Új ostrom, új szövetségessel

Tegnap reggel olyan korán keltem, mint legutóbb akkor, amikor délelőttre kellett mennem - dayoffon nem normális az ilyesmi, kivéve, ha az ember arra készül, hogy besétáljon Jeka fedőnevű barátnője elé a Green Bus Stationhöz. Mehettem volna busszal, persze, tudom én, de annyira szeretem az állomáshoz vezető háromnegyed órás sétát, és annyira vonzott a reggeli, hűvösebb levegő, hogy a világért ki nem hagytam volna. Így hát fülhallgatót és mp3-lejátszót ragadtam, és elindultam (majd egyszer lehet, hogy írok egy sokképes bejegyzést erről az útvonalról, igencsak a szívemhez nőtt). Épp az egyik közös kedvencünket hallgattam, amikor megpillantottam Jekát, hja, kérem, a stílus.

Az első dolgunk az volt, hogy átsétáltunk a San Rocco térre buszos térképet szerezni, mert az eddig beszerzett két Korfu-térképem nyomtalanul eltűnt. Ott összefutottunk konyhai nagyapámmal, a Christos szerint nem csak kicsit bolond Stefanosszal, akinek, mint kiderült, szintén dayoffja volt tegnap. Szokás szerint jó alaposan megszorongatta a vállam és megcsipkedte az arcom, mielőtt utunkra engedett volna. Stefanost egyébként úgy kell elképzelni, mintha Marlon Brando és Hofi közös unokája lenne, vagy a Corleone-család egyik sarja, aki túlságosan szeretett főzni ahhoz, hogy maffiózó legyen. Időnként kicsit ijesztő, főképp, amikor összeveszik Spiróval vagy Christosszal vagy Pavlosszal, esetleg mindhármukkal egyszerre (ami nem is ritka esemény), de egyébként imádnivaló jelenség. (Christos viszont leginkább egy szakácshentesnek öltözött ninjahentesre hasonlít.)

Szóval, elbúcsúztunk Stefanostól, megbeszéltük, hogy a régi erődöt vesszük célba. Ezúttal nyitásra érkeztünk, a jegyszedő bácsi éppen akkor tette ki a táblát, amin a nyitvatartás és a jegyárak szerepelnek. Itt elfogadták a nemzetközi diákigazolványt, úgyhogy csak 2 eurót fizettünk megspórolva ezzel másik kettőt.

(Itt majd lesz egy kép arról, ahogy a hídon állunk, de Jeka gépével készült, és még nem kaptam meg.)

Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ez az erőd turista-szempontból sokkal jobb, mint az új, itt ugyanis nem csupán a kilátást kaptuk az eurónkért. Már maga a vár is sokkal szebben fest, nem is beszélve két kiállításról: a bizánci leletekről és egy Angelos Giallinas nevű XIX. századi görög festő korfui képeiről. Ezeket nyilván tilos volt fényképezni, de higgyétek el, érdemes volt megnézni.

Ebbe a templomba nem mehettünk be holmi munkálatok miatt. Már vártam, hol jön szembe valami ilyesmi, Pistivel közös átkunk ugyanis, hogy ahová elmegyünk, ott biztosan felújítanak valamit.

Hosszas kóválygás után felértünk az erőd tetejére. Kilátásban talán az új erőd nyeri a versenyt, de azért erre is megéri ránézni.

Jó darabig elüldögéltünk odafenn, úgy vélvén, kellemesebb pletykahelyet keresve sem találhatnánk. Aztán mégiscsak váltottunk, és lementünk egy kávézóba, név szerint az Akteionba, és lehűtöttük magunkat egy-egy fagyikehellyel. Az Akteion tulajdonosa minden bizonnyal ügyes ember, a helyválasztásban legalábbis, a teraszáról ugyanis egyik irányban az erődre, a másikban a kikötőre nyílik tökéletes kilátás. És még a fagyi is finom. Korfui turisták, ki ne hagyjátok :)

Ostrom, bazár, fagyi

Tegnapra ígértem ezt a bejegyzést, tudom, de ma írom meg, és pont. Úgy egyébként nem sok mindenről tudok beszámolni. Megostromoltuk az erődöt, és láttuk, hogy biztos szép, ám egyelőre görög kézen maradt, mivel épp zárásra érkeztünk (látod, Csabi, mondtam én, hogy menjünk a korábbi busszal). Azért teszek ide egy képet, hogy látsszon, miről maradtunk le.

Itt kellett volna bemenni:

Ez egy híg egyébként, abból a fajtából, amin mi még nem mentünk át.

Fájdalmunkban elindultunk sétálni Corfu Town keskeny utcácskáin és tágas terein, és csuda dolgokat láttunk. Volt például egy zenepavilon, ami kedves szülővárosomban talán sose lesz...

...és második világháborús emlékművet, ami pont olyan semmitmondó, mint az ilyen jellegű emlékművek általában...

...és végignéztük a sok giccset és kevésbégiccset, amit az árusok kínálnak errefelé, eközben egyébként megtaláltuk a Szent Szpiridon-templomot is, ahová augusztusban még el kell mennem, ha Pavlos lesz szíves szabadnapot adni a körmenet napjára...

...és láttunk még sok szépet, de már ennyi kép is sok egy bejegyzésbe, úgyhogy már csak a fagyimat mutatom meg, hogy még egy kicsit jobban irigykedjetek. Csoki-, vanília- és kávéfagyi, tejszínhab, csokiöntet, az ember több kilót hízik már csak attól, hogy ránéz. De sebaj, úgyis fogytam már egy csomót, mióta itt vagyok, leesik rólam az összes nadrágom.

Sidari

A fiúk nyár eleje óta azt mondogatják, hogy Sidariba mindenképp el kell mennünk, és ugrálni kell, meg minden, meg hát ugye már Jeka is ott van, úgyhogy nem kicsit vártam a tegnapi kiruccanást. Nem hiába, megérte elmenni...

Délelőtt, miután megérkeztünk, először a Panorama hotel felé vettük az irányt, ahol a fiúk tavaly dolgoztak, és ahol idén Jeka bároskodik. Az ott dolgozók úgy megörültek az ismerős arcoknak, hogy menten meghívtak minket ebédre a szálloda éttermébe (bizony, én voltam a pofátlan harmadik). Az étterem, azt kell mondjam, vicc a Golféhoz (a miénkhez) képest, kevésbé nagyképű kifejezés most, 8 óra melegkonyha után nem jut eszembe. A konyha összterülete valószínűleg lazán elosztható lenne a mi hűtőink között, az étterem is egészen kicsi, ráadásul zsúfolt, és az üvegfalak és a rossz szellőzés miatt trópusi klíma uralkodik benne. A büfépult - ott is önkiszolgáló az étkeztetés - fele akkora, mint a miénk, és kaja is sokkal kevesebbféle volt benne, talán öt, abból négy köret. Plusz a hidegbüfé, de az nem különbség, van nálunk is. Náluk nincs gyerekbüfé, ami a személyzet szempontjából szerencsés dolog (mi rühelljük a miénket), választék szempontjából viszont nem az.

Ebéd után már mentünk is a partra, ekkor még Jeka nélkül, mert neki még dolgoznia kellett egy kicsikét. Ekkor következett a legnagyobb kaland: az ugrálás. Mert nekem mindent ki kell próbálni, amitől egy kicsit is félek (az a bátor, aki legyőzi a félelmét, tanította anno az anyukám). Amikor elmeséltem neki, Anyu felhívta rá a figyelmem, hogy nemrég még a rajtkőről se igen szerettem leugrálni, de azért kérem az úri közönséget, higgye el: leugrottam egy szikláról, ami Vazul állítása szerint 7 méterre áll ki a vízből. Ez lenne az (a közelebbi):

Az esésre magára gyakorlatilag nem emlékszem. Arra még igen, amikor a lábam egyszer csak már nem volt a sziklán, és megkérdeztem magamtól, ugyan mi a jó fenét csinálok én éppen, meg arra, is, amikor beleestem a vízbe, de a kettő között semmi. Felnézve a szikla még magasabbnak tűnt, mint amikor fentről néztem lefelé, bátorságot gyűjtve.
A visszamászás már nehezebben ment - bár nyilván nem azon a falon kellett visszamenni, ami mellett leestünk, a felkapaszkodáshoz kénytelen voltam igénybe venni Vazul segítségét. Azt hiszem, leginkább ez volt az, ami elvette a kedvem a további ugrásoktól, még ha úgy is tűnt, a későbbi helyen könnyebb kievickélni. Lehet vitatkozni, gyáva vagyok, vagy bátor, mert végül is egyszer megcsináltam - döntse el a tisztelt publikum.
A kimászóhely fentről:

Kis nyugi következett, legalábbis részemről, amíg a fiúk újabbakat ugrottak és videóztak, én meg lubickoltam a vízben, és barátkoztam a sziklák réseiben lakó rákokkal. A Canal d'Amourba is benéztem, de nem úsztam át, nehogy úgy alakuljon, hogy egy ugyanakkor arra úszkáló göröggel kelljen leélnem életem hátralévő részét.

Valamivel később ismét találkoztunk Jekával, és miután kiúsztunk az Apotripiti Beach nevű helyre, ami valójában egy újabb naaaaagy szikla, ő is megkísérelte élete első nagy ugrását. Aztán a másodikat. Előtte, utána, a kettő között persze lányosan elcsevegtünk értelmes és értelmetlen dolgokról, miközben a fiúk újabbakat ugrottak, valamint újabb videókat és képeket alkottak. Befejezésül álljon itt Zoli lesifotója, aminek a létezéséről sem tudtam, amíg meg nem láttam a Facebookon, és ami hatékonyan szemlélteti, hogy (ismét Anyu szavaival élve) mi bizony tudunk élni.

Ui.: Holnap újabb bejegyzés várható, mégpedig arról, ahogy Csabival megostromoljuk és remélhetőleg bevesszük a régi erődöt.

Só, bors, és sok-sok vaj

A tegnapi napot azzal tettem emlékezetessé, hogy ráhoztam a szívbajt a délutáni konyhásokra. Épp Flórának akartam odavinni a vajat (pontosabban: felerészt vajból, felerészt olajból álló keveréket), amit a párolt zöldségekre szoktunk locsolni, amikor elcsúsztam, és magamra öntöttem az egészet. A kotla valószínűleg később esett le, mint én, ugyanis a vajas undormányból még a hajamra is jutott, a köpenyemről nem is beszélve - az teljesen elázott. Spiróval ugyanazt az egy szót - fuck - találtuk meg a helyzet jellemzésére, majd ő azonnali hatállyal elküldött átöltözni. Ez ügyben viszont nemigen tehettem semmit, mivel nem volt másik ruhám kéznél, de a főnök úr ezt is megoldotta, ideadta a saját tartalék köpenyét azzal, hogy azt már ne koszoljam össze, legyek szíves. Jó kislány voltam, a patyolatköpeny patyolat maradt, sőt, még ki is mostam neki tegnap, hadd örüljön. Majd ma vacsinál visszakapja.
A tiszta ruha egyvalamin nem segített: az én állapotomon. Mielőtt valaki Meritához hasonlóan halálra ijedne, elárulom: kutya bajom. A vajtól viszont nehéz pusztán hideg víz, kézmosásra kitalált szappan és papírtörlő segítségével megszabadulni, a hajmosás gondolata meg egyenesen nevetségesen hat, amikor egy görög szakács vár az ember visszatérésére, úgyhogy bár vizuálisan nem hatottam vajasnak, a vacsora alatt gyakorlatilag vajat izzadtam, a papírsapkámon pedig helyes kis foltok alakultak ki ott, ahol a szerencsétlenül járt hajrészekkel érintkezett. Évek óta nem esett olyan jól hajmosás, mint amikor este hazaértem...

A mai nap kevésbé alakult katasztrofálisan, Vazullal letudtuk a megbeszélt vásárlást, találtam csuklószorítót is, új sarut is ahelyett, aminek lemállott a talpa, pedig alig több, mint egy hónapja vettem. A szombati szabadnapunkon megint együtt mászkálunk majd, igaz, kicsit messzebb: Sidariba megyünk, ahol, ha minden jól megy (és miért ne menne), még Jekával is találkozunk. Ehhez el kellett cserélnem a holnapi szabadnapomat Flóra szombatjára, de Pavlosnak nem volt ellenvetése, megköszönte, hogy szóltunk, és mehettünk Isten hírével. Így tehát holnap meló, de szombaton vár Sidari...

Sztrájk, munka, dayoff

Jó régóta készülök már írni, rágják is a fülem többen, hogy haladjak... hát nosza, ma megpróbálom ;)

Görögország bányászbéka alatti helyzete nem kerülte el Korfut és a Louis hoteleket sem, a mi görögjeink is sztrájkot hirdettek szerdára. Ennek egyenes következménye az volt, hogy szinte csak a gyakornokok dolgoztak, plusz pár buzgó helyi. A felszolgálók nagy része már kedden benn aludt a hotelben, hogy bármikor szükség van rájuk, fel tudják őket kelteni - ébresztették is őket valamikor reggel negyed 7 körül, és tizenegynéhány órát dolgoztak mind, a szabadnaposok is, mert vesztükre megkérdezték Yianist, maradjanak-e. Én is kérdeztem Pavlost, de ő azt mondta, nem-nem, szabadnapom van, menjek hazafele ebéd után. Ekkor láttam leginkább, hogy megérdemelte a köpenyére hímzett "Executive Chef" feliratot, hihetetlen, milyen jól kézben tartotta a főzést plusz a reggeliztetést az étteremben plusz a pool bart (a büfét a medencénél), miközben nem volt más segítsége, mint egy szem gyakornok a hidegkonyhán és két-három karbantartó, akiket be tudott állítani souvlakit sütni vagy mosogatni. Délutánra már berángatta Spirót (aki egyébként szintén szabadnapos volt), meg volt két gyakornoka is (plusz egy a hidegkonyhán, Meritával), de a délelőttért tényleg le a kalappal előtte. Meg mindenki más előtt is, aki végigcsinálta azt a napot.
Ebben a témában melegen ajánlom Vazul bejegyzését, mivel ő dolgozott, tehát többet látott az akcióból, mint én, másrészt kacagtatóan írta meg az egyébként is kacagtató helyzetet.

A dayoffjaimmal ezen a héten nem kezdtem gyakorlatilag semmit, lusta dög voltam, és csak mostam meg olvasgattam egész nap. Tudom, tudom, azzal az elhatározással jöttem ki, hogy nem ülök majd a fenekemen, ha szabadnapos leszek, de most jól esett tenni a semmit... néha nekem is kell passzív pihenés, na... :)

Munka: a héten visszajön az állandó hidegkonyhás, úgyhogy most már végig délutános-melegkonyhás leszek, örült is Spiro, amikor meglátott tegnap. Meg én is neki. Ami kevésbé jó hír, hogy megértettem, miért hordanak csuklószorítót a szakácsok. Valami bekattant a csuklómban, és most fáj, és ha egy bizonyos szögben tartom, elzsibbad az egész kézfejem. A szerdai dayoff Vazullal közös vásárlással fog telni, és be fogok ruházni egy csuklószorítóra, meg vizesruházom, meg pihentetem, amikor hagyják, meg ilyenek, aztán majdcsak lesz valami. Legfeljebb balkezessé változom, ha semmi más nem működik, és a jobb pont kipiheni magát, mire a bal elfárad.
Most már kezdenek sokan lenni a szállodában, ma 541 emberre főztük a vacsit, és már egy órával a teljes zárás előtt az utolsó adag sertéshusit és az utolsó rizst tettem ki a büfépultba. Kostas majdnem szörnyethalt, mi Flórával dettó, de valahogy mégiscsak túléltük. Úgy tűnik, ideje átállni a nagyobb kajaadagokra... közeleg a főszezon főszezonja.

A kedvenc gyerek

Napok óta próbálok befejezni egy bejegyzést a melóról meg arról, hogy milyen remek hatszáz fokban grillezni, de elkezdeni is csak nyögvenyelősen sikerült, plusz a mai napom annál sokkal viccesebb, úgyhogy az általános meló-mese most elmarad, helyette következzék a mai munkanapom története - avagy a dicsekvés azzal, hogy engem bizony szeretnek a konyhán.

Nem túl lelkesen mentem be, mert kivételesen 8-kor kezdtem, és utálok korán kelni, meg mert a hidegkonyhára voltam beosztva, ami szerintem dögunalom a meleghez képest, meg még azért is, mert a délutános szakácsokkal jobban szeretek dolgozni. Rátett egy lapáttal a tény, hogy elszoktam már a reggelezéstől - úgy tűnik, beváltam délutános-melegkonyhásnak, Pavlos mindig úgy oszt be, ha épp nincs rám égető szükség valahol máshol. Nem is volt nagyon izgalmas a dolog, amíg a hidegkonyhán voltam, de sokat dobott a dolgon, hogy Valentina körbepuszilt a zöldséges hűtő előtt.

Reggeli után átküldtek Mariához a melegkonyhára, tőle is kaptam nagy cuppanós puszit. Ebédidőben ő leküldött mindannyiunk legrosszabb rémálmába, a pool barba, ól inklúzívék ott ebédelnek a medence mellett. Ott Pavlos, a séf, saját felséges séfkezeivel mutatta meg, hogyan is készül a gyrospita, a vendégek meg folyton mondogatták, hogy "very fine", meg hogy "lovely", úgyhogy rettentően elégedett voltam magammal, bár én csak belepakoltam a pitába a cuccot, aztán feltekertem ügyesen. Ja, mégsem, a zöldséget én daraboltam, de a (dobozos) tzatiki, a hús, és a (fagyasztott) pita már tényleg nem az én munkám gyümölcse volt...
Itt esett meg ismét, ami újabban egyre gyakran történik meg: görögnek néztek. A szállodában, a vendégektől még nem is olyan meglepő, mégiscsak Görögországban nyaralnak, de a múltkor a többieknek kijáró "hello" helyett nekem "ja szu"-val köszönt a boltos, az egyik felszolgáló meg messziről összetévesztett a szakács Evával.

A legviccesebb eset viszont csak az után következett, hogy bezártuk a poolt. Miközben épp a szennyes reszókat troliztam be a mosogatóba, Spiro utánam szólt, hogy ha végeztem, szóljak neki, majd mondja, mit csináljak. Mondtam neki, hogy ma hidegkonyhás vagyok, de csak annyit válaszolt, hogy az vagyok, amit ő mond. Már itt sejtettem, hogy ebből még balhé lesz, nemigen hittem, hogy a hidegkonyhás Merita örülni fog, ha faképnél hagyom. Nem is örült, rohanvást érkezett, amikor meglátta, hogy a krumplit szedem át lamarinból reszóba, ahelyett, hogy az ő keze alá dolgoznék. Ezt meghallotta Spiro, és ő is rohanvást érkezett, hogy megküzdjön Meritával. Jó darabig üvöltöttek egymással, miközben Merita próbált magával vonszolni, Pavlosra és a beosztásra hivatkozva, Spiro meg azzal próbálta meggyőzni, hogy ő mára csak egy gyakornokot kapott, ráadásul a hidegkonyhára jön délutánra Jani, mire Merita visszakiabált, hogy akkor hol van Jani, nincs is itt. (Igazából nem tudom, mindezt hogyan értettem meg, minthogy görögül veszekedtek, szinte ijesztő a dolog) Végül Spiro győzött, azt nem tudom, Pavlost kérdezték meg (úgy sejtem, erről is volt szó), vagy az döntötte el a kérdést, hogy megérkezett Jani. Végig küzdöttem, hogy ne nagyon vigyorogjak, de később kiakacghattam magam, Spiro is, Kostas is mókásnak találtam az ügyet, előbbi végül azt javasolta, az egyik kezemmel neki segítsek, a másikkal Meritának.

Hát így szeretnek engem a konyhán - vérre menő harcokat vívnak értem...

Molyok és egyéb állatfajták

Újabb dayoffos bejegyzés következik, ezúttal egy olyan napról, amit nagyon szerencsés véletleneknek (?) és némi szervezésnek köszönhetően sikerült összehozni. Molyos nap volt a tegnapi (moly.hu-s, azok kedvéért, akiknek a Moly neve nem mond semmit, de érdeklődnek), AgiVega és Maate nyaralása és az én szabadnapom remekül egybeesett, így el tudtunk menni együtt megnézni a Durrell-villát Kalamiban. Erről persze már biztos írtam valamit előzőleg, mert köze van ahhoz, hogy múlt héten megkerestem a buszállomást, de mindegy, kell a bevezető, tudjátok, hogy van ez.

Döbbenetes módon egyedül is megtaláltam az állomást, kellemes tengerparti séta, amit csak a kikötő lakói tudnak néha megzavarni - lakók alatt embereket és patkányokat is értek, ma egyikből sem bukkant fel zavaró példány. Mivel eddig még egyik molytárssal sem találkoztam, odaérve feltűnően olvasni kezdtem a Családom és egyéb állatfajtákat, gondoltam, az majd segít beazonosítani. Igazam is lett, úgy 10 perce olvasgathattam, amikor felbukkant AgiVega, és bemutatott vele nyaraló anyukájának. Miután Maate is megérkezett, felszálltunk a buszra, és már indulhattunk is, döbbenetes módon alig pár perces késéssel.
Itt muszáj megjegyeznem, hogy amilyen lerobbant a pályaudvar, olyan szépek a buszok, leginkább arra hasonlítanak, amivel hosszabb zenekari utakra szoktunk menni. Tiszta, buszhoz képest kényelmes, légkondis... és mindenhol megáll, ahol valaki buszjeggyel integet, vagy előrekiabál, hogy "hééééé, álljon meg, legyen szíves". Ezt a szabályt jobb lesz, ha megjegyzem, ugyanis a buszos térképen megállók nincsenek, csak az látszik, melyik busz milyen útvonalon közlekedik.
A buszút már maga felért egy kirándulással, de arról nincsenek képek, valószínűleg úgyse sikerültek volna jól, úgyhogy ugorjunk inkább arra a részre, hogy megérkezünk Kalamiba.

Maga Kalami "nem egy világváros", ahogy Maate fogalmazott, a tengerpartja viszont sokkal szebb, mint az, amit errefelé tengerpartnak neveznek.

A víz pedig valahogy így fest:

E mellett a víz mellett áll a Durellek hófehér villája, ahová, tudniillik, azért költöztek, hogy ne tudják fogadni egy rettenetes rokonukat. Az a fehér ház az, amelyik a legközelebb van a vízhez, és amelyiknek látszik a terasza:

 

A másik oldalról:

Az erkélynél, ha nagyon nézitek, látszik egy bagoly, ilyen állatfigurákkal van tele a ház látogatható része, az a tábla egy kicsit messzebb pedig Larry és Gerry, vagyis, ne legyek tiszteletlen, Lawrence és Gerald Durrell emlékáblája. A ház látogatható része alatt sajnos nem kell nagy területet érteni, a villa ugyanis nem emlékházként vagy múzeumként, hanem szállodaként és étteremként működik, így csak kívülről és a terasz (azaz az étterem) felől láthattuk, hiába reménykedtünk, hogy lesz valami kiállítás, bemehetünk egy-egy szobába, satöbbi, satöbbi. A bennem valahol jó mélyen elő közgazdász-hallgatóban fel is merült a kérdés, vajon kik vannak többen: azok a rajongók, akik szívesen adnának pár eurót, hogy megnézhessék a házat belülről, vagy azok, akik meg tudnak itt fizetni egy szobát, és vajon melyik jövedelmezőbb, de én nyilván kicsi vagyok ehhez, a tulajdonosok pedig minden bizonnyal végeztek mindenféle okos elemzéseket, azért gondolták úgy, hogy ez a megoldás jobb lesz...

Ettől még azt kell mondanom: fene a jó dolgát a Durrell-családnak, hogy ilyen helyen élhetett és veszekedhetett. Valószínűleg én is élvezném, ha az ablakom alatt már ott lenne a tenger, a teraszon kávézgatva pedig valami ilyesmit látnék...:

(És itt majd lesz még egy kép a három molyról, ha egyszer megkapom e-mailben AgiVegától).

AgiVegáéktól ekkor el kellett köszönnünk, siettek, hogy elérjék az utolsó buszt Paleokastritsára, mert hiába nagyon szépek a buszok, ha közben iszonyú ritkán járnak. Nemsokára azonban újra találkoztunk velük, még Kalami buszmegállójában, mert a kikötő nem nyújtott annyi látnivalót, hogy megérje két és fél órát várni a következő buszra. Csúnya persze nem volt az sem, íme, itt egy kép arról is (ez most egy sokképes bejegyzés lesz, úgy tűnik):

Kerkyrába/Corfutownba visszaérve tényleg elbúcsúztunk, mi pedig Maatéval mentünk tovább, először csak egy gyrososig, aztán egy újabb (ezúttal kék, azaz helyi) busszal Pelekasba, ott pedig fel a Császártrónra, II. Vilmos német császár kedvenc nézelődőhelyére. Neki, úgy tűnik, legalább olyan jó ízlése volt a kilátás terén, mint Durrelléknek a házválasztásban. Innen még messzebb ellátni, mint az erődből, és mivel a sziget túlsó oldalán van, a főváros csak afféle kis világos házhalomnak látszik.

Itt vagyok én is, a császárnő, háttérben a birodalmammal (hahaha):

Pelekasnál a strand is jónak tűnik, még kiderítem, szabadstrand vagy valamelyik szállodához tartozik, és ha szabad, elcsábítok valakit, hogy jöjjön el velem. Azt a másfél eurós helyi buszjegyet simán megéri, kár, hogy nem vittünk tegnap fürdőruhát.

 Mire mindezt végigjártuk, térdig lekopott a lábam, és olyan színem lett, hogy nem német császárnőnek, hanem inkább afrikai törzsfőnöknének tűntem, bár ezen halványított valamelyest, amikor letusoltam, és lekopott a kosz.

Pavlos olyan mesterien állította össze a beosztást, hogy holnap elvileg megint szabad vagyok, most csak kapkodom a fejem, mit csináljak... de majd kitalálok valamit, és persze a nagyvilággal is közlöm a döntésemet.