Ami tegnap kimaradt: szekrény!

Nem voltam elégedett a tegnapi bejegyzéssel, tudtam, hogy írni akartam még valamiről, de csak ma jutott eszembe. Szekrények!

Egészen tegnapig bőröndből öltöztem, mert annyira hirtelen kellett megoldani az au pair-kérdést, és annyira nem tudta előre az Apuka sem, hogy ennyire hirtelen kell majd, hogy még nem volt ideje teljesen berendezni a szobámat, és egy árva fiókom sem volt. Ami a fiókokat illeti, most már van 6, beleértve ebbe az éjjeliszekrényemet is, plusz az egyiken van egy polc, amire persze a könyveim kerültek, meg egy akasztós, úgyhogy most már elfér a bőröndnyi+laptoptáskányi cuccom. Amely cucc egyébként nem tudom, hogyan fért bele az említett táskákba, szerintem Mary Poppins és Hermione Granger bűbáját használtam önkéntelenül, másképp lehetetlen. Amint kinyitottam a bőröndöt, és kicsit is keresgéltem benne, így festett:

Igen, az ott a tetején a görög sálam, nomádságom újabb ékes bizonyítékaként :P (De jó is volt, amikor az volt  biztos, hogy őszig nem fog esni, nem az, hogy valamikor a nap folyamán biztos fog... :P)

A szekrények összeszerelése külön móka volt - tudjátok, alapból az, de ha még két négy éven aluli is hátráltat segít, különösen kalandossá válik a dolog a sok hegyes, éles, sérülékeny, nehéz és elektromos dolog között. Azért valahogy csak megoldottuk (oké, nagyrészt az Apuka oldotta meg, aki iránt itt is kifejezem hálámat, pedig valószínűleg nem olvassa ezt), és tegnap a Kisasszony segítségével ki is pakoltam, ami azt eredményezte, hogy lassan felfogom: Angliába költöztem. Bőrönddel nem tűnik annyira hosszú távúnak a dolog, így most sokkal inkább eljut a tudatomig, hogy ez nem egy kéthetes projekt...

Kalapok, bankok, környezetvédelem

Kalapok

Breaking news - miért hord kalapot a királynő? (vagyis Királynő, az újságban mindig nagy Q-val írják). Nos, az én alig néhány napos elméletem szerint azért, mert tudja, hogy ha süt a nap, abból még bármikor lehet eső, de olyan eső, amihez még szégyen esernyőt nyitni, viszont épp elég ahhoz, hogy minden nap hajat kelljen mosnia, ha nem akar hülyén kinézni. Én persze nem mosok minden nap hajat, különösen most, hogy már két napja (!) süt a nap (rövidebb szünetekkel), de szereznem kell egy kalapot.

Bankok

Vagyis csak egy bank, ahol ma megnyitottuk a számlámat. Életemben először láttam banki dolgozót, aki együtt nevetett az ügyfelével, és olyat is, aki nem mászott falra egy türelmetlen majdnem-négyévestől. Gazdasági szempontból: nem tudom, ti láttatok-e már olyat otthon (szóljatok, ha igen) a diákoknak való számlákon kívül, ami teljesen ingyen van - hát itt nekem most olyan lesz.
Nomád kalandor mivoltomat bizonyítja, hogy ezzel már három különböző ország három különböző bankjában, három különböző pénznemben van bankszámlám...

Környezetvédelem

Erről több napja akarok már írni, csak mindig volt más, amihez nem passzolt, ez meg már amúgy is vegyes-vágott bejegyzés. Itt, kérem, nem csak tanítják, hogy válogatni kell a szemetet, hanem csinálják is. Mindenki. Megvan, melyik fajta szemetet mikor szállítják el, milyen kukába/ládába/zsákba kell gyűjteni, és mindenki szelektál. A dobozokon/fakonokon/üvegeken/egyéb csomagolóanyagokon rajta van, miből vannak, és melyik kupacba valók. És úgy tűnik, nem halnak bele a népek ennyi odafigyelésbe...

Új nap, új ismeretségek

Tegnap elmentünk a Tündérkeresztanyához (az angolférjeshez), hogy segítsen összerakni a szerződésemet. Nem véletlen a fedőnév, azzal indított, hogy az ő házi törvényük szerint náluk mindenki otthon érzi magát, aztán rögtön kávéval kínált, és mire kész lett a szerződés, már két könyvet is kaptam tőle kölcsön azzal az indoklással, hogy ha a Csodaidők tetszett, szerinte ez a sorozat is fog, ideadja próbaképp az első két részt. És megismerkedtem a kutyájával is. Az Apuka és a Kisasszony előre megmondták, hogy nagy, de hogy ennyire, azt nem, komolyan mondom, ekkora kutyát én még életemben nem láttam. Mint egy oroszlán, nagyjából. Ültem a fotelben, és jóformán egyvonalban volt a fejünk, amikor odajött. Ettől persze rögtön haverok lettünk, kutyával én még nem voltam rosszban, és ő sem tűnt vérszomjasnak (kellemetlen lenne, ha az lenne). :)

Szintén tegnap nagy sikerélmény ért, mert jött a Weekly Nanny, aki hetente-kéthetente elviszi kicsit a Kisasszonyt, és aki az első született angol, aki megdicsérte a nyelvtudásomat.

Ami kevésbé pozitív, hogy mire a Kis Herceg jobban lett, én lettem taknyos, de én legalább nem hisztizem egész nap, csak a zsepikészletet pusztítom rendületlenül :)

Első benyomások: Ételek

A cím picit félrevezető lehet, nem az angol konyha rejtelmeiről lesz ugyanis szó. Mivel ez egy magyar család, többé-kevésbé magyarul eszünk, különösen most, a Mama távozása utáni kajahalmokon élve. Tapasztaltam viszont egy-két érdekes dolgot, amiről érdemes írni.

Első meglepetés: szendvics a Lutonon, a Marks & Spencer Simply Foodból. Alapjáraton nem bízom az előre csomagolt szendvicsekben, szottyadtak szoktak lenni, és alig van bennük valami, hogy a száraz zsemléről/kifliről ne is beszéljek. Ott viszont nagyon éhesek voltunk, és még sok volt hátra a hazaútból, és ezek nem is néztek ki olyan borzasztóan. Én egy három minizsemléből álló csomagot választottam, teljes kiőrlésű, magos zsemléket különböző töltelékkel. Az elsőben, amit megettem, füstölt szardíniát, majonézes tojássalátát és friss spenótlevelet találtam, a másodikban paradicsomot, mozzarellát és friss bazsalikomot, a harmadikban csirkemellet fűszeres szötyiben, emlékeim szerint szintén spenóttal. És mindez nem csak jól hangzik, jó is volt! Szinte sajnálom, hogy nem tettem el a karton alátétet, amin felsorolták az összetevőket (olyan részletesen, hogy olyat még nem láttam).

Második meglepetés: pékáru. Korfun fagyasztott félkészből sütött kenyereket, bagetteket és zsemléket ettünk, és máshol (mármint Lengyelországban és Svájcban) sem voltam elájulva a kenyerektől. Itt viszont...! Amit mi itthon eszünk, a Birds' nevű pékségból származik, és mind isteni finom, a teljes kiőrlésű kifli/zsemle, a sajtos zsemle, a sokmagvas kenyér és a mazsolás kalácsszerűség is. A kenyér kivételével egyébként nem darabonként, hanem négyesével-ötösével, előre zacskózva árulják őket.

A harmadik, ami talán még a jó szendvicsnél is nagyobb: a Tesco-termékek. Tegye fel a kezét, akinek (kevés kivétellel, mint mondjuk a ropi) nem silány utánzatok jutnak eszébe! Nos, itt finomak. A gyümölcslében van rost, a lekvárban gyümölcs, a vaj tényleg vaj... számomra már-már felfoghatatlan a különbség.

És végül a negyedik, ami azért meglepetés, mert eddig majd' mindenki az ellenkezőjét állította: van tejföl és van túró is, bár utóbbiból csak valami sózott változat, és nyilván egyik sem teljesen ugyanolyan, mint az otthoni.

Ami már nem ért meglepetésként, mert nem is gondolkodtam rajta, de azóta megtudtam az Apukától: nem lehet jódozott sót kapni, az ecet pedig ehetetlen.

Ennyit az evésről és ennyit az első benyomásokról is, most már rendes helyzetjelentések következnek :)

Első benyomások: Az emberek

Mert ezt ígértem hirtelen felindulásból. Akkor még nem tudtam, hogy ma különösen hisztis napon leszünk túl már csak azért is, mert a Kis Herceg lebetegszik, és inkább az egyszerűbb kajatémát kellett volna megígérnem, vagy inkább semmit, de hát ígéret szép szó...

Az előző bejegyzésben azt bizonygattam, hogy az Angilával kapcsolatos előítéleteknek erős valóságalapja van, most jön az a rész, amikor elkezdem rombolni a sztereotípiákat. Mert hiába gondolják sokan, hogy az angolok merevek és hidegek, eddig úgy tűnik, nincs igazuk. Említettem már a pasast, aki magyarul köszönte meg a személyinket. Azóta találkoztam már pénztárosokkal több boltban, mind mosolyogtak, mind képesek voltak kedvesen thankyouzni, egyikük még akkor sem borult ki, amikor a pennyjeimmel küzdöttem. Apropó, pennyk: komolyan nem értem, mi ütött abba, aki tervezte őket, amikor teljesen logikátlanul gondolta ki a méretüket. A kétpennys még az egyfontos érménél is nagyobb (bár az egyfontos talán vastagabb), a húszpennys meg az egyik legkisebb pénzérme, amit valaha láttam. Szép menet lesz megtanulni őket, annyi szent.

De vissza az emberekhez. Találkoztam néhánnyal, akikket később valószínűleg sokat fogok, de egyelőre még belőlük is annyi maradt meg, hogy nagyon-nagyon kedvesen fogadtak. Külön még az óvónéniket emelem ki, akik mind fiatalok és mosolygósak, és úgy tűnik, nagyon jóban vannak a gyerkőcökkel. Az oviban egyébként is az volt az érzésem, hogy nem unatkoznak úgy a gyerekek, mint ahogy néha mi unatkoztunk, valahogy sokkal kellemesebbnek tűnik a hangulat.

És akkor most következzen az én kis családom, ami persze nem vér szerinti családot jelent, hanem azt a családot, akikhez befészkeltem magam mint au pair.

Az Apuka egészen fantasztikus embernek tűnik, és ez nem azért mondom, mert félek, hogy valaki olyan is elolvassa ezt, aki továbbadhatja az információt. Azt talán még nem mondtam, hogy azért van szüksége au pairre, hogy a felesége halála után vissza tudjon menni dolgozni. Itt maradt két pici gyerekkel egy tizenkevésezres angol kisvárosban, ahol rajta kívül egy magyar család és egy angolhoz házasodott magyar asszony alkotja a teljes magyar populációt, most szakad a nyakába minden más is, amit nem részletezek, mert nem hiszem, hogy minden ügyét világgá szeretné kürtölni, és ő minden nap megküzd a helyzettel, erős a gyerekek helyett is, és még arra is marad energiája, hogy velem kedves legyen és segítsen mindenben, ami az itt-tartózkodásomhoz kellhet. Kevesen vívják ki ilyen hamar a tiszteletemet és a szeretetemet is, le a kalappal előtte.

A Kisasszony  három és fél éves, és még küzd az anyukája elvesztésével. Ennek ellenére nagyrészt nem undok velem, csak akkor, amikor épp kicsit ütközik az akaratunk - az övé ugyanis rettenetesen erős :) Még levelet is "írt" nekem, amíg várta, hogy ideérjek, halálcuki volt, amikor "felolvasta" :) Kezdettől fogva néninek szólít, amit a jelenlétében persze az Apuka is átvett, tegnap este jót nevettünk azon, milyen mókás, hogy idősebb nálam, és mégis néninek szólít. A "néni" szó kivételével a Kisasszony hajlamos egyik pillanatról a másikra magyaról angolra és vissza váltani. Eddigi kevéske tapasztalatom alapján úgy sejtem, akkor vált angolra, amikor haragszik, vagy amikor épp felnőttet játszik.

A másfél éves Kis Hercegnek hatttalmas kék szemei és tündéri szőke fürtjei vannak, na meg jövőbeli szívtipróhoz méltó csibészes mosolya. Ő persze még túl pirinyó ahhoz, hogy felfogja a bajokat, és szerintem ez is van olyan szomorú, mint az, amikor a nővére a játékait mutogatva azt mondta: "ezt anyától kaptam, de anya meghalt", vagy amikor a játékunkban az anyamacit alakítva egyszer csak megszólalt, hogy "de én meg fogok halni"...

Elméletileg a következő lesz az utolsó elsőbenyomásos bejegyzés, a következőben ismét előítéleteket döntögetek, ezúttal az ételekkel kapcsolatban :)

Első benyomások: A hely és az időjárás

Hely alatt Ashbyt értem, ami Anglia kellős közepén található. Aki nem hisz abban, amit a külföldiek Angliáról gondolnak, azoknak ajánlom, látogassanak el ide, itt aztán van minden.

Fehérablakos téglaházak.
Park és benne kutyasétáltatók.
Iskolások egyenruhában.
Nők, akik azt mondják: "lovely to meet you". (Életemben másodjára hallottam valós párbeszédben a "lovely" szót.)
Sisakos rendőrök.
Minik.
Baloldali közlekedés, hadd üssük el a külföldit.
Használtruha-üzletek.
Udvarias pénztárosok.
A táblák szerint valahol még egy vár is!

És még biztos egy csomó minden, de most épp ennyi jut eszembe. Kivéve az időjárást, az most következik.

Tehát.

Pára az van bőven, Londonban olyan köd volt, amikor leszálltunk, hogy csak közvetlenül a föld fölött kezdtünk el látni valamit a környékből. De nemsokára kisütött a nap, akkor hirtelen jobb idő lett, mint otthon, és ez ki is tartott egy darabig - aztán hirtelen eső lett, aztán köd, és megtapasztaltam, miért van mindig esővédő a babakocsin. Valamelyik nap nem is tudtam eldönteni, esik-e, vagy csak sok a víz a levegőben, de valami azt súgja, hamarosan ez már nem fog izgatni.

Legközelebb pedig jön a legérdekesebb benyomás-bejegyzés: az emberek :)

Első benyomások: Az út

Mielőtt ebbe belekezdenék, meg kell említenem a kis meglepibulit, amit Kiscsillag, Rysonne és Jenis hozott össze, imádom őket ezért is meg amúgy is :) (Mivel gyanítom, előbb-utóbb mind erre tévednek, imádlak titeket, csajok :) egyszer csak elolvasom a most-már-nem-titkos üzifolyamotokat is :D)

No akkor, térjünk rá az útra. Már a kezdetkor hattttalmas mázlim volt, mégpedig azzal, hogy nem kellett vonatozgatnom, mert nagybátyói (azért így, mert se a nagybátyi, se a nagybátyji nem tetszik, a nagybácsi meg olyan bácsis) közreműködéssel kaptam fuvart a reptérre - ők is épp oda tartottak, csak egy korábbi és nem londoni géphez. A nagy így is fél ötkor indult, mi meg fél hatkor (nálam a kettő nem függ össze szorosan), és 8 körül már Ferihegyen, izé, a Liszt Ferenc repülőtéren voltunk. Én vártam laza két órát Apukára (valamiért nemigen bírom magam rávenni a valódi nevek használatára), akivel együtt jöttünk. Aztán együtt - és az ő egyik ismerősével együtt - átestünk mindenféle ellenőrzésen, biztonságosnak bizonyultunk, és vártunk mééééég, fél órával többet a kelleténél, ennyi késéssel indult ugyanis a gépünk.

Még mindig nem félek a repüléstől, most sem, hogy kipróbáltam. Annyiból nem volt szerencsém ezzel az első alkalommal, hogy végig felhős volt az ég, így csak napsütötte felhőmezőket láttam, ami, hozzá kell tennem, nem csúnya, csak azért érdekelt volna az is, hogy néz ki ez a lenti világ 11 ezer méter magasról (miközben az erős szembeszél miatt csupán hatszázvalahány km/h-val haladunk, és -55 fok van a gépen kívül).

Londonban, a Lutonon szálltunk le, ahol megint várnunk kellett másfél órát a buszunk indulásáig. Közben élveztem a bábeli nyelvzavart, ettünk is egy kicsit, de arról majd a következő bejegyzések egyikében, és azon kacarásztunk, hogy az igazolványaink ellenőrzését végző nagy fekete ember köszönömöt mondott thank you helyett. A busz nem volt összefirkálva, nem volt koszos, és nem, nem volt pisiszagú sem. És - dobpergés - még a lábam is elfért, pedig épp az idegesít legjobban a buszokban, hogy nem férek. Mielőtt és miután megálltunk egy negyedórás szünetre, a sofőr megszámolta, hányan vagyunk, és amikor mi leszálltunk az East Midlands reptérnél, tudta, melyik bőrönd az enyém.

Az East Midlandstől taxiztunk, a sofőr indiainak tűnt, azóta megtudtam, hogy a szakmájabeliek tetemes része arról a környékról származik. A buszon még nem tűnt fel annyira, mint egy személyautóban, hogy itt bal oldalon közlekednek, de a taxiban már folyamatosan olyan érzésem volt, mintha szemben mennénk a forgalommal, rossz oldalon lennének a táblák, és persze rossz oldalon ülne a sofőr, ami abszolút csacsiság lenne a részéről, természetesen. Ugyanez a szokásuk gyaloglás közben is hajlamos megzavarni az agyam, még meg kell tanulnom, hogy először jobbra nézünk, utána balra, és meg kell szoknom, hogy itt nem szeretnek indexelni kanyarodás előtt.

Este fél 8 körül értünk ide, nagyjából úgy festettünk, mint három zombi, de azért elrendeztük, ki hol alszik (a már említetteken és persze a gyerekeken kívül szombatig itt van a Nagymama is), megismerkedtünk, ilyesmi, hogy aztán belezuhanjunk az ágyunkba, amíg fel nem kell kelnünk, hogy oviba vigyük a négyéves Nagylányt. Az oviról azonban szintén egy másik bejegyzésben lesz szó :)

(A "fedőneveken" még lehet, hogy dolgoznom kéne, ez így elég személytelen)

Bloglovin'

...követni és követve lenni ;)

Follow my blog with Bloglovin

Újra úton - avagy mit ér a közgazdász diploma?

Igen, tisztában vagyok vele, hogy alaposan eltűntem az utóbbi időben, de komolyan, jobb, hogy nem kiabáltam világgá a nyűgjeimet. Azzal még eldicsekedhettem volna, hogy az előző bejegyzésben emlegetett nyelvvizsgán 90% felett teljesítettem (igen, ezért kellett sírni, hogy nem tudok németül), meg hogy annyira ügyes voltam, hogy ötös szerepel a diplomámban, sőt, a Bölcsek Kövét is megkaptam rektor bácsitól.

Ezen kívül viszont csak sírtam volna, hogy nem kapok munkát, pedig nagyjából háromcsillió helyre jelentkeztem mindenre, ami csak kicsit is közgazdászos vagy csak kicsit is vendéglátós, és higgyétek el, az nem hiányzott volna senkinek. Én magam is idegrohamot kaptam a témától.

Most viszont újra eljött a blogolás ideje, már csak életjel funkcióban is, megint utazom ugyanis, ezúttal a másik irányba: Angliába. Au pair leszek, vagyis Mary Poppins, egy kétéves kisfiúra és egy négyéves kislányra fogok vigyázni, szállás, étkezés, zsebpénz. Nem, nem kifejezetten vendéglátós munka. Nem, nem is igényel diplomát. De a családnak segítségre van szüksége, nekem meg munkára, úgyhogy elvállaltam, aztán majd látjuk, mi lesz.

Kéretik nem feltenni az "és mit szólt hozzá XY?", és "nem félsz?", és "mi lesz Lujóval?" jellegű kérdéseket, agyaltam rajtuk én is épp eleget, de ennél okosabbat most nem tudok tenni, mert ha nem megyek, akkor meg én tehetnék fel kérdéseket, például: "és mi lesz a diákhitel-törlesztéssel?", "meddig tartassam még el magam?", "inkább tespedjek tovább, és őrüljek bele végleg?", és a többi, és a többi. Van ez is olyan jó munka, mint akármi más, a nomád részem biztos imádni fogja, a gyerekekkel mindig általában kijövök... szóval, miért ne?

Elég hirtelen zajlott le az egész egyébként, szerintem még nincs két hete, hogy tudomást szereztem a dologról, és szerdán már indulok is. Már az indulás is élmény lesz, akkor repülök majd először :)