Nottingham - második napi csavargás

Utolsó nottinghames bejegyzés - alig négy hónappal az események után, hurrá!

A második napra az volt a tervem, hogy megnézem a várat, aztán megebédelek a Ye Olde Trip To Jerusalem nevű pubban, aztán, ha van időm, megnézem a katedrálist. És csodák csodája, ez mind sikerült is, nagyrészt annak köszönhetően, hogy Nottinghamben egy csomó látnivaló egy kupacban van a belvárosban - én mindenhova gyalog mentem, de a három nap alatt egyszer sem fordult elő, hogy 15-20 percnél többet kellett volna gyalogolnom.

A vár

Valamirevaló könyvmoly olvasott már legalább egy Robin Hood-könyvet, és ha a valamirevaló könyvmoly kicsit is olyan, mint én, rá is tette Nottinghamet a képzeletbeli oda-el-kell-mennem listájára. Voltam már pár helyen erről a listámról (kéne neki egy oldal a bullet journalomban, hm), az egri vár és Korfu jut eszembe hirtelen, és ezek a helyek mind különleges helyet foglalnak el a kis szívemben. Ráadásul a várakért Robin Hood nélkül is odavagyok, úgyhogy nem volt kérdés, hogy ha már Nottinghamben járok, ez lesz az egyik fő állomás.

Már az is csodás séta, ha az ember kívül marad - a fényképek mind innen vannak, mert, mint tudjuk, kevés helyen szeretik, ha az ember kiállításokat fényképez, és általában nem kockáztatok. A jegyben viszont benne van az összes benti kiállítás is, és azokból van bőven: a vár történetéről, na meg Robin Hoodról, természetesen, azon kívül főleg képzőművészetiek - a klasszikus kifejezetten tetszett, a modern, nos... maradjunk abban, hogy ahhoz én még mindig kicsi vagyok.

Kicsit sajnálom, hogy barlangtúrát kihagytam (még ha azért az egyért fizetni is kellett volna), de amikor odajutottam volna, épp félúton voltunk két indulás között (ami egy óra várakozást jelent), és amúgy is tovább tartott a várnézés, mint gondoltam, és közelítettem az éhenhaláshoz, úgyhogy inkább a következő napirendi pontra ugrottam.

- Ez egy kaland, igaz? - kérdezte a kislány az apukájától.

Ye Olde Trip To Jerusalem

A Ye Olde Trip To Jerusalem állítólag Anglia legrégebbi pubja - bár a szomszéd asztaltól elkapott beszélgetésfoszlányok szerint ez nem biztos, hogy így van, meg hát, ugye, azt akárki mondhassa. Ez után persze nem lepett meg, hogy szabályosan be kellett cserkésznem egy asztalt, és alig hittem el, amikor végre sikerült. MINDENHOL asztalok egy emberek voltak, egymás hegyén-hátán, sötét volt és zsúfolt, viszont megvolt benne az a plusz hangulat, ami elválasztja az itteni félig-meddig-étterem pubok hangulatát az igazi kocsmáétól, és vicces módon ettől a kocsmaibb légkörtől már-már otthonosan éreztem magam.

Elképesztő módon odabenn egy kép sem sikerült úgy, hogy közkinccsé merjem tenni. Arra fogom, hogy annyian voltak, hogy folyton attól féltem, hogy valaki felugrik, és követeli, hogy őt ugyan ne fényképezgessem.

Az ételválasztást nem vittem túlzásba, sima fish and chipset rendeltem - és megértettem, miért mondta Ed a karácsonyi zenekari vacsin, hogy az igazi fish and chips sokkal-sokkal jobb, mint amit ott ettünk. A hatalmas hal szinte olvadt a számban, a bundája és a krumpli viszont jó ropogós volt, a tartár nem majonéz volt, hanem tartár, és gyanús, hogy még a mashed pea is igazi borsóból készült. Alig bírtam megenni, de sajnáltam volna otthagyni, úgyhogy valahogy mégiscsak lenyomtam. Mellé Dragonfly sört ittam - csak úgy találomban böktem rá rendeléskor -, aminél feketébb sört én még életemben nem láttam, és nem mellesleg az íze sem volt utolsó.

Szívem szerint hosszan elücsörögtem volna az ebédem romjai fölött, lassan kortyolgatva a sörömet, nézelődve, esetleg olvasgatva, de nem akartam kiszúrni azokkal, akik asztalra vadásztak, inkább viszonylag hamar továbbálltam.

Szent Barnabás katedrális

Valamiért abban a tévhitben éltem, hogy ez is anglikán templom (nem néztem nagyon utána, csak a térképen láttam, hogy nincs messze), és azokban általában jól érzem magam, így kicsit sokkoló volt, amit találtam. Az még hagyján, hogy katolikus, az még nem fájt volna, de az a fajta katolikus, amelyikben sötét van, és szomorúan vádló szentek és Jézusok és Máriák lesnek rád minden sarokból, az a fajta, amelyik bűntudatot kelt a helyett, hogy felemelné a lelked. Nem is maradtam sokáig, egy gyors körülnézés és pár fénykép után kimenekültem, mielőtt az összes életöröm elszivárgott volna belőlem.

Nagyjából ennyi volt a nagy kaland. Még megittam egy kávét, amíg a buszra vártam, aztán hazajöttem. A vége felé már nem bántam volna, ha van velem valaki - pontosabban, már az elején sem bántam volna, de elég önálló vagyok, hogy egyedül is elmenjek helyekre -, de örülök, hogy elmentem.

Nottingham - A koncert

(Előre is ezer bocsánat a képnélküliségért, az összes vállalhatatlan lett)

Tehát, amiért Nottinghambe mentem: a koncert.

Egyszerre érkeztem a hostelbe két francia sráccal, róluk hamar kiderült, hogy ők is ugyanazért vannak ott, úgyhogy együtt mentünk az Arenába. Ott aztán barkochbáztunk egy darabig, hogy ne unjuk el az életünket várakozás közben, aztán elváltunk, mert nekik ülőjegyük volt (amit rettentően sajnáltak, de állítólag csak olyat kaptak).

Valamit nagyon ügyesen csináltam, mert már a sorban is nagyon elöl voltam, aztán a második sorban kötöttem ki, ráadásul a nélkül, hogy bárkit is bordán könyököltem vagy fellöktem volna - látszik, hogy Angliában nemzeti sport a sorbanállás (egyetlen angol = egy ember hosszúságú sor), és halálra csúnyánnéznek mindenkit, aki előre tolakodik (szakszóval ők a queue jumperök).

Ekkor már nagyon fájt a lábam, de eltökéltem, hogy nem mozdulok, legalább addig, amíg a Shinedown és a Halestorm le nem megy, elvégre ha elmegyek, alighanem búcsút inthetek a jó kis helyemnek. Szerencsére a húgomnak igaza lett, és felpörögtem annyira, hogy ne akarjak meghalni.

A Highly Suspect kezdett, és nem győztem sajnálni őket. Tök jók voltak, mindent megtettek a hangulatért, csak épp alig akadt valaki, akit érdekeltek volna. Jól esett volna tarkón vágni a tyúkot, aki előttem, az első sorban facebookozott, amíg azok a szerencsétlenek a színpadon szórakoztatni próbálták...

Második volt a Halestorm, akikk leginkább a Suicide Squadra hasonlítanak - mintha a világ legveszélyesebb őrültjeit gyűjtötték volna össze, hogy megalapítsák a legdögösebb nőiénekeses zenekart. Sjanos náluk beigazolódott, amit korábban olvastam, hogy nem minden zenekar hangtechnikája tud megbirkózni az Arena nem tökéletes akusztikájával, és néha túl halk volt az ének, de ettől még nagyot robbantak.

...Amit aztán a Shinedown még tovább fokozott, többek között azzal, ahogy Brent tartotta a kapcsolatot a közönséggel (de ezt lehet, hogy azért mondom, mert ha tinis rajongós lennék, ő lenne a nagy szerelmem), meg azzal, hogy jobban vették az akusztika-akadályt.

Aztán feladtam a harcot, és kimentem vizet meg valami ehetőt szerezni, nehogy felboruljak. Végül beértem egy üveg vízzel meg egy kis chipsszel, mégis sokkal jobb állapotban mentem vissza, hogy meghallgassam a Black Stone Cherryt. A második sorba nyilván nem jutottam vissza, de már nem bántam annyira, mert a BSC-vel csak nem sokkal azelőtt ismerkedtem meg, és még nem fanatizálódtam teljesen (mondom: akkor még.). Így volt nem egy szám, amit nem ismertem, és az energiám is erősen fogytán volt, de még így is élveztem.

El ne felejtsem megemlíteni az angol udvariasság egy újabb iskolapéldáját: amikor az előttem álló kétméteres kopasz hátrafordult, és megkérdezte, nem akarok-e helyet cserélni.

Végzetül visszaszereztem a kabátomat a ruhatárból, kitolongtam az Arenából, és szakadó esőben, a Google Maps hathatós segítségével visszabotorkáltam a hostelbe. Végigbambultam két erősen kiegyenlítetlen sakkjátszmát a két francia között, miközben ettem valami chipsnél tartalmasabbat és félintelligens válaszokat adtam a hozzám intézett kérdésekre, aztán aludtam, mint akit agyonvertek, tudomást sem véve a szobámban tartózkodó-mászkáló fiúkról vagy az utcán bulizókról, akik pedig egy harmadik francia szerint hangosak voltak.

Jó éjszakát, gyerekek, a következő bejegyzésben elmesélem, mit kezdtem a második napommal. Lesz benne vár, Robin Hood, továbbá a világ legjobb fish and chipse és legfeketébb söre.

Nottingham - első napi csavargás

(Hihetetlen, de még ez is januárban történt. Egyszerűen úgy el voltam havazva az elmúlt egy-két hónapban, szinte magam sem értem, mivel, hogy sose jutok ide.)

Január végén két napra szabadságra mentem az életemből, és megint ellátogattam Nottinghambe, ezúttal szórakozni, nme ügyintézni.

Úgy kezdődött, hogy még valamikor tavaly felbukkant a Shinedown Facebook-oldalán ez a kép:

És akkor kis híján sírva fakadtam a gyönyörűségtől a felhozatalt látva, és arra gondoltam, nagyon fogok sírni, ha nem jutok el, de nem igazán gondoltam, hogy tényleg megyek, csak úgy mellesleg említettem meg Mr Rochesternek, aki viszont azonnal elintézettnek tekintette a dolgot. Egy darabig még húztam, halasztottam, aztán addig unszolt, hogy megvettem a jegyet. Hosszas keresgélés és számolgatás után Nottingham mellett döntöttem, mert utazással és szállással együtt  az tűnt a legolcsóbbnak és a legegyszerűbbnek.

Logikusan hangzik, hogy ha az ember csak egy koncert kedvéért megy valahova, odamegy délután, legfeljebb ott alszik, aztán reggel hazajön, de Ashbyben annyira rettenetes a tömegközlekedés, hogy az otthoni mennyeinek tűnik mellette, úgyhogy, ha nem akartam minden második bokornál átszállni, az volt az ideális megoldás, hogy elmegyek péntek reggel, és hazaérek szombat este. Ami ugyebár két nap szabadságot jelentett egy városban, ahol állítólag bőven van mit csinálni.

Amikor odaértem, még rengeteg időm volt, mielőtt elfoglalhattam volna a szállást, így aztán felfedezőútra indultam a belvárosban (miután kitaláltam, merrefelé hagyjam el a buszpályaudvart, hogy ne a hostellel ellentétes irányban induljak el). Már első ránézésre megtetszett a város, a kedvenc régi városaimra emlékeztetett, Debrecenre, Sopronra, Corfu Townra, azokra a helyekre, ahol magától értetődően keveredik a régi az újjal, a történelem a modern nagyvárossal.

Az első helyre, ahol hosszabb időt töltöttem, teljesen véletlenül találtam rá (mondanám, ha hinnék a véletlenekben) - ez volt a St. Peter's Church, a béke kis szigete a nyüzsgés kellős közepén, üzletek és franchise-éttermek közé rejtve. Amint bementem, elfelejtettem, mi van odakinn, és miután kicsit körülnéztem, még jó ideig ücsörögtem, befelé és felfelé hallgatózva.

Ez után úgy döntöttem, hagyom a fenébe a csilivili kajáldákat, és a templom "coffee room"-jában ebédelek, a tábla azt állította, lehet azt is. Jó döntés volt - igaz, a lasagne tölteléke inkább emlékeztetett cottage pie-ra, mint bármi olaszra, de finom volt és tűzforró, ráadásul friss salátát és fokhagymás paninit is adtak mellé. Még a kávé sem volt olyan pocsék, mint az angoloké álatlában, bár az is igaz, hogy okosan cappuccinót kértem, az általában ihatóbb.

Nem kapkodtam el az ebédet, de még így is nagyon ráértem, és végül egy négyemeletes Waterstones könyvesboltban kötöttem ki.

Mire végre elfoglalhattam a szállásomat, úgy éreztem, esélytelen, hogy végig tudjam állni az esti koncertet, csak abban bízhattam, amivel Kiscsillag biztatott: majd felpörgök annyira, hogy ne érezzem, hogy leszakad a lábam. Amikor megláttam a Midtown hostel üdvözlő lépcsősorát, azt hittem, menten sírva fakadok. Később az egyik tulaj közölte, hogy ez a legjobb mód annak az ellenőrzésére, hogy a vendégek betartják-e a "nincs részegeskedés" szabályt (amit egyébként igen szelektíven tartatnak be, amint a későbbi beszélgetésekből kiderült).

Ezen kívül egy rossz szavam nem lehetett - a két tulaj két nálam nem sokkal idősebb, közvetlen srác, a vendégek meg nyilván nagyon vegyesek voltak, de egyikükkel sem volt semmi gondom, sőt, ahányszor összefutottam valakivel a konyhában, kellemes csevegésbe bonyolódtam velük. Így derült ki két francia srácról, hogy ők is a koncert miatt jöttek, és így történt, hogy nem egyedül kellett megtalálnom az Arenát. Mindenhol rend és tisztaság, ingyen kávé, tea, wifi. Négy fiúval laktam egy hatágyas szobában, épp erről nincs képem, mert mindig volt ott valaki nem túl fotogén állapotban :P

Egyelőre ennyi, a többit majd a következő bejegyzésben, amit becsszóra igyekszem belátható időn belül megírni.

2015-ben először...

Izolda megint megkérdezett minket, mit csináltunk "idén" először, meg is írtam a listát, most végre eljutok oda is, hogy közzétegyem.

Tehát, én 2015-ben először...

- mondtam le valamiről nagyböjt idejére
- jártam a Hodsock Prioryban, a Bradgate Parkban, a Saint Bernard Abbey-ben, Nottinghamben, Abasáron, a Twycross Zoo soft playében
- kaptam magyar pálinkát külfölditől
- szerettem bele a főnökömbe
- szerettem ble olyanba, akit előtte néha meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben
- lettem mostohaanya
- vágtam bele olyan kapcsolatba, amit mások (ha nem is mindenki) elleneztek
- jártam Bible studyra (mi annak a magyar neve?)
- igényeltem National Insurance Numbert
- vittem haza az újdonsült családomat
- szakadtak meg kapcsolataim a miatt (is), hogy külföldön vagyok
- hoztam helyre örökre elveszettnek hitt barátságot
- vezettem bullet journalt
- ettem pálcikával
- csörgődoboztam koncerten
- nyertem díjat zenekari bulis kvízen
- karácsonyoztam anyukaszerű szerepben

Matek

Geometriával kezdtünk, a Kis Herceg ugyanis nemrég elkapta a minden ovisnak kötelező bárányhimlőt, amit itt csirkehimlőnek hívnak - mi ez a mánia az állatokkal, amik még csak nem is pöttyösek? Szóval, lestük, jelennek-e meg újabb pontok a grafikonon, és kentük a meglévőeket. Meglepően könnyen túlestünk rajta, lázas sem volt egyetlen kis hőemelkedést kivéve, nem is igen vakarózott, vagy ha véletlenül nagy ritkán mégis, abbahagyta, amint rászóltunk. Fáradékonyabb volt és többet aludt, de ez minden, egyébként teljesen jól elvolt.

Aztán-közben más jellegű számok jöttek. Az au pairséghez nem kellett National Insurance Numbert (~adószámot) igényelnem, nem is keresek vele annyit, hogy adóznom kelljen, úgyhogy, bár volt róla szó, hogy meg kéne csinálnom, mert mi van, ha mégis maradok, végül elmaradt. A maradás amúgy sem sokszor fordult meg a fejemben a szakítás előtt. Na, most viszont már kelleni fog, ha bármilyen más munkát akarok vállalni, úgyhogy rávettem magam, hogy felhívjam a Job Centre Plust, ők foglalkoznak ezzel. Akkor elsőre még egész jól megúsztam, várakozás nélkül felvette a telefont egy ügyintéző, aki alig hallott, úgyhogy majdnem kiabáltam, míg felvette az adataimat. A procedúrának része egy személyes interjú is, ahol megnézik, az vagy-e, aki, kitöltik az igénylőlapot, ilyesmi, ehhez akkor hirtelen nem tudott időpontot adni, úgyhogy azzal búcsúztunk, hogy majd még hívom őket. Idővel ez is összejött, megint megkérdezték az összes adatot, nehogy véletlenül valaki más legyek a hivatkozási számommal, és adtak egy időpontot egy héttel későbbre. Annyit mondtak, hogy Nottinghambe kell mennem, gondoltam, biztos egy ilyen iroda van, ha csak ennyit mondanak - hát nem. Kedd este elkezdtem nézni, hogyan tudok odajutni, és rá kellett jönnöm, hogy van belőlük hat. Szerdán fel akartam hívni őket, de amikor volt rá időm, nem álltak szóba velem, viszont vigaszdíjként hallgathattam Vivaldit, amíg meg nem untam, na jó, amíg le nem járt a munkaidejük. Ekkor már kezdtem kissé idegbajos lenni, csütörtökre volt ugyanis időpontom.

Csütörtökön több szerencsével jártam, felvették a telefont, a hölgyemény ismét végigkérdezte az adataimat, és nagy nehezen megtudtam a címet. Így aztán már nem sok minden akadályozhatott meg abban, hogy fogjam az irataimat, és tegyek egy gyors látogatást Nottinghamben. Az út tovább tartott, mint maga az interjú, ráadásul jó hamar odaértem, és már végeztem is, mire az eredeti forgatókönyv szerint sorra kellett volna kerülnöm. A neten fellelhető használhatatlan információk alapján arra számítottam, hogy majd kérdezgetnek mindenféle kínos dolgokat, például az eddigi összes lakcímemet (ki tudja azt követni?), de nem, megint csak az adataimat ismételgettem, amiket egy újabb hölgyemény beírt az igénylőlapra, lefénymásolták a személyimet, egy másik ügyintéző leellenőrizte, minden stimmel-e, és már jöhettem is haza. Ez egy héttel ezelőtt volt, akkor azt mondták, 2-4 héten belül meg kellene jönnie a levélnek, amiből majd megtudom a számomat. Semmit sem mondtak arról, hogy esetleg nem kapok, úgyhogy bizakodom. Újabb lépés az elbritesedés útján (az elbritesedés egy külön vicces téma, egyszer csak lesz róla külön bejegyzés, ha olyanom lesz).