Klasszikus kontra kortárs, magyar kontra külföldi, regények kontra novellák - legalább annyira nehezemre esik összehasonlítani őket, mint a szépirodalmat a szórakoztatóval néhány héttel ezelőtt. Nem hiszem, hogy egyik jobb lenne, mint a másik, és úgy gondolom, csak az olvasó ízlése és látókörének szélessége szab határt annak, hogy melyik kategóriát választja - ha ugyan nem mindet.
Itt lép be a képbe az utolsó kérdés: az iskolai irodalomórák és az ifjúság. De még jóval az iskola előtt a szülők, akik természetesen szintén hatnak a gyerekeik ízlésvilágára és érdeklődésére. Annyian csépelték már ezt a témát (és nem csak most, az Olvasás 7 Hetén), hogy szinte szégyellem leírni, de úgy tűnik, muszáj, mert hiába koptatja a száját mindenki, alig változik valami, vagy ha változik, nem feltétlenül a könyvszeretet irányába. Úgyhogy leírom millimodjára: ha egy gyereknek olvasnak esti mesét, ha azt látja, hogy a szülei olvasnak, előbb-utóbb elkezdi utánozni őket, és ő maga is kipróbálja, és - jobb esetben - rá is kap. Sok-sok blogger írta az első héten, hogy a szülei olvasásszeretete miatt kezdett el maga is olvasni, úgyhogy nem hiszem, hogy ez csak üres hablaty lenne, ami igyekszik a szülőkre hárítani a felelősséget. Az sem újdonság, hogy a gyerekek egész pici korukban a legfogékonyabbak, még az előtt, hogy az iskolába kerülnének. Ha ilyenkor elhiszi, hogy olvasni jó dolog, szerintem mindenképp jobb kedvvel vág neki a betűk megismerésének.
És akkor jöhet az iskola és a kötelező olvasmányok réme. Félreértés ne essék, alapjáraton
nem vetem el a kötelező-rendszert, de amíg olyan könyveket olvastatnak a kisdiákokkal, amiket nem értenek vagy nem tudnak átérezni, addig aligha van értelme. Nem hiszem, hogy nincsenek olyan darabjai az értékes irodalomnak, ami nem fekszi meg egy gyerek gyomrát, amit nem tudna élvezettel olvasni, bevezetésként a későbbi, nehezebb olvasmányokhoz. Írni is, számolni is fokozatosan tanulunk meg, miért nem lehet ezt a fokozatosságot átvinni
a kötelező irodalomba is? Hogy személyes példát mondjak: harmadikos koromban a Tüskevár volt a kötelező, és rettenetesen utáltam, mert úgy láttam, nem történik benne a világon semmi azon kívül, hogy csillognak a pókhálón a harmatcseppek, meg Tutajos néha elmegy horgászni. Lehet, hogy nagyon jó könyv, de azóta se vitt rá a lélek, hogy leellenőrizzem, vagy hogy egyáltalán a kezembe vegyem Fekete István bármelyik könyvét. Pedig lehet, hogy már szeretném. De nekem legalább nem az olvasástól magától ment el a kedvem, "csak" egy szerzőtől.
Jó lenne, ha valaki rájönne, hogy az nem működik, ha a mélyvízbe dobják azokat, akik még éppen csak megismerték a betűket - talán ez is segíthetne, hogy kevesebben utálják meg őket szinte a megismerésükkel egyszerre...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése