Molyok és egyéb állatfajták

Újabb dayoffos bejegyzés következik, ezúttal egy olyan napról, amit nagyon szerencsés véletleneknek (?) és némi szervezésnek köszönhetően sikerült összehozni. Molyos nap volt a tegnapi (moly.hu-s, azok kedvéért, akiknek a Moly neve nem mond semmit, de érdeklődnek), AgiVega és Maate nyaralása és az én szabadnapom remekül egybeesett, így el tudtunk menni együtt megnézni a Durrell-villát Kalamiban. Erről persze már biztos írtam valamit előzőleg, mert köze van ahhoz, hogy múlt héten megkerestem a buszállomást, de mindegy, kell a bevezető, tudjátok, hogy van ez.

Döbbenetes módon egyedül is megtaláltam az állomást, kellemes tengerparti séta, amit csak a kikötő lakói tudnak néha megzavarni - lakók alatt embereket és patkányokat is értek, ma egyikből sem bukkant fel zavaró példány. Mivel eddig még egyik molytárssal sem találkoztam, odaérve feltűnően olvasni kezdtem a Családom és egyéb állatfajtákat, gondoltam, az majd segít beazonosítani. Igazam is lett, úgy 10 perce olvasgathattam, amikor felbukkant AgiVega, és bemutatott vele nyaraló anyukájának. Miután Maate is megérkezett, felszálltunk a buszra, és már indulhattunk is, döbbenetes módon alig pár perces késéssel.
Itt muszáj megjegyeznem, hogy amilyen lerobbant a pályaudvar, olyan szépek a buszok, leginkább arra hasonlítanak, amivel hosszabb zenekari utakra szoktunk menni. Tiszta, buszhoz képest kényelmes, légkondis... és mindenhol megáll, ahol valaki buszjeggyel integet, vagy előrekiabál, hogy "hééééé, álljon meg, legyen szíves". Ezt a szabályt jobb lesz, ha megjegyzem, ugyanis a buszos térképen megállók nincsenek, csak az látszik, melyik busz milyen útvonalon közlekedik.
A buszút már maga felért egy kirándulással, de arról nincsenek képek, valószínűleg úgyse sikerültek volna jól, úgyhogy ugorjunk inkább arra a részre, hogy megérkezünk Kalamiba.

Maga Kalami "nem egy világváros", ahogy Maate fogalmazott, a tengerpartja viszont sokkal szebb, mint az, amit errefelé tengerpartnak neveznek.

A víz pedig valahogy így fest:

E mellett a víz mellett áll a Durellek hófehér villája, ahová, tudniillik, azért költöztek, hogy ne tudják fogadni egy rettenetes rokonukat. Az a fehér ház az, amelyik a legközelebb van a vízhez, és amelyiknek látszik a terasza:

 

A másik oldalról:

Az erkélynél, ha nagyon nézitek, látszik egy bagoly, ilyen állatfigurákkal van tele a ház látogatható része, az a tábla egy kicsit messzebb pedig Larry és Gerry, vagyis, ne legyek tiszteletlen, Lawrence és Gerald Durrell emlékáblája. A ház látogatható része alatt sajnos nem kell nagy területet érteni, a villa ugyanis nem emlékházként vagy múzeumként, hanem szállodaként és étteremként működik, így csak kívülről és a terasz (azaz az étterem) felől láthattuk, hiába reménykedtünk, hogy lesz valami kiállítás, bemehetünk egy-egy szobába, satöbbi, satöbbi. A bennem valahol jó mélyen elő közgazdász-hallgatóban fel is merült a kérdés, vajon kik vannak többen: azok a rajongók, akik szívesen adnának pár eurót, hogy megnézhessék a házat belülről, vagy azok, akik meg tudnak itt fizetni egy szobát, és vajon melyik jövedelmezőbb, de én nyilván kicsi vagyok ehhez, a tulajdonosok pedig minden bizonnyal végeztek mindenféle okos elemzéseket, azért gondolták úgy, hogy ez a megoldás jobb lesz...

Ettől még azt kell mondanom: fene a jó dolgát a Durrell-családnak, hogy ilyen helyen élhetett és veszekedhetett. Valószínűleg én is élvezném, ha az ablakom alatt már ott lenne a tenger, a teraszon kávézgatva pedig valami ilyesmit látnék...:

(És itt majd lesz még egy kép a három molyról, ha egyszer megkapom e-mailben AgiVegától).

AgiVegáéktól ekkor el kellett köszönnünk, siettek, hogy elérjék az utolsó buszt Paleokastritsára, mert hiába nagyon szépek a buszok, ha közben iszonyú ritkán járnak. Nemsokára azonban újra találkoztunk velük, még Kalami buszmegállójában, mert a kikötő nem nyújtott annyi látnivalót, hogy megérje két és fél órát várni a következő buszra. Csúnya persze nem volt az sem, íme, itt egy kép arról is (ez most egy sokképes bejegyzés lesz, úgy tűnik):

Kerkyrába/Corfutownba visszaérve tényleg elbúcsúztunk, mi pedig Maatéval mentünk tovább, először csak egy gyrososig, aztán egy újabb (ezúttal kék, azaz helyi) busszal Pelekasba, ott pedig fel a Császártrónra, II. Vilmos német császár kedvenc nézelődőhelyére. Neki, úgy tűnik, legalább olyan jó ízlése volt a kilátás terén, mint Durrelléknek a házválasztásban. Innen még messzebb ellátni, mint az erődből, és mivel a sziget túlsó oldalán van, a főváros csak afféle kis világos házhalomnak látszik.

Itt vagyok én is, a császárnő, háttérben a birodalmammal (hahaha):

Pelekasnál a strand is jónak tűnik, még kiderítem, szabadstrand vagy valamelyik szállodához tartozik, és ha szabad, elcsábítok valakit, hogy jöjjön el velem. Azt a másfél eurós helyi buszjegyet simán megéri, kár, hogy nem vittünk tegnap fürdőruhát.

 Mire mindezt végigjártuk, térdig lekopott a lábam, és olyan színem lett, hogy nem német császárnőnek, hanem inkább afrikai törzsfőnöknének tűntem, bár ezen halványított valamelyest, amikor letusoltam, és lekopott a kosz.

Pavlos olyan mesterien állította össze a beosztást, hogy holnap elvileg megint szabad vagyok, most csak kapkodom a fejem, mit csináljak... de majd kitalálok valamit, és persze a nagyvilággal is közlöm a döntésemet.