(A blog turisztikai rovatát ezennel megnyitom.)
Megjártuk az uracskámmal Debrecent, és hát azt kell mondjam, ismét beleszerettem. A városba. Azt nem felejtettem el, hogy az uracskámat szeretem, őt látom ahhoz eleget.
Imádtam a nagy tereket, a széles utcákat, a csodaszép épületeket, a sok-sok zöld területet, hogy emberek nyüzsögnek az utcán, a Nagyerdőben, mindenhol, még hétköznap este is... Orosházi eszemmel alig felfogható, hogy egyes városokban van élet, nem csak a nejlonzacskót fújja a szél. Ezen a képen mondjuk leginkább autóval nyüzsögnek, de higgyétek el, voltak gyalog, biciklivel, gördeszkával, meg mindenféle egyéb járművel is. Bizony, még villamossal is. Oké, metróval nem, meg repülővel se, na.)
Megnéztünk persze mindent, amit illik, ez a kép a Nagytemplom tornyából készült például. Volt viszont, amit csak kívülről nézhettünk - a Déri múzeum és a Református Kollégium is zárva volt, az ajtajukra ragasztott papírok szerint felújítás miatt. Oké, a kollégiumot értem, mégiscsak iskola, nyáron célszerű babrálni vele. Na de a múzeum...? Mivel kívülről nem állványozták fel, gyanítom, belül folynak a munkálatok, amiket valószínűleg a tél sem zavarna... és amik talán várhattak volna a fő-fő-főszezon végéig, elvégre a pontos statisztikák ismerete nélkül is fogadni mernék, hogy ebben a két hétben a fél ország megfordul Debrecenben, Virágkarnevál volt-van-lesz, ugyebár, és ha már ott vannak, benéznek máshova is. Mondjuk a legnagyobb múzeumba. De ezt csak halkan mondom, elvégre én csak egy tapasztalatlan főiskolai hallgató vagyok, nem érthetek az ilyesmihez.
Ilyesmik fontolgatása nélkül is rosszul esett egyébként, hogy nem tudtunk bemenni, sok minden van odabenn, ami érdekelt volna, például némi Munkácsy, meg a családi pecsétgyűrű. Mérgemben most nem is a múzeumról teszek fel képet, hanem magamról, amint kedvenc ősünk szobra mellett pózolok (ő áll leghátul, a pap bácsi, könyvvel a kezében, még ha a könyv a képen nem is látszik).
Végezetül egy kis gasztroturizmus: ha már Debrecenben jártok (és miért ne járnátok, ha már annyira szép, és annyira jó ott lenni), menjetek el enni a Csokonai étterembe, a színházzal szemben. A pincérek jó fejek, az étel isteni finom, és akkorák az adagok, hogy csak az igazán edzettek tudják megenni egyszerre, amit eléjük tesznek (mint mondjuk Lajosom, aki hősiesen küzdött, és alig hagyott valamit a tányérján). Szégyen szemre én is elcsomagoltattam a főfogásom felét (de szó szerint a felét ám), és még egyszer jóllaktam belőle... Ez nem fizetett reklám ám, önkéntes vagyok, ahogy Tomori Gábor esetében is az voltam, amikor több olvasót szereztem neki a Molyon keresztül (ezúton is üzenem, hogy a következő könyvéből dedikált tiszteletpéldány jár nekem). És persze Debrecent is magamtól ajánlgatom ilyen bőszen - menjetek, menjetek, menjetek! De ne csak négy napra, mint mi - annyi nem elég rá...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése