A zene az kell...

...mert gyógyír minden lelki nyavalyára. Amikor tavaly majd' belehaltam a szakdogába, egy Paddy-koncert segített, hogy eltűnjön a görcs a légző szervrendszeremből, és megint kapjak levegőt (pontosan emlékszem a pillanatra, a képre, ahogy Manóval ülünk a JATÉ-ban, megkérdezi, hogy vagyok, és azt válaszolom, kapok levegőt). Mostanában a gyakorlati vizsgától csomósodtak össze az idegeim, abban a gondolat- és érzéshalmazban fetrengtem, hogy nincs elég rutinom, nem tudok eleget, még a tételsort is megváltoztatták, tuti, hogy nem megyek át. De jött a szombati hangverseny, és annak ellenére, hogy az ott rám zúdított önbizalom-növelésnek a világon semmi köze a főzéshez vagy a sulihoz, azóta sokkal kellemesebben érzem magam a bőrömben.

A műsor középpontjában a bécsi zene, azon belül különösen a Strauss-család állt,  zenekar is ehhez öltözött a szokásos fekete helyett, a fiúk-férfiak fehér csokornyakkendőben, a lányok-nők estélyiben pompáztak. Pompáztunk. (Semmi különös célom nincs ezzel, csak jól esik a T/1) Nem mellesleg ez volt az Ashby Art Festival nyitókoncertje.

A kottaállványokra kikészített fekete dossziékban ez fogadott (mindenkit, és valószínűleg senki másnak nem volt már új):

"MOSOLYOGJ!

A közönség TÉGED néz!

Fogadd a tapsot

Beszélj a lehető legkevesebbet

Akkor keresd a következő kottát, amikor Adrian beszél, ne akkor, amikor a közönség tapsol

Élvezd a koncertet!"

Aztán kaptunk egy ilyet is, mert Adrian semmit sem bíz a véletlenre:

A műsor, mindenféle emlékeztetőkkel

Ezt meg már csak a vicc kedvéért mutatom meg: keresd a külföldit!

Szóval, jól sikerült, nagyon is. Tele volt a Holy Trinity, nagy sikert arattunk, és bár a Tündérkeresztanya végül nem tudott eljönni. a Kéktündér és Ruth ott voltak, és nem győztek lelkendezni (ami már csak azért is jó jel, mert Ruth ugyebár zenetanár).

Adrian, azon kívül, hogy próbán is elmondta, amit elmondott, küldött egy e-mailt, amiben leírta, hogy mennyire jók voltunk, és köszöni, na meg azt a pár apróságot, amire majd oda kell figyelni, amikor júliusban megismételjük az egészet Ibstockban. Nagyon szeretem, ahogy kommunikál a zenekarral egyben és az emberekkel külön-külön (mármint azt tudom, velem hogy kommunikál, de gondolom, másokkal is hasonlóan) - nem tudnám megmagyarázni, miért, van valami a stílusában, ami egyszerre kifinomult-angol, laza és humoros, és ugyanakkor mégsem kérdőjelezi meg senki, hogy ő a főnök, és nem tudom, hogyan fejezzem be ezt a mondatot, úgyhogy teszek egy pontot, mondjuk most. (Mások iránt is viseltetek hasonlóan megmagyarázhatatlan érzelmekkel, Alant például egyszerre mondanám kedvesnek és figyelmesnek és imádnivalóan szarkasztikusnak - a szarkazmus persze csak az én fejemben pozitív, de az nem baj.)

No, keveredjünk ki ebből az értelmetlen mondathalmazból. Remélem, senki sem fogja követelni, hogy fordítsam le angolra, mert akkor nagy bajban leszek. Jöjjön inkább két kép, több egyelőre nincs, majd lesz, ha Adriannek lesz ideje feltölteni őket. A kürtöset is tőle kaptam egyébként, "gondoltam, ennek örülni fogsz" címen :)

De nem csak maga a hangverseny és a siker és a zene miatt dobódtam fel teljesen.

Régóta tudom magamról, hogy csoportfüggő vagyok, szeretek tartozni valahová, és ahhoz, hogy kinek-minek látom magam, nagyban hozzátartozik az is, hogy kik a rokonaim, kik tartoznak a baráti társaságomba és különösen annak belső köreibe, kikkel élek együtt, és nem lesz meglepő, ha azt mondom, hogy a meghatározó emberhalmazok közé tartozott az OFZE is, nagyjából mióta az eszemet tudom. Most változott a rövidítés, amivel az aktuális zenekaromra hivatkozhatok, és még csak két hónapja vagyok itt, mégis azt éreztetik velem, hogy jó helyen vagyok, ide tartozom, amíg Ashbyben vagyok. Érdeklődnek, mikor megyek haza legközelebb, van-e rá esély, hogy a családom eljön hozzám, jól érzem-e magam, mennyire van honvágyam, hogy utaztam, milyen volt otthon, tetszenek-e a darabok, ismerem-e őket, játszottam-e már őket, és így tovább, és így tovább. Én meg csoportfüggök boldogan, egyre több nevet jegyzek meg, és egyre több emberrel tudok elcsevegni szünetben a tea fölött, amiről tudom, hogy nem kellene meginnom, mert nem tudok majd aludni, és reggel korán kelek a gyerekekkel, de mégis megiszom, mert nincs jobb, mint a forró ital fölött beszélgetni.

Ráadásképp Adrian már nem egyszer elmondta-megírta, mennyire örül, hogy csatlakoztam, mennyire szerencséjük van, mennyire jó vagyok, legutóbb akkor, amikor a hivatalos belépésemhez szükséges meghallgatásra sokkal bonyolultabb darabot választottam az itteni, erősen korlátozott kottatáramból, mint amire feltétlenül szükség lett volna. Ha csak feleannyira elégedett, mint mutatja, máris jobban érzem magam a bőrömben.

Jajanyám, jó hosszan lelkendeztem megint, Kiscsillagnak is mondtam már ma, hogy állítson le, de sajnos nem tette. Zárásként zene - a hangversenyről nincs felvételem, úgyhogy a darab, amit a meghallgatáson játszottam. (ennyire azért nem jól, de elég volt a bejutáshoz)

Tavaszolás zsebibabák nélkül - tanulságos mese világutazóknak

Ma egy hete, hogy visszajöttem otthoni kiruccanásomról, de már hosszabbnak tűnik - nem azért, mert annyira nehéz hét volt, egyáltalán nem, csak furcsán működik az időérzékem, sebaj. A lényeg, hogy tavaszolásom története következik, na meg a visszatérésé. És a tanulságok, amiket levontam, mert épp úgy, mint (úristen, már) majdnem két éve Korfun, itt is folyamatosan rádöbbenek dolgokra magammal kapcsolatban.

A Tündérkeresztanya vitt ki az East Midlands reptérre, ami sajnos most sem azt jelentette, hogy onnan repültem, hanem hogy onnan indult a busz, ami elvitt Lutonig. 11:25-re kellett volna megérkeznünk, 36-kor mondta be a sofőr, hogy baleset volt, dugó van az autópályán, kerül egyet, de azt nem tudja megjósolni, mikor érünk oda. Ekkor pár percre felment az adrenalinszintem, de azért reménykedtem - rengeteg időm volt a busz és a repülő között, minden hercehurcával együtt is. Egész élvezetes utazás következett mellékutakon, bájos angol házak között. Alig múlt el dél, amikor a sofőr diadalmas kacajjal közölte, hogy vele ugyan nem szúr ki holmi dugó, 5 perc múlva megérkezünk, készülődjünk, további jó utat. Állítása szerint legalább 20 perccel többet késtünk volna, ha ott ragadunk az autópályán.

Még a buszút elején jött az első ráébredés, ami megvilágosodásnak azért nem nevezhető, mert már régen ott derengett az agyamban. Kicsit izgulva indultam neki ennek az útnak, elvégre azelőtt soha nem repültem egyedül, mégis, amikor felszálltam a buszra, lepakoltam, elhelyezkedtem (örömködtem, hogy nem ül mellettem senki), elővettem a könyvemet, bedugtam a fülhallgatómat, olvasgattam, nézelődtem, élveztem az utazást... vagyis semmivel sem idegeskedtem jobban, mintha ezredszer vonatoztam volna Szolnokra. Olyan nomád vagyok, hogy holmi egész napos utazgatással már nem lehet különösebben megviselni az idegeimet.

Lutonban ettem valamit, ittam egy kávét, és beszéltem pár szót egy magyar lánnyal, aki a kokárda helyett/gyanánt viselt csipkevirágomat és a magyar nyelvű Kundera-könyvet látva igen ügyesen kikövetkeztette, hogy atyafi vagyok. Ez az a virág egyébként, megmutatom, mert miért ne:

(a színei ennél azért sokkal szebbek)

A repülőből most még láttam is valamit, bár főleg Angliát, mert a kontinens fölött megint felhős volt az ég... ami végül is nem csúnya, ha felülről nézi az ember.

Ferihegyen már várt Lujó, a nyakába is ugrottam bőröndöstől. Mentünk a Kökire, ahol jól pofánvágott a konstans vizeletszag (jaj, de szépen mondom), valamit az, hogy se a kéregetők, se a BKV-ellenőrök, se a gyrososok nem ismerik a "kérem" és a "köszönöm" szavakat. Mindettől alaposan elszoktam az Ashbyben töltött 5 hónap alatt - itt a boltosok akkor is egy thank you-val búcsúznak, ha nem vettél semmit, csak épp körülnéztél kicsit.

Fél 12 volt, mire Orosházára értünk, ami testvérek között is 14 órányi utazást jelent. Apa kijött elénk, hazavitt, aludtunk egy nagyot, aztán kezdődött az egyhetes találkozás-kavalkád.

Vasárnap: utókarácsony, utószülinap, nekemörülés nálunk. (Elég rosszak lettek a képek, úgyhogy csak egy párat. Nem én csináltam őket egyébként, becsszó :))

Hétfő: Mamiéknál - öthavi pletyipótlás, utókarácsonyi töltött káposzta és szemike, valamint a tavalyi pálinka, amit én már pont nem kóstolhattam meg októberben :)

Kedd: Ebéd Lujóval a Diófában, aztán Apáéknál iskolás öcskösre való rácsodálkozás, rámcsodálkozás, túlélőcsomag Mamától, ha Angilában éhínség tombolna ;)

Szerda: na, ezen durciztam egy sort, egyrészt, mert Lujónak próbaidős lévén vissza kellett mennie dolgozni; másrészt mert nekem is fel kellett mennem Pestre, hogy elintézzem a jelentkezésemet a szakácsvizsgára. Merthogy azt csak személyesen lehet. Üdv a XXI. században. Visszafelé viszont kellemes meglepetésként összefutottam az Örsön az orosházi gyerekkönyvtárosokkal, akik egy továbbképzésről hazafelé tartva épp ugyanarra a metróra szálltak fel, amelyikre én. Így aztán hazafelé sem kellett egyedül utaznom.

Csütörtök: tüdőszűrő, mert az is kell a vizsgához, ugye, aztán Anya, Kiscsillag, Mano, filmnézés, pletyiparti, csokievés :) És el ne felejtsem, hogy Manóval elmentünk a Semprébe, ami nekem épp olyan új volt, mint Papi pálinkája. Kellemes kis hely, a kinézete kifejezetten tetszik, a kávé finom volt, és ha igaz a hír, hogy még bővül a kínálat, tulajdonképpen nincs is ellene kifogásom.

Péntek: még több Anya, még több Kiscsillag, ebéd a Mandulában - ott se voltam már ezer éve, nem is így hívták még szerintem. Jól néz ki, csak kicsit sötét... az ebéd viszont nagyon is jó volt. Azt azért nem bántam volna, ha van időm letenni az evőeszközt, mielőtt elveszik előlem a tányért. Utána még benyomtunk egy kávét az Amaeusban, ott készült a kép.

Délután a könyvelhagyó hétvégéhez kapcsolódóan nyilván mi is hagytunk el könyvet, idén a főtéren. Előtte viszont olvastunk 10 percig hangosan, ami kívülről is legalább olyan érdekesen festhetett, mint belülről. A képek nem sajátok. Az utolsót az OrosCaféról, a többit a Viharsarki Hírekről loptam. Az, hogy a körtefánál veszítettem el a könyvemet, annyira tetszett a fotósoknak, hogy többször is meg kellett ismételnem - igen, a végén is rettentő spontán volt még a dolog, de hát ilyen ez a média.

Szombat reggel irány vissza - újabb tanulságok. Eljönni és elbúcsúzni rossz volt, visszajönni és viszontlátni nem. Jó volt újra látni a Kéktündért (ő hozott el East Midlandsről) és a "családomat" is, kifejezetten simogatta a szívemet, hogy örültek nekem a zsebibabák. Még az itteni rutinba való visszarázódás sem volt különösebben nehéz.
Jó volt próbára menni is. Adrian örült az OFZÉ-s DVD-nek, először azt hitte, kölcsön van, aztán ki akarta fizetni, de végül mégiscsak felfogta, hogy ajándékról van szó. Alan és a szaxis Edward egy percre sem hagytak unatkozni (a többiek sem, de ők különösen :)), és arra is fény derült, hogy nincs okom szégyenkezni a miatt, hogy a felét se értem annak, amit Alan mond - skót ugyanis az istenadta. Kiderült továbbá, hogy a zenész mindenhol ugyanolyan, Edward felvetette a szünet végén, hogy igyunk meg valahol valamit valamelyik hétvégén, amikor ráérek.

Szóval, második tanulság: igen, hiányoznak az otthoniak, hiányzik a holmim többi (nagyobbik) része, hiányoznak az ismerős dolgok (mármint az itteninél még sokkal ismerősebbek), és igen, van, hogy elfog a honvágy, ha nehéz napom van, vagy ha olyasmi történik, ami szeretett otthoni dolgokra emlékeztet. De megszerettem az ittenieket, megszerettem Ashbyt, és ahogy a koliban és Korfun is képes voltam rá, megszoktam, hogy ennyi és nem több cuccom van, és ha többet akarok, hát felemelem a fenekem és megveszem. A tanulság tanulsága pedig ugyanaz, mint az első: nomád vagyok. Annyira, hogy igazolványt és utazási kedvezményeket érdemelnék. Kellő belerázódás után bármit meg tudok szokni, és mindenhol megtalálom a helyem, legyen az Kardoskút, Szolnok, Korfu vagy épp Anglia...

Elsők

Izolda újra megkérdezte tőlünk egy karcban, mi az, amit először csináltunk az óévben. Ott elég szűkszavú választ adtam, de azóta elgondolkoztam, íme, a bővített lista.

Tehát, 2013-ban először...

...jártam OKJ-s tanfolyamra
...transzponáltam
...vettem részt molyos-könyves farsangi murin
...jártam Kecskeméten
...tettem turizmusos/német nyelvvizsgát
...aludtam munkásszállón
...aludtam molyoknál
...adtam be szakdogát
...jártam a Könyvfesztiválon
...államvizsgáztam
...kaptam diplomát
...tornáztam otthon rendszeresen
...vettem részt magyar nyelvű állásinterjún
...igényeltem és használtam MÁV Start kártyát
...döntöttem úgy rövid idő alatt, hogy határozatlan időre külföldre költözöm
...repültem
...jártam Angliában
...dicsérték meg született angolok az angoltudásomat és született németek a némettudásomat
...voltam anglikán templomban és anglikán istentiszteleten
...ittam tejes teát
...vittem gyereket oviba, orvoshoz, kórházba
...voltam orvosnál külföldön
...vettem e-könyv olvasót és rendeltem az Amazontól
...horgoltam egy sima láncnál komolyabbat
...döbbentem rá, hogy két nap alatt bármin túllépek annyira, hogy képes legyek funkcionálni
...töltöttem az otthonomtól és a családomtól távol a karácsonyt
...kaptam levelet/képeslapot/csomagot külföldi címre
...voltam templomban Szenteste
...sütöttem mézeskalácsot és főztem karácsonyi vacsorát Anya nélkül
...mondtam azt karácsonykor, hogy az ajándékokat a Télapó hozta
...éltem másik évben, mint a szeretteim

És persze kipróbáltam egy csomó új kaját (enni és főzni), egy csomó szerzőtől olvastam először, meg egy csomó mindent csináltam még először, de ezek a lényegesebb dolgok, azt hiszem. A fele persze lényegtelennek fog tűnni második olvasásra, de tetszik, hogy ilyen sok újdonság történik velem. (Mert ugye kapaszkodni kell a szép pillanatokba)

Színes hétköznapok 9.

Basszuuus, nem emlékeztem, hogy ennyire régen nem írtam - most aztán nagyon ügyesnek kell lennem, hogy össze tudjam szedni :P

Február 5., kedd

A molyos aktivitásomat visszanézve arra jutottam, hogy a keddem szóra érdemes pontja ez az idézet volt Az időutazó feleségéből:

"The compelling thing about making art – or making anything, I suppose – is the moment when the vaporous, insubstantial idea becomes a solid there, a thing, a substance in a world of substances. Circe, Nimbue, Artemis, Athena, all the old sorceresses: they must have known the feeling asthey transformed mere men into fabulous creatures, stole the secrets of magicians, disposed armies: ah, look, there it is, the new thing. Call it a swine, a war, a laurel tree. Call it art."

Angolul másoltam be először, mert úgy olvasom a könyvet, de megtaláltam magyarul is, ismét csak hála a molynak:

"A művészetben – vagy bárminek a megalkotásában, azt hiszem – az a magával ragadó pillanat, amikor az illékony, anyagtalan ötletből kézzelfogható ott lesz, tárgy, szubsztancia a szubsztanciák világában. Kirké, Nimue, Artemisz, Athéné, az összes ősi varázslónő: ismerniük kellett az érzést, amikor a férfiakat mesebeli lényekké változtatták, ellopták a varázslók titkait, hadseregeket vezényeltek: jaj, nézzétek, itt van, az új dolog. Nevezzük disznónak, háborúnak, babérfának. Nevezzük művészetnek."

Ezen kívül megtanultam, miközben egy ábra tartalmát fordítottam a szakdogámhoz, hogy létezik olyan, hogy érzékspecifikus telítettség, bár ha azt akarom, hogy más is értse, azt is mondhatnám helyette, hogy az ember mindenféle kaját képes megunni, ha túl sokáig azt kell ennie. (és közben összevesztem a worddel, mert ratyi az ábraszerkesztőkéje)

Február 6., szerda

Próba előtt gyorsan-frissen megtanultam transzponálni, és kiderült, hogy egész ügyes vagyok benne, feltéve persze, hogy közben nem kell undok rotmusokkal küzdenem :P

Február 7., csütörtök

Szakácssuli, vendéglátó gazdasági ismeretek. Életem azon pontja, ahol mindig okosnak érzem magam, különösen, amikor én már végeztem a feladattal, miközben mindenki az első részeredménynél tart. Tancinéni azzal nyomta a kezembe a krétát, hogy "írja fel, addig sem unatkozik". Azért lassan főzhetnénk is valamit, hadd tanuljak valami újat.

Február 8., péntek

Nagyjából elkészültem a szakdogám szakirodalmi részével, másnap már csak az irodalomjegyzéket kellett összeszednem, meg elvégezni az utolsó simításokat, plusz megvárni, hogy valaki segítsen a hülye ábrával.

Február 9., szombat

A Twist Olivét Nancyjévé változtam egy könyvtári farsangi muri kedvéért. Jó sokáig nem találták ki, ki vagyok :) És a móka mellett nyertem egy fürdőbelépőt, úgyhogy majd lemoshatom magamról Whitechapel mocskát. (a fénykép Ragnykahntól származik)

Nancy és a fürdőbelépő

Február 10., vasárnap

Vérre menő UNO-parti. Folyton vesztettem, de azért jó móka volt.

Zenemuzsika

Nem, ma nem lépek tovább a 18. napra, helyette viszont megmutatom, mit játszottunk ma próbán, hadd lássa mindenki, hogy nem lesz kutya a Szilveszteri Hangverseny.

(Jobb minőségben nem találtam sajna, de a lényeg talán hallatszik.)

30 Day Song Challenge Day 13 és térzene

Day 13 - A song that is a guilty pleasure: Take That - Patience

Igen, tudom... de ezt még elhallgatgatom, ha úgy alakul, némi kis bűnös élvezettel...

Délután térzenéztünk egy kellemeset, elvileg negyed háromtól, gyakorlatilag csak háromnegyedtől, de mindenképp a legkellemesebb hőségben. A kellemest persze tessék szarkasztikus hangsúllyal olvasni, téli gyerek lévén szívesebben játszottam volna télikabátban (bár akkor meg fagytak volna a billentyűk a kürtön). A félórás csúszáshoz már nem is fűzök kommentárt - meglepődtem volna, ha nincs, elvégre születésem óta Orosházán élek...