A 14-és héten egyetlen nap munka után kaptam meg a szabadnapjaimat. Ez ellen először háborogtam, nem szeretjük az ilyet, mert olyankor sok munkanap következik a szabadság után, meg hát ennyi pihenés után rossz visszamenni dolgozni. Aztán az az egy munkanap olyan keményre sikerült - sokan voltak vacsinál, Kostas beteg volt, és ez sokat rontott a helyzetünkön, ilyesmi -, hogy végül örültem, hogy másnap nem kell bemennem.
Az első napi fő attrakció az volt, hogy Krisszel felderítőútra indultunk itt, Alykesben, mert mindig elmászkálunk, de itt azt se tudtuk, mi van a négysávoson kívül. Ha nagy, színes, szagos, csillogós turistaattrakciókra vágytunk volna, azt mondanám: nincs itt a világon semmi, de ez azért nem igaz. A négysávos út, a négycsillagos hotel meg a buszmegálló nyüzsgése eltűnt, amint lekanyarodtunk a tengerrel ellenkező irányba, és egy csendes, imádnivaló mediterrán kisvárosba jutottunk meseszép házakkal, kis utcákkal, amikről elsőre nem is sejtettük, hová vezetnek, és nem egy esetben egy ház kapubejárójának bizonyultak, az utcán beszélgető emberekkel, templomba igyekvő töpörödött nénikékkel, akik, bár nyilvánvalóan idegenek vagyunk, ránk mosolyogtak, és szóltak hozzánk egy-egy kedves szót görögül, amit nemigen értettünk, de azért visszamosolyogtunk, mert a jó szándékot meg kell hálálni.
Felderítőutunk egyik célja egy templom megtalálása volt, amiről eddig is sejtettük, hogy a közelben van, mivel minden vasárnap reggel 8-kor kiharangozza az álmot a szemünkből. A kanyargós, lépcsős, zsákos utcákon tekeregve néha úgy tűnt, hiába látjuk mindenhonnan a tornyot, esélyünk sincs megtalálni, míg egy zsákutcában utánunk szólt egy néni, aki a háza előtt üldögélt. Először nem is gondoltuk, hogy hozzánk beszél, aztán a nemzetközi jelbeszédnek köszönhetően (na meg annak, hogy felismertem a néni szavai közt az ekleszia szót), megtudtuk, merre menjünk, nagy nehezen odataláltunk. Odabenn éppen zajlott a mise (ha a görögkatolikusoknál is így hívják, nem tudok én ezeken a dolgokon eligazodni), úgyhogy nem mentünk be, de határozott siker, hogy egyáltalán odataláltunk, aztán vissza. Fogalmam sincs, miért nem csináltam képet a templomról, talán majd egy másik alkalommal, vagy kérek egyet Krisztől, ha neki van...
A 22-e az egyetlen szabadnapom volt azon a héten - Pavlos mindenkitől elvett egyet (a lányoktól) vagy kettőt (a fiúktól), mert a főszezonban, amikor tele volt a hotel (ez olyan 730 embert jelentett), bőven volt munka mindenkinek. Ezt a 22-ét is Krisszel töltöttem, és úgy alakult, hogy szintén templomokban, ezúttal Alykes helyett Corfu Townban.
Azzal indítottunk, hogy megkerestük a Corfu Museum of Asian Arts névre hallgató múzeumot, ahová szombat délelőtt készültünk elmenni, arról a látogatásról majd egy másik bejegyzésben szólok, ha a net is engedi, hogy utolérjem magam. Ha már úgyis benn voltunk a városban, újra felfedezőútra indultunk, és kezdetnek meglátogattuk Szent Szpiridont az otthonában.
A Szent Szpiridon templom véletlenül sem valamelyik forgalmasabb utcán áll, minden oldalról kis sikátorok veszik körül, tömve természetesen bazárosokkal, úgyhogy az alykesi templomkeresésünkhöz hasonlóan itt is a tornyot követtük, már amikor láttuk. Íme a kedvenc sikátorunk, már nem messze a templomtól:
A templom, ahol a korfuiak védőszentje igyekszik békében nyugodni, egészen kicsi, de annyi nemesfém, főleg ezüst van benne, hogy az egy nagyobbacska templomba is elég lenne (nem is beszélve arról, hogy Szent Szpiridon adakozó kedvében sok szegény görög flótáson segíthetne). A hangulat nehéz és sötét, sötét a faburkolat, sötétek a freskók, a sötét függönyök összehúzva, csak az a sok nemesfém csillog, köztük a lámpások és gyertyatartók mellett nyilván a szent hatalmas ezüst szarkofágjával, aminek a tetején már elkopott a festett kép, annyit csókolgatták. Amíg ott voltunk, egy percig sem maradt magára a kis kamrában az oltártól jobbra, mindig volt valaki, aki kíváncsi volt rá vagy kérni akart tőle valamit - ilyen egy védőszent élete...
Fénykép nem sok született, az is csak úgy szégyellősen, mert elvileg nem lehet fényképezni, de annyi azért van, hogy meg tudjam mutatni, milyen egy igazi sötét, bűntudatkeltő templom. A szarkofágról egy sincs, azt végképp nem éreztem illendőnek, hogy ahol más a megoldást keresi élete problémáira, én nekiálljak turistáskodni. (Nem mellesleg épp akkor fájt annyira a csuklóm, hogy nem tudtam stabilan tartani a gépet, és egy csomó kép használhatatlan lett.)
Innen a székesegyház felé indultunk, de amilyen a mi szerencsénk a templomokkal ezen a nyáron, éppen zárva volt, úgyhogy csak kívülről tudom megmutatni.
Ettől kezdve nem volt határozott úticélunk, Szent Theodorát már véletlenül találtuk meg. Theodora bizánci császárné volt a kiírás szerint, és Szpiridonnal együtt menekítették maradványait a szigetre. Az ő tiszteletére épített templom alapvetően nem tér el Szpiridonétól, nagyjából ugyanakkora, és ugyanúgy tele van nemesfémmel - és mégis, sokkal világosabb, sokkal könnyedebb, szinte érezni, hogy itt egy nő nyugszik.
Végül, csak úgy kószálás közben felfedeztünk még egy utolsó templomot, de ebben nem volt nemesfém, nem voltak benne papok, hívők, nem nyugodott benne egyetlen szent sem, csak úgy ottfelejtették az óváros kellős közepén, egy ékszerbolt és egy kávézó mellett, ki tudja, hány éve már...
Az első napi fő attrakció az volt, hogy Krisszel felderítőútra indultunk itt, Alykesben, mert mindig elmászkálunk, de itt azt se tudtuk, mi van a négysávoson kívül. Ha nagy, színes, szagos, csillogós turistaattrakciókra vágytunk volna, azt mondanám: nincs itt a világon semmi, de ez azért nem igaz. A négysávos út, a négycsillagos hotel meg a buszmegálló nyüzsgése eltűnt, amint lekanyarodtunk a tengerrel ellenkező irányba, és egy csendes, imádnivaló mediterrán kisvárosba jutottunk meseszép házakkal, kis utcákkal, amikről elsőre nem is sejtettük, hová vezetnek, és nem egy esetben egy ház kapubejárójának bizonyultak, az utcán beszélgető emberekkel, templomba igyekvő töpörödött nénikékkel, akik, bár nyilvánvalóan idegenek vagyunk, ránk mosolyogtak, és szóltak hozzánk egy-egy kedves szót görögül, amit nemigen értettünk, de azért visszamosolyogtunk, mert a jó szándékot meg kell hálálni.
Felderítőutunk egyik célja egy templom megtalálása volt, amiről eddig is sejtettük, hogy a közelben van, mivel minden vasárnap reggel 8-kor kiharangozza az álmot a szemünkből. A kanyargós, lépcsős, zsákos utcákon tekeregve néha úgy tűnt, hiába látjuk mindenhonnan a tornyot, esélyünk sincs megtalálni, míg egy zsákutcában utánunk szólt egy néni, aki a háza előtt üldögélt. Először nem is gondoltuk, hogy hozzánk beszél, aztán a nemzetközi jelbeszédnek köszönhetően (na meg annak, hogy felismertem a néni szavai közt az ekleszia szót), megtudtuk, merre menjünk, nagy nehezen odataláltunk. Odabenn éppen zajlott a mise (ha a görögkatolikusoknál is így hívják, nem tudok én ezeken a dolgokon eligazodni), úgyhogy nem mentünk be, de határozott siker, hogy egyáltalán odataláltunk, aztán vissza. Fogalmam sincs, miért nem csináltam képet a templomról, talán majd egy másik alkalommal, vagy kérek egyet Krisztől, ha neki van...
A 22-e az egyetlen szabadnapom volt azon a héten - Pavlos mindenkitől elvett egyet (a lányoktól) vagy kettőt (a fiúktól), mert a főszezonban, amikor tele volt a hotel (ez olyan 730 embert jelentett), bőven volt munka mindenkinek. Ezt a 22-ét is Krisszel töltöttem, és úgy alakult, hogy szintén templomokban, ezúttal Alykes helyett Corfu Townban.
Azzal indítottunk, hogy megkerestük a Corfu Museum of Asian Arts névre hallgató múzeumot, ahová szombat délelőtt készültünk elmenni, arról a látogatásról majd egy másik bejegyzésben szólok, ha a net is engedi, hogy utolérjem magam. Ha már úgyis benn voltunk a városban, újra felfedezőútra indultunk, és kezdetnek meglátogattuk Szent Szpiridont az otthonában.
A Szent Szpiridon templom véletlenül sem valamelyik forgalmasabb utcán áll, minden oldalról kis sikátorok veszik körül, tömve természetesen bazárosokkal, úgyhogy az alykesi templomkeresésünkhöz hasonlóan itt is a tornyot követtük, már amikor láttuk. Íme a kedvenc sikátorunk, már nem messze a templomtól:
A templom, ahol a korfuiak védőszentje igyekszik békében nyugodni, egészen kicsi, de annyi nemesfém, főleg ezüst van benne, hogy az egy nagyobbacska templomba is elég lenne (nem is beszélve arról, hogy Szent Szpiridon adakozó kedvében sok szegény görög flótáson segíthetne). A hangulat nehéz és sötét, sötét a faburkolat, sötétek a freskók, a sötét függönyök összehúzva, csak az a sok nemesfém csillog, köztük a lámpások és gyertyatartók mellett nyilván a szent hatalmas ezüst szarkofágjával, aminek a tetején már elkopott a festett kép, annyit csókolgatták. Amíg ott voltunk, egy percig sem maradt magára a kis kamrában az oltártól jobbra, mindig volt valaki, aki kíváncsi volt rá vagy kérni akart tőle valamit - ilyen egy védőszent élete...
Fénykép nem sok született, az is csak úgy szégyellősen, mert elvileg nem lehet fényképezni, de annyi azért van, hogy meg tudjam mutatni, milyen egy igazi sötét, bűntudatkeltő templom. A szarkofágról egy sincs, azt végképp nem éreztem illendőnek, hogy ahol más a megoldást keresi élete problémáira, én nekiálljak turistáskodni. (Nem mellesleg épp akkor fájt annyira a csuklóm, hogy nem tudtam stabilan tartani a gépet, és egy csomó kép használhatatlan lett.)
Innen a székesegyház felé indultunk, de amilyen a mi szerencsénk a templomokkal ezen a nyáron, éppen zárva volt, úgyhogy csak kívülről tudom megmutatni.
Ettől kezdve nem volt határozott úticélunk, Szent Theodorát már véletlenül találtuk meg. Theodora bizánci császárné volt a kiírás szerint, és Szpiridonnal együtt menekítették maradványait a szigetre. Az ő tiszteletére épített templom alapvetően nem tér el Szpiridonétól, nagyjából ugyanakkora, és ugyanúgy tele van nemesfémmel - és mégis, sokkal világosabb, sokkal könnyedebb, szinte érezni, hogy itt egy nő nyugszik.
Végül, csak úgy kószálás közben felfedeztünk még egy utolsó templomot, de ebben nem volt nemesfém, nem voltak benne papok, hívők, nem nyugodott benne egyetlen szent sem, csak úgy ottfelejtették az óváros kellős közepén, egy ékszerbolt és egy kávézó mellett, ki tudja, hány éve már...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése