Nem vagyok honvágyas típus, ezt bárki aláírhatja, aki töltött már velem hosszabb-rövidebb időt távol otthonról. Korfut gyakorlatilag honvágy nélkül nyomtam végig, és most is csak hirtelen fellángolásaim vannak, amik alighanem abból erednek, hogy minden olyan gyorsan történt, hogy fel sem dolgozhattam rendesen, meg abból, hogy - Korfuval ellentétben - most nem tudom pontosan, mikor megyek haza legközelebb.
Amiért igazából megírom ezt, az az, hogy rácsodálkoztam, milyen furcsa dolgok váltják ki belőlem a honvágyat. Amikor Skype-on vagy telefonon beszélek az otthoniakkal, csak örülök a technikának, hogy ilyen könnyű velük kommunikálni, és kész. Nem, nem ettől érzem magam néha kis időre nyomorultul, hanem olyan dolgoktól, mint amikor meglátom a majdnem teljes Karinthy-sorozatomat a webkamerás képen. Vagy amikor megkapom Facebookon az értesítést, hogy megint lesz Molygaleri, és rájövök, hogy most nem nyomhatok lendületből a "részt veszek" gombra (ami nálam Board! mert kalózangol a Facebookom). Vagy mert horgolás közben (igen, ez az egyik új hobbim) eszembe jut, hogy nem fejeztem be a csipkeponchómat, és persze nem is hoztam magammal, mert nem épp egy félkész ponchóra használom el a helyet a bőröndömben. Vagy amikor a samponokat nézegetem a Bootsban, és rájövök, hogy itt nem lehet kapni olyat, amilyet otthon használtam. Vagy amikor meglátom a bácsit, aki időről időre feltűnik a városban egy hegedűtokkal, és eszembe jut a kürtöm. Vagy amikor kapok egy fényképet otthonról, és meglátom a szép zöld plédemet. Vagy amikor Radnóti-verseket olvasok. Vagy amikor reggel véletlenül eszembe jut az otthoni kávésbögrém. Vagy amikor már unom a táskám, és szívesebben mennék valahova a tarisznyámmal vagy a velencéssel. Kis hülyeségek, amik nélkül simán lehet élni, és mégis ezektől szontyolodom el egy-egy percre, ezekről jut eszembe, hogy egyik pillanatról a másikra otthagytam mindent, és eljöttem egy országba, ahol nem azt mondják, hogy "külföld", hanem azt, hogy "tengerentúl", és ettől minden még távolabbinak tűnik. Valószínűleg nem véletlenül mondják, hogy az ördög a részletekben lakik.
Tudom, nem szoktam lelkizős bejegyzéseket írni, és nem is fogtok hozzászokni, azt garantálom. De szeretek nagyképűen úgy tekinteni erre a blogra, mint afféle tudósításra arról, hogy milyen csapot-papot otthagyva külföldre menni, akár többször, többféle helyre is, ebben a pakliban pedig ez is benne van. (Apropó pakli: de rég kártyáztam/társasoztam már egy jót...)
Amiért igazából megírom ezt, az az, hogy rácsodálkoztam, milyen furcsa dolgok váltják ki belőlem a honvágyat. Amikor Skype-on vagy telefonon beszélek az otthoniakkal, csak örülök a technikának, hogy ilyen könnyű velük kommunikálni, és kész. Nem, nem ettől érzem magam néha kis időre nyomorultul, hanem olyan dolgoktól, mint amikor meglátom a majdnem teljes Karinthy-sorozatomat a webkamerás képen. Vagy amikor megkapom Facebookon az értesítést, hogy megint lesz Molygaleri, és rájövök, hogy most nem nyomhatok lendületből a "részt veszek" gombra (ami nálam Board! mert kalózangol a Facebookom). Vagy mert horgolás közben (igen, ez az egyik új hobbim) eszembe jut, hogy nem fejeztem be a csipkeponchómat, és persze nem is hoztam magammal, mert nem épp egy félkész ponchóra használom el a helyet a bőröndömben. Vagy amikor a samponokat nézegetem a Bootsban, és rájövök, hogy itt nem lehet kapni olyat, amilyet otthon használtam. Vagy amikor meglátom a bácsit, aki időről időre feltűnik a városban egy hegedűtokkal, és eszembe jut a kürtöm. Vagy amikor kapok egy fényképet otthonról, és meglátom a szép zöld plédemet. Vagy amikor Radnóti-verseket olvasok. Vagy amikor reggel véletlenül eszembe jut az otthoni kávésbögrém. Vagy amikor már unom a táskám, és szívesebben mennék valahova a tarisznyámmal vagy a velencéssel. Kis hülyeségek, amik nélkül simán lehet élni, és mégis ezektől szontyolodom el egy-egy percre, ezekről jut eszembe, hogy egyik pillanatról a másikra otthagytam mindent, és eljöttem egy országba, ahol nem azt mondják, hogy "külföld", hanem azt, hogy "tengerentúl", és ettől minden még távolabbinak tűnik. Valószínűleg nem véletlenül mondják, hogy az ördög a részletekben lakik.
Tudom, nem szoktam lelkizős bejegyzéseket írni, és nem is fogtok hozzászokni, azt garantálom. De szeretek nagyképűen úgy tekinteni erre a blogra, mint afféle tudósításra arról, hogy milyen csapot-papot otthagyva külföldre menni, akár többször, többféle helyre is, ebben a pakliban pedig ez is benne van. (Apropó pakli: de rég kártyáztam/társasoztam már egy jót...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése