sütizés sem maradhatott el, most tekintélyes mennyiségű sütivel, és rengeteg plusz öleléssel, gratulációval és szeretettel :) Idén már ez volt a harmadik szülinapom :)

Harvest és egyéb templomi hírek

Ahogy ígértem az egyévesfilós poszt előtt: beszámoló a harvest lunch-ről, még október 5-éről.

A Tündérkeresztanya úgy jellemezte a Harvestet, mint amolyan kis angol hálaadást, amikor learatjuk a munkánk gyümölcsét, végiggondoljuk, mi mindent kaptunk az idén, és hálát adunk érte. Az istentisztelet is erről szólt, a természet szépségeiről, meg arról, hogy hagyni kell nőni az elültetett magot, mert azt bizony csak Isten húzhatja ki a földből, mi nem. Végezetül, mivel ez a szokásos családi istentisztelet volt a "mókás" dolgokkal (bár a gyerekeket ezúttal nem vittük), mindenki kapott egy zöld papírlevelet, hogy felírhassa rá, miért hálás. Utána ezeket a leveleket a templom oszlopaira kötötték, ott vannak azóta is. Valamennyit elolvastam belőlük, borzongató-mosolyogtató érzés látni őket.

Az istentisztelet után a többség átment a church hallba teázni-kávézni, jó páran viszont maradtunk, hogy segítsünk berendezni a templomot az ünnepi ebédre. Stephen aznap reggel nem volt jó, Stella pedig orvoshoz vitte, így a legprofibb vendéglátós hiányzott, de a helyettesei is tökéletesen megoldották a dolgot. Amolyan kicsit felturbózott ploughman's lunchöt - "földműves reggelijét" - ettünk, aztán válogathattünk a jobbnál jobb desszertek között, én végül valami banános-karamellás csodánál kötöttem ki némi extra gyümölccsel. Mindezek mellé ráadásképp persze most is szuperérdekes beszélgetés alakult ki az asztalnál, például az angol, a magyar és a máltai ételekről. Bizony, jó dolog a nemzetközi asztalnál ülni :)

Ami az egyéb templomi híreket illeti... nos, azok igazából komolyabb hírnek számítanak, az én szempontomból legalábbis.

(nagylevegőtvesz)

Nagyon úgy fest, hogy 16-án megkeresztelkedem.

(kifúj)

Tudom, tudom, nem kicsit meglepő ezt hallani tőlem, és épp ezért olyan nehéz elmondani azoknak, akik nem nézték végig a folyamatot. Gondoltam rá, hogy beleírom az évfordulós bejegyzésbe, mert szépen megmutatja, mekkorát fordult velem a világ, mióta itt vagyok, de nehéz volt beleszőni a takaróallegóriába. Szóval, sok kisebb-nagyobb dolog vezetett ide, problémák, amik pillanatok alatt, csodával határos módon megoldódtak, emberek, akiktől tanultam, válaszok, amiket a hangosan soha ki nem mondott kérdéseimre kaptam, és még sorolhatnám, igazából a legtöbbet leírtam itt is, de még így is hiányzik egy csomó kis darab, amiből össze lehetne rakni a teljes képet, és ezeket nem igazán lehet elmesélni, inkább érzések, mint események, így aztán csak azok vannak velük többé-kevésbé tisztában, akik itt voltak velem.

Amikor először szóba került ez az egész (a Kéktündér hozta fel Calke Parkban sétálva, amikor az aznapi Soul Caféról beszélgettünk), nem igazán foglalkoztam vele, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy készen állok egy ekkora lépésre - az én szememben ugyanis hatalmas lépésnek tűnik. Aztán Stephen is szóba hozta (amennyire tudom, részben a Kéktündér noszogatására, részben mert ő is megfontolandónak tartotta). Akkor két napig folyamatosan ezen agyaltam, folyamatosan ezen vitatkoztam magammal. Az egyik felem azt gondolta, ez olyasmi, amit az ember a családjával csinál, otthon. A másik felem viszont meggyőzte ezt az elsőt arról, hogy bizonyos értelemben ezek az emberek is a családom (karácsonykor hallottam először a "church family" kifejezést, azóta meg is értettem), és ha valaha is megteszem, akkor ez a megfelelő hely, hiszen itt jutottam el odáig, hogy azt mondjam: igen, egy olyan istenre tudom alapozni a hitemet, aki válaszol, ha kérdezem, és segít, ha szükségem van rá. Mert gyakorlatilag ez történt. Stephen úgy fogalmazott, nagyon találóan: "Isten sarokba szorított." Azt már csak én teszem hozzá, hogy közben valószínűleg remekül szórakozott a makacsságomon, és most alighanem halálra röhögi magát, mert győzött.

Valahol én is jót nevetek magamon. Mennyire rám vall már, hogy egy anglikán templomban fogok megkeresztelkedni?!

Végezetül nagy bocsánatkérés azoktól, akiknek mindezt nem mesélem el "közvetlenül" - mondom, még én is barátkozom a gondolattal, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem érzem magam rosszul tőle, nem szégyellem, semmi ilyesmi. Egyszerűen csak könnyebb leírni, és gyorsan megnyomni a "közzététel" gombot, mint telefonon eldadogni (telefonálni amúgy se szeretek különösebben).

Betlehem meg amit akartok

Akartam képeket is feltenni a templomi betlehemesről, de nem volt annyi eszem, hogy vigyek fényképezőt, a telefonos képek meg kritikán aluliak lettek, olyannyira, hogy eltekintek a közzétételüktől, úgysem látszik rajtuk semmi. Szavakban azért elmondom, hogy nagyon-nagyon jó kis előadás volt :)

A Tündérkeresztanya jött értünk hamar, hogy legyen parkolónk és ülőhelyünk, és jól is tette, mert már akkor, szűk fél órával kezdés előtt is rohamosan telt a templom. Ekkor már játszott egy kis zenekar, mindenféle karácsonyi dalokat, és ezúttal a kürtös kislány látványa volt az a tényező, amitől az amúgy is létező karácsonyi honvágyam először az egekbe ugrott. A Kis Herceg is már ekkor elkezdte táncelőadását, mindennemű zenére heves dülöngéléssel reagál, előbb-utóbb zenész lesz belőle ;)

A történet a szokásos volt: Betlehem, háromkirályok, pásztorok, Kisjézus. Aki a szereposztásért felelt, nem volt válogatós, az egyik királyt egy indiai kislány játszotta, Heródest meg egy fekete kisfiú. És az angyalok! Ha hihetünk a Tündérkeresztszülők szomszédjának, az egyikük csak két éves volt, onnan felfelé aztán akadtak mindenféle korúak. Voltak persze dalok is, olyanok is, amiket a közönség is énekelt, és ettől megint előkerült az a kellemes érzés, hogy ez itt egy közösség, nem csak egy csomó ember, akik történetesen egy templomba járnak.

Ezt erősítette meg az is, amit Tim, a lelkész mondott a végén: hogy hiába adjuk az aranyunkat, hiába építünk templomokat, hiába minden, Jézus csak annyit vár tőlünk ilyenkor, hogy együtt legyünk, és szeressük egymást.

Még karácsonykor megismerkedtem a Tündérkeresztanyáék lányával is, pontosabban csak a Tündérkeresztanyáéval, mert neki nem a Tündérkeresztapa az apukája. Egy nagyon kellemes lángosozós, forraltborozós, starwarsmaratont-félszemmel-nézős, beszélgetős délutánt töltöttem velük (és persze a kutyával, akiről most már tudom, hogy brie-i pásztorkutya). A Tündérkeresztapa (aki, félreértés ne essék, született angol) megkérdezte, hol tanultam meg ilyen jól angolul, ami nagyon jól esett, és kellemes egybeewsésként az is ezen a napon történt, hogy rájöttem: már természetesnek érzem, hogy angolul kommunikálok.

Most pedig 2 óra és 24 perc múlva véget ér 2013, és azon töprengek, mit is gondoljak erről a brutális évről. Egyáltalán nem bánom, hogy vége, nagyrészt utáltam, de igyekszem megfogadni a Once Upon a Time-beli Hófehérke tanácsát, és belekapaszkodni a jó pillanatokba a sok rossz között. Meg persze az sem utolsó szempont, hogy sokat tanultam és megedződtem, és edződöm még mindig.

Lássuk, mint hoz 2014.

Templom

Ez egy november 3-i történet - szokás szerint le vagyok maradva, mint a borravaló... (Nem tudom, érdemes-e bevallanom, hogy ebben nagy része van annak is, hogy nagyon beindult egy-két játékom Lanawinen, és újabban leginkább oda írtam...)

Ha előbb eszembe jut, és azon a héten meghirdetek egy szavazást, amiben azt firtatom, mit gondoltok, hová megyek vasárnap, ki tippelt volna a templomra? (Nna, őszintén!) Mind tudjuk, hogy nem vagyok nagy templombajáró, legfeljebb mint turista, de misére/istentiszteletre/nemtudommivanmég nem szoktam járni, mert többnyire kényelmetlenül érzem magam. Ha nem egyenesen félek. Hogy pontos legyek: az szokott lenni az érzésem, hogy én, az örök szkeptikus, valószínűleg jól megszívom a végén, a feltétlen hit a lényeg, és nem szeretem ezt az érzést. De múlt vasárnap elfogadtam a Tündérkeresztanya meghívását, hogy menjek el vele és a gyerekekkel. A Mama mondta, amikor itt volt, hogy nagyon más, mint otthon szokott lenni, meg hát az is motivált, hogy találkozhatok új emberekkel.

És tényleg nagyon más volt, amihez persze az is hozzájárult, hogy ez afféle családi alkalom volt azoknak, akik gyerek(ek)kel jönnek. Az egész picikre külön vigyáztak, a nagyobbacskák zászlókat lengethettek a dalok (nem tudom a jó szót) alatt. Ha már a dalokról van szó: egy nő és egy férfi gitározott és énekelt, a dallamok fülbemásztak egy versszak után, a szöveget pedig kivetítették, úgyhogy csak az nem tudott bekapcsolódni az éneklésbe, aki nem akart - amiért egyébként senki sem szólt volna egy szót sem szerintem. Volt persze bibliai idézet is, magyarázat is hozzá, de nem fensőbbséges és kioktató, hanem nagyon is emberközeli módon, utána pedig kimehetett akárki, hogy elmondhassa, őt hogyan szólította meg Isten - ez volt ugyanis a téma Sámuel története alapján.

A legvégén senki sem rohant haza, volt tea (a tejes tea tényleg finom!) és kávé, a gyerekeknek keksz, az emberek beszélgettek, a gyerekek rohangáltak... Nekem pedig elmagyarázta egy hölgyemény, akinek sajnos elfelejtettem a nevét, hogy abban is Isten keze van, hogy én ilyen gyorsan ide kerültem segíteni, mert Isten gyakran a tökéletes időzítésben rejlik.

Nem csalás, nem ámítás, kifejezetten jól éreztem magam. Ha van Isten, nem hiszem, hogy az alapján szelektál, hogy ki milyen szertartásokat végez, szeretem azt hinni, hogy inkább az számít, ki mit tesz - szóval, szerintem, ha van Isten, értékeli, hogy úgy hívják hozzá az embereket, hogy azok menjenek is. De legutóbb az oviban voltam hittanórán, úgyhogy inkább nem kezdek el prédikálni ;)