Turné - avagy ilyen a nyár North Yorkshire-ben

(most millió remek kifogásom van, miért nem írok rendesen, de ezt majd egy másik bejegyzésben)

Turnézzunk, ha már húszévesek vagyunk felkiáltással június elején a zenekar felkerekedett, és elbuszoztunk North Yorkshire-be (na persze nem így hirtelen, hanem némi szervezés után). Sok-sok elsőt jelentett nekem ez az út - először turnéztam ezzel a zenekarral, először jártam azon a környéken, először jártam a brit tengerparton, először laktam amolyan igazi szállodában (olyanban, ahol például még az ágyat is megigazították - kivéve azt a napot, amikor szanaszét hagytam rajta a horgolásomat, és nem mertek hozzányúlni), és még biztos találnék, ha nagyon akarnám. Ehhez még hozzáadjuk, hogy mennyire régen voltam már bármilyen hasonló úton, mennyire ritkán jutok ki Ashbyből, és mennyire hiányzott a turnéhangulat, és máris érthető, miért vártam annyira az indulást.

Az út sajnos nem volt eseménytelen: idős harsonásunkhoz mentőt kellett hívni. Mint kiderült, az orvosa eleve ellenezte, hogy bárhová is utazzon, de ő azért eljött (tavaly elveszítette a feleségét, azóta nagyon kereste a helyét), és nem jól sült el a dolog. Szerencséjére van egy bába és két ápolónő a zenekarban, akik kézben tartották a helyzetet a mentő érkezésééig, és szintén szerencsére a lánya is jött velünk, így nem kellett egyedül mennie a kórházba. Azóta már jól van, zenekarozik is megint.

Ezután már minden rendben volt, megérkeztünk szépen, még így is időben, és Yorkshire-t nem ismervén leesett az állam, amikor rádöbbentem, hogy ott így néz ki a június:

Summery weather in North Yorkshire #fog #northyorkshire #ashbyconcertband #tour

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 3, 2016 at 4:17am PDT

 Érkezés után azonnal az esti hangverseny helyszínére, a St Hilda templomba mentünk, ahol persze nem tombolt a hőség, de ezért bőven kárpótolt a látvány és az akusztika.

Come and see us :) #ashbyconcertband #tour #whitby #sthildas

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 3, 2016 at 4:48am PDT

Megettük a magunkkal hozott kis ebédünket, próbáltunk egy sort, aztán elfoglaltuk a szobáinkat a hotelben. Furcsa volt, hogy egymagam vagyok egy szobában egy zenekari úton (ketten lettünk volna Estelle-lel, de ő végül nem jött), de egymagamban is egész jól elnézegettem a kilátást.

View from my window :) #view #sea #whitby #ashbyconcertband #tour

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 3, 2016 at 7:47am PDT

Kis pihi után megvacsoráztunk, aztán visszamentünk a templomba hangversenyezni. Fáradtak voltunk az utazás és a délutáni plusz próba után, be is csúszott egy-két kisebb malőr, de szerintem azért mind élveztük, és nem mellesleg szép összeget gyűjtöttünk össze a vízimentőknek.

Másnap szabadon kószálhattunk, amerre akartunk. Eleinte nem egészen voltam biztos a dolgomban, mert épp azok nem voltak ott, akikkel egyébként jobban összenőttem, de kár volt aggódni, rögtön került egy kis csapat, akik elhívtak magukkal, és kesőbb sem volt soha gondom a társasággal. Utólag kicsit örülök is, hogy a bejáratott bandám nem volt ott, így legalább volt alkalmam kicsit jobban megismerni a többieket.

Bram Stoker Drakulájának egy része Whitbyben játszódik, erre a város rá is játszik, nyilván. Voltunk olyan kis buták, hogy betértünk a "Dracula experience" nevű "múzeumba", ahol aztán jól halálra rémíttettük magunkat a sötétben bujkáló élő és gépi vámpírságokkal - sokkal ijesztőbb volt, mint amire számítottam, hiába nagyon vásári a koncepció. Így aztán szükségünk volt arra, hogy meglátogassuk az apátságot (miután megmásztuk az oda felvezető 199 lépcsőfokot), de békét csak magában a temploban találtunk, a környéke kifejezetten hátborzongató volt a ködben, a többszáz éves sírkövekkel, a romokkal, az elszáradt virágcsokrokkal, amiket valamikor régen azoknak az emlékére tettek oda, akik leestek/leugrottak a sziklákról... alighanem én is hamar elkezdenék horrorkönyveket írni, ha ezt kéne néznem minden nap.

Let's climb these #whitby #ashbyconcertband #tour

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 4, 2016 at 4:16am PDT

Whitby is the creepiest place I've ever been. #whitby #whitbyabbey #fog #graveyard #ashbyconcertband #tour

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 4, 2016 at 9:07am PDT

Ebédidő körül aztán a Duke of York nevű pubban kötöttünk ki, ahol elpusztítottunk némi sült krumplit és (jó)pár üveg bort, változó létszámú és összetételű társaságban.

This is the life ;) #whitby #ashbyconcertband #tour

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 4, 2016 at 5:05am PDT

 Vasárnap kijelentkeztünk a hotelből, és átbuszoztunk Scarborough-ba, ahol sütött a nap, de ez nem azt jelenti, hogy akár fél fokkal is melegebb volt. Dacosan egy tengerparti hely teraszán ebédeltünk, mit sem törődve azzal, hogy a szél hol a saját hajunkat, hol a mellettünk ülő papírtányérját fújta az arcunkba. Térzenésztünk egyet a Peasholme Parkban, tovább küzdve a széllel, a lecsipeszelt kotta lapozásával és lefagyó lábujjainkkal, aztán hazajöttünk, itt a vége, fuss el véle, szép volt, jó volt, igazsevót.

Playing in #scarborough #peasholmpark today :) #ashbyconcertband #tour

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 5, 2016 at 5:09am PDT

(Ezt a tóközepi zenepavilont egyébként le is rajzoltam, mire megkaptam, hogy most már azért elég legyen, nehogy már még ehhez is legyen tehetségem)

Nottingham - második napi csavargás

Utolsó nottinghames bejegyzés - alig négy hónappal az események után, hurrá!

A második napra az volt a tervem, hogy megnézem a várat, aztán megebédelek a Ye Olde Trip To Jerusalem nevű pubban, aztán, ha van időm, megnézem a katedrálist. És csodák csodája, ez mind sikerült is, nagyrészt annak köszönhetően, hogy Nottinghamben egy csomó látnivaló egy kupacban van a belvárosban - én mindenhova gyalog mentem, de a három nap alatt egyszer sem fordult elő, hogy 15-20 percnél többet kellett volna gyalogolnom.

A vár

Valamirevaló könyvmoly olvasott már legalább egy Robin Hood-könyvet, és ha a valamirevaló könyvmoly kicsit is olyan, mint én, rá is tette Nottinghamet a képzeletbeli oda-el-kell-mennem listájára. Voltam már pár helyen erről a listámról (kéne neki egy oldal a bullet journalomban, hm), az egri vár és Korfu jut eszembe hirtelen, és ezek a helyek mind különleges helyet foglalnak el a kis szívemben. Ráadásul a várakért Robin Hood nélkül is odavagyok, úgyhogy nem volt kérdés, hogy ha már Nottinghamben járok, ez lesz az egyik fő állomás.

Már az is csodás séta, ha az ember kívül marad - a fényképek mind innen vannak, mert, mint tudjuk, kevés helyen szeretik, ha az ember kiállításokat fényképez, és általában nem kockáztatok. A jegyben viszont benne van az összes benti kiállítás is, és azokból van bőven: a vár történetéről, na meg Robin Hoodról, természetesen, azon kívül főleg képzőművészetiek - a klasszikus kifejezetten tetszett, a modern, nos... maradjunk abban, hogy ahhoz én még mindig kicsi vagyok.

Kicsit sajnálom, hogy barlangtúrát kihagytam (még ha azért az egyért fizetni is kellett volna), de amikor odajutottam volna, épp félúton voltunk két indulás között (ami egy óra várakozást jelent), és amúgy is tovább tartott a várnézés, mint gondoltam, és közelítettem az éhenhaláshoz, úgyhogy inkább a következő napirendi pontra ugrottam.

- Ez egy kaland, igaz? - kérdezte a kislány az apukájától.

Ye Olde Trip To Jerusalem

A Ye Olde Trip To Jerusalem állítólag Anglia legrégebbi pubja - bár a szomszéd asztaltól elkapott beszélgetésfoszlányok szerint ez nem biztos, hogy így van, meg hát, ugye, azt akárki mondhassa. Ez után persze nem lepett meg, hogy szabályosan be kellett cserkésznem egy asztalt, és alig hittem el, amikor végre sikerült. MINDENHOL asztalok egy emberek voltak, egymás hegyén-hátán, sötét volt és zsúfolt, viszont megvolt benne az a plusz hangulat, ami elválasztja az itteni félig-meddig-étterem pubok hangulatát az igazi kocsmáétól, és vicces módon ettől a kocsmaibb légkörtől már-már otthonosan éreztem magam.

Elképesztő módon odabenn egy kép sem sikerült úgy, hogy közkinccsé merjem tenni. Arra fogom, hogy annyian voltak, hogy folyton attól féltem, hogy valaki felugrik, és követeli, hogy őt ugyan ne fényképezgessem.

Az ételválasztást nem vittem túlzásba, sima fish and chipset rendeltem - és megértettem, miért mondta Ed a karácsonyi zenekari vacsin, hogy az igazi fish and chips sokkal-sokkal jobb, mint amit ott ettünk. A hatalmas hal szinte olvadt a számban, a bundája és a krumpli viszont jó ropogós volt, a tartár nem majonéz volt, hanem tartár, és gyanús, hogy még a mashed pea is igazi borsóból készült. Alig bírtam megenni, de sajnáltam volna otthagyni, úgyhogy valahogy mégiscsak lenyomtam. Mellé Dragonfly sört ittam - csak úgy találomban böktem rá rendeléskor -, aminél feketébb sört én még életemben nem láttam, és nem mellesleg az íze sem volt utolsó.

Szívem szerint hosszan elücsörögtem volna az ebédem romjai fölött, lassan kortyolgatva a sörömet, nézelődve, esetleg olvasgatva, de nem akartam kiszúrni azokkal, akik asztalra vadásztak, inkább viszonylag hamar továbbálltam.

Szent Barnabás katedrális

Valamiért abban a tévhitben éltem, hogy ez is anglikán templom (nem néztem nagyon utána, csak a térképen láttam, hogy nincs messze), és azokban általában jól érzem magam, így kicsit sokkoló volt, amit találtam. Az még hagyján, hogy katolikus, az még nem fájt volna, de az a fajta katolikus, amelyikben sötét van, és szomorúan vádló szentek és Jézusok és Máriák lesnek rád minden sarokból, az a fajta, amelyik bűntudatot kelt a helyett, hogy felemelné a lelked. Nem is maradtam sokáig, egy gyors körülnézés és pár fénykép után kimenekültem, mielőtt az összes életöröm elszivárgott volna belőlem.

Nagyjából ennyi volt a nagy kaland. Még megittam egy kávét, amíg a buszra vártam, aztán hazajöttem. A vége felé már nem bántam volna, ha van velem valaki - pontosabban, már az elején sem bántam volna, de elég önálló vagyok, hogy egyedül is elmenjek helyekre -, de örülök, hogy elmentem.

Nottingham - első napi csavargás

(Hihetetlen, de még ez is januárban történt. Egyszerűen úgy el voltam havazva az elmúlt egy-két hónapban, szinte magam sem értem, mivel, hogy sose jutok ide.)

Január végén két napra szabadságra mentem az életemből, és megint ellátogattam Nottinghambe, ezúttal szórakozni, nme ügyintézni.

Úgy kezdődött, hogy még valamikor tavaly felbukkant a Shinedown Facebook-oldalán ez a kép:

És akkor kis híján sírva fakadtam a gyönyörűségtől a felhozatalt látva, és arra gondoltam, nagyon fogok sírni, ha nem jutok el, de nem igazán gondoltam, hogy tényleg megyek, csak úgy mellesleg említettem meg Mr Rochesternek, aki viszont azonnal elintézettnek tekintette a dolgot. Egy darabig még húztam, halasztottam, aztán addig unszolt, hogy megvettem a jegyet. Hosszas keresgélés és számolgatás után Nottingham mellett döntöttem, mert utazással és szállással együtt  az tűnt a legolcsóbbnak és a legegyszerűbbnek.

Logikusan hangzik, hogy ha az ember csak egy koncert kedvéért megy valahova, odamegy délután, legfeljebb ott alszik, aztán reggel hazajön, de Ashbyben annyira rettenetes a tömegközlekedés, hogy az otthoni mennyeinek tűnik mellette, úgyhogy, ha nem akartam minden második bokornál átszállni, az volt az ideális megoldás, hogy elmegyek péntek reggel, és hazaérek szombat este. Ami ugyebár két nap szabadságot jelentett egy városban, ahol állítólag bőven van mit csinálni.

Amikor odaértem, még rengeteg időm volt, mielőtt elfoglalhattam volna a szállást, így aztán felfedezőútra indultam a belvárosban (miután kitaláltam, merrefelé hagyjam el a buszpályaudvart, hogy ne a hostellel ellentétes irányban induljak el). Már első ránézésre megtetszett a város, a kedvenc régi városaimra emlékeztetett, Debrecenre, Sopronra, Corfu Townra, azokra a helyekre, ahol magától értetődően keveredik a régi az újjal, a történelem a modern nagyvárossal.

Az első helyre, ahol hosszabb időt töltöttem, teljesen véletlenül találtam rá (mondanám, ha hinnék a véletlenekben) - ez volt a St. Peter's Church, a béke kis szigete a nyüzsgés kellős közepén, üzletek és franchise-éttermek közé rejtve. Amint bementem, elfelejtettem, mi van odakinn, és miután kicsit körülnéztem, még jó ideig ücsörögtem, befelé és felfelé hallgatózva.

Ez után úgy döntöttem, hagyom a fenébe a csilivili kajáldákat, és a templom "coffee room"-jában ebédelek, a tábla azt állította, lehet azt is. Jó döntés volt - igaz, a lasagne tölteléke inkább emlékeztetett cottage pie-ra, mint bármi olaszra, de finom volt és tűzforró, ráadásul friss salátát és fokhagymás paninit is adtak mellé. Még a kávé sem volt olyan pocsék, mint az angoloké álatlában, bár az is igaz, hogy okosan cappuccinót kértem, az általában ihatóbb.

Nem kapkodtam el az ebédet, de még így is nagyon ráértem, és végül egy négyemeletes Waterstones könyvesboltban kötöttem ki.

Mire végre elfoglalhattam a szállásomat, úgy éreztem, esélytelen, hogy végig tudjam állni az esti koncertet, csak abban bízhattam, amivel Kiscsillag biztatott: majd felpörgök annyira, hogy ne érezzem, hogy leszakad a lábam. Amikor megláttam a Midtown hostel üdvözlő lépcsősorát, azt hittem, menten sírva fakadok. Később az egyik tulaj közölte, hogy ez a legjobb mód annak az ellenőrzésére, hogy a vendégek betartják-e a "nincs részegeskedés" szabályt (amit egyébként igen szelektíven tartatnak be, amint a későbbi beszélgetésekből kiderült).

Ezen kívül egy rossz szavam nem lehetett - a két tulaj két nálam nem sokkal idősebb, közvetlen srác, a vendégek meg nyilván nagyon vegyesek voltak, de egyikükkel sem volt semmi gondom, sőt, ahányszor összefutottam valakivel a konyhában, kellemes csevegésbe bonyolódtam velük. Így derült ki két francia srácról, hogy ők is a koncert miatt jöttek, és így történt, hogy nem egyedül kellett megtalálnom az Arenát. Mindenhol rend és tisztaság, ingyen kávé, tea, wifi. Négy fiúval laktam egy hatágyas szobában, épp erről nincs képem, mert mindig volt ott valaki nem túl fotogén állapotban :P

Egyelőre ennyi, a többit majd a következő bejegyzésben, amit becsszóra igyekszem belátható időn belül megírni.

Emily és Richard

El kell keserítenem a Gilmore-rajongókat, ez a bejegyzés is az én életemről fog szólni. Így egy hónappal az események után. Komolyan találnom kéne egy hatékony önmotiváló módszert...

Megint úgy kezdődött, hogy a Kéktündérből előtört a networking-királynő. Olvasott egy cikket egy bizonyos Emily Owentől/ről, és feltétlenül fel akarta vele venni a kapcsolatot, hogy meghívja a templomi álláskeresők klubjába (aminek ő az egyik vezetője), esetleg javasolja előadónak Soul Caféra. Emily ugyanis nem kicsit inspiráló jelenség. Tizenhat éves korában II-es típusú neurofibromatózissal diagnosztizálták, azóta időről időre újabb meg újabb műtéteken esik át, és az egyikből úgy ébredt, hogy teljesen elveszítette a hallását.

Elvette ez a kedvét bármitől is? Ami azt illeti, igen, olyan is volt, és ő ezt tartja élete egyik fordulópontjának.

"Uram, nem szeretnék felébredni az altatásból. De ha igen, használj valamire."

Nos, felébredt, és azóta könyveket ír (és itt jöttem én a képbe, a Kéktündérnek ugyanis újabban az én író mivoltom a fixa órája). Eddig három jelent meg: 30 Days with Mary, 30 Days with Elijah és 30 Days with John címen. Rövidke idézetek a bibliai alakok elképzelt naplóiból, pár gondolattal és naponta egy-egy imával kiegészítve. Most olvasom az Elijah-t, néha jó alaposan pofánvág, úgyhogy határozottan nem rossz.

Ezen kívül előadásokat is tart, főleg egészségügyi dolgozóknak. Igen, beszélni tud, elvégre jó ideig hallott, és olyan tempóban olvas szájról, hogy bármiféle  fennakadás nélkül lehet vele beszélgetni. Na jó, engem nem mindig értett - fel a kezekkel, kinek jutott már eszébe, hogy az akcentusok láthatóak is?

Emily Leicesterben él, és ez alkalmat adott, hogy meglátogassunk egy másik, sokkalta előkelőbb, ám jóval kevésbé beszédes személyt. Fogalmam sincs, otthon mennyi szó esett róla, ha esett egyáltalán, itt, a környéken elég nagy port kavart. 2013 februárjában bejelentették, hogy a nem sokkal az előtt megtalált, nem kifejezetten egészséges gerincű csontváz III. Richárd királyé. Hosszas vita után végül a leicesteri katedrálisban temették újra, bár a Yorkot jelképező fehér rózsák azért ott vannak körülötte.

Amikor mi mentünk, már nagyjából lecsengett az újratemetés utáni roham, így nem kellett sorban állnunk, és még láttuk is, amit akartunk.

A Kéktündér sajna csak aznap közölte, hogy ha már ott vagyunk, elmehetnénk a katedrálisba is, úgyhogy ezek most sajnos telefonos képek lesznek.