(Előre is ezer bocsánat a képnélküliségért, az összes vállalhatatlan lett)
Tehát, amiért Nottinghambe mentem: a koncert.
Egyszerre érkeztem a hostelbe két francia sráccal, róluk hamar kiderült, hogy ők is ugyanazért vannak ott, úgyhogy együtt mentünk az Arenába. Ott aztán barkochbáztunk egy darabig, hogy ne unjuk el az életünket várakozás közben, aztán elváltunk, mert nekik ülőjegyük volt (amit rettentően sajnáltak, de állítólag csak olyat kaptak).
Valamit nagyon ügyesen csináltam, mert már a sorban is nagyon elöl voltam, aztán a második sorban kötöttem ki, ráadásul a nélkül, hogy bárkit is bordán könyököltem vagy fellöktem volna - látszik, hogy Angliában nemzeti sport a sorbanállás (egyetlen angol = egy ember hosszúságú sor), és halálra csúnyánnéznek mindenkit, aki előre tolakodik (szakszóval ők a queue jumperök).
Ekkor már nagyon fájt a lábam, de eltökéltem, hogy nem mozdulok, legalább addig, amíg a Shinedown és a Halestorm le nem megy, elvégre ha elmegyek, alighanem búcsút inthetek a jó kis helyemnek. Szerencsére a húgomnak igaza lett, és felpörögtem annyira, hogy ne akarjak meghalni.
A Highly Suspect kezdett, és nem győztem sajnálni őket. Tök jók voltak, mindent megtettek a hangulatért, csak épp alig akadt valaki, akit érdekeltek volna. Jól esett volna tarkón vágni a tyúkot, aki előttem, az első sorban facebookozott, amíg azok a szerencsétlenek a színpadon szórakoztatni próbálták...
Második volt a Halestorm, akikk leginkább a Suicide Squadra hasonlítanak - mintha a világ legveszélyesebb őrültjeit gyűjtötték volna össze, hogy megalapítsák a legdögösebb nőiénekeses zenekart. Sjanos náluk beigazolódott, amit korábban olvastam, hogy nem minden zenekar hangtechnikája tud megbirkózni az Arena nem tökéletes akusztikájával, és néha túl halk volt az ének, de ettől még nagyot robbantak.
...Amit aztán a Shinedown még tovább fokozott, többek között azzal, ahogy Brent tartotta a kapcsolatot a közönséggel (de ezt lehet, hogy azért mondom, mert ha tinis rajongós lennék, ő lenne a nagy szerelmem), meg azzal, hogy jobban vették az akusztika-akadályt.
Aztán feladtam a harcot, és kimentem vizet meg valami ehetőt szerezni, nehogy felboruljak. Végül beértem egy üveg vízzel meg egy kis chipsszel, mégis sokkal jobb állapotban mentem vissza, hogy meghallgassam a Black Stone Cherryt. A második sorba nyilván nem jutottam vissza, de már nem bántam annyira, mert a BSC-vel csak nem sokkal azelőtt ismerkedtem meg, és még nem fanatizálódtam teljesen (mondom: akkor még.). Így volt nem egy szám, amit nem ismertem, és az energiám is erősen fogytán volt, de még így is élveztem.
El ne felejtsem megemlíteni az angol udvariasság egy újabb iskolapéldáját: amikor az előttem álló kétméteres kopasz hátrafordult, és megkérdezte, nem akarok-e helyet cserélni.
Végzetül visszaszereztem a kabátomat a ruhatárból, kitolongtam az Arenából, és szakadó esőben, a Google Maps hathatós segítségével visszabotorkáltam a hostelbe. Végigbambultam két erősen kiegyenlítetlen sakkjátszmát a két francia között, miközben ettem valami chipsnél tartalmasabbat és félintelligens válaszokat adtam a hozzám intézett kérdésekre, aztán aludtam, mint akit agyonvertek, tudomást sem véve a szobámban tartózkodó-mászkáló fiúkról vagy az utcán bulizókról, akik pedig egy harmadik francia szerint hangosak voltak.
Jó éjszakát, gyerekek, a következő bejegyzésben elmesélem, mit kezdtem a második napommal. Lesz benne vár, Robin Hood, továbbá a világ legjobb fish and chipse és legfeketébb söre.
Tehát, amiért Nottinghambe mentem: a koncert.
Egyszerre érkeztem a hostelbe két francia sráccal, róluk hamar kiderült, hogy ők is ugyanazért vannak ott, úgyhogy együtt mentünk az Arenába. Ott aztán barkochbáztunk egy darabig, hogy ne unjuk el az életünket várakozás közben, aztán elváltunk, mert nekik ülőjegyük volt (amit rettentően sajnáltak, de állítólag csak olyat kaptak).
Valamit nagyon ügyesen csináltam, mert már a sorban is nagyon elöl voltam, aztán a második sorban kötöttem ki, ráadásul a nélkül, hogy bárkit is bordán könyököltem vagy fellöktem volna - látszik, hogy Angliában nemzeti sport a sorbanállás (egyetlen angol = egy ember hosszúságú sor), és halálra csúnyánnéznek mindenkit, aki előre tolakodik (szakszóval ők a queue jumperök).
Ekkor már nagyon fájt a lábam, de eltökéltem, hogy nem mozdulok, legalább addig, amíg a Shinedown és a Halestorm le nem megy, elvégre ha elmegyek, alighanem búcsút inthetek a jó kis helyemnek. Szerencsére a húgomnak igaza lett, és felpörögtem annyira, hogy ne akarjak meghalni.
A Highly Suspect kezdett, és nem győztem sajnálni őket. Tök jók voltak, mindent megtettek a hangulatért, csak épp alig akadt valaki, akit érdekeltek volna. Jól esett volna tarkón vágni a tyúkot, aki előttem, az első sorban facebookozott, amíg azok a szerencsétlenek a színpadon szórakoztatni próbálták...
Második volt a Halestorm, akikk leginkább a Suicide Squadra hasonlítanak - mintha a világ legveszélyesebb őrültjeit gyűjtötték volna össze, hogy megalapítsák a legdögösebb nőiénekeses zenekart. Sjanos náluk beigazolódott, amit korábban olvastam, hogy nem minden zenekar hangtechnikája tud megbirkózni az Arena nem tökéletes akusztikájával, és néha túl halk volt az ének, de ettől még nagyot robbantak.
...Amit aztán a Shinedown még tovább fokozott, többek között azzal, ahogy Brent tartotta a kapcsolatot a közönséggel (de ezt lehet, hogy azért mondom, mert ha tinis rajongós lennék, ő lenne a nagy szerelmem), meg azzal, hogy jobban vették az akusztika-akadályt.
Aztán feladtam a harcot, és kimentem vizet meg valami ehetőt szerezni, nehogy felboruljak. Végül beértem egy üveg vízzel meg egy kis chipsszel, mégis sokkal jobb állapotban mentem vissza, hogy meghallgassam a Black Stone Cherryt. A második sorba nyilván nem jutottam vissza, de már nem bántam annyira, mert a BSC-vel csak nem sokkal azelőtt ismerkedtem meg, és még nem fanatizálódtam teljesen (mondom: akkor még.). Így volt nem egy szám, amit nem ismertem, és az energiám is erősen fogytán volt, de még így is élveztem.
El ne felejtsem megemlíteni az angol udvariasság egy újabb iskolapéldáját: amikor az előttem álló kétméteres kopasz hátrafordult, és megkérdezte, nem akarok-e helyet cserélni.
Végzetül visszaszereztem a kabátomat a ruhatárból, kitolongtam az Arenából, és szakadó esőben, a Google Maps hathatós segítségével visszabotorkáltam a hostelbe. Végigbambultam két erősen kiegyenlítetlen sakkjátszmát a két francia között, miközben ettem valami chipsnél tartalmasabbat és félintelligens válaszokat adtam a hozzám intézett kérdésekre, aztán aludtam, mint akit agyonvertek, tudomást sem véve a szobámban tartózkodó-mászkáló fiúkról vagy az utcán bulizókról, akik pedig egy harmadik francia szerint hangosak voltak.
Jó éjszakát, gyerekek, a következő bejegyzésben elmesélem, mit kezdtem a második napommal. Lesz benne vár, Robin Hood, továbbá a világ legjobb fish and chipse és legfeketébb söre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése