Igen, én is érzem, hogy abból a hobbis bejegyzésből semmi sem lesz úgy jövő húsvétig, mert mindig kitalálok valamit. Most nem én találtam ki, hanem egy vírus, ami úgy döntött, beleköltözik a Kis Hercegbe.
Péntek délután kezdődött, mert mikor, ha nem akkor? Oké, van sürgősségi, de nem itt, Ashbyben, és órákat kell várni, úgyhogy egész hétvégén itthon küzdöttünk. Nagyon csúnya köhögéssel indult, aztán szombatra jött hozzá a hányás és a nemevés, aztán vasárnapra ebből csak a nemevés maradt. Meg persze a köhögés. A hercegecskének van inhalálója, mert fulladós, ha elkap valami ilyesmit, de az sem hatott addig, míg végre megkaphatta (értsd: ráerőltethettük) a következő adagot. Egész hétvégén olyan fáradt volt, hogy jóformán fel se kelt, ha mégis, két lépés után úgy döntött, inkább lefekszik a szőnyegre, vagy a fotelra borulva szenved csendesen.
Hétfőn reggel nem bírtam felhívni a rendelőt, hogy időpontot szerezzek - mert ugye mindenki reggel telefonál, meg nekem közben össze is kellett készítenem a gyerekeket -, úgyhogy csak akkor jutottam hozzá az áhított időponthoz, amikor már leadtam a Kisasszonyt az oviban, és visszafelé jöttem a Herceggel. Délután fél 4-re kaptunk. Rettentő boldog voltam, meg Apuka is, amikor hazajött 2 után a munkából, és megtudta, hogy még nem látta orvos a gyereket.
Az orvos mért mindenfélét, majd közölte az Apukával, hogy határeset, vigyük vissza másnap reggel, akkor megmondja, be kell-e vinnünk a kórházba. Visszavittük, ezúttal a Tündérkeresztanya kísért el, mert az volt a terv, hogy ha kórházba kell menni, ő visz át minket Burtonbe. Nem mellesleg jobban tud angolul, mint bármelyikünk (ez a szakmája is, fordít), meg hát mégiscsak itt él már régen, gyakorlati szempontból is nagy segítség lehet, mint ahogy az is szokott lenni mindig. Megkaptuk az ítéletet: menjünk a kórházba, az orvos odatelefonált, kinyomtatta és beborítékolta, amit kellett, hogy majd ott is tudják, mi a helyzet. Még hazaszaladtunk pelust cserélni, meg felkaptam az oviba járós táskát, és már mentünk is.
Először egy nővér vizsgálódott és vette fel az adatokat. Ekkor kezdtem el kényelmetlenül érezni magam, mert kérdezett olyanokat, amikre én nem tudtam válaszolni, néha a Tündérkeresztanya sem, a nővér meg jót mosolygott azon, hogy milyen ijedt képet vágok, amint kérdez. Ez után vártunk egy csomót, mire bekerültünk az egyébként fiatal és eszméletlenül cuki orvoshoz (nem beleszeretekcukipasi módon, hanem kedves-és-a-gyerekkel-is-tud-bánni módon), aki még több kínos kérdést tett fel. Közben rádöbbentem, hogy hetekig nem fogok House-t nézni, mert folyton az fog eszembe jutni, hogy én vagyok az a hülye szereplő, aki alig jelent segítséget a kórelőzménynél.
Újabb hosszas várakozás következett. A Kis Herceg akkor épp egész jól volt, elszórakozott a játszószobában - legalább annyi játék van ott, mint egy jól felszerelt óvodában -, mi meg elszórakoztunk rajta meg az anyukán, aki egy asztalnál ült velünk. Ő és a kisfia már szendvicsekkel érkeztek, abból a tapasztalatból kiindulva, hogy már az előző nap tetemes részét is ott töltötték. Dél körül a Tündérkeresztanya értekezett az Apukával, és arra jutottak, hogy az a legjobb, ha én maradok, míg kiderül, mi lesz a Hercegünkkel, maradnia kell-e, a Tündérkeresztanya meg hazajön, mert egyrészt határidős munkája volt másnapra, másrészt valakinek el kellett hoznia 1-kor a Kisasszonyt az oviból (végül nem hozhatta el, mert nem ismerik az óvónénik, és nem tudták elérni az Apukát, hogy tényleg hozzánk tartozik-e - Apukának kellett elhoznia a kislányt 2 után).
Egyedül maradtam tehát egy beteg nem-egészen-kétévessel, egy idegen ország idegen kórházában, ami abban nagyon hasonlít az otthoniakra, hogy alulfinanszírozott, orvos-, nővér- és ágyhiányos. Míg vártunk, néha jött egy-egy nővér, hogy megnézze a Kis Herceget és adjon neki inhalálót, körülöttünk mindenféle népek sereglettek, angolok, indiaiak, feketék, engem leginkább egy kínai baba bűvölt el, az ő apukájával aztán egy játék szabályait is megbeszéltem, ő is aranyos volt. Távozás előtt a Tündérkeresztanya beszerzett nekünk pár szendvicset, némi gyümölcsöt, csokit és innivalót, úgyhogy éhen sem haltunk, és nagy örömmel vettem tudomásul, hogy a Herceg benyomott egy egész tonhalas szendvicset (azt a háromszög alakút, tudjátok, nem nagy karéj parasztkenyeret).
Ha jól emlékszem, kettő körül kapott ágyat. A talpára ragasztották a monitorhoz vezető drót végét, onnantól kezdve folyamatosan láthattuk a szaturációját és a pulzusát, előbbi volt az, ami aggasztotta az orvosokat, kapott is oxigénmaszkot, amit nem tűrt meg magán, de annyira nem voltak rosszak az értékei, hogy rá kelljen erőltetni, azt mondták a nővérek, legalább igyekezzek a közelében tartani, hogy valamennyit kapjon belőle. Néha azért muszáj volt ráraknom, hogy érjen is valamit. Eleinte még elment, de ahogy fáradt, egyre nehezebb volt, és voltak pillanatok, amikor komolyan az idegbaj kerülgetett, mert ha nem tettem rá a maszkot, a szaturáció miatt ijesztgetett a monitor, ha meg ráraktam, felhergelte magát, és a pulzusa ment az egekbe (miközben már amúgy is kicsit magas volt a gyógyszertől, amit kapott). Ennyire durva mondjuk csak estére lett a helyzet, szép fokozatosan, ahogy fáradt és nyűgösödött.
Háromnegyed 4 körül elszundikált, én meg elindultam, hogy szerezzek valami olvasnivalót arra az időre, amíg alszik, nem vittem ugyanis semmit, merthogy úgysem leszek egyedül... pedig már régen megtanultam, hogy mindig mindenhová kell könyvet vinni. Kis híján klausztrofóbiás rohamot kaptam, mert minden ajtó és minden folyosó ugyanolyan, ráadásul csak többedik ajtólökdösésre jöttem rá, hogy az osztály ajtaját gomb nyitja (ezekkel mindig meggyűlik a bajom), aztán mire visszaértem, már nem is nagyon maradt időm olvasni.
A vacsi már nehezebben ment, egy anyuka mentett meg azzal, hogy adott kölcsön két mesekönyvet, azok segítettek abban, hogy legalább a krumplija felét bele tudjam nyomni a pöttömbe. Addigra már iszonyatosan fáradt volt, sosem láttam még ennyire fáradtnak, de nem tudott aludni, zaj is volt, meg össze is volt zavarodva, gondolom, ráadásul ott szuszogott az oxigénmaszk, aminek akkorra már a látványától is rosszul volt.
Legszívesebben benn maradtam volna vele, de haza kellett jönnöm, hogy reggel itt legyek a Kisasszonynak. Meg akartam várni, amíg szegény kis hercegem elalszik, de nem tudott, úgyhogy fél 9 körül otthagytam, hátha. Addigra már alig élt a kimerültségtől, ami rám is igaz volt egyébként. Majdnem sírva labirintusoztam ki a kórházból, olyan rosszul esett otthagyni egyedül egy másik városban, sok idegen között azt a pici kis beteget. De hát muszáj volt jönnöm, és az már alig mozgatta meg a fantáziámat, mennyire thrillerbe illő dolog éjszaka, egy idegen országban beülni egy indiai/pakisztáni (még nem tudom őket megkülönböztetni) fekete taxijába.
A kórháziak egyébként egész nap mummynak hívtak, többüket felvilágosítottam, hogy nem vagyok az, de mindig jött egy újabb, aki nem tudta, így aztán időről időre megint az anyukája lettem.
Tegnapra rosszabbul lett, ráragtapaszozták a maszkot, hogy ne tudja levenni. Mára megint jobban volt, már nem volt rajta a hülye maszk, és a játszószobában fárasztotta a személyzetet. Ha hihetünk a dokinak, tegnap-tegnapelőtt tetőzött a dolog, és most már le fog csengni. Reméljük, holnap hazajöhet, de ha nem, szombaton szinte biztosan.
Péntek délután kezdődött, mert mikor, ha nem akkor? Oké, van sürgősségi, de nem itt, Ashbyben, és órákat kell várni, úgyhogy egész hétvégén itthon küzdöttünk. Nagyon csúnya köhögéssel indult, aztán szombatra jött hozzá a hányás és a nemevés, aztán vasárnapra ebből csak a nemevés maradt. Meg persze a köhögés. A hercegecskének van inhalálója, mert fulladós, ha elkap valami ilyesmit, de az sem hatott addig, míg végre megkaphatta (értsd: ráerőltethettük) a következő adagot. Egész hétvégén olyan fáradt volt, hogy jóformán fel se kelt, ha mégis, két lépés után úgy döntött, inkább lefekszik a szőnyegre, vagy a fotelra borulva szenved csendesen.
Hétfőn reggel nem bírtam felhívni a rendelőt, hogy időpontot szerezzek - mert ugye mindenki reggel telefonál, meg nekem közben össze is kellett készítenem a gyerekeket -, úgyhogy csak akkor jutottam hozzá az áhított időponthoz, amikor már leadtam a Kisasszonyt az oviban, és visszafelé jöttem a Herceggel. Délután fél 4-re kaptunk. Rettentő boldog voltam, meg Apuka is, amikor hazajött 2 után a munkából, és megtudta, hogy még nem látta orvos a gyereket.
Az orvos mért mindenfélét, majd közölte az Apukával, hogy határeset, vigyük vissza másnap reggel, akkor megmondja, be kell-e vinnünk a kórházba. Visszavittük, ezúttal a Tündérkeresztanya kísért el, mert az volt a terv, hogy ha kórházba kell menni, ő visz át minket Burtonbe. Nem mellesleg jobban tud angolul, mint bármelyikünk (ez a szakmája is, fordít), meg hát mégiscsak itt él már régen, gyakorlati szempontból is nagy segítség lehet, mint ahogy az is szokott lenni mindig. Megkaptuk az ítéletet: menjünk a kórházba, az orvos odatelefonált, kinyomtatta és beborítékolta, amit kellett, hogy majd ott is tudják, mi a helyzet. Még hazaszaladtunk pelust cserélni, meg felkaptam az oviba járós táskát, és már mentünk is.
Először egy nővér vizsgálódott és vette fel az adatokat. Ekkor kezdtem el kényelmetlenül érezni magam, mert kérdezett olyanokat, amikre én nem tudtam válaszolni, néha a Tündérkeresztanya sem, a nővér meg jót mosolygott azon, hogy milyen ijedt képet vágok, amint kérdez. Ez után vártunk egy csomót, mire bekerültünk az egyébként fiatal és eszméletlenül cuki orvoshoz (nem beleszeretekcukipasi módon, hanem kedves-és-a-gyerekkel-is-tud-bánni módon), aki még több kínos kérdést tett fel. Közben rádöbbentem, hogy hetekig nem fogok House-t nézni, mert folyton az fog eszembe jutni, hogy én vagyok az a hülye szereplő, aki alig jelent segítséget a kórelőzménynél.
Újabb hosszas várakozás következett. A Kis Herceg akkor épp egész jól volt, elszórakozott a játszószobában - legalább annyi játék van ott, mint egy jól felszerelt óvodában -, mi meg elszórakoztunk rajta meg az anyukán, aki egy asztalnál ült velünk. Ő és a kisfia már szendvicsekkel érkeztek, abból a tapasztalatból kiindulva, hogy már az előző nap tetemes részét is ott töltötték. Dél körül a Tündérkeresztanya értekezett az Apukával, és arra jutottak, hogy az a legjobb, ha én maradok, míg kiderül, mi lesz a Hercegünkkel, maradnia kell-e, a Tündérkeresztanya meg hazajön, mert egyrészt határidős munkája volt másnapra, másrészt valakinek el kellett hoznia 1-kor a Kisasszonyt az oviból (végül nem hozhatta el, mert nem ismerik az óvónénik, és nem tudták elérni az Apukát, hogy tényleg hozzánk tartozik-e - Apukának kellett elhoznia a kislányt 2 után).
Egyedül maradtam tehát egy beteg nem-egészen-kétévessel, egy idegen ország idegen kórházában, ami abban nagyon hasonlít az otthoniakra, hogy alulfinanszírozott, orvos-, nővér- és ágyhiányos. Míg vártunk, néha jött egy-egy nővér, hogy megnézze a Kis Herceget és adjon neki inhalálót, körülöttünk mindenféle népek sereglettek, angolok, indiaiak, feketék, engem leginkább egy kínai baba bűvölt el, az ő apukájával aztán egy játék szabályait is megbeszéltem, ő is aranyos volt. Távozás előtt a Tündérkeresztanya beszerzett nekünk pár szendvicset, némi gyümölcsöt, csokit és innivalót, úgyhogy éhen sem haltunk, és nagy örömmel vettem tudomásul, hogy a Herceg benyomott egy egész tonhalas szendvicset (azt a háromszög alakút, tudjátok, nem nagy karéj parasztkenyeret).
Ha jól emlékszem, kettő körül kapott ágyat. A talpára ragasztották a monitorhoz vezető drót végét, onnantól kezdve folyamatosan láthattuk a szaturációját és a pulzusát, előbbi volt az, ami aggasztotta az orvosokat, kapott is oxigénmaszkot, amit nem tűrt meg magán, de annyira nem voltak rosszak az értékei, hogy rá kelljen erőltetni, azt mondták a nővérek, legalább igyekezzek a közelében tartani, hogy valamennyit kapjon belőle. Néha azért muszáj volt ráraknom, hogy érjen is valamit. Eleinte még elment, de ahogy fáradt, egyre nehezebb volt, és voltak pillanatok, amikor komolyan az idegbaj kerülgetett, mert ha nem tettem rá a maszkot, a szaturáció miatt ijesztgetett a monitor, ha meg ráraktam, felhergelte magát, és a pulzusa ment az egekbe (miközben már amúgy is kicsit magas volt a gyógyszertől, amit kapott). Ennyire durva mondjuk csak estére lett a helyzet, szép fokozatosan, ahogy fáradt és nyűgösödött.
Háromnegyed 4 körül elszundikált, én meg elindultam, hogy szerezzek valami olvasnivalót arra az időre, amíg alszik, nem vittem ugyanis semmit, merthogy úgysem leszek egyedül... pedig már régen megtanultam, hogy mindig mindenhová kell könyvet vinni. Kis híján klausztrofóbiás rohamot kaptam, mert minden ajtó és minden folyosó ugyanolyan, ráadásul csak többedik ajtólökdösésre jöttem rá, hogy az osztály ajtaját gomb nyitja (ezekkel mindig meggyűlik a bajom), aztán mire visszaértem, már nem is nagyon maradt időm olvasni.
A vacsi már nehezebben ment, egy anyuka mentett meg azzal, hogy adott kölcsön két mesekönyvet, azok segítettek abban, hogy legalább a krumplija felét bele tudjam nyomni a pöttömbe. Addigra már iszonyatosan fáradt volt, sosem láttam még ennyire fáradtnak, de nem tudott aludni, zaj is volt, meg össze is volt zavarodva, gondolom, ráadásul ott szuszogott az oxigénmaszk, aminek akkorra már a látványától is rosszul volt.
Legszívesebben benn maradtam volna vele, de haza kellett jönnöm, hogy reggel itt legyek a Kisasszonynak. Meg akartam várni, amíg szegény kis hercegem elalszik, de nem tudott, úgyhogy fél 9 körül otthagytam, hátha. Addigra már alig élt a kimerültségtől, ami rám is igaz volt egyébként. Majdnem sírva labirintusoztam ki a kórházból, olyan rosszul esett otthagyni egyedül egy másik városban, sok idegen között azt a pici kis beteget. De hát muszáj volt jönnöm, és az már alig mozgatta meg a fantáziámat, mennyire thrillerbe illő dolog éjszaka, egy idegen országban beülni egy indiai/pakisztáni (még nem tudom őket megkülönböztetni) fekete taxijába.
A kórháziak egyébként egész nap mummynak hívtak, többüket felvilágosítottam, hogy nem vagyok az, de mindig jött egy újabb, aki nem tudta, így aztán időről időre megint az anyukája lettem.
Tegnapra rosszabbul lett, ráragtapaszozták a maszkot, hogy ne tudja levenni. Mára megint jobban volt, már nem volt rajta a hülye maszk, és a játszószobában fárasztotta a személyzetet. Ha hihetünk a dokinak, tegnap-tegnapelőtt tetőzött a dolog, és most már le fog csengni. Reméljük, holnap hazajöhet, de ha nem, szombaton szinte biztosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése