A zene az kell...

...mert gyógyír minden lelki nyavalyára. Amikor tavaly majd' belehaltam a szakdogába, egy Paddy-koncert segített, hogy eltűnjön a görcs a légző szervrendszeremből, és megint kapjak levegőt (pontosan emlékszem a pillanatra, a képre, ahogy Manóval ülünk a JATÉ-ban, megkérdezi, hogy vagyok, és azt válaszolom, kapok levegőt). Mostanában a gyakorlati vizsgától csomósodtak össze az idegeim, abban a gondolat- és érzéshalmazban fetrengtem, hogy nincs elég rutinom, nem tudok eleget, még a tételsort is megváltoztatták, tuti, hogy nem megyek át. De jött a szombati hangverseny, és annak ellenére, hogy az ott rám zúdított önbizalom-növelésnek a világon semmi köze a főzéshez vagy a sulihoz, azóta sokkal kellemesebben érzem magam a bőrömben.

A műsor középpontjában a bécsi zene, azon belül különösen a Strauss-család állt,  zenekar is ehhez öltözött a szokásos fekete helyett, a fiúk-férfiak fehér csokornyakkendőben, a lányok-nők estélyiben pompáztak. Pompáztunk. (Semmi különös célom nincs ezzel, csak jól esik a T/1) Nem mellesleg ez volt az Ashby Art Festival nyitókoncertje.

A kottaállványokra kikészített fekete dossziékban ez fogadott (mindenkit, és valószínűleg senki másnak nem volt már új):

"MOSOLYOGJ!

A közönség TÉGED néz!

Fogadd a tapsot

Beszélj a lehető legkevesebbet

Akkor keresd a következő kottát, amikor Adrian beszél, ne akkor, amikor a közönség tapsol

Élvezd a koncertet!"

Aztán kaptunk egy ilyet is, mert Adrian semmit sem bíz a véletlenre:

A műsor, mindenféle emlékeztetőkkel

Ezt meg már csak a vicc kedvéért mutatom meg: keresd a külföldit!

Szóval, jól sikerült, nagyon is. Tele volt a Holy Trinity, nagy sikert arattunk, és bár a Tündérkeresztanya végül nem tudott eljönni. a Kéktündér és Ruth ott voltak, és nem győztek lelkendezni (ami már csak azért is jó jel, mert Ruth ugyebár zenetanár).

Adrian, azon kívül, hogy próbán is elmondta, amit elmondott, küldött egy e-mailt, amiben leírta, hogy mennyire jók voltunk, és köszöni, na meg azt a pár apróságot, amire majd oda kell figyelni, amikor júliusban megismételjük az egészet Ibstockban. Nagyon szeretem, ahogy kommunikál a zenekarral egyben és az emberekkel külön-külön (mármint azt tudom, velem hogy kommunikál, de gondolom, másokkal is hasonlóan) - nem tudnám megmagyarázni, miért, van valami a stílusában, ami egyszerre kifinomult-angol, laza és humoros, és ugyanakkor mégsem kérdőjelezi meg senki, hogy ő a főnök, és nem tudom, hogyan fejezzem be ezt a mondatot, úgyhogy teszek egy pontot, mondjuk most. (Mások iránt is viseltetek hasonlóan megmagyarázhatatlan érzelmekkel, Alant például egyszerre mondanám kedvesnek és figyelmesnek és imádnivalóan szarkasztikusnak - a szarkazmus persze csak az én fejemben pozitív, de az nem baj.)

No, keveredjünk ki ebből az értelmetlen mondathalmazból. Remélem, senki sem fogja követelni, hogy fordítsam le angolra, mert akkor nagy bajban leszek. Jöjjön inkább két kép, több egyelőre nincs, majd lesz, ha Adriannek lesz ideje feltölteni őket. A kürtöset is tőle kaptam egyébként, "gondoltam, ennek örülni fogsz" címen :)

De nem csak maga a hangverseny és a siker és a zene miatt dobódtam fel teljesen.

Régóta tudom magamról, hogy csoportfüggő vagyok, szeretek tartozni valahová, és ahhoz, hogy kinek-minek látom magam, nagyban hozzátartozik az is, hogy kik a rokonaim, kik tartoznak a baráti társaságomba és különösen annak belső köreibe, kikkel élek együtt, és nem lesz meglepő, ha azt mondom, hogy a meghatározó emberhalmazok közé tartozott az OFZE is, nagyjából mióta az eszemet tudom. Most változott a rövidítés, amivel az aktuális zenekaromra hivatkozhatok, és még csak két hónapja vagyok itt, mégis azt éreztetik velem, hogy jó helyen vagyok, ide tartozom, amíg Ashbyben vagyok. Érdeklődnek, mikor megyek haza legközelebb, van-e rá esély, hogy a családom eljön hozzám, jól érzem-e magam, mennyire van honvágyam, hogy utaztam, milyen volt otthon, tetszenek-e a darabok, ismerem-e őket, játszottam-e már őket, és így tovább, és így tovább. Én meg csoportfüggök boldogan, egyre több nevet jegyzek meg, és egyre több emberrel tudok elcsevegni szünetben a tea fölött, amiről tudom, hogy nem kellene meginnom, mert nem tudok majd aludni, és reggel korán kelek a gyerekekkel, de mégis megiszom, mert nincs jobb, mint a forró ital fölött beszélgetni.

Ráadásképp Adrian már nem egyszer elmondta-megírta, mennyire örül, hogy csatlakoztam, mennyire szerencséjük van, mennyire jó vagyok, legutóbb akkor, amikor a hivatalos belépésemhez szükséges meghallgatásra sokkal bonyolultabb darabot választottam az itteni, erősen korlátozott kottatáramból, mint amire feltétlenül szükség lett volna. Ha csak feleannyira elégedett, mint mutatja, máris jobban érzem magam a bőrömben.

Jajanyám, jó hosszan lelkendeztem megint, Kiscsillagnak is mondtam már ma, hogy állítson le, de sajnos nem tette. Zárásként zene - a hangversenyről nincs felvételem, úgyhogy a darab, amit a meghallgatáson játszottam. (ennyire azért nem jól, de elég volt a bejutáshoz)