Az volt aznapra a terv, hogy Krisszel, Kingával és Mariával bemegyünk Corfu Townba, megiszunk egy kávét, aztán Kinga és Maria megy dolgozni, mi meg Krisszel elmegyünk a Bankjegymúzeumba, az után meg csináljuk, amit a közös dayoffjainkon szoktunk: tovább kóborlunk a városban, és megnézzük, ami az utunkba akad.
Nos, majdnem össze is jött.
A társaság először bővült egy taggal: Jekával, miután kiderült, hogy ő is csak estére megy dolgozni, és ráér. Busszal akartam bemenni elé, mondván, én most fel nem kelek olyan korán, hogy gyalogoljak, de annyira jó idő volt, hogy inkább gyorsabban összekaptam magam, és besétáltam. Ennek a hirtelen elhatározásomnak köszönhető, hogy épp akkor értem a kikötőhöz, amikor a hegyek mögül kibújt a nap. Már azért a pár percnyi gyönyörködésért megérte sietni.
Miután szereztünk péksüteményt reggelire (Jeka a sonkás-sajtos pitére esküszik, szerintem nincs jobb, mint egy bugatsa egy leheletnyi fahéjjal), visszamentünk a San Rocco térre, hogy megvárjuk a többieket. Krisz meg is érkezett, ám a tervektől eltérően egyedül. Mariának hamarabb be kellett mennie dolgozni, mert a Corcyrában (a másik Louis hotelben, ahol Maria dolgozik) sztrájkoltak a görögök, Kinga pedig nem érezte jól magát, és inkább otthon maradt. Így hát hármasban indultunk el a Listonba, ami talán Korfu leghíresebb és egészen biztosan a legnagyobb kávézója.
Nem is csoda, hogy híres, és minden képeslapon szerepel. Azon túl, hogy a város főterén áll, meseszép az oszlopsorával és a kandelábereivel, ne is beszélve a belsejéről, a teraszról a régi erődre nyílik a kilátás, a kávé isteni finom, a felszolgálók mind beszélnek angolul és még kedvesek is a tetejébe, sőt, az itteni szokástól eltérően egyenpólóban és -kötényben dolgoznak... ja, és galambok ülnek az asztalokon a menüt böngészve, amitől Miki bácsi valószínűleg szívrohamot kapna, és a betegségekről kezdene el mesélni, amiket a madarak terjeszthetnek. Miután azonban a görögök a hotelben lakó egerektől sem kaptak pánikrohamot, sőt, jót szórakoztak, és elnevezték őket Louis familynek (bár azért tettek ki egésrfogókat, és kipucolták a hűtőt), ez már igazán az ingerküszöböm alatt maradt.
Legalább másfél órát töltöttünk a kávénkkal, miközben Krisz nagy nehezen megszült két képeslapnyi szöveget. Sietve indultunk a múzeum keresésére, mivel tudtuk, hogy már csak nagyjából két óránk van zárásig. Nem volt szerencsénk, először sikerült rossz irányba mennünk, aztán kaptunk egy helytelen eligazítást, és végül egy másik bankban tudtuk meg, merre is kell mennünk tulajdonképpen. Amikor nagy nehezen odaértünk, egy elképesztően ráncos, elképesztően elegáns nő fogadott minket, és úgy mondta el a szövegét, mintha bekapcsoltak volna a fejében egy magnót. Nem gépiesen, vagy ilyesmi, csak érezhető volt, hogy betanult szöveget mond - ami mondjuk nem is csoda, valószínűleg j párszor előadta már az elmúlt 100-200 évben, amit a múzeumban töltött.
Görögország összes bankjegye között nekem nyilván nem is a pénzek maguk tetszettek, hanem a kézzel rajzolt vázlataik. A vázlat mondjuk nem a legjobb szó rájuk, tökéletesen kidolgozott rajzokról lévén szó, de hát ez állt a címkéjükön, nevezzük őket így. Amikor ezeket néztük, még nagyon körülöttünk ólálkodott a hölgyemény, úgyhogy nemigen mertem fényképezni, higgyétel el, szépek voltak.
Az időszakos kiállításról viszont, ami jobban érdekelt minket az állandónál, vannak képeim, ott már kellőképp magunkra maradtunk. Idén nyáron kiállítást nyitottak ókori pénzérmékből is, és ez már akkor is élményszámba ment volna, ha nem az ókomániás Jekával és a történelemrajongó Krisszel nézem meg. Így viszont teljesen tökéletes volt.
Végezetül íme a kedvenceim:
Nos, majdnem össze is jött.
A társaság először bővült egy taggal: Jekával, miután kiderült, hogy ő is csak estére megy dolgozni, és ráér. Busszal akartam bemenni elé, mondván, én most fel nem kelek olyan korán, hogy gyalogoljak, de annyira jó idő volt, hogy inkább gyorsabban összekaptam magam, és besétáltam. Ennek a hirtelen elhatározásomnak köszönhető, hogy épp akkor értem a kikötőhöz, amikor a hegyek mögül kibújt a nap. Már azért a pár percnyi gyönyörködésért megérte sietni.
Miután szereztünk péksüteményt reggelire (Jeka a sonkás-sajtos pitére esküszik, szerintem nincs jobb, mint egy bugatsa egy leheletnyi fahéjjal), visszamentünk a San Rocco térre, hogy megvárjuk a többieket. Krisz meg is érkezett, ám a tervektől eltérően egyedül. Mariának hamarabb be kellett mennie dolgozni, mert a Corcyrában (a másik Louis hotelben, ahol Maria dolgozik) sztrájkoltak a görögök, Kinga pedig nem érezte jól magát, és inkább otthon maradt. Így hát hármasban indultunk el a Listonba, ami talán Korfu leghíresebb és egészen biztosan a legnagyobb kávézója.
Nem is csoda, hogy híres, és minden képeslapon szerepel. Azon túl, hogy a város főterén áll, meseszép az oszlopsorával és a kandelábereivel, ne is beszélve a belsejéről, a teraszról a régi erődre nyílik a kilátás, a kávé isteni finom, a felszolgálók mind beszélnek angolul és még kedvesek is a tetejébe, sőt, az itteni szokástól eltérően egyenpólóban és -kötényben dolgoznak... ja, és galambok ülnek az asztalokon a menüt böngészve, amitől Miki bácsi valószínűleg szívrohamot kapna, és a betegségekről kezdene el mesélni, amiket a madarak terjeszthetnek. Miután azonban a görögök a hotelben lakó egerektől sem kaptak pánikrohamot, sőt, jót szórakoztak, és elnevezték őket Louis familynek (bár azért tettek ki egésrfogókat, és kipucolták a hűtőt), ez már igazán az ingerküszöböm alatt maradt.
Legalább másfél órát töltöttünk a kávénkkal, miközben Krisz nagy nehezen megszült két képeslapnyi szöveget. Sietve indultunk a múzeum keresésére, mivel tudtuk, hogy már csak nagyjából két óránk van zárásig. Nem volt szerencsénk, először sikerült rossz irányba mennünk, aztán kaptunk egy helytelen eligazítást, és végül egy másik bankban tudtuk meg, merre is kell mennünk tulajdonképpen. Amikor nagy nehezen odaértünk, egy elképesztően ráncos, elképesztően elegáns nő fogadott minket, és úgy mondta el a szövegét, mintha bekapcsoltak volna a fejében egy magnót. Nem gépiesen, vagy ilyesmi, csak érezhető volt, hogy betanult szöveget mond - ami mondjuk nem is csoda, valószínűleg j párszor előadta már az elmúlt 100-200 évben, amit a múzeumban töltött.
Görögország összes bankjegye között nekem nyilván nem is a pénzek maguk tetszettek, hanem a kézzel rajzolt vázlataik. A vázlat mondjuk nem a legjobb szó rájuk, tökéletesen kidolgozott rajzokról lévén szó, de hát ez állt a címkéjükön, nevezzük őket így. Amikor ezeket néztük, még nagyon körülöttünk ólálkodott a hölgyemény, úgyhogy nemigen mertem fényképezni, higgyétel el, szépek voltak.
Az időszakos kiállításról viszont, ami jobban érdekelt minket az állandónál, vannak képeim, ott már kellőképp magunkra maradtunk. Idén nyáron kiállítást nyitottak ókori pénzérmékből is, és ez már akkor is élményszámba ment volna, ha nem az ókomániás Jekával és a történelemrajongó Krisszel nézem meg. Így viszont teljesen tökéletes volt.
Végezetül íme a kedvenceim:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése