Sok hasonló számpárt láttunk mostanában, de a legnagyobb hír valahogy mégsem az volt, hogy 3:3-at játszottunk Portugáliával, vagy hogy 4:0-ra kikaptunk Belgiumtól. Még Anglia Izland elleni 2:1-es veresége is csak az 52:48 tükrében volt igazán érdekes.
Igaza lehet Mafiának, hogy ebből könnyen vakuemlék lehet. Mr Rochester éjszakai műszakból jött haza, reggel hatkor, felébredt rá a Kis Herceg is, meg én is, és már fel is adtam a visszaalvást, mert a Kis Hercegnek mások az elképzelései a "játssz csendben a szobádban"-ról, mint az én amúgy sem tökéletes alvókámnak. Szóval, bejött Mr Rochester a szobánkba, és leforrázott a hírrel, ő akkor már tudta, követte egész éjszaka a szavazatszámlálást. A "leforrázott" igazából nem is jó szó, inkább olyan hatása volt, mintha nyakon öntött volna egy vödör hideg vízzel, azonnal kirepült a maradék álom is a szememből. Félig-meddig azt hittem, viccel - a számok nem voltak meglepőek, mindenki szoros eredményre számított, csak épp a másik irányban. Aztán elkezdett túlmelegedni az agyam, különösen az a része, amelyiket Szolnokon teletömték közgazdaságtannal meg szociológiával, meg a gyakorlatias rész, amelyik olyasmikkel foglalkozik, mint hogy útlevelet kell csináltatnom, és mi lesz a kis vállalkozásommal (majd írok róla nemsoká), meg ilyesmi. Ez még az elviselhetőbb rész volt - ezek mind csak adatok és tennivalók, csupa olyasmi, amivel racionálisan meg lehet küzdeni.
Hanem amikor kiléptem a házból, és elkezdtem embereket látni - akkor jött a dolog racionálisan nem kezelhető része. Tudatosult bennem, hogy az az 52% North West Leicestershire-ben (a mi környékünkön) 60,7%, és eszembe jutott, hogy a távozásért kampányolók egyik legfontosabb ún. érve az volt, hogy az EU-n kívül mennyivel jobban tudják majd kontrollálni a bevándorlást. És akkor arra gondoltam, hogy nagyon-nagyon sokan szavaztak azzal az indoklással, hogy meramocsokbevándorlók. És elkezdtem paranoid módon figyelni a szembejövőket, arra gondolva, hogy (nagyon durva kerekítéssel), háromból kettő nem akarja, hogy itt legyek. Ekkor vágott fejbe személyes szinten is a döntés súlya, és ekkor éreztem magam igazán idegennek, először az itt töltött lassan 3 év alatt. Kemény fejbekólintás volt, mert eddig egyszer sem bántott soha senki a miatt, hogy nem vagyok angol.
Ez így leírva, kívülről valószínűleg értelmetlennek tűnik, és becsszóra, én is tudom, hogy nem minden "leave" szavazó idegengyűlölő, és azt is tudom, hogy akik a barátaim, azok is maradnak, szavazás ide vagy oda. Érzelmi szinten mégis úgy csapódott le, mintha azt mondták volna, hogy takarodjak haza. És mondhatjátok, hogy túlérzékeny vagyok, de megsúgom: a péntek reggelente együtt kávézó anyukák között van francia, cseh és spanyol is, és ők is ugyanezt érezték, tőlem teljesen függetlenül. És az azóta eltelt pár nap valamilyen szinten minket igazol: Ashbyben még talán nem, de sok helyen feltűnően megugrott a rasszista, idegenellenes megnyilvánulások száma. Angolul tudóknak ajánlom EZT a gyűjteményt.
A hozzám közel álló angolok (és írek és skótok és walesiek) között nagyon sokan együttéreznek velünk, és többen is fogalmaztak úgy, hogy szégyellik, hogy britek. A péntek esti zenekari vacsira is rányomta a bélyegét - többen is odajöttek Estelle-hez és hozzám, hogy elmondják, mennyire sajnálják az egészet, de tőlünk függetlenül is ez volt az elephant in the room, amiről előbb-utóbb minden asztalnál beszélni kellett. Mindenkit piszkál, mindenkit megdöbbentett, mindenkinek van véleménye. Én még olyat nem láttam, hogy bármilyen szavazás kapcsán az emberek ennyire nyíltan és büszkén, sokszor már-már kihívóan hangoztassák a szavazatukat. Ehhez persze bőven hozzájárult a kampány is: mindkét oldal ígért és ijesztgetett a helyett, hogy tényeket közöltek volna, és amikor megszületett az eredmény, a hisztéria, amit keltettek, folytatódott és nőtt, barátok és rokonok vesznek össze, mindenki annak hívja a másik tábort, aminek nem szégyelli, és persze ott van a hate crime, amit előbb már emlegettem.
Ijesztő a helyzet. A parlament megvétózhatná az eredményt, de valószínűleg nincs bennünk annyi gerinc - ahogy a miniszterelnökben sem volt -, és úgy érzem, ott is elharapódzott a hisztéria, és azt sem tudják, hova kapjanak. Közben alattam összedől az, amire az életemet alapoztam, nagyon sok hozzám hasonlóval: a tudat, hogy magyarnak lenni azt is jelenti, hogy európai vagyok, és mint ilyen, nyugodtan élhetek, dolgozhatok, szerethetek, élvezhetem az életet egy hatalmas terület bármelyik pontján, Korfun vagy Ashbyben, ahol épp kedvem van. És mindeközben a körülöttem élők egymás torkának esnek, vagy épp a sajátjuknak, amikor rádöbbennek, mit tettek, amikor X-et rajzoltak egy bizonyos kockába. Nem szoktam fennkölt nézeteket hangoztatni, de én hiszek az egységben. Belátom, hogy az EU nem tökéletes, de hiszek abban, hogy a problémákat együtt kell megoldani, és az elválás csak legvégső esetben megoldás. És megijeszt a gyűlöletkeltés és az emberek egymásnak ugrasztása.
De ismertek, viszonylag gyorsan gyógyulok. Nagyon hamar előszedtem a génjeim közül a forradalmár ősöktől származóakat, kihúztam magam, és megfogadtam, hogy nem hagyom magam elkedvetleníteni. Ha útlevél kell, ám legyen. Ha vízum kell, legyen, elintézem. És ha valaki utálni akar azért, aki vagyok, hát legyen az ő problémája. Tegnap egyébként is szembejött valami, ami végképp megnyugtatott:
"A mi polgárságunk azonban a mennyben van." (Fil3:20) A mi állampolgárságunk, mondja az angol fordítás. A Földön meg majdcsak elleszünk valahogy, állampolgárságok, uniók ide vagy oda. Ez persze sovány vigasz annak, aki nem hisz benne, de nekem tegnap a világot jelentette.
