Ázsiai művészek, korfui fotósok (Augusztus 28.)

Ide egy vendég javaslata nyomán jutottunk - amikor kiderült, hogy Krisz a turizmus mellett fotózást is tanul, a vendég javasolta neki, hogy nézze meg a Journey of Life című fotókiállítást a Korfui Ázsiai Művészetek Múzeumában (nem tudom, hivatalosan hogy fordítják, és lusta vagyok megkeresni, úgyhogy marad ez).

Ez volt a második hely, ahol elfogadták a nemzetközi diákomat, így összesen már 5 eurót spóroltam vele - ami még mindig elég siralmas ahhoz képest, hogy kb. 2500 Ft-ba került. Ráadásul eltartott egy ideig, mire a jegyárusító ember rájött, hogy nekem nem a kedvezményes 2 eurós jegy jár, ami a világ bármely tájáról érkezett diákoknak, hanem az európai diákok ingyenjegye, először ugyanis azt hitte, japán vagyok, aztán egy kollégája kellett ahhoz is, hogy felvilágosítsa: Magyarország Európában van.

Ha már ott voltunk, nyilván megnéztünk mindent, nem csak a fotókat, és a véleményünk minden egyes teremben különböző volt. Vazul előre közölte, hogy őt nem hatja meg az ázsiai művészet, de a szamuráj fegyverzet azért neki is szerzett pár kellemes percet. Én szeretem az ázsiai művészetet, viszont nem szeretem az indiait, túl brutális nekem - különösen így, hogy ott van mellette a kínai, a japán meg a tibeti, és mind sokkal-sokkal finomabb. Az idén kétszáz éves (lenne) Edward Lear korfui festményei közül Krisznek is, Vazulnak is kevés tetszett, mert nagyon sok volt közöttük a kicsit vázlatos, már-már befejezetlen, nekem viszont épp azok álltak közelebb a szívemhez, mert azokban valahogy jobban érezni az embert. A fotóknál Vazul és én alkottunk egységfrontot, mondván, itt aztán kevés igazán jó kép van, ellenben sok olyan, mintha mi készítettük volna csak úgy magunknak hétvégén, Krisz viszont fotóstanoncként sokkal jobban értékelte a dolgot. Íg aztán az egyetlen, amiben meg tudtunk egyezni, az volt, hogy megérte eljönni, mind találtunk valamit, ami elnyerte a tetszésünket. Fényképek nincsenek, mivel a múzeumokban nem szeretik a fényképészeket (kivéve azokat, akik épp kiállítanak), emlékül a prospektusok képei maradnak.

Az már kevésbé volt kellemes, hogy nekem aznap nem volt dayoffom, és a múzeumlátogatás után mennem kellett dolgozni hatvan fokban, főszezonban, de azért nem haltam bele...