Karácsony mindenhol

Ha valamikor, hát ilyenkor (túl) sok minden történik, és ha az ember mindenkivel egyformán jó fej akar lenni, előfordulhat, hogy hat nap alatt háromszor is karácsonyi vásárban találja magát. Mint én. Két gyerekkel, rochestertelenül, mert ő vagy dolgozott, vagy épp kialudta az éjszakai műszakot.

Az első a városi volt a Market Streeten, még november végén. Jó korán mentünk (korán alatt reggel 10 órát értek, ami csak azért korán, mert akkor kezdődött az egész), hogy ne maradjunk le a Leicestershire Co-op Bandről - akikről kár is lett volna lemaradni - és az Ashby Music Schoolból összeterelt gyerekekről - akiket akár ki is hagyhattunk volna, de ne legyek már undok.

Maga a vásár inkább volt gasztronómiai, mint karácsonyi vásár, a kötelező forróitalos (ó, az a hot cider) mellett voltak lekvárosok, pástétomosok, pitések, kenyeresek, édességesek, minden, mi szem-szájnak ingere. Az egyik pitéstől vettünk is ebédre szarvasosat meg bölényeset, ki fog főzni a vásárból hazaérve? ;)

Na meg, el ne felejtsem, találkoztunk a Mikulással. A Kis Herceg komoly fejlődésen ment keresztül tavaly óta, amikor is üvöltve kapaszkodott a kabátomba, hogy oda ne rakjam arra a gyanús szánra a mellé a fura fazon mellé; most lelkesen, bár kissé azért megszeppenve odamászott. 

Aztán volt egy az oviban is, igazán nagyon ovisoknak való időpontban: zárás után, este fél 7-től 8-ig. Szerencsére a karácsonyi lelkesedés elég volt, hogy a legtöbb gyereket életben és az elviselhetőség határain belül tartsa, de azért a hazafelé úton már volt nyávogás, hogy fáradtak - ami teljesen érthető, elvégre mire hazaértünk, normális rutin szerint már az esti mese vége felé kellett volna járnunk. Amúgy elvoltak, jól érezték magukat, az egyetlen igazán különleges dolog az volt, amikor mind kimentünk az udvarra, és a két legnagyobb csoport (fogjuk rá, hogy a középsősök és a nagyok, de mivel más a rendszer, igazán csak az eredeti preschool 1 és 2 fedi a dolgot) karácsonyi dalokat énekelt.

Végül aztán elmentünk az iskolaira is, mert hogy néz az ki, hogy oda már nem. Gyakorlatilag ugyanolyan volt, mint az ovis, sütik, édességek, tombola, egy kis kreatívkodás, semmi különös, de hát ezek ketten még harmadjára is tudták élvezni, úgyhogy végül is nem baj, hogy ott voltunk.

Poppy Appeal Concert

(Néha rádöbbenek, hogy olyan régen vagyok már itt, hogy vannak évente ismétlődő események, amik már nem jelentenek újdonságot.)

Az idei Poppy Appeal sokkal kellemesebb élmény volt, mint a tavalyi, és gondolkoztam egy darabig, hogy vajon miért. Aztán arra jutottam, hogy azért, mert a tavalyi pasas "konferálószövege" már-már háborús propagandának hangzott időnként, és kellemetlenül érintett, hogy az én országom en bloc gonosz. Idén viszont Adrian konferált, és persze, sorolt számokat meg történelmi tényeket, de a hősökre való emlékezésen volt a hangsúly, nem a háborún, ellenségeskedésen, nyírjuk-ki-a-másikat mentalitáson.

A hangverseny felépítése is más volt egy kicsit - nem keveredtek annyira a dudás meg a zenekari számok, mint tavaly, hanem gyakorlatilag elfeleztük a műsort - mindkét félidőt közös számmal kezdtük és zártuk, de ezen kívül a Seaforth Highlandersé volt az első félidő (míg mi a church hallban teáztunk), a miénk pedig a második. Adrian az angliai csata 75. évfordulójára alapozta a műsort, így leginkább ahhoz és a légierőhöz kapcsolódó darabokat játszottunk.

És nem is csak én éreztem magam jobban, mint tavaly - alighanem a közönség is, legalábbis úgy tippelem, hogy nem azért sírtak, mert annyira rosszak voltunk ;)

Halak

A halak már szeptember eleje óta velünk vannak, csak valahogy sosem jutott eszembe írni róluk.

A Kisasszony mindenképp akart valami háziállatot, Mr Rochester meg igen válogatós ilyen téren, úgyhogy a végén a halak és a teknősök vívták a döntő párbajt, és a halak győztek, mert első ránézésre kisebb befektetésnek tűntek (anyagi szempontból legalábbis). Bevallom, nem örültem felhőtlenül az eredménynek, soha nem voltam halas típus (legfeljebb a konyhában), a teknősöket viszont kifejezetten kedvelem. Megjegyzem, annyit költöttünk még rájuk pluszban, hogy simán lehetett volna teknősünk is, de ezt akkor még nem tudtuk.

Szóval, megjött az akvárium, az a fajta, amihez adnak mindent, szűrőt, bugyborogtatót, fűtést, kutyafülét, másnap megjöttek a halak (tudtátok, hogy postai kiszállítással is lehet hálát venni?)... És itt követtük el az első hibát - a szűrőben még nem voltak bacik, mi meg beleraktunk az akváriumba egy csomó halat, lehet, hogy kicsit túl is etettük őket, és mire kettőt pislogtunk, a víz tele volt méreganyagokkal - ez akkor derült ki, amikor mérgemben vettem egy víztesztelő készletet -, plusz három halon kitört a darakór, amit mi whitespotnak hívunk, mert angol halas könyvet olvastam. És mivel ez így nem elég, kettétört a fűtőbigyó üvegburkolata (a darakóros halnak meg meleg kell), még még le is költöztettük őket a Kisasszony szobájából az én volt szobámba, mert túl hangos a bugyborogtató, lehetetlen aludni mellette. A három beteg halból kettő bele is halt a megpróbáltatásokba, ami jobban megviselt, mint ahogy az egy halnemszerető embertől elvárható.

Most már jól vannak, köszönik, már ami a maradékot illeti. A betta szabályosan barátságos, a múltkor majdnem kivettem az algatakarító szivaccsal, mert a világért sem ment volna arrébb. 

Musicalek Ibstockban

Hurrá, Ibstock, hurrá, Palace! Hurrá, nem halljuk a fákat! Hurrá, nincs levegő!

De ne szaladjunk ennyire előre.

Az előző hangverseny után, az előző szezon végén és az új szezon elején valahogy úgy alakult, hogy alig jutottam el próbára. Hol otthon voltunk Magyarországon, hol Mr Rochester dolgozott, és így történt, hogy akkor láttam először az Ibstocki koncert anyagát, amikor két héttel a nagy nap előtt szégyenkezve bekullogtam próbára. Az az egy szerencsém volt, hogy musicalrészleteket játszottunk, nagy részüket ismertem, és így két próbával a hátam mögött is viszonylag megvalósítható volt a dolog, bár jó ideje számoltam olyan odaadással az ütemeket, mint akkor. Ehhez persze jöttek a Palace imádnivaló tulajdonságai, amiket már tavaly is agyondicsértem, meg hogy nem volt Matt, és márkész is volt a fergeteges hangulat. Ennek ellenére sem sikerült rosszul, tényleg nem, sőt.

Iskola

Már előző tanév végén meg akartam írni ezt a bejegyzést, aztán valahogy mégse, de sebaj, úgysem változott sok minden. Tehát: mit csinálnak a kicsik egy angol iskolában?

Arról már írtam, hogy az első, előkészítő év, a "reception" valahol félúton van az ovi és az iskola között - kicsit írnak, kicsit olvasnak, kicsit számolnak, de a termük még tele van játékkal, és nem csak díszítésképp. Ebben az évben (tehát tavaly) minden héten-két hétben volt egy témájuk, és arra épült minden, amit csináltak. Konkrétan emlékszem egy Jégvarázs-hétre a téllel kapcsolatban, amikor tejesflakonokból építettek iglut, egy kalózos hétre, amikor hajót építettek dobozokból és egy vonatos-amerikás-utazós hétre, amikor vinniük kellett egy táskányi utazós cuccot, fogkefét, pénztárcát, játék fényképezőgépet, ilyesmit, és azt játszották, hogy vonaton utaznak az USÁ-ban, miközben észre sem vették, hogy megtanulták, hogyan működik ez a vonatozós dolog. Idén, a Year 1-ban már nem ennyire játékos a dolog, de még mindig témákra építenek, eddig az ősz és a harvest volt, ezen belül például az, hogy milyen gyümölcsök teremnek Angliában, és honnan jön a többi. Volt egy őszi házi feladatunk is, falevelekből készítettünk képeket, ezeket meg is tudom mutatni:

Az olvasáshoz nincs olyan borzasztóokos olvasókönyvük, mint nekünk volt (és amilyen, gondolom, most is van az otthoni elsősöknek), hanem a szintjüknek megfelelő mesekönyveket kapnak (direkt erre tervezett sorozatokból. Mássalhangzó-magánhangzó-mássalhangzós szavakkal kezdtek, aztán jöttek a nehezebbek szépen sorban. Amíg nem láttam, el sem tudtam képzelni, hogy tanulnak az angol gyerekek olvasni - hát, bevallom, pont úgy, mint mi. Vagy legalábbis majdnem. Csak ők nem egy-egy betűt tanulnak meg, hanem "sound"-okat, hangokat - az olyan egyszerűektől, mint a "t", az olyan egészen mókásakig, mint az "ough". Aztán persze ott van a millió szó, amire ezek a szabályos soundok nem használhatók, és akkor születnek a viccesen kiolvasott szavak. Tavaly gyakran kaptak új könyvet, sokszor hetente akár kétszer is, és a két gyakorlós mellé járt egy szülővel-olvasós mese is. Idén évszázadokig kell várni, mire újat kapunk, egy idő után inkább itthoni könyveken szoktunk gyakorolni, mert egyrészt elunjuk az életünket, másrészt a Kisasszony megtanulja kívülről, és csak akkor vesszük észre, hogy nem olvas, hanem fejből mesél, ha valamelyik szóra véletlenül rosszul emlékszik. (Amúgy is szoktunk panaszkodni a mostani tanító nénikre, a tavalyiak mindig mindenről szóltak, néha tartottak egy-egy napot, amikor be lehetett menni megnézni, mit csináltak addig - most alig tudunk valamit, és azt se tudom, hogy néz ki a termük.)
Van egy "reading record" nevű, amolyan üzenőfüzetféle valamijük, amibe szülő is, tanár is írhatja, hogy olvasott a gyerek, mi ment jól, mit kell kicsit jobban gyakorolni.

Az írástanulás gyakorlatilag ugyanaz volt, mint otthon, minden héten hazahozták az írásfüzetüket, és gyakorolni kellett azt a pár betűt, amit kaptak, aztán vissza kellett vinni. Ami a szavak írását illeti, azt nyilván trükkösebb, mert hát az angol az angol. Amíg nem tanultam angolul, soha nem értettem, miért vannak az amerikai filmekben betűzőversenyek - hát nyilván azért, mert nem olyan egyszerű leírni a dolgokat, mint magyarul. Minden héten kapnak egy adag szót, következő héten teszt, aztán reménykedünk, hogy nem felejtik el két hét múlva.

A matekot én kicsit kaotikusnak érzem, de lehet, hogy csak mert egész más rendszerű iskolába jártam. Ez is hazaküldős leckeként működik, úgynevezett Maths Clubok, matekklubbok formájában. Minden klubban mást kell megtanulni - elszámolni kettesével húszig, összeadni 10 alatti számokat, megtanulni a számpárokat, amiknek az összege 10, s a többi, s a többi. Tavaly nem volt határidő, akkor kellett visszavinni a papírt, amikor a gyerek megtanulta az adott feladatot, akkor letesztelték, ha ment, mehetett a következőre, ha nem, maradt a régi. Ennek következtében vannak gyerekek, akik még most is a tavalyi matekot nyögik - na persze nem a Kisasszony, ő volt az egyik (a kettőből!), aki időben befejezte. Idén már minden csütörtökön tesztelik őket, mármint azokat, akik már az idei anyagot tanulják, de maradt a rendszer, hogy ha megy, továbbmennek, ha nem, nem. Egyrészt ugye kedves, hogy nem nyomják beléjük erőszakkal a következő anyagot, amikor még az előzőt se tudják, de, kérdem én, hogy fogja végül mindenki mindet megtanulni?

Nos hát, így tanulnak ők, nagyjából. Mi eddig minden akadályt viszonylag lazán vettünk, büszke is vagyok :)

A világ leggazdagabb verebe

De komolyan, hát nézzétek meg, mi mindenem van! (igen, ezek még az otthonnyaralós képek. Mr Rochester nem szokott sehova képeket feltenni, úgyhogy én sem szoktam róluk, de ezeket Anya már feltette a Fészbúkra, úgyhogy gondolom, sokkal nagyobb kárt nem teszek). Olyannyira jól sikerült a dolog, hogy azóta is ezeket az emlékeket kotrom elő, ha megcsappan az életkedvem.

2.5in1

Rá kell kapcsolnom, egy csomó mindenről kéne írnom, és ennek ellenére két hónapja színemet sem látta senki. Mármint a blogon. Amúgy nem vonultam el remetének, vagy ilyesmi. Mentségemre szóljon, hogy a valaha édes semmittevéssel töltött nyári szünet soha véget nem érő műszakká változott gyerekcsősszé változásom óta, és mire este 8 után a laptophoz jutok, már nem marad energiám értelmes, bővített, ne adj' Isten többszörösen összetett mondatok megalkotására. Az elmúlt pár nap viszont egész jól telt, meg már nagyon szégyellem magam, úgyhogy íme, csalós duplabejegyzés két hangversenyről.

De először is, megtaláltam az elveszettnek hitt Disney-műsort, íme, ez volt az:

Azóta azt is tudjuk, hogy 1167.95 fontot gyűjtöttünk össze a Rainbowsnak.

Sűrű volt a késő tavaszi-nyári szezon, tavaly mintha nem lettek volna ennyire közel egymáshoz a koncertek. Az első, amiről most írni szándékozom, egy szűk hónappal a disneys után, június 13-án volt, és az "A Night at the Movies" címet viselte. A műsor egy része még az előző anyagból származott, talán emiatt is volt, hogy kevesebben jöttek el, és mi is kevésbé lelkesedtünk. A csillagok sem egészen úgy álltak, ahogy kellett volna, mindenki fáradt volt, senkinek nem volt kedve semmihez, és aznap bizony becsúszott pár rossz pillanat, bár azért nem annyira botrányosan rossz, hogy abból a közönségnek is feltűnjön valami. A vájtfülűeket kivéve, persze.

A megmaradt számokon kívül ekkor Afrika volt a téma, egyik fuvolistánk, Katherine ugyanis nem sokkal később indult megmászni a Kilimandzsárót, azzal is a Help4Harryt támogatva.

Még a főpróbán (kürtsoros kép mindig kell!)

Mondom, hogy kell!

...több is, biztos, ami biztos

Talán nem lesz meglepő, ha közlöm, hogy ez már nem a hangversenyen készül

A következő még rövidebb idő után, július 4-én jött, és azon a napon mi lehetett volna a téma, ha nem Amerika? Nekem mondjuk kicsit furcsa, hogy Angliában megüljük a függetlenség napját, de hát egye fene. Erre a műsorra néha kifejezetten húztuk a szánkat, sok volt benne a lassú szám, David állította, hogy ő néha azzal szórakoztatja magát, hogy fejjel lefelé teszi ki a tubaszólamot, mert akkor eltelnek a hosszú tartott hangjai azzal, hogy igyekszik kitalálni, mi lesz a következő hosszú tartott hang. Én, bevallom, különösen nélkülöztem minden lelkesedést azon a héten, hosszú hetem volt, alig aludtam, és majd' leborultam a színpadról a fáradtságtól, ráadásul épp aznap volt a két-három harminc fok feletti nap egyike, úgyhogy a meleg is az életünkre tört (emiatt történt az a botrányos dolog, hogy a fiúk-férfiak levették a zakójukat). Mindennek ellenére sokkal jobban sikerült, mint az afrikás, Adrian és a közönség legalábbis dicshimnuszokat zengett (bár én személy szerint meg voltam róla győződve, hogy végig pocsék teljesítményt nyújtottam).

ITT van egy videó is arról, ahogy a Somewhere Out There-t játsszuk a főpróbán.

Egész estés Disney-mese (Spoiler alert: a kürtösök mind meghalnak)

A karácsonyi hangverseny utáni értékelő e-mailben (közismertebb nevén Az E-mailben) Adrian már emlegette a következő, pontosabban a májusi koncertet, és hogy milyen műsort tervez akkorra. Akkoriban még úgy volt, hogy alkalomadtán hazaköltözöm, de a listát olvasva közöltem: májusig semmiképp. Jobbnál jobb filmzenéket sorolt fel, disneys túlsúllyal, mert a bevételt ezúttal a Rainbows gyermekhospice alapítvány kapta. A műsor ahhoz a listához képest elég sokat változott, de továbbra is kiérdemelte a "Legkirályabb Koncert Amin Itt Eddig Játszottam" címet. Vagy elfelejtettem lenyúlni a műsort a kottaállványról, vagy elhánytam valahova, úgyhogy nem tudom megmutatni, de volt minden A kis hableánytól a Star Trekig (amiről nem is tudtam, hogy ennyire jó a zenéje), örök kedvencemet, A Karib-tenger kalózait is beleértve. És ami még jobb, még jól is szólt, olyannyira, hogy Az E-mail szerint ez volt "hosszú idő óta az első koncert, amin akár csak kicsit ingatag pillanataink sem akadtak".

Viszont iszonyatosan hosszú volt, majdnem három óra, ami talán nem is lenne olyan sok, ha levonjuk belőle a szünetet és azt, amikor a Rainbows kórusa nagyon hamisan előadott pár Disney-dalt, na meg amikor beszéltek magáról az alapítványról... na de ismerjük a filmzeneszerzőket, megszállottan imádják a kürt hangját. Ezért mi egyrészt nagyon szeretjük őket, mert adnak nekünk játszani valót, másrészt viszont sírva fakadunk, amikor rájövünk, hogy A Birodalom visszavág (Nikki egyemberes szólójával) a legutolsó szám, leszámítva a ráadást, egy Indiana Jonest, amiben történetesen majdnem végig mi visszük a dallamot.

Jó, lássuk be, ezt csak a panaszkodás kedvéért mondom. Megérte. :)