Ez egy november 3-i történet - szokás szerint le vagyok maradva, mint a borravaló... (Nem tudom, érdemes-e bevallanom, hogy ebben nagy része van annak is, hogy nagyon beindult egy-két játékom Lanawinen, és újabban leginkább oda írtam...)
Ha előbb eszembe jut, és azon a héten meghirdetek egy szavazást, amiben azt firtatom, mit gondoltok, hová megyek vasárnap, ki tippelt volna a templomra? (Nna, őszintén!) Mind tudjuk, hogy nem vagyok nagy templombajáró, legfeljebb mint turista, de misére/istentiszteletre/nemtudommivanmég nem szoktam járni, mert többnyire kényelmetlenül érzem magam. Ha nem egyenesen félek. Hogy pontos legyek: az szokott lenni az érzésem, hogy én, az örök szkeptikus, valószínűleg jól megszívom a végén, a feltétlen hit a lényeg, és nem szeretem ezt az érzést. De múlt vasárnap elfogadtam a Tündérkeresztanya meghívását, hogy menjek el vele és a gyerekekkel. A Mama mondta, amikor itt volt, hogy nagyon más, mint otthon szokott lenni, meg hát az is motivált, hogy találkozhatok új emberekkel.
És tényleg nagyon más volt, amihez persze az is hozzájárult, hogy ez afféle családi alkalom volt azoknak, akik gyerek(ek)kel jönnek. Az egész picikre külön vigyáztak, a nagyobbacskák zászlókat lengethettek a dalok (nem tudom a jó szót) alatt. Ha már a dalokról van szó: egy nő és egy férfi gitározott és énekelt, a dallamok fülbemásztak egy versszak után, a szöveget pedig kivetítették, úgyhogy csak az nem tudott bekapcsolódni az éneklésbe, aki nem akart - amiért egyébként senki sem szólt volna egy szót sem szerintem. Volt persze bibliai idézet is, magyarázat is hozzá, de nem fensőbbséges és kioktató, hanem nagyon is emberközeli módon, utána pedig kimehetett akárki, hogy elmondhassa, őt hogyan szólította meg Isten - ez volt ugyanis a téma Sámuel története alapján.
A legvégén senki sem rohant haza, volt tea (a tejes tea tényleg finom!) és kávé, a gyerekeknek keksz, az emberek beszélgettek, a gyerekek rohangáltak... Nekem pedig elmagyarázta egy hölgyemény, akinek sajnos elfelejtettem a nevét, hogy abban is Isten keze van, hogy én ilyen gyorsan ide kerültem segíteni, mert Isten gyakran a tökéletes időzítésben rejlik.
Nem csalás, nem ámítás, kifejezetten jól éreztem magam. Ha van Isten, nem hiszem, hogy az alapján szelektál, hogy ki milyen szertartásokat végez, szeretem azt hinni, hogy inkább az számít, ki mit tesz - szóval, szerintem, ha van Isten, értékeli, hogy úgy hívják hozzá az embereket, hogy azok menjenek is. De legutóbb az oviban voltam hittanórán, úgyhogy inkább nem kezdek el prédikálni ;)
Ha előbb eszembe jut, és azon a héten meghirdetek egy szavazást, amiben azt firtatom, mit gondoltok, hová megyek vasárnap, ki tippelt volna a templomra? (Nna, őszintén!) Mind tudjuk, hogy nem vagyok nagy templombajáró, legfeljebb mint turista, de misére/istentiszteletre/nemtudommivanmég nem szoktam járni, mert többnyire kényelmetlenül érzem magam. Ha nem egyenesen félek. Hogy pontos legyek: az szokott lenni az érzésem, hogy én, az örök szkeptikus, valószínűleg jól megszívom a végén, a feltétlen hit a lényeg, és nem szeretem ezt az érzést. De múlt vasárnap elfogadtam a Tündérkeresztanya meghívását, hogy menjek el vele és a gyerekekkel. A Mama mondta, amikor itt volt, hogy nagyon más, mint otthon szokott lenni, meg hát az is motivált, hogy találkozhatok új emberekkel.
És tényleg nagyon más volt, amihez persze az is hozzájárult, hogy ez afféle családi alkalom volt azoknak, akik gyerek(ek)kel jönnek. Az egész picikre külön vigyáztak, a nagyobbacskák zászlókat lengethettek a dalok (nem tudom a jó szót) alatt. Ha már a dalokról van szó: egy nő és egy férfi gitározott és énekelt, a dallamok fülbemásztak egy versszak után, a szöveget pedig kivetítették, úgyhogy csak az nem tudott bekapcsolódni az éneklésbe, aki nem akart - amiért egyébként senki sem szólt volna egy szót sem szerintem. Volt persze bibliai idézet is, magyarázat is hozzá, de nem fensőbbséges és kioktató, hanem nagyon is emberközeli módon, utána pedig kimehetett akárki, hogy elmondhassa, őt hogyan szólította meg Isten - ez volt ugyanis a téma Sámuel története alapján.
A legvégén senki sem rohant haza, volt tea (a tejes tea tényleg finom!) és kávé, a gyerekeknek keksz, az emberek beszélgettek, a gyerekek rohangáltak... Nekem pedig elmagyarázta egy hölgyemény, akinek sajnos elfelejtettem a nevét, hogy abban is Isten keze van, hogy én ilyen gyorsan ide kerültem segíteni, mert Isten gyakran a tökéletes időzítésben rejlik.
Nem csalás, nem ámítás, kifejezetten jól éreztem magam. Ha van Isten, nem hiszem, hogy az alapján szelektál, hogy ki milyen szertartásokat végez, szeretem azt hinni, hogy inkább az számít, ki mit tesz - szóval, szerintem, ha van Isten, értékeli, hogy úgy hívják hozzá az embereket, hogy azok menjenek is. De legutóbb az oviban voltam hittanórán, úgyhogy inkább nem kezdek el prédikálni ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése