A gyerekek és az ovi

Tudom ám, hogy igazából mindenki erre kíváncsi :P Vagy nem :P

Szóval, a gyerekek. Olyan akarata van mindkettőnek, hogy megtörni nem lehet, legfeljebb láncfűrésszel felaprítani. A Kisasszonnyal volt egy kifejezetten nehéz hetünk, amikor Apukájuk visszament dolgozni, aztán nagyjából feldolgozta, hogy nekem is szót kell fogadni (persze ez nem azt jelenti, hogy minden esetben meg is teszi :P). Vannak nagy hisztik, de megtanultam még otthon, hogy erre a legjobb gyógymód az, ha nem figyelek oda, úgyhogy egy idő után maguktól véget érnek hosszabb-rövidebb idő után.

Jó sok időt töltünk együtt, mert hát ugye akkor sem zavarom el őket, amikor épp nem vagyok "szolgálatban", de ez nem feltétlenül baj, csak akkor vagyok hajlamos kiakadni, ha egész nap direkt az ellenkezőjét csinálják annak, amit mondok, aztán fel vannak háborodva, ha nem kifejezetten dicséretben fejezem ki a véleményem, de hát ez már csak ilyen műfaj, ezt is ki kell bírni.

Ők már nagyjából túl vannak a betegeskedésen, legfeljebb a Kis Herceg köhög néha egy kicsit, de semmi komoly. Most én másztam bele, reméltem, hogy egy kis fokhagymával, mézzel és teával kikúrálhatom magam, de úgy tűnik, 90%-os páratartalom mellett keményebbek és számosabbak a bacik, lassan lenyomtak, úgyhogy mára kértem időpontot az orvosnál (anélkül szóba sem állnak az emberrel). Nézzük a pozitív oldalát: legalább az angol egészségügyről is be tudok számolni, ha már anno a görögről - szerencsére - nem tudtam.

Az ovi nagyon más, mint otthon, ahogy az első benyomások közt is írtam. Eleve bejutni nem egyszerű: először két retesszel záródó rácsos vaskapun kell átjutni, aztán vagy az ujjlenyomatleolvasónál igazolni, hogy mi bizony szülők vagy egyéb gyerekért érkező személyek vagyunk, vagy becsengetni, és magyarázkodni az ajtót kinyitó óvónéninek. Én már ujjlenyomatos törzsvendég vagyok, egy hét csengetgetés után felajánlották, úgyhogy viszonylag gyorsan járok ki-be, csak a babakocsival érdekes manőverezni időnként, hát még, ha más is közlekedni akar éppen.

Odabenn először nem tűnik fel semmi különös, kis fogasok, kis cipők kis polcokon, legfeljebb annyiban különbözik attól, ahogy mi jártunk oviba, hogy a váltás ruha és hasonló kellékek nem egy vállfás zsákban lóg, hanem mindenki naponta hurcolja magával egy-egy erre rendszeresített táskában (amikor mindketten mennek oviba, örülök, hogy babakocsival megyünk, egyébként úgy festenék, mint egy karácsonyfa). A csoportok szobáiban aztán jön a meglepetés: egyrészt az, hogy nem agyonkoptatott linóleum, hanem szőnyeg borítja a padlót, másrészt, hogy az óvónénik nem egy asztal mellett, elkülönülve ülnek a terem végében, ahonnan csak vészhelyzet esetén mozdulnak el, hanem nevezett szőnyegen csúsznak-másznak a gyerekekkel, vagy az ő kis asztalaik mellett kuporognak velük. Az egész kicsiknél, mint amilyen a Kis Herceg, napi "jelentést" is adnak arról, mennyit evett, mivel szeretett a legjobban játszani, hányszor és miért cserélték a pelusát (ez nem tudom, otthon hogy van). A legtöbb héten van egy központi téma, ami köré csoportosítják az ovis tevékenységet, és jeles napok környékén ünnepelnek is - halloweenkor beöltöztek, a Remembrance Dayen pedig a hagyományos pipacsot viselve lufikat engedtek el valahol (gondolom, a háborús emlékműnél, merthogy ilyenkor a háborúkban elesett angol katonákra emlékeznek, de nem sikerült kiszednünk a Kisasszonyból a pontos információt.)

Mindezekkel szemben csúnya hátrány, hogy komoly pénzeket kérnek el az oviba járásért. A Kisasszony már elég nagy ahhoz, hogy minden nap ott lehessen 3 órát ingyen, úgy, hogy enni nem kap a többiekkel, a Kis Herceg viszont csak két napot jár, egyszer 4, egyszer 5 órát, mert rettentő drága lenne.