Hóvirágok, hóvirágok, hóvirágok!

Szóóval, kétheti vándorlás egy bejegyzésben, és aztán lesz még egy hír is, amit amúgy mindenki tud már nagyjából, akit érint, de legyünk tekintettel azokra a kevesekre, akik csak itt követik az életem :P

Tehát, múlt hét kedden újra a Kéktündérrel volt randevúm. Említettem az előző bejegyzésben, hogy egy 160 éves meseházban él? Most mondom, ott találkoztunk megint, aztán magunkhoz vettünk egy elvivős kávét egy kis utcácska kicsi boltjában, ahol még sosem jártam, és elindultunk Meshambe, hogy találkozzunk a Kéktündér barátnőjével, Ruth-szal. Igen, csak Ruth, semmi fedőnév, mert nem találtam, de annyi baj legyen. Út közben beugrottunk megnézni Ruth "garden allotment"-jét. A garden allotmentek tanácsi (nem tehetek róla, councilnak hívják) tulajdonban lévő kertek, amiket ki lehet bérelni, és termeszteni bennük, amit jól esik. Most persze nem volt ott sok minden, de a Kéktündér meg akarta mutatni, mert ez ilyen angolos dolog, meg hozzá is tartozik a Ruth-szal való megismerkedéshez.

Magáról Ruth-ról percek kérdése volt eldönteni, hogy imádni fogom, és egy rövidke felsorolás is elég lesz, hogy mindenki értse, miért (és miért tudta ezt előre a Kéktündér is): zenét tanít (zongorát, éneket, fafúvósokat), imád főzni, és rettentő kreatív, a ház tele van olyan dolgokkal, amiket ő vagy a férj készített vagy alakított át. És ő is épp horgolni tanul, mert azt az egyet még éppen nem tud. A ház és a kert is mese, de amit ki kell emelnem...

(filózós rész)

Szóval, ezt nem szoktam mondani, mert furcsán hangzik, de szerintem egy ház/lakás illatán érezni, milyen emberek laknak benne, és milyen viszony van közöttük. Más illata van egy igazi családi fészeknek, más egy lakásnak, amit három egyetemista bérel együtt, megint más egy kaotikus családszerűség lakhelye. Nos, Ruth-nál kiderült, hogy a zenének is van illata, a szobában, ahol tanítani szokott, pont ugyanolyan illat volt, mint Papi termében a zeneiskolában :)

Ruth adott egy tippet is, mégpedig arra vonatkozóan, hogy honnan bérelhetnék kürtöt. Azóta a részleteket is tudom, de mivel még nem tudok semmit arról, hogy végül lesz-e valami zenekar, vagy nem (azóta sem keresett az ember, aki talán tud segíteni), ez a terv egyelőre várakozik.

Ja, hogy ehhez hogy jönnek a hóvirágok? A Kéktündér emlékezett, hogy a hóvirág a kedvencem, és kaptam tőle egy cseréppel :)

Ma megint a Kéktündéré, a hóvirágoké és ezúttal a gyerekeké is volt a főszerep. Staunton Haroldon ugyanis van egy hely, ahol rengetegrengetegrengeteg hóvirág nő egy helyen. A templomba járók közül több család eltervezte, hogy elmennek együtt, megisznak valamit a kávézóban, aztán elsétálnak a hóvirágokhoz, a Kéktündér pedig felajánlotta, hogy elvisz akár a gyerekekkel együtt. Az Apuka áldását adta, úgyhogy mentünk.

Most már tudok mutatni képet a kávézó belsejéről is, mert kivételesen nem felejtettem el fényképezőgépet vinni, íme:

A már ismerős chelsea bun, chocolate shortbread, kókuszos-eperdzsemes kishercegkedvence és diós-banános fincsiség

Finomságokkal jól feltöltve elindultunk hát a hóvirágok felé. Nem volt rövid séta, de mindkét gyerkőc derekasan végiggyalogolta, a Kis Herceget is csak egyszer-kétszer kellett felvennem pár percre. Őt egyébként senki más nem vehette fel és senki más nem foghatta meg a kezét, csak én, ami megnyugtató egyrészt azért, mert nem megy el akárkivel, másrészt meg azért, mert én ezek szerint megfelelek neki biztos pontnak.

Képsorozat következik Staunton Harold parkjáról, és persze a legnagyobb hóvirágtömegről, amit valaha láttam.

(ez meg kék lett, de nem értek a képszerkesztéshez)

És végezetül, jutalmul annak, aki végiggörgette a képeket, a hír: márciusban megyek haza egy hétre! Elkészült a gyerekek útlevele, mennek haza mamázni, én meg akkor nem ülök itt, hanem megnézem a saját otthonijaimat. Persze a buszoknak semmi közük a repülőkhöz, azoknak meg a vonatokhoz, 14 órából 4-et várakozással fogok tölteni, de egye fene, ez legyen a legnagyobb bajom. Majd a teljesen feltöltött Kindle kisegít.