Nem meglepő módon a görögöknek okoz némi fejtörést az én cseppet sem nemzetközi nevem, és mókásabbnál mókásabb megoldásokat találnak ki arra, hogyan is szólítsanak. Az alap, hogy s helyett sz-szel ejtik, na de ennél kreatívabbak is vannak. Christos és Spiro, két szakács, rendszeresen hozzátesz egy n-t, és Emensének hív, ami, állításuk szerint, a hús darabolásának egyik módját jelenti. Kicsit kevésbé brutális megoldást választott Valentina, a csak görögül beszélő, 45 éves, bűbájos mosogatós asszonyság, ő nemes egyszerűséggel keresett nekem egy görög nevet, és elnevezett Meneksének. Maria azon nyomban el is magyarázta, hogy a menekse egy szép kis virág, én meg utánanéztem, és arra jutottam, hogy árvácskát jelent.
A görög szavak ezen kívül is ragadnak rám szépen, a konyhán annyit karattyolnak görögül, és az angolul beszélők is annyi görög szót kevernek a mondataikba, hogy ha akarnám, se tudnám elkerülni, hogy megtanuljak ezt-azt. A tudásom egyelőre alapvető társalgási dolgokra, zöldségekre és konyhai eszközökre korlátozódik, de ez is több, mint a semmi :)
És akkor most következzenek az irigykedésre okot adó események: az első két szabadnapom története. Az alaptervem az volt, hogy mindenképp felderítem, honnan indulnak a távolsági buszok, mert jövő héten két mollyal megnézem a Durrell-villát Kalamiban, és gondoltam, nem árt előre tájékozódni kicsit. Ezt a tervemet első nap keresztülhúzta Kriszta (aki nem ugyanaz, mint Kriszti...) azzal, hogy lecsalt a tengerpartra. Nem sokkolom a világhálót a fürdőruhás képpel, ami arról készült, ahogy először a tengerbe léptem, higgyétek el anélkül, hogy megtörtént az eset. Még tengeri uborkával is találkoztam, meg is sértettem szegényt, mert azt hittem kavics, csak akkor jöttem rá, hogy nem az, amikor hozzáértem, és puha volt, meg sértetten arrébb ment egy kicsit a maga lassú uborka-módján. A pancsikolás újabb kérdést vetett fel az ólinklúzívokkal kapcsolatban: ugyan miért a medencében fürdenek (szinte mind!), ha tíz méterrel arrébb ott a tenger? Félnek szegény érzékeny lelkű tengeri uborkáktól, vagy a kis halacskáktól, akik úszkáltak körülöttünk? Ha már eljönnek Korfura, nem az lenne logikus, hogy ki se másszanak a tengerből (leszámítva azt, amikor kulturálódnak, de azt én már nem várom el senkitől)?
Másnap viszont már tényleg elindultam felderíteni a zöld buszok állomását, meg kellett találnom, nem volt mese. Ezúttal is Krisztával mentem, minthogy ezen a héten épp egyszerre voltunk dayoffosak, akarom mondani, szabadnaposok. Meg is találtuk az állomást, bár csak a sok busz miatt sejtettük, hogy jó helyen járunk. A turisták egyik kedvenc célpontjának a kellős közepén ugyanis így néz ki a bus station:
Ehhez még képzeljetek hozzá két-három információs, jegyárudás, újságos bódét, és kész is van.
Mire megtaláltuk, rájöttünk, hogy közvetlenül mellette magaslik az újabbik (vagyis a kevésbé régi) velencei erőd, úgyhogy úgy döntöttünk, megnézzük azt is, ha már odáig elgyalogoltunk a mediterrán forróságban.
A belépő nem olcsó (3 euró), és sok minden nincs is odabenn (Krisztának kell igazat adnom, aki hiányolt valami kiállítást), de a magamfajta vármániásnak az ilyesmi (majdnem) minden pénzt megér, meg hát ott van a kilátás, amitől jó darabig szóhoz sem jutottunk, csak ültünk a padon, és próbáltuk elhinni, hogy van ilyen gyönyörű hely a világon. Szerencse, hogy a fényképezőgépem tud panorámaképet csinálni, így nagyjából meg tudom mutatni, mit láttunk az erőd legtetejéről.
Már nem day offos, de friss kaland a görög ügyintézés. Hétfőn elvittek minket bankszámlát intézni. Busszal mentünk, és az irodás Spirosnak el kellett mennie pénzt váltani, mert az automata papírpénzes része nem működött, és már jött a busz, amikor ő még dobálta befelé az aprót, de ez igazából nem hatott meg senkit - a sofőr várt egy kicsit, aztán leszállt segíteni, és csak akkor indult tovább, amikor már mindenki fenn volt és mindenki jegyét lekezelte. Meglepő módon még a külföldiek sem akartak minket meglincselni, a görögök végképp. Már értem, miért nincs közük a görög buszoknak a menetrendhez. A másik ok meg az lehet, ahogy errefelé közlekedek az emberek - úgy, ahogy nekik éppen jól esik.
A bank egy másik vicc, itt aztán nincsenek szigorú arculati kézikönyvek, vagy ha mégis, hát a kutyát se érdeklik. Szó szerint értve a kutyát, merthogy senkit sem zavart amikor valamelyik ügyfél kiskedvence bejött, mindenkihez odament simogatásért, aztán megcincálta a felmosót. A dolgozók mind különböző ruhában, se egyforma nyakkendő, se semmi (mondjuk nem is kínozták magukat nyakkendővel vagy ilyesmivel ebben a melegben), a polcokon ezerféle színű mappa, mintha mindig azt vennék meg, ami épp a legolcsóbb a papírboltban.
Nem tudhatjuk biztosan, mit írtunk ott alá, mivel csak Spiros tud görögül, de reméljük, nem a halálos ítéletünk volt az.
Olyan sokáig írtam ezt a bejegyzést, hogy holnap megint dayoff jön, és remélhetőleg arról egy újabb bejegyzés. Most viszont szaladok, mert mindjárt kezdődik a meló...
A görög szavak ezen kívül is ragadnak rám szépen, a konyhán annyit karattyolnak görögül, és az angolul beszélők is annyi görög szót kevernek a mondataikba, hogy ha akarnám, se tudnám elkerülni, hogy megtanuljak ezt-azt. A tudásom egyelőre alapvető társalgási dolgokra, zöldségekre és konyhai eszközökre korlátozódik, de ez is több, mint a semmi :)
És akkor most következzenek az irigykedésre okot adó események: az első két szabadnapom története. Az alaptervem az volt, hogy mindenképp felderítem, honnan indulnak a távolsági buszok, mert jövő héten két mollyal megnézem a Durrell-villát Kalamiban, és gondoltam, nem árt előre tájékozódni kicsit. Ezt a tervemet első nap keresztülhúzta Kriszta (aki nem ugyanaz, mint Kriszti...) azzal, hogy lecsalt a tengerpartra. Nem sokkolom a világhálót a fürdőruhás képpel, ami arról készült, ahogy először a tengerbe léptem, higgyétek el anélkül, hogy megtörtént az eset. Még tengeri uborkával is találkoztam, meg is sértettem szegényt, mert azt hittem kavics, csak akkor jöttem rá, hogy nem az, amikor hozzáértem, és puha volt, meg sértetten arrébb ment egy kicsit a maga lassú uborka-módján. A pancsikolás újabb kérdést vetett fel az ólinklúzívokkal kapcsolatban: ugyan miért a medencében fürdenek (szinte mind!), ha tíz méterrel arrébb ott a tenger? Félnek szegény érzékeny lelkű tengeri uborkáktól, vagy a kis halacskáktól, akik úszkáltak körülöttünk? Ha már eljönnek Korfura, nem az lenne logikus, hogy ki se másszanak a tengerből (leszámítva azt, amikor kulturálódnak, de azt én már nem várom el senkitől)?
Másnap viszont már tényleg elindultam felderíteni a zöld buszok állomását, meg kellett találnom, nem volt mese. Ezúttal is Krisztával mentem, minthogy ezen a héten épp egyszerre voltunk dayoffosak, akarom mondani, szabadnaposok. Meg is találtuk az állomást, bár csak a sok busz miatt sejtettük, hogy jó helyen járunk. A turisták egyik kedvenc célpontjának a kellős közepén ugyanis így néz ki a bus station:
Mire megtaláltuk, rájöttünk, hogy közvetlenül mellette magaslik az újabbik (vagyis a kevésbé régi) velencei erőd, úgyhogy úgy döntöttünk, megnézzük azt is, ha már odáig elgyalogoltunk a mediterrán forróságban.
A belépő nem olcsó (3 euró), és sok minden nincs is odabenn (Krisztának kell igazat adnom, aki hiányolt valami kiállítást), de a magamfajta vármániásnak az ilyesmi (majdnem) minden pénzt megér, meg hát ott van a kilátás, amitől jó darabig szóhoz sem jutottunk, csak ültünk a padon, és próbáltuk elhinni, hogy van ilyen gyönyörű hely a világon. Szerencse, hogy a fényképezőgépem tud panorámaképet csinálni, így nagyjából meg tudom mutatni, mit láttunk az erőd legtetejéről.
Már nem day offos, de friss kaland a görög ügyintézés. Hétfőn elvittek minket bankszámlát intézni. Busszal mentünk, és az irodás Spirosnak el kellett mennie pénzt váltani, mert az automata papírpénzes része nem működött, és már jött a busz, amikor ő még dobálta befelé az aprót, de ez igazából nem hatott meg senkit - a sofőr várt egy kicsit, aztán leszállt segíteni, és csak akkor indult tovább, amikor már mindenki fenn volt és mindenki jegyét lekezelte. Meglepő módon még a külföldiek sem akartak minket meglincselni, a görögök végképp. Már értem, miért nincs közük a görög buszoknak a menetrendhez. A másik ok meg az lehet, ahogy errefelé közlekedek az emberek - úgy, ahogy nekik éppen jól esik.
A bank egy másik vicc, itt aztán nincsenek szigorú arculati kézikönyvek, vagy ha mégis, hát a kutyát se érdeklik. Szó szerint értve a kutyát, merthogy senkit sem zavart amikor valamelyik ügyfél kiskedvence bejött, mindenkihez odament simogatásért, aztán megcincálta a felmosót. A dolgozók mind különböző ruhában, se egyforma nyakkendő, se semmi (mondjuk nem is kínozták magukat nyakkendővel vagy ilyesmivel ebben a melegben), a polcokon ezerféle színű mappa, mintha mindig azt vennék meg, ami épp a legolcsóbb a papírboltban.
Nem tudhatjuk biztosan, mit írtunk ott alá, mivel csak Spiros tud görögül, de reméljük, nem a halálos ítéletünk volt az.
Olyan sokáig írtam ezt a bejegyzést, hogy holnap megint dayoff jön, és remélhetőleg arról egy újabb bejegyzés. Most viszont szaladok, mert mindjárt kezdődik a meló...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése